2015. november 6., péntek

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) negyedik ének

NEGYEDIK ÉNEK.

Értesül atyja felől Spartában; az ellene hányt csel.
S ők Lakedaemonnak völgyes telekére jutottak;
És egyenest Menelaoshoz tartottanak: a kit
Számos vendéggel lakodalmaskodva lelének,
A mint mennyekzőt tartott volt lánya s fiának,
Harcos Akhilleus magzatahoz készitve az elsőt.
Mert még Troja alatt megigéré s néki fogadta
Adni, mit úgy rendelt a mennyei gondviselés is;
S most immár lovon és szekeren megküldeni készült
Myrmidonok földére, holott országola dicscsel.
Ámde fiának Alektortol vett spartai hölgyet,
Jó Megapenthesnek: kit idősebb férfi korában
Nemzett már szolgálótol, miután Helenének
Több magvat nem adott isten, hogy Hermione lányt
Megszűlé, az arany Kyprisszel képre hasonlót.
Igy s ekkép laktak lakadalmat szög Menelaos
Mennyezetes palotájában szomszédai s társi
Nagy vigalommal. Ezenközben citerázva zenézett
A dalnok; mire két táncmester férfiu hangos
Dalra fakadván, a forgót eljárta középen.
Híres Telemakhos meg Nestor pártalan ifja
Önmagok és lovaik kivül a tornácnak elébe
Jártanak. Egyszeriben kitekintett jó Eteoneus,
Felséges Menelaosnak szorgalmas apróda;
S a nemzetpásztor disztermibe visszasietvén,
Hogy közelébe jutott mondá neki röpke szavakban:
„Hát valamellyes vendégek, nagysás Menelaos,
Két olly férfiu, mintha csak isten rajzata lenne;
Szólj, kiereszszük-e gyors paripáikat udvaradon? vagy
Ahhoz küldjük odább, ki szeretve fogadja be őket.”
Monda neheztelvést neki szög Menelaos ezekre:
„Épen nem voltál te, Boethődes Eteoneus,
Eddig egyűgyü, ki most olly gyermeki hangokat ejtesz!
Vajmi sok embernek házánál éldegelénk mi
Vendégül, mig megjöheténk; ha az isten ezentul
Ótalmazna szerencsésen! Hanem a paripákat
Fogd ki hamar, s magokat hozzad lakomára közinkbe.”
Igy szólott; kisuhant amaz a népes palotábol
Hirtelenül, sok fürge inast csőditve magával.
És kifogák izzadt paripáikat; és bekötözvén
Benneket a lójászolhoz párostul, eléjek
Egyszersmind zabot öntöttek be s fehér öreg árpát;
A szekeret pedig a ragyogó fészerbe helyezvén,
Önmagokat vezeték a pompás házba. Kik egyben
Elbámultanak a fejedelmi lak isteni fényén:
Mert Menelaosnak boltos palotái hasonlón
Tündöklöttenek a nap s hold fényével az égen.
Végre midőn szemeik jól lettek lakva, medencék
Fürdőjébe eredtek, s megmosakodtanak abban.
Hogy megmosdatták s kenetezték őket olajjal
A nők, és bojtos köntöst adtak vala s öltönyt,
Atrides Menelaosnál trónokra ülének.
Ekkor arany korsót hordozván egy szobanémber
Kézvizeket töltött az ezüst tálcára belőle
Mosni; sikált asztalt helyezett nekik annakutána,
Mellyre szemérmes sáfárné kenyeret raka s bőven
Osztott ételeket, mindenböl szívesen adván;
Kukta pedig tálakban emelt mindennemü sültet
Rakdosa fel, s az arany poharat számokra kitette.
Erre kezét nyujtván nekiek mond szög Menelaos:
„Üdvöz légyetek és töltözzetek; ám ha eléggé
Jóllaktok, kérdezni fogunk, kik vagytok. Arányzom
Én, miszerint titeket nem holmi sehonnai szűlék
Nemzettek, hanem országló felséges atyáktol
Jöttök alá; mert nemtelenek nem magzanak illyest.”
Szólt; és zsíros ökörhátat tett sülten eléjek,
Önkezüleg nyujtván, mit néki becsűletül adtak.
És kiki a feladott eleséghez nyúla kezével.
Hogy pedig éhök megcsilapult és szomjok elalvék,
Szólította derék Nestorfit Telemakhos meg,
Hozzá hajtva fejét, szavait hogy senki se hallja:
„Nézzed el, oh Nestorfi, szivemnek kedvese, mint nem
Tündököl e hangos palotának boltjain a réz,
Elektron s aranyak sokasága, ezüst, elefántcsont!
Illyen fényü lehet Zeüs isteni udvara mennyben!
Mennyi temerdekség; én elszédülve csudálom!”
Sejdítvén ennek szavait Menelaos Atrides,
Szólott mindkettőjökhöz szállékony igékkel:
„Gyermekeim, Zeusszel meg nem mérkőzhetik ember,
Mert neki isteniek mind birtoki mind palotái;
Ember azonban vagy mérkőzhetik énvelem érték
Dolgában, vagy sem. Mert vajmi sok útat, evődést
Látva is érte jövék nyolc évek mulva hazámba!
Kyprost, Phőnikét, Aegyptost tévedezém én,
Aethiopok földét, Sidont, az Erembeket által,
És Libyát, hol is a bárány egyszerre szarút vet:
Mert ott évenként hármat bárányozik a juh;
És nem látja szükét sem ihász sem gazda turónak
Vagy pedig a húsnak vagy az édes tejnek ebédül,
De mindenha tejelnek, az év valamennyi szakában.
Mig én ott fölös értéket kincsezve halomra
Bujdosom, addig meggyilkolta fivéremet itt egy
Másik férfi orozva, galád felesége cselével.
Igy ezen értékek nem igen gyönyörítenek engem.
De mindezt, ha vagyon, már hallhattátok atyátok
Ajkairól; igenis, tenger bú lelt vala engem,
A ki lakot veszték, nagyot és olly boldogat egykor.
Vajba ezeknek harmada közt lett volna szabadnom
Hon vesztegleni, és mind élne ki a lovas Argos
Partjaitol tova elhullongott Troja megyéjén!
S bár epedek mindnyájok után és fájlalom őket,
Többnyire váramnak legbensőjébe vonultan
Egyszer bánattal táplálván lelkemet, egyszer
Szűnettel: gyorsan megelégli keserveit a szív!
Mindezekért, noha sajnálom, sem búsulok annyit,
Mint egy után, kinek emlékére fut álmam, izetlen
Ételem. Annyit tudnillik nem tarta ki senki
Argos népeiből soha, mennyit Odysseus állott
S tarta; magának ugyan bújára, nekem pedig éles
Gyötrelmemre soká kimaradtán. Sőt hal-e, él-e,
Azt sem tudjuk! Igen fogják bizonyára siratni
Őt Laertes öreg, szellemdús Penelope, meg
Telemakhos fia, kit születésekor elhagya otthon!”
Szólt. Siralomvágyat költött fel az ifju szivében;
Szempillája megűl könyet ejtett atyja nevére,
A bibor öltönyeget mind a két kézzel elébe
Tartva hamar szeminek. Sejté őt szög Menelaos,
És a gondolatot forgatta tünődve magában,
Hagyja-e, mig atyját önként említeni fogja,
Vagy maga kérdezzen s magyarázzon előtte ki mindent.
Mig ő ezt a gondolatot forgatta magában,
Ime kijött Helene magas illatozó tereméből
Hozzájok, valamint aranyívű Artemis isten.
A kinek Adraste kényelmes széket adott volt,
Alkippe puha gyapjúbol tett szőnyeget erre;
Phylo ezüst kosarat hoza, mellyet nékie hajdan
Szép Alkandre adott, Polybos neje, a ki aranynyal
Dús aegyptosi Thebaeben tartotta lakását.
Ez Menelaosnak két üstöt ajánla ezüstböl,
Két hárambot, aranyban tiz talentomot; aztán
Jó felesége dicső Helenét tisztelte külön meg,
Adva arany guzsalyat, kosarat kerekekkel alulról,
S illyet ezüstöt ugyan, de beszegvét szélen aranynyal.
Ezt hozván kezügyébe tevé körnémbere Phylo,
Tömvét meggyaratott fonalakkal; rajta kiöltve
A guzsaly állt, mit ibolyszin gyapjúgongyola terhelt.
Itt üle karszéken, lábát zsámolyra nyugasztva;
És kérdezte legott deli férjét részletesen ki:
„Tudjuk-e már, istenkedvenc Menelae, kifélék
Lenni dicsekszenek uj vendégei a mi lakunknak?
Vagy csalatom vagy nem, de szivem kifakasztani sürget!
Mert soha sem láttam sem férfi sem asszonyi nemben
Ennyi hasonlatot, - elbámit látása valóban -,
Mint nagyságos Odysseusnek másolja fiát ez,
Telemakhost; kit amaz születésekor elhagya otthon
Akkoriban mindjárt, mikor értem csúnya személyért
Ilion ellen akhiv daliák harcolni menétek.”
Szólt neki erre viszont Atreusfi dicső Menelaos:
„Ugy sejtek magam is, feleségem, mint te gyanítasz.
Mert az is igy hordozta szemét; illy fője, szakasztott
Illy hajfürtei és illyen keze, lábai voltak!
És ímént, hogy Odysseusröl hozakodtam elő, szót
Tévén róla, miket nem volt vállalni helyettem
Kész; pillája megül keserű könyet ejte ki, bíbor
Öltönyegét kezivel hamar ellentartva szemének.”
Felszólalt Nestorfi derék Pisistratos ekkor:
„Atrides, görögök fejedelme, dicső Menelaos,
Ugy vagyon, annak ez édes gyermeke, kit te gyanítasz;
Ámde szerény lévén átall házadba legelső
Jöttekor is mindjárt beleszólásokkal elejbéd
Vágni, kit ugy szeretünk hallgatni mikép egy ur istent.
Engem tiszteletes Nestor küldött utitársul
Véle, mivel forrón kivánta személyedet itthon
Látni, hogy éltetnéd tény vagy szóbéli tanácscsal.
Atyjának tovaléte alatt tudnillik az ifjat
Sok leli, hogyha kevés szószóló emberi vannak;
Mint most Telemakhost: amaz ottkin bujdosik, és ezt
Egy lélek sem akad pártolni az otthoni bajban.”
A kinek ímigy szóla viszontag szög Menelaos:
„Jaj de igen jó emberem édes gyermeke jött hát
A házhoz, ki ezer küzdelmeket állt ki helyettem!
És én felfogadám, minden lovas Argosiak közt
Legszívesben látni magát, ha evicke hajónkon
Gondviselő Zeus megjövetelt engedne hazánkba.
Várost alkottam, fényes palotákat emeltem
Volna, s eőt vagyonával együtt és népe s fiastul
Átszállítandám Ithakából egy kiharácsolt
Olly városba, minők engem hódolva köröznek.
Akkor majd sürüen keveredtünk volna; nem is más
Választandott el szeretőket s vígadozókat
Egymástol, mint fellege a komoréjü halálnak.
De ezt meg kellett sajnálnia fent valamelly szent
Istennek, ki szegényt egyedűl őt hontalanítá!”
Szólt; siralomvágyat költött fel mindegyikekben.
Sirt argiv Helene, ki Zeüstöl látta világát,
És sirt Telemakhos, valamint Menelaos Atrides.
De Nestorfi szemét se hagyá könyezetlenül a szó;
Emlékszék ugyanis szive pártalan Antilokhosrol,
A kit gyermeke a fényes Hajnalnak elejtett;
Erről emlékezve beszélt repülékeny igékkel:
„Oh Atreusfi, nemedben fő bölcs férfiunak vall
Téged öreg Nestor, hahogy ollykor tőle felőled
Kérdezkedni merünk, vagy előhozakodni találunk;
Tedd meg azért most is, ha lehet: bizony én vacsoránál
Nem szeretek szomorúságnak helyet adni; s különben
Holnap is egy nap lesz! Másként nehezemre nekem sincs
Meggyászolni halandót, kit sors mérge kivégzett:
Mert ez az embernek nap alatt egyedűli jutalma,
Megnyirakozni utána s könyet gördíteni sirján.
Ám nekem is meghalt egy vérem, nem legutolsó
Argos népe között, mit jobban tudsz te, miérthogy
Én ott sem voltam s nem láttam; hírlik azonban
Antilokhosrol, hogy tenyeres talpas fiatal volt.”
Szólt neki erre viszont Atreusfi dicső Menelaos:
„Oh kedves, mert ugy szólottál mint okos ember
Szólna s tehetne, kinek számosb esztendei vannak!
Millyen az édes atyád, ép ollyan helyre beszélesz.
Vajmi kiösmerszik fia embernek, kire áldást
Ad születésénél s lakadalmakor a kegyes isten!
Igy engedte lovag Nestornak minden időre,
Őneki házánál kéjelmesen aggani vénné,
Gyermekinek pedig elmével tündökleni s karral.
A siralommal azért hagyjunk fel, mellyre kitörtünk,
És lássunk folyvást lakomához; töltsenek egyben
Kézvizet; ám reggel lesz módunk Telemakhosnak
És nekem egymással szót váltani érdekeinkben.”
Szólott. Asphalion vizet öntött két kezeikre,
Felséges Menelaosnak szorgalmas apróda;
És kiki a feladott eleséghez nyúla kezével.
Itt egyebet gondolt Helene, kinek atyja Zeüs volt:
Szert vete ő a borba, kiből a férfiak ittak,
Búmencset s epeszünt, feledékét bármi csapásnak;
Mellyet hogyha lenyelt poharába vegyitve az ember,
Nem gördítene arcin alá egy könnyet is aznap,
Bárha kimulnának kegyes atyja s az anyja, ha vassal
Gyilkolnák is agyon vérét vagy drága szülöttit,
S mindezt színe előtt, ugy hogy ránézne szemével.
Illy sikerű szere volt a Zeus nemzette leánynak,
Üdvös, mit neki Thon felesége kegyes Polydamna
Aegyptosban adott, hol legtöbb irszereket hoz
A buzatermő föld, mind vészest mind pedig üdvöst.
Itt a hány ember, szintannyi tekintetes orvos
Létezik; ők ugyanis Paeon csemetéi fejenként.
Hogy bevetette pedig s a borból osztani rendelt,
Majd felemelve szavát ezekül folytatta beszédét:
„Atrides Menelaos, Zeus védence, s ti is nagy
Édes atyák magzatjai! ám jót és roszat isten
Máskor másra bocsát, ura lévén minden ügyeknek;
Most lakomázzatok e palotában időzve, s regékben
Teljék kedvetek; ím én mondok először is egy jót.
Nem nevezendem meg, nem is adhatom itten elétek
Mind, miket Ilion ostrominál tett bajnok Odysseus;
Mondok azonban egyet, mit az izmos férfiu vállalt
A csata fergetegén, hol az Argosiak baja meggyült.
Illetlen vereségekkel szabdalva magát meg,
Condora foszlánynyal fedezetten vállait, apród
Képében Priamos fényes várába szivárgott;
Koldús ember alakjában lappangva, ki Argos
Gályahajói körül nem volt ám semmi hasonló,
Surrant a híres városba! Troja lakói
Elfigyelének rajta, de én sejtettem azonnal
S faggattam; hanem ő szavaimra kitérve beszélett.
De miután megmosdattam s keneteztem olajjal,
És mezet adtam rá, és mellé nagyszerü esket,
Troja vitézeinek nem előbb kijelenteni őtet,
Mint megtére hajóikhoz s a tábori néphez;
Itt az Akhivok terveit elmondotta sorában.
S Ilion emberiből sokakat vagdalva le tért meg
Vértes társaihoz, fortélyos férfi hirében.
Most a trojai nők harsányul rítak, az én szűm
Ellenben vigadott, miután honvágy kele immár
Fel bennem. Csak ama kín bántott, melly Aphrodite
Által lett részem, mikor itt hagyatá velem édes
Honnomat, eltépvén lányomtól, ágyam, uramtol,
A ki se szellemben nem volt sem alakban utolsó.”
Szólt neki erre viszont Atreusfi dicső Menelaos:
„Ugy van, mindezeket helyesen mondod, feleségem!
Én már sok jeles embernek tanulám ki tanácsát
S elveit eddigelé, valamint sokmerre forogtam;
De még ollyat ugyan soha sem láttam, ki hasonló
Szivvel bírt, mineműt nagyságos Odysseus akkor
Láttata, példátlan tűrelmű s vállalatú hős,
Hogy legjobbjai Argosiak seregének az ácsolt
Lóban rekkentünk, vésztervesek Ilion ellen.
Megjelenél te is ott, s ugy tetszett mintha egy isten
Hozna, ki Troja hadát fel akarja ruházni dicsekkel;
Deiphobos kisére pedig, halhatlanok ikre.
Háromszor kerüléd meg az öblös cselt tapogatva,
S szólítád neviröl legerősbeit a Danaoknak,
Mindegyiket neje ismeretes lejtésü beszédén.
Hallók, én s Diomedes meg nagyságos Odysseus,
A te kiáltó szózatidat bent ülve középen:
És kettőnk ugyan el volt immár rája tökélve,
Vagy kieredni legott, vagy választ adni szavadra;
Ámde Odysseus tiltakozott és ott foga minket.
S már a többi akhiv daliák mind veszteg ülének,
Csak maga gerjedezett méglen szót váltani véled
Antiklos: hanem ennek erős tenyerével Odysseus
Ajkait összenyomá, s az Akhivokat üdvözen őrzé;
Fogta pedig folyvást, mig elvitt onnan Athene.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Atrides, görögök fejedelme, dicső Menelaos,
Egyre megyen; mert meg nem ová őt szörnyü haláltol
Semmi ezekből, akár vas volt is szíve balában!
De tán hagynátok minket lefeküdni, hogy édes
Álomnak gyönyörét élvezzük az éjszaka folytán.”
Szólt; argiv Helene nyomon a szobanőkre parancsolt,
Ágyat helyzeni a tornácba, reája biborbol
Párnát vetni, fölülröl bészőnyegzeni csinnal,
És takaróul bojtos gúnyát tenni hegyébe.
Elsietének azok kezeikben fáklyavilággal,
S ágyaltak; majd kettejeket vezeté ki az apród.
Ők mindketten imitt, az előcsarnokban eredtek
Ágyba tehát, deli Telemakhos s Nestor helyes ifja;
Atrides pedig a várnak bensőiben alvék,
És fátylas Helene mellette, világhires asszony.
A rózsásujjú hajnalnak támadatával
Feltermett nyoszolyájábol hadnagy Menelaos,
Öltözködni; nehéz kardot függeszte le vállán;
És gyönyörü saruit gyengéd lábára kötözvén
Isteni felséggel lépett ki az ágypalotábol.
S Telemakhosnak helyt fogván mellette beszélett:
„Nos minemű érdek hoz téged, Telemakhos hős,
Szép Spartába, fölén a széles tengeri hátnak?
Nemzeti vagy rideg űgy? add értésemre himetlen.”
Telemakhos pedig igy szólott neki módosan erre:
„Atrides, görögök fejedelme, dicső Menelaos,
Eljöttem, valamelly hirt hallani tőled atyámrol.
Megfalatik házunk, jövedelmei tönkre jutottak!
Rosszakaró néppel tele udvarom, a kik örökké
Öldösik a juhot és csámpás szilaj ökröt ebédül,
Édes anyám hőslői, hatalmasan elvetemült faj.
Ugy van, azért jöttem térdednek elébe, ne sajnálj
Gyászos vége felől hirt mondani, hogyha szemeddel
Láttad, avagy mástol történék hallanod annak
Bolygásit, kiben olly nyavalyást szült egykor az anyja!
És le ne győzzön semmi könyör, vagy akármi tekintély,
Ámde sorolj el mindeneket himzéstelenül, mint
Tenszemüleg láttál. Igen is, ha valóban Odysseus
Embere volt valaha Trojánál érdekeidben
Szónak avagy ténynek, hol Akhivokat annyi baj ére;
Jusson eszedbe ma ez, s engem cselvetlenül oktass!”
Monda sohajtva nagyot neki szög Menelaos ezekre:
„Oh hékám, bizonyára igen nagy férfiu ágyán
Vágynak hálni jövendőben a gyáva leventék!
De valamint ímént ellett vemhéit oroszlán
Barlangjába vivén menedékre az erdei szarvas;
Hogyha, mig ő hegyeken és völgyeken átlegelészik,
Megtért e közben fekvére az otthonos állat,
Mindkettőnek rettenetes véget vet: azonkép
Rettenetes véget vet ezeknek is egykor Odysseus!
Mert oh bárcsak, Zeus atya, Pallas Athene s Apollon,
Ollyan alakban, mint a lesbosi szóvita mellett
Felkelvén Philomelidest viadalra fogadta,
S földhöz ütötte, hogy örvendett minden görög: akként
Mérkőznék meg az elvetemült hőslőkkel Odysseus!
Hisz keserű nász és rövid élet volna jutalmok.
A mit már tőlem kérdeztél, megfelelek rá
Nem csalogatva s kitérőleg, hanem a miket egykor
Nékem ama szóhű aggastyán híremül ejtett,
Tengeri lény, mindazt igazán kijelentem előtted.
Még Aegyptosban tartottak az istenek édes
Honnomtol, ki tökéletes áldozatot nem ajánlék,
Ámbár megkövetik tőlünk a hála adóját.
Egy sziget áll Aegyptosnak közelében az égszin
Tenger sikja felett, Pharos a neve, annyira fekvő
Tőle, hogy egy nap alatt megfutni evicke hajónak
Épületén, ha idős szellő fúvalna megette;
Benne derék kikötő, honnan tengerre vonatnak
A külföldi hajók, ellátvák fekete vizzel.
Itt rekkentettek húszad napig engem olympos
Boldogi, egy szellő sem kelvén közben azokbol,
Mellyek sürge hajót könnyen szállítanak utján.
És mármár kifogyánk eleség és lelki erőböl,
Hogyha egy istenség meg nem szán s ment vala, tisztes
Proteus aggastyánnak, ama szent tengeri lénynek
Lánya, szüz Idothea: ki az én láttamra megindult,
Összetalálkozván velem elkülönödve levővel
Társimtol, kik szétszórtan horgásztanak étket
A szigeten, sürgettetvén étvágyaik által.
Ez hozzám közelítve imígy kezdette beszédét:
„Balga lehetsz, idegen, s könnyelmű férfi, vagy önként
Tespedsz és kedved telik itt nyomorogni; hogy ámbár
Bajtársid szive csüggedez, e sivatagban időzöl
Váltig, utat módot nem lelvén mennetek innen.”
Igy szólott; kinek én mondottam ezekre viszontag:
„Megvallom néked, légy bárki az égi karokbol,
Én nem tespedek itt önként, de az istenek ellen
Kellett vétkeznem, kik olympos székein ülnek.
Ah de tudasd vélem - hisz az isten mindeneket tud -,
Mellyik halhatlan tart engem fogva ez ország
Partjain, és hogy evezhetnék a szőke halasra.”
Szóltam; az istennő pedig igy mondotta viszontag:
„Én ezeket neked őszintén elmondom, oh vendég.
Létezik itten egy aggastyán, aegyptosi Proteus,
Szóhű tengeri istenség, ki az égszin özönnek
Ismeri örvényét s uraul hallgatja Poseidont;
Eztet hirlik az én nemzőmnek s édes atyámnak.
Ha valamelly csellel meg hatnád ejteni őtet,
Ez neked egyszeriben jó útat nyujtana s módot
Arra, miképen ereszkedjél a szőke halasra.
Sőt tudatandja veled, Zeusnek kedvence, ha tetszik,
Házadnál mi roszak meg jók történtek azóta,
Hogy nehez és hosszú utaidban tétova bolygasz.”
Szólott; a kinek én mondottam ezekre viszontag:
„Tenmagad oktas hát e szent öreg elleni cselre;
Nehogy sejditvén kikerüljön eszélyesen engem;
Mert nehez embernek hatalomba keritni az istent.”
Szóltam; az istennő pedig igy mondotta viszontag:
„Én ezeket neked őszintén megfejtem, oh vendég.
Napnak az ég kellő közepére haladtakor illik
A halas örvényből majd a szent tengeri agg fel,
Halk zephyros suhogásai közt, beboritva homályos
Tajtékkal; s barlangja hiú üregébe lefekszik.
Környüle fóka sereg, bájos Halosydne utódi
Alszanak egycsapaton, kijövén a szőke habokbol,
Éles tengeri illattal párolva körösleg.
Majd ide hajnalban kivezetvén elhelyezendlek
Téged; azonban bajtársidbol hármat előre
Válaszsz, a kik legderekabbak evicke hajódon.
Halljad az isteni vén különös törvényeit aztán.
Fókáit cirkálja körül s olvassa meg elsőbb;
Végre midőn megötözvén felszámolta, csoportos
Nyájának közepette juhász módjára lefekszik.
Kit ti mihelyt le tapasztaltok takarodni, azonnal
Minden erőszakhoz s kitelőhöz nyuljatok, ottan
Helybe lefogva marasztani a szabadulni törekvőt.
Mindenné által kísért alakulni, mi csúszók
A földön vannak, lobogó tüzek és vizözönné;
De annál jobban fogjátok, nyomva erősen.
Végre pedig mikoron hozzád kérdéseket intéz,
Ollyan alakban már millyenben aludni menőnek
Láttad, ereszd fel az aggastyánt és teddsze szabaddá,
Fejdelem; aztán kérdd, mennynek melly istene verdes
Tégedet, és hogy evezhetnél légszínü halasra.”
Igy szólván a hullámos tengerbe alátünt.
Én meg vissza hajóimhoz, mik parti fövényen
Álltanak, indúlék, mélyen tűnődve magamban.
Tengerparti hajóimhoz végtére lejutván,
Hogy vacsorát rögtönzöttünk s beköszönte az alkony,
A vizözön kanyarú partján nyugalomra feküdtünk.
S a rózsásujjú hajnalnak támadatával
Elsieték szaporán a tenger szélei mellett,
Menny örök isteneit buzgóan imádva, barátim
Számábol négygyel, kikben megbizni tanultam.
Addig az örvényekbe merült tündér az özönviz
Mélyéböl négy fókának kihozá vala ujdon
Uj nyuzatú bőrét, vele cselbe keríteni atyját;
És számunkra feket karcolván a homokosban,
Ottan vára reánk; közelébe jutottakat aztán
Sorra lefektete, egy bőrt vetvén mindenikünkre.
Isszonyu les volt ez; tudnillik kínoza szörnyen
A tengerben idült fókáknak vésztele szagja;
Mert ki feküdnék egy nyoszolyában tengeri cettel?
Ámde segíte az istennő és gondola gyógyszert;
Jött, s valamennyink orra alá jóillatu kedves
Ambrosiát helyezett, s elenyészté véle ama bűzt.
Imigy várakozánk a hosszú reggelen által.
Egyszer előtüntek seregestül légszinü tenger
Mélyéből a fókák, és lefeküdtek egyenként.
Délkor az aggastyán maga jött, s ott lelve hizalmas
Csordáját, megszámítá elmenve közöttök:
Minket számított cetihez legelőször is, épen
Nem gondolva csalást: azután közepünkre lefekvék.
Itt felüvöltve reárohanunk, kezeinkkel erősen
Általöleljük; azonba cselét ő sem feledé el:
Bojtos oroszlánná alakult tudnillik először, -
Majd sárkány leve, és párduc, meg nagyszerü disznó,
Volt zuhogó árviz, magasan járó terepély fa;
Mi pedig annyival is feszesebben tartva fogók őt.
Végre, midőn a fortélyos kezeinkbe kerültnek
Látta magát, kérdésével szólíta meg engem:
„Atreus gyermeke, melly istenség adta tanácsul,
Engem erőszakosan kezeidbe keríteni? mit kérsz?”
Igy mondotta; viszonzám én neki válaszul erre:
„Jól tudod, aggastyán, mért kell ámítanod engem?
Hogy noha régen zár e vad sziget, én sehogy útat
Nem látok menekedni, hanem csak szívem eped meg.
Addsza tehát hiremül, mert mindent tudhat az isten,
Mellyik olympi való tart engem fogva ez ország
Partjain, és hogy evezhetnék a szőke halasra.”
Igy szólottam, amaz pedig igy mondotta viszontag:
„Ám Zeusnek kellett s a többi olympi karoknak
Kellemes áldozatot tévén bészállni, hogy ősid
Országába mehess a tenger légszinü hátán.
Mert nem végzet azig szemlélni tiéidet, ékes
Házadhoz megtérni, s becses földére honodnak,
Mig Aegyptosnak Zeüs árasztotta vizéhez
Visszahajózván, szent századdal meg nem imádtad
A halhatlanokat, kik boldog székei mennyben.
Akkor az óhajtottad utat megadandja Kronion.”
Szólott. Összezuzék csalhatlan igéire szívem,
Hogy légszínü habok tetején felevezni parancsolt
Aegyptosba, felette nagy és kellemtelen úton.
Igy is válaszolám és mondok néki azonban:
„Ugy leszen, aggastyán, valamint követelte parancsod.
De már azt magyarázd és add tudtomra himetlen,
Minden Akhivok megtértek honaikba hajóstul,
A kiket én s Nestor Trojánál hátra marasztánk?
Vagy miután végkép befejezte csatáit, egy és más
Elvesztette hajón éltét, vagy társai által.”
Igy szólottam, amaz pedig igy mondotta viszontag:
„Oh Atreusfi, miért ezt tőlem kérdened? Épen
Nem jó tudnod az én eszemet; s alig állja szemed meg
Könytelen, ugy vélem, ha megértesz rendibe mindent.
Mert sokan elvesztek közülök, sokan élve maradtak.
Két fejedelme veszett el az ércdolmányu seregnek
Visszajövet, mivel a harcon magad is tanu voltál;
Egy pedig élve raboskodik a sik tengeren ollyhol.
Hős Ajas odalett hosszúevezőü hajóin.
Elsőben Gyre tetemes sziklára vetette
Őt ki Poseidon s a tengerböl megszabadítá;
És most ment lehetett vala, bár üldözte Athene
Őt, ha dacos szavakat nem zúgana, mellyek örökre
Megronták: hogy evez, vagy akarják vagy nem az égben.
Meghallotta Poseidon a hanyakodva beszélőt,
És izmos kezivel villához kapva, csapá meg
Gyre magas sziklát, és ketté szelte középen:
Helyt maradott egyik, egy fele a tengerbe zuhant le,
Mellyen előbb daliás Ajas vesztére kiszállott;
S őtet az áradozó tenger fenekére sodorta.
Igy lett itt oda ez, jóllakván sósizü nedvvel.
Véred ezennel ugyan menekülhete sürge hajóin
Vésztől, üdvözzé tétetvén Hera kegyétöl.
De a mint el ügyekszik evezni Malea csucsos hegy
Lábainál, felkapván őt szárnyára hajóstul
Egy vihar, elterelé széles tengerre veszéklőt,
A tájékra, holott régente Thyestes, azóta
Ellenben fia Aegisthos tartotta lakását.
Végre hogy innen is ártatlan hazaútat igértek
A szélfordító halhatlanok, és haza vitték:
Édes örömmel lépvén fel földére honának,
Megcsókolta szerelmesen azt; sok hő könyü pergett
Két szemiből örömest látónak imádta hazáját.
De im az őrfokrol kilesé a férfiu, mellyet
Kémül or Aegisthos rendelt, igérve aranyban
Két talentomot adni; s egész esztendeig őrze
Már, netalán meglepje s hatalmasan ellene keljen;
És hírt tenni legott a néppásztorhoz igyekvék.
Aegisthos nyomon átkozatos fortélyok után lát.
Húsz legjobb daliát kiszemelvén a honiakbol,
Cselt vete; másrészröl lakomát rendezni parancsolt;
És maga elsietett Agamemnont vig lakomára
Híni lovastúl és szekerestül, rosszakarólag.
S a cselröl nem vélekedőt meghozva leölte
Vendégség közben, mint tulkot jászola mellett.
Nem maradott egy is Atrides bajtársaiból, sem
Aegisthosnak híveiböl, hanem ott vesze lábig.”
Igy szólt; ősszezuzék ígéire szívem az aggnak.
Ottan sírék a homokon fetrengve, sem élni
Nem vágyván többé sem napnak látni világát.
De miután kisirám magamat s jóllaktam epedve,
Szóla megint hozzám az igazszavu tengeri felség:
„Oh Atreusfi, ne sirj vígasztalhatlanul! Ezzel
Semmire sem mehetünk; hanem inkább lelkesen ahhoz
Szükség látni, mikép juthass elvégre hazádba.
Igy avagy életben leled őt, vagy Orestes eleddig
Már megölé, te pedig legalább temetésire juthatsz.”
Illy mondásira énbennem, noha bánatok által
Összegyalázottban, szív s lélek visszaderültek;
És szólítván őt kérdém vala röpke szavakkal:
„Már ezeket tudnám; de nevezd a harmadikat, ki
Élve raboskodik a tenger sivatagjain ollyhol,
Vagy meghalva; mivel, szomorú bár, hallani égek.”
Igy szólottam, amaz pedig igy mondotta viszontag:
„Laertes fia ő; Ithakában tartja lakását.
Ezt én egy szigeten sűrrü könnyeket ontani láttam
Nympha Kalypso házánál, melly által erővel
Elzáratva, utat módot nem lelhet ügyében;
Nem lévén se hajó szolgálatjára, sem abba
Hű társak, vele a tenger hátára kelendők.
De neked, oh isten védence, derék Menelaos,
Nem lovas Argosban sorsod meghalva kimulnod;
Tégedet elysion mezejére s világnak utolsó
Végire küldenek isteneid, hol szög Rhadamanthys:
Hol legkönnyebben folyik élte az emberi nemnek,
Nem járván zápor, hófergeteg és viharos tél;
De lágyan sutogó szellőt eregetve magábol
Okeanos, szakadatlan üdíti az emberi szívet:
Minthogy nőd Helene, te pedig Zeusnek veje lettél.”
Igy szólván a hullámos tengerbe alátünt;
Én pedig istenmás feleimmel visszaeredtem
Parti hajóimhoz, mélyen szivedezve magamban.
A mint parti hajóinkhoz végtére lejuttunk,
Hogy vacsorát készítettünk s beköszönte az alkony,
A tenger kanyarú partján nyugalomra feküdtünk.
Támadatával majd a rózsásujju koránynak
Barna hajóinkat legelőször vizre bocsátók,
Aztán árbocokat raktunk; mellyekre vitorlát
Füzve behágdostak magok, és padaikra ülének,
S rendbe helyezkedvén páholták a halas örvényt.
Igy Aegyptosnak Zeüs árasztotta vizére
Visszahajózva, tökéletes áldozatokkal imádtam
Menny örök isteneit; s hogy megkérleltem eőket,
Sirt emelék Agamemnonnak, neve tiszteletéül.
Mit befejezve megindultam vala; célszerü szellőt
Adtak az égi karok, mellyek honnomba vezettek.
És most, ifju, maradj kedves vendégem ez ősi
Kastélyban tizenegy vagy két napig; akkoron aztán
Elküldlek megajándékozván szép adománynyal,
Három lóval, drága szekerrel; ajánlok ezekre
Ékes billikomot, hogy hon szent áldozatokkal
Foglalkodva megemlékezz mindenha felőlem.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Oh Atreusfi, ne tartóztass itt hosszasan engem!
Részemről én kész volnék házadban egy álló
Évig lakni, szivem nem is épen húzna hazámba;
Annyira örvendek hallgatni szavadra s beszéded
Szépségére. De már nehezen várhatnak utánam
Eddig is embereim Pyloson, s te tovább is üdöztetsz!
A mit ajándokul adsz, legyen az tárházba való kincs;
De Ithakába lovat szálítani nem fogok, inkább
Itt hagyom azt örömül néked: mert róna mezőket
Birsz országodban, hol elég lotos, buja szittyó,
Tenkely, búza, s fehérszín árpa feleslege díszlik.
Ellenben Ithakán sem hosszú róna, se pázsit;
Zergehon, ámbár lónevelőnél kellemetesb föld.
Mert nincs egy sziget is, ménnek nyargalni s legelni
Jó; s Ithakánk még legkevesebbé célszerü arra.”
Igy szólott; nevetett Atreusfi dicső Menelaos,
És lecirógatván kézivel mondá neki vissza:
„Jó vérből eredél, kedves fiu, látni szavadrol!
Én ezeket ki fogom, mert módom benne, cserélni.
Ollyan ajándékkal kedveskedem érte, mi házam
Összes kincsei közt legszebb és legbecsesebb tárgy;
Egy művészi kupát tudnillik, egészen ezüstböl
Alkotvát, kecses ajkainál beszegettet aranynyal,
Hephaestos művét. Ezt hajdan Phaedimos adta
Nékem, ama sidoni király, mikor udvara kedves
Vendégül fogadott; én meg ma tenéked ajánlom.”
Mig ezek itt egymást ekképen váltogaták fel,
A sok vendég úr ezalatt Atreusfi lakába
Gyült, juhokat hozván eleségűl és zamatos bort;
Szépkontyú nejeik kenyerekkel nyomban utánok.
Ők ugyan itten imigy készültek vig lakomához.
A hőslők ezalatt nagyságos Odysseus úri
Háza előtt karikával avagy láncsázva mulattak
A sima földtéren, hol előbb csapodárul enyelgtek;
Antinoos pedig ült istenközel Eurymakhosszal,
Két legerényesb főnöke a hőslői csapatnak;
Hol közelitvén hozzájok Phroniosfi Noemon,
Szólította legott kérdésivel Antinoost meg:
„Antinoos, hát tudjuk-e már ma bizonynyal, avagy sem,
Hogy mikor ér haza Telemakhosnak egyéne Pylosbol?
Mert elvitte hajómat, melly már kellene nékem,
Szent Elisbe utam lévén, hol számra tizenkét
Kancám ménesben, s imezeknek alatta igátlan
Öszvérek; hogy egyet közülök munkára befogjak.”
Igy szólott. Azok elhültek; mert senki se hitte
Róla, hogy elment volna Pylosba, hanem valahol kint
Gondolták lebselni kanásza s juhászai mellett.
S Eupithes fia Antinoos mondotta esennen:
„Szólj igazat, mikor indult el? melly válogatott nép
Ment a hon polgáraibol társul vele? vagy csak
Bérese és szolgái? Meré cselekedni valóban?
Azt is mondd meg egész nyiltan, hadd tudjam, erővel
Vette-e el tőled külföldi utára hajódat,
Vagy magad engedted szorgos kérelmire által.”
Mondá néki ezekre viszont Phroniosfi Noemon:
„Önként engedtem; s vajjon mit fogna tehetni
Bárki is, embertöl kéretve, kinek baja illykép
Meggyült? Annak ugyan valamit megvonni nehezne!
Őt azon ifjúság, melly legjava drága hazánknak,
Kíséré; köztök bé láttam szállni vezérül
Istent vagy Mentort, ki amannak mása egészen.
Csak megfoghatlan, mert tegnap reggel is itthon
Láttam ama Mentort, ki Pylosba hajóza el akkor.”
Igy végezve szavát eltágult ősi lakába.
Kettejek ellenben felgyúladt szörnyü boszúsan.
Társaik a versenyt elhagyván összeülének.
S Eupithes fia Antinoos mondotta haraggal
Közre; setét bensője felettébb el lön epével
Fogva, szemébe pedig fényes tüz lángja világolt:
„Oh hékám, de felette merész egy vállalatot vitt
Telemakhos ki ez uttal, mit nem gondola senkink!
Ennyi levente dacára hajót fogad egy fiu, s elhajt
Bizton, az országnak színét csőditve magával!
Ebböl nem lesz jó elvégre is! Ámde veszítse
Őtet az isten előbb, hogysem kárt tenne mibennünk.
Rajta, evicke hajót s húsz társakat adjatok abba,
Hadd vetek ellene lest és állom el íziben utját
Mind Ithakának réveiben mind durva Samosnak!
Ő ugyan apja után, fogadom, bújára evickél!”
Igy szólott; helyeselték mind és tennie hagyták;
S felkerekedve Odysseus úr palotáiba mentek.
Penelopetöl sem lehetett elrejtve sokáig
A hőslők által fia ellen szóbahozott terv;
Mert felvitte Medon hirnök, ki tanácsikat érté,
Ottkin járva midőn hevesen tanakodtanak ottben.
Ment a termeken át, hirt mondani Penelopének.
A küszöbön bejövőt szólítá már meg az asszony:
„Hirnök, mért küldnek fel téged az udvari hőslők?
Nemde Odysseus némberinek megmondani, hagyják
Dolgaikat, s nekiek lakomát készítsenek ujra?
Hogy sose hősölvén és máshova nem csapatozván
Többé, most lakomázzanak e palotában utószor!
Kik seregestűl annyi javát eszitek fel az elmés
Telemakhosnak, mintha bizony gyermekkorotokban
Azt sem hallottátok volna apáitok ajkán,
Hogy bánt hajdaniban vélek nagyságos Odysseus,
Senkit ez országon sem szólag nem szomoritva
Sem tettleg, valamint sok nép fejedelme cselekszik,
Önjobbágyai közt kit türvén kit megutálván.
Mert ez ugyan nem volt soha vesztire senki fiának.
Lelketek ellenben s méltatlan dolgotok abbol
Rí ki, mivel többé a jóért senki se hálás!”
Monda viszontag okos hirnök Medon őneki erre:
„Vajha, királyné, ez bajaink legfőbbike volna!
De ennél sokkal tetemesb és átkozatosbat
Kotlanak a hőslők, mit vajha ne adjon az isten.
Telemakhost meg akarják ölni szerette honába
Tértekor utközben fegyverrel: mert kihajózott
Atyja felől hirt venni Pylos vagy Sparta körébe.”
Szólott. Elhaltak szive s térdei Penelopének;
Némultan vesztegle sokáig; két szeme könynyel
Gyült tele; ajkainak rengő szavalása elállott.
Csak nagy késedelem mulvást ejtette viszontag:
„Hirnök, mért ment el fiam? Ah nem kelle valóban
Néki hajókra felülnie, mellyek az emberi nemzet
Ménei a halason, sok nedveken átnyargalnak!
Hogy még a neve is kienyészszen az emberi nemböl?”
Monda viszontag okos hirnök Medon őneki erre:
„Nem tudom, istenség ihlette-e őt meg, avagy tán
Önnön keble vivé ki Pylosba, hogy atyja felől hirt
Kérdene, él-e avagy mi halállal mult ki világbol.”
Igy szólván átment palotáin Odysseus urnak.
Penelopét pedig öldöklő bú kapta meg; a ki
Székre sem ült többé, noha sok volt szép teremében,
Ámde szobájának helyezé küszöbére magát le
Árván sirva; körötte pedig szobanői sirának
Együl egyig, mind a fiataljai mind az öregje.
Kikhez emelte szavát zokogólag Penelope fel:
„Oh jaj kedveseim! mert sokkal több buval áldott
Engem az isten meg, mint más társnéimat; a ki
Eddig oroszlánsziv férjemtől estem el, annyi
Fényes erényekkel gazdagtól a Danaoknak
Rendeiben, kinek Argos s Hellas telve dicsével!
Most pedig egy kedves fiamat ragadák ki ölemből
Hirtelen a viharok, nem is értém utnak eredtét.
És nyomorúk, egynek sem volt tiközöttetek annyi
Lelke, habár jól tudtátok, felkölteni engem
Ágyambol, mikor el készült indulni hajóján!
Mert ha ezen tervet sejtem forralni magában,
Hon maradandott ő, bármennyire volt is utána,
Vagy pedig engemet is meghalva hagyott vala itthon.
De valamellyik inas Doliost szólítsa be hozzám,
A szolgát, kit atyám ide jöttel adott velem, és most
Gondviselője gyümölcskertemnek: hogy nyomon össze
Ülve tudasson mindeneket Laertes öreggel;
Hogyha ez egy vagy más tervet gondolva, panaszszal
Lépne fel a nép közt azok ellen, kik maga vére
S lelkes Odysseus magvának veszedelmire törnek.”
Szólt neki erre viszont művelt Euryklea dajka:
„Asszonyom, ölj meg bár nyomon irgalmatlanul engem,
Vagy hagyj a háznál, de a dolgot nem takarandom.
Én tudtam mindent; én adtam néki az utra
Bort s eleséget, mint meghagyta: hanem szoros esket
Vett tőlem, nem szólni tizenkét napnak előtte,
Vagy ha magad keresed, megtudván utnak eredtét;
Árva siralmiddal netalán árts szép tetemidnek.
De jere, megmosdván és tiszta ruházatot öltvén,
Némbereiddel együtt menj fel palotádba, s imádjad
Mennyei Zeus lányát, istennő kékszem Athenét,
A ki halál torkából is megmentheti őtet.
És ne is aggaszd még te az aggot: mert nem örökké
Fogják, ugy hiszem én, Arkisiadesnek utálni
Magvát mennyekben; de leszen még, a ki neméböl
Mennyezetes házában uralkodik és buja telkén.”
Szólt; felüdíté azt, s könyeit kibeszélte szeméböl.
A ki tehát mosdván és tiszta ruházatot öltvén
Hű körnémberivel feleredt teremébe legottan,
És az iszákba darát tévén könyörögte Athenét:
„Halld meg imáimat, égi Zeüs csemetéje, nagy isten,
Ha valaha fényes házánál terves Odysseus
Tiszteletedre kövér tulok és juhcombot ajánlott;
Jusson eszedbe ma ez, s őrizd meg gyermekem éltét,
A deli hőslőket pedig ejtsd el szándokaiktol!”
Igy szólván felüvölte; Athene bevette imáját.
A hőslők pedig ott tomboltanak a palotában;
És mondotta egy a fiatalság büszke köréböl:
„Csendesen, a mi királyhölgyünk nászt készül imádó
Népinek adni, veszélye felől nem tudva fiának!”
Igy szólott egyikek, nem tudván senki, mi történt.
S Antinoos felemelve szavát mondotta középre:
„Szertelenek, tartózkodjunk mindennemü hangos
Szózattol, netalán hírül legyen ottben is; inkább
Hallgatagul menjünk a dolgot hajtani gyorsan
Végre, mit ennyi közül mindnyájunk szíve sovárog.”
Igy szólván kiszemelt legerősebb hat daliákat,
S tengerpartra legott és jármü hajóra siettek.
Itt legelőre hajót vontattak az égszinü habra;
Aztán árbocot és lobogót tévén bele, fürgén
Bőrkámvába tolák hosszú evezőiket annak
Rende szerint; a fehér lobogót szellőnek ereszték;
Fegyvereket hordott ezalatt a vérmes inasság.
Most benyomák vizszinre hajójokat, és belehágtak.
Itt vacsoráltak meg s várták el az este homályát.
A szellemdús Penelope pedig éjteremébe
Futván, ott feküdött vala étlen szomjan, az egyröl
Töprenkedve, ha jó fia elkerülendi-e vesztét,
Vagy pedig a csapodár hőslők kezeikre kerítik.
Mint az oroszlán férfisereg közepette tünődik
Féltében, ha csalárd karikába kerítik az erdőn;
Ugy tűnődőt lepték ezt meg az édes alások.
Ott aluvék dölvést, minden tetemizmait oldva.
S ím egyebet gondolt istennő kékszem Athene:
Nőalakot képzett, szép Iphthimével egyenlőt,
Kedves lányával híresneves Ikariosnak,
Eumelosnéval, ki Pheraen tartotta lakását;
És nagyságos Odysseusnek házához ereszté,
Hogyha siralmaitol s az öröklő szívedezéstöl
Megszüntethetné szellemdús Penelopét. Ki
A závárszijnál besuhanván ágyteremébe,
Fője felett állt meg s ekként mondotta le hozzá:
„Alszol, Penelope, szívedben bánataiddal?
Ám az egek könnyenélő halhatlani többé
Nem hagynak keseregni; mivel még visszajövendő
A te fiad, miután nem vétett istenek ellen.”
Mondá néki viszont szellemdús Penelopeia,
A szent álmodozás kapujában csendesen alvó:
„Mért jöttél ide, én vérem? (nem látogatál meg
Annakelőtte; igen, mert messze van a te lakásod)
És felhagyni parancsolsz búmmal s lelkemen élő
Ennyi keservekkel, mellyek szakadatlan emésztnek.
Mert ezig arszlánsziv férjemtől estem el, annyi
Fényes erényekkel gazdagtól a Danaoknak
Rendeiben, kinek Argos s Hellas telve dicsével;
Most ellenben egyetlen magzatom indula messze
Földre hajón, még szólani és cselekedni szokatlan!
Oh ez után inkább epedek mint férjem után is.
Reszketek érte, igen féltvén, netalán baja légyen
Néki az országon vagy tengersíkon, ahol jár.
Tudnillik sok igen gonosz ember agyarkodik élte
Ellen, előbb megorozni dühös, mint térne lakába.”

Nincsenek megjegyzések: