2017. március 30., csütörtök

Latin :-)


2017. március 29., szerda

Reggeli szépségápolás

Int e tanács: tunyaság fogatok nehogy elfeketítse,
s reggel mossa ki friss vízhab a szátokat is.
Értitek arcotokat behavazni a kréta porával,
s vér mit nem pirosít, megpirosítja a rúzs.
Ritka szemöldökötök rajzát kerekítse ki szénrúd,
s orcátok, ha csupasz, fedje csipetnyi tapasz.
Nem szégyen, hamu vagy sáfrány sem a szemre, szemernyi,
mely, Cydnus, ragyogó partjaidon viruló.


(Ovidius: Ars amat. 3, 197-204 Kárpáty Csilla fordítása)


2017. március 27., hétfő

2017. március 26., vasárnap

2017. március 25., szombat

2017. március 24., péntek

Hamis szobrok

   A híres Metropolitan Múzeumban 28 éven keresztül csodálhattuk meg a harcosokat ábrázoló szobrokat, melyek, mint bebizonyosodott - hamisak. A huszadik század egyik legnagyobb műkincshamisítási botránya következik.
   1933-ban a Metropolitan Múzeum három etruszk szobrot állított ki. Tömegeket vonzott a fekete agyag harcos, melyek az időszámításunk előtti ötödik században készültek. A szobrok meglepően nagyok, ember méretűek. Egy nagyobb és egy kisebb, álló harcost ábrázoló szobrok, és egy szigorú fej, amely keletiesen szögletesre nyírt szakállal tekintett le a látogatókra a harci sisakja alól. Íme a darabok a kiállításon:


   John Marshal kurátor szerezte meg a szobrokat, egy műkincskereskedőtől vásárolta. Bár a szobrok hamar ellentmondásba kerültek az ókori itáliai művészettörténettel, a kurátor mégis oroszlánként harcolt a szobrok valódiságáért. 
   Az első szembeötlő 'furcsaság' a szobrok hihetetlenül ép állapota. Az egyik szobornak a hüvelykujja, a másiknak az egész karja hiányzik. Ezzel együtt az egész szobor felülete ép, nem töredezett, nem kopott. Persze mindez csak a jéghegy csúcsa: a szobrok huszonnyolc éven keresztül izgalomban tartották mind a kutatókat, mind a laikusokat, élénk vitát gerjesztettek, és mindeközben büszkén trónoltak a világ egy igen jó nevű és elismert múzeumának megbecsült helyén.
   Marhal és kollégái valamikor 1915 és 1921 között vásárolták a szobrokat Pietro Stettiner műkincskereskedőtől. Az etruszk művészet egy szokatlan megnyilvánulását vélték felfedezni bennük, amiben nyomatékosan megfigyelhető a görög hatás. A szobrok meggyőzőnek tűntek: a fekete szín olyannak tűnt, mint a többi ókori szobor égetett agyag feketéje. Nem túl csillogó és nem túl tökéletes. Marshal a múzeumnak írt levelében lelkesen ecseteli, hogy milyen kedvező áron jutott a szobrokhoz. Mindez túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen - és be is bizonyosodott, hogy tényleg túl szép volt.


   A New York Times 1962-ben egy hosszas cikkben tárta fel a műkincsbotrány részleteit. Addigra az etruszk művészet is ismertebbé vált a kutatók előtt, és nyilvánvalóvá vált, hogy sok vonás, amit a római kultúrának tulajdonítottak, valójában etruszk volt. Marshal idejében, amikor a harcosok szobrait kiállították, az etruszk kultúra gyakorlatilag ismeretlen volt. Olasz tudósok a szobrok eredetiségét időről időre megkérdőjelezték, mert a folyamatosan bővülő ismeretanyag tükrében a stiláris elemek egyre tarthatatlanabbnak bizonyultak. Természetesen a Múzeum mindvégig kiállt az eredetiség mellett.
   Marshal 1928-as halála után Stettner állítólagos ásatásai lelepleződtek, Olaszország-szerte egyre több műkincsről bizonyosodott be, hogy hamis, amihez neki köze volt. 1933-ban a Metropolitan közleményt adott ki, mely szerint a szobrokat alapos vizsgálatnak vetették alá és igazinak találtattak. A kétkedőket ez a legkevésbé sem nyugtatta meg. A szobrokat nem tartották eredetinek, mert szerintük az alakjuk és a méreteik nem ókori szobrokra vallanak. Mindemellett a túl jó állapot is a kétkedőket erősítette, hiába a hiányzó kar. Egyes szakértők szerint ezek a szobrok egyenesen nem az etruszk szobrászat mintapéldái. A láb izmainak kidolgozottsága pedig inkább a klasszikus korra vall.
   A kiállítás huszonnyolc éve alatt a Metropolitan megingathatatlannak bizonyult: szerintük a kétkedők valójában irigyek, hogy övék lett a korszakalkotó felfedezés, mert szerintük az etruszk szobrászat egy ritka momentumát figyelhetjük meg a szobrokon (szóval azért nem tipikusak, mert különlegesek).


   1921-ben Gisela Richter művészettörténész egy új irányt szabott a vitának. Elragadottan és csodálattal tekintett a szobrokra, melyek bár harcosnak tűnnek, szerinte valójában istenábrázolások. Ez meg is magyarázná az atipikusságot, és a művészettörténész elmélete köré hamar lelkes rajongók gyűltek. 
   Közben a szobrokat folyamatosan vizsgálatoknak vetették alá, és a művészettörténet gyarapodásával és a tudomány fejlődésével egyre több dolgot fedeztek fel. Richter szerint a szobrok az itáliai művészet remek példái a görög behatással. Ebben végül is igaza volt, de azt rémálmában sem gondolta volna, hogyan.
   A huszadik század elején három olasz fivér és egy jó barát kiváló kézügyességgel készítettek másolatokat ókori műtárgyakról. Riccardo, Teodoro és Virgilio együtt dolgoztak Alfredo Adolfo Fioravantival, akinek hihetetlen kézügyessége volt. Könnyen hozzáfértek az eredeti műkincsekhez, gyakran javításokat is vállaltak műkincskereskedők megbízásából. A fiúk álmodtak egy nagyot, és belevágtak az egyik legnagyobb műkincshamisítási botrányba. Geroge Kohn szerint (ő göngyölte fel a történteket) már korábban is lebuktak műkincshamisítás miatt, de a büntetőeljárás és a nyomozás valahogyan elmaradt. A szobrokat a saját műhelyükben készítették el, majd darabokra tördelték és úgy égetté ki. A darabokat hamuban és agyagban tették viseltessé, és mint utóbb kiderült, a kis homályosság már elegendőnek bizonyult, hogy szakértők eredetinek tekintsék a szobrokat. A darabokat juttatták el a műkincskereskedőhöz, aki nem kisebb tekintélyt környékezett meg vele, mint a Metropolitant.
   Évtizedeke keresztül folyt a vita a szobrokról, ám egyértelmű bizonyíték egyik oldalnak sem volt a kezében. 1960-ban a kémikus Joseph V. Noble az ókori agyagművességi eljárások és technikák rekonstruálásával rájött, hogy hol a hiba. A harcosok feketéje mangánt tartalmazott, amit az ókori agyagszobrok egyáltalán nem tartalmaztak. Noble az eredményeit közzé is tette, és a felfedezése végre perdöntőnek bizonyult a hosszú vitában. Felfedezte, hogy az eredeti szobrokban vannak szellőzőlyukak, hogy égetéskor ne robbanjanak szét. A harcosok szobrain azért nincsenek lyukak, mert darabjaiban égették ki őket (nyilván egy kicsi kemencében készültek, nem volt lehetőség őket egy darabban kiégetni).

Fioravanti, aki lóvá tette az egész világot
   1961-ben Fioravanti a bűnszövetkezet egyetlen túlélőjeként bevallotta az egészet, és bizonyítékként előadta a hiányzó hüvelykujjat, amit kabalaként magánál tartott. A hamisítók a szobrokat egy kis görög bronz szobor alapján készítették, aminek a képét a Berlini Múzeum gyűjteményes könyvében láttak, a másikat egy etruszk síremlék díszéről másolták, amiről idővel kiderült, hogy szintén hamisítvány. A legkínosabb az egészben, hogy a nagyobbik harcos fejét a Metropolitan Múzeumban található vázán lévő fejről mintázták. Az arányok furcsaságát, mint kiderült, a műhely szűkössége okozta. A kar hiányának oka pedig egyszerűen az volt, hogy nem tudtak megegyezni, hogyan illesszék a testhez.
   A botrány hatalmasat robban, és amikor 1962-re nyilvánvalóvá vált, hogy a szobrok hamisítványok (mert azt sem könnyű bebizonyítani!), a Múzeum diszkréten száműzte a darabokat a "hullaházba", elzárták őket a kíváncsi szemek elől.
   Mindenesetre a tanulság a dologból, hogy a hamisítók képesek voltak átverni a tudósokat és a tudósok évtizedek keresztül nevetségessé tették magukat azzal, hogy kardoskodtak egy hamisítvány mellett. Ezzel igen alaposan aláásták a saját szakmai tekintélyüket. Ám a Metropolitan részéről tiszteletre méltó dolog volt, hogy végül elismerték a tévedésüket.