2015. november 7., szombat

Domus Aurea, az Arany Ház története


   Nero maga is a kárvallottak közé tartozott. A tűz elpusztította a Palatinuson álló császári paloták nagy részét. Ezért, felhasználva az alkalmat, megszerezte a romok eltakarítása után üressé vált telkek jelentékeny részét, hogy ott a maga számára nagyszabású palotaegyüttest építtessen. Severust és Celert lelkesítette a feladat, hogy a császár szertelenül csapongó képzeletének tetsző hatalmas palotát emeljenek. Ez ne legyen ismert épülethez hasonló, hanem valami különleges, amely majd az Aranyház (Domus Aurea) büszke nevét kapja! A tűzvész okozta megrázkódtatás egy időre kijózanította a császárt, de új palotájának tervezése, az építkezés gondolata megrészegítette, és valami rendkívülire vágyott, ahol majd „végre ember módjára kezdhet lakni.” (Sueton.Nero 31) Ezzel a kijelentésével utalt arra, hogy a Serviliusi Kertekben berendezett „szükséglakás” kényelmetlenségét felettébb terhesnek érzi.
   Az új császári palota építésében merőben újszerű elgondolást kíván a tervezőktől. Míg Augustus beérte a hagyományos, előkelő polgári ház egyszerűségével, amivel hangsúlyozni kívánta, hogy ő, a princeps nem egyéb, mint első a polgárok között, addig Tiberius már egészen nagyvonalú, hatalmas palotát emeltetett a Palatinuson, közel ama kunyhóhoz, amelyben – a monda szerint – még Romulus, Róma megalapítója és első királya meghúzódott. A bizonyára nem épelméjű Gaius Caligula tovább fejlesztette császári elődjének palotáját. Talán azt akarta megmutatni a világnak, hogy a Római Birodalom isteni uralkodójának lakóhelye túltesz a Ptolemaiosok nagy hírű alexandriai palotaegyüttesén! Most azonban mind a tiberiusi, mind a caligulai császári palota, úgyszintén a Nero építtette Domus Transitoria nagyrészt elpusztult.
   Nero nem a hagyományos császári palotát akarta újjáéleszteni, hanem óriási kiterjedésű parkban álló palota, s egyéb épületek tervezését rendelte meg. (A modern kutatás szerint, az Aranyház együttese és parkja a mai Monte Celio déli lejtőjétől északi irányban [a Colosseum felé] a Via Cavourig terjedt; nyugaton a Palatinusra támaszkodott, északkeleti határa mintegy a Sta. Maria Maggiore, délkeleten pedig a Via Labicana lehetett.). Az egész terület mintegy ötven hektár volt (összehasonlításként: a Vatikánvárosé ma negyvennégy hektár). Az óriási parkban, modern szóval élve, „angol-kert”-ben természetesnek ható elhelyezésben pázsitszőnyeg, ligetek, cserjék, fák, bokrok váltakoztak. Nagy tavat létesítettek (helyén áll a Colosseum), és hogy Nero számára a bukolikus élet örömeit elővarázsolják, táblákba gabonát vetettek, mellettük legelőket létesítettek, szőlőket ültettek. A nagy park elkerített részében szelídített vadállatok, jámbor háziállatok szabadon jártak-keltek.
   Ehhez a hatalmas parkhoz, a tóhoz a vizet elő kellett teremteni. A nemrég épült Aqua Claudiából a vizet külön vezetéken szállították, a fürdéshez kisebb vízvezetéket építettek, hogy a Rómától keletre fekvő, az ókorban – és ma is – oly kedvelt Aquae Albulae kéntartalmú forrásának vizét elhozza. Maga a császári palota – modern feltevés szerint – inkább a hellenisztikus dél-itáliai villaépítkezésre emlékeztetett, mint a korábbi Róma-városi palotákra. Ma mindebből semmi nem áll, de a kutatás szerint, hasonló típusú kisebb villák falfestményeken (mint például M. Lucretius Fronto pompeji házában) láthatók. A nagy palotaépület mintegy háromszázhetven méter hosszú frontjával a Mons Oppius északi lejtőjére támaszkodott. Közepén hatalmas ötszögletű, félköríves csarnok (exedra) helyezkedett el, amelyből szobák nyíltak. Az észak felé néző bal szárnyát négyszögletes oszlopcsarnok díszítette. A középen elhelyezett hatalmas szökőkút vize a szobákba ármaló levegőt kellemesen hűsítette. A jobb szárny délre néző ablaktalan lakóhelyiségeit a meleg délelőtti és déli órákban pihenésre használták, a levegőt és a világítást a mennyezeten lévő nyíláson át kapták. A palotát mind az idősebb C. Plinius, mind Suetonius még látták, és nem annyira elragadott ámulattal, mint inkább neheztelően szemlélték a túlzott pompát. Főként Suetonius ír a nerói palota káprázatos fényűzéséről. Az ebédlőhelyiségekben elefántcsont lapokkal kirakott kazettás mennyezet volt, lapjaikat ki lehetett nyitni, hogy a nyílásokon keresztül virágokat s csöveken át finom illó olajokat, drága illatszereket szórjanak a vendégekre. A helyiségek falait nem csupán festmények ékesítették, aranylemezekkel, ékkövekkel, s finoman megmunkált különleges cappadociai kőzettel, a phengitesszel borították. (A phengites az alabástrom egy fajtája; arról nevezetes, hogy fehér színű és kemény, mint a márvány, és még ott is, ahol barna erezet szőtte át, áttetsző volt. Plin.N.M.XXXVI 22,163.) A fogadóhelyiségekben lévő fülkéket remekművű bronz- és márványszobrok ékesítették, külön néhány ránk is maradt. A legismertebbek közé tartozik a harcoló gallus, a libás fiú, és Nero egyik kedvence, a ma is méltán megcsodált Laokoon- csoport.
   Nero képzeletét mindig foglalkoztatta Trója tragikus sorsa, Troica címmel eposzt is írt. Most pedig Trója pusztulását képzeletben összekacsolta Róma égésével. Az istenek bünetéseként kígyók megfojtották Laokoont és fiait, mert figyelmeztetni akarták honfitársaikat a veszélyre; Nero valami összefüggést érzett ebben is a Város pusztulásával, ezért egy szoborcsoportban megmintáztatta, és a művet a palotájában felállíttatta. (Amikor a remek alkotást mintegy másfél ezer év múlva megtalálták, a kiemelésnél Michelangelo is jelen volt, és a mű nagy hatással volt későbbi művészetére.)
   Stukkók, freskók díszítették a szobákat, a látszatperspektívában megfestett tájképek szinte felnyitották a falakat, a helyiségeknek nagyobb távlatokat nyújtottak. A falfelületet különleges rajzú, finom festmények borították; virágok, madarak, képzelet szülte állatok üde színű kompozíciói kápráztatták el a nézőket. Művészük bizonyos Amulius, római polgár volt, aki mindig togájába öltözve, méltósággal dolgozott, öltözetét még az állványon állva sem vetette le. (A nagy munkát bizonyára nem egyedül, hanem segédeivel együtt végezte el.). Nero – talán féltékenységből, hogy másnak ne dolgozzék, vagy a reá bízott feladattól más megbízás el ne vonja – szinte fogságban tartotta a festőművészt. Így a Domus Aurea felfestményei maradtak élete főművei.
   Az elpusztult, betemetett császári palotára 1489-ben, a renaissance fénykorában véletlenül bukkantak rá. Fölfedezői, nem tudván hol járnak, barlangnak (olaszul grotta) vélték. A Bizarr mintájú festmények megragadták a „barlang” művészlátogatóinak, Raffaellónak és fiatal tanítványainak, Giulio Romanónak, valamint Giovanni di Udinénak képzeletét (utóbbi a nevét is bekarcolta a falba.) Raffaello éppen ez idő tájt kapott megbízást a vatikáni palota loggiájának festésére. Amuliusnak a művészete annyira hatott rá, hogy tanítványaival az ő modorában díszítette a falfelületeket és azokat – az antik minták feltárási helyéről – grotteschénak nevezték. (Ez a groteszk szó eredete.)
   Még a Domus Aurea építésének, a Város helyreállítási munkáinak megkezdése előtt Nero két műértőt küldött a görögök lakta tartományokba, hogy az ott még bőven feltalálható műkincsek javát gyűjtsék össze mind a maga palotája, mind Róma középületeinek és tereinek díszítésére. Hogy ezeket a remekműveket a városok lakossága nem szívesen engedte át a „fosztogató rómaiaknak”, az természetes.
   A római közvélemény sem nézte jó szemmel a császár palotájának óriási építkezését. Csípősen meg is jegyezték, ha a Domus Aurea építése így folytatódik, Rómában csak Nero számára jut majd hely, a Város lakóinak a szomszéd városokba kell költözniök (Sueton.Nero 39). A palota belül is lenyűgöző látványt nyújthatott. Az építkezést Nero életében nem fejezték be, valószínűleg soha nem lakott benne. Halála után rövid ideig még folytatták az építkezést, azután – hogy Nero gyűlölt személyére semmi ne emlékeztessen – részint lerombolták, részint más épületek céljára használták fel. Mióta rendszeres és tudományos feltárása folyik, egyre többet sikerül megtudni Nero híres palotájának egyes részleteiről. (A mai látogató jóformán semmit nem lát a hajdani pompájától, díszitől megfosztott, remek palotából. A reánk meredező rideg szürke falak kiábrándítóan hatnak. Csak a boltívek maradványaiból, a néhány feltárt helyiség méreteiből lehet az egykori Domus Aurea nagyszerű arányaira következtetni.)
   Nem maradt reánk, többek között, az a híres óriási bronzszobor sem, amelynek megmintázására Nero a híres szobrászt, Zenodorost Rómába hívta. A százhúsz láb (harminchat méter) magas szobor a Domus Aurea előcsarnokában, a vestibulumban állott, hatalmas méreteivel elképesztette a rómaiakat, akik colossusnak nevezték (Plin.N.H.XXXIV 7,18,45). A szobormű Nerót a Napisten, Helios-Sol képében ábrázolta. A napban a keleti népek a világ urát tisztelték, s ez a gondolat a görögökön át a rómaiakhoz is eljutott. Már Nagy Sándor utódai is pénzérméken a Napisten koronájával fejükön ábrázoltatták magukat, a sugárkorona, az isteni szimbólum, a hatalom jelképe volt. Nero volt az első császár, aki Rómában így ábrázoltatta magát.

Ürögdi György: Nero


Nincsenek megjegyzések: