2015. november 13., péntek

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) ötödik ének

ÖTÖDIK ÉNEK.

Készül Odysseusnek nászáda s vizekbe feneklik.
Felkelvén nyoszolyájábol szép Tithona mellől
A hajnal, fényt hozni az isteni s emberi nemnek;
Összesereglettek mennyország boldogi, köztök
Mennydördő Zeüs is, legfőbb hatalomra olympon.
És panaszolta keserves ügyét el Pallas Athene
Bajnok Odysseusnek, szánván a nympha lakában:
„Zeus atya s minden egyéb örökéletü boldogi mennynek,
Már ezután ne legyen soha is szelid és kegyes ember
Semmi király vagy szívében méltányosan érző,
Sőt de tegyen szigorún és országoljon epésen;
Istenféle Odysseusről ime, népei közt nincs
A ki megemlékeznék, jóllehet atyjok urok volt!
S mig őt egy szigeten sanyarú fájdalmak epesztik,
Nympha Kalypsónak barlangiban, a ki erővel
Tartja le házánál; és nem mehet ősi honába,
Nem lévén közelette hajó s bajtársai, kiktöl
A sivatag tenger széles hátára vitetnék:
Addig egyetlen magvának becses élete ellen
Lest hányt a gonosz aljasság; ki szerelmetes atyja
Hírét hallandó Pylos és Spartába evedzett.”
Szólt neki fellegtorlasztó Zeüs erre viszontag:
„Oh lányom, fogaid rekeszéböl milly ige röppent!
Nem te magad tervezted-e hát kebeledben öröktöl,
Hogy haza érkezvén boszut álljon rajtok Odysseus?
Ám vidd Telemakhost épen - mert tenni hatalmad -
Országába, hogy önnöneit meglássa bajatlan;
De a hőslők is forduljanak ízibe vissza.”
Monda, s fiához Hermeshez folytatva beszélett:
„Hermes, egyébként is gyors hírnöke végzeteimnek,
Nympha Kalypsóhoz vidd hírül ez égi tanácsot
Bajnok Odysseusröl, hogy térjen vissza honába,
Nem kísérve sem Isten sem pedig emberek által.
Ő egy eresztékes nászádon evezve huszad nap
Érkezzék Skheriába, nehez nyomoroktol üzetve,
A phaeak nemzet közel istenrangu hadába:
Kik szivesen látják, istenként tisztelik őtet,
És szűlőföldére hajón megküldeni fogják,
Gazdag ajándékul aranyat, rezet és mezet annyit
Adva személyének, mennyit nem emelne magával
Troja alól soha is, ha lakába veszélytelen érne.
Mert ímigy végzet feleit meglátnia, jutni
Mennyezetes házába s kövér földére honának.”
Szólott. Argosölő nem lett neki szófogadatlan,
De aranyos cipeit szaporán lábára kötötte,
Szépeket és halhatlanokat, mik tengeri nedven
És földróna felett széllel vetekednek alatta.
Majd bájvesszőt vett, melylyel ha akarja szemére
Egynek alást bűvöl, másnak pedig elveri álmát;
Ezzel erős keziben szállott követ Argosölő el.
Pieriét érvén lecsapott a szőke halasra;
S most vizeken haladott, larféle madárral egyenlő,
Melly meddő tenger sivatag méhében ebédül
Halfogdosva sürűn hullámba meritgeti szárnyát,
Igy szágulda temerdek özönvizen által az isten.
Hogy pedig elközelíte utóbb a messze szigetbe,
Kék tengersikrol száraz lakföldre kilépvén
Itt folytatta utát: mig barlanghoz juta, mellyben
Széphaju nympha lakott, és most hon lelte személyét.
A kandallóban nagy tüz lobogott vala; messze
Illatozá az elégő cedrus s timfa körösleg
A szigetet be; az istennő pedig éhes ajakkal
Zengvén sződögelé vásznát az aranyka vetélőn.
Barlang környezetén jegenyék, árnyékos egerfák,
S illatozó ciprusnak rengeteg erdeje diszlett;
Mellyben szállékony madarak fészkeltenek, ölyvek
És baglyak, szélesnyelvű tengerbeli varjak
Serge, az ősz hullám szakmányait üzni gyakorlott.
Borfa szalasztá fel lombos venyigéit az öblös
Barlangfalra, ivett fürtökkel gazdagan áldva;
Négy forrás eregette fehér hullámait egymás
Mellett, másik más tájéknak véve irányát;
Közben lágy ibolyák és zselymek pázsita vígan
Felnevetett, hol ugyan mennyekböl földre leszállott
Isten is álmélkodnék és eltelne gyönyörrel.
Hermes, az argosölő követ, itt állongva merengett.
Majd megelégelvén a tájnak nézegetését,
Egyszeriben beeredt a tág barlangba. Legottan
Ráismére, midőn meglátá, nympha Kalypso;
Mert az egek felségi nem isméretlenek egymás
Színe előtt, ámbár egymástol messze lakoznak.
Méltóságos Odysseust most nem lelte belűl; mert
A tengerparton veszteglett sirva, hol eddig
Könnyek, evődések, sohajok közt töltve világát,
Harmatozó szemeit sivatag tengerre feszíté.
És szólítá meg Hermest szépfürtü Kalypso
Istennő, miután felséges trónra ülette:
„Mért jöttél le arany vessződdel az égi körökböl
Hozzám, tisztelt és jó Hermes, mit maig épen
Nem gyakoroltál? Szólj, mit kívánsz; én kötelesnek
Érzem rá magamat, ha lehet s megbirja hatalmam;
De jer, előbb vendégséget hadd adjak elejbéd.”
Imígy szólva az istennő asztalt teve hozzá,
Ambrosiával dúst, és töltött néki pirosló
Nektart. Hozzálát most Hermes az étel italhoz.
Végre midőn lakomázott és megelégele mindent,
Istennőnek imigy szólott kérdésire vissza:
„Járatomat kérdéd, istennő? Megfelelek rá
Őszintén, miután ekképen igényli parancsod.
Zeus küldött nem akarva jövőt ide hirnökül engem;
Mert ki kivánkoznék illy s ekkora tengeren önként
Átgázolni, holott nincs város mellyben olympos
Boldogit a polgár szent áldozatokkal imádná?
De nincsen mód benne egyéb istennek olympi
Zeus akaratját meghiusítani vagy kikerülni.
Nálad egy embert mond létezni, azok seregében
Legboldogtalanabbat, kik Trojára kilenc év
Hosszán törtenek, és tizedikben végre ledöntvén
Azt, haza indultak; de utokban Pallas Athenét
Megbánták, ki azért viharokkal támada rájok,
Mellyek alatt daliás bajtársai mind elenyésztek,
Őt dobván ki magát egyedűl ide szél dühe s hullám.
És ezt hagyja legitt eleresztened égi parancsa.
Mert kedvelteitöl nem végzet messze vidéken
Veszni, hanem szeretett feleit meglátnia s végre
Mennyezetes házába s kövér földére mehetni.”
Szólt vala. Elszörnyedt szépfürtű nympha Kalypso,
És felemelve szavát mondá neki röpke szavakkal:
„Borzasztók vagytok menny isteni, és irigyeknél
Irigyebbek, hogy bánjátok férfi egyénnel
Hálni az istennőt, ki egy ollyant elvesz urául!
Igy mikor Oriont elválasztotta magának
A rózsásujjú Hajnal, ti az égen örűlő
Istenek akkédig fenekedtetek ellene, mignem
Nyilaival megölé azt Artemis Ortigiában.
Igy hogy szépfürtű Demeter is Iasionnal
Kedves kénye szerint a hármolt telkeken ágyba
És szerelembe vegyült, nem rejlett hosszu titokban
Zeus atyasága előtt, de levillámozta kövével.
Igy írígyelitek most tőlem is eztet az embert!
Én mentém őt meg, talaján a csorba hajónak
Fetrengőt, miután futtában mennykücsapással
A tenger közepén Zeüs eldarabolta hajóját;
Mikor egyéb daliás bajtársai mind elenyésztek,
Csak maga vettetvén ide hullám és szelek által.
Én szeretém őt és ápoltam, s szent fogadásom
Tartá, halhatlanná tenni s hogy el nem öregszik!
De, mert nincs mód benne egyéb istennek olympi
Zeus akaratját meghiusítani vagy kikerülni;
Hadd menjen, ha ugyancsak eő szorgolja valóban,
A sivatag tengerre: de én nem küldöm el őtet,
Mert nékem nincs gyármü hajóm, sem népeim abba,
Kiktöl tengernek széles hátára vitetnék.
Másként szívesen oktatom, el sem rejtem előle,
Hogy mehetend romlástalanul kedvelte honába.”
Szólott argosölő Hermes neki erre viszontag:
„Hagyd elutazni tehát, s ovakodjál Zeus haragátol,
Istennő, netalán boszút vonj tőle magadra.”
E szavakat végezve szilárd Hermes követ elment.
Nympha Kalypso pedig, miután híréül esének
Zeus akaratjai, felkeresé nagyságos Odysseust.
A tengerparton lelt rája, hol árva szeméböl
A könnyek soha sem szikkadtak már ki, honába
Vágyván vágyónak s a tündért nem szeretőnek.
Ő ugyan éjenként akaratlanul ottben az ékes
Barlangban hált a szívélyesen azt akaróval;
Napszaka ellenben sziklák és partokon ülvén,
Könnyek, evődések, sohajok közt töltve világát
Harmatozó szemit a sivatag tengerre feszíté.
Itt közelítve az istennő szólott vala hozzá:
„Férfi, nekem többé ne epedj itt és ne fogyaszszad
Napjaidat; mert én örömest eleresztelek immár.
Kelj fel azért, vagdalj nagy fákat, gondosan illeszd
Össze naszádoddá; bordázd azután be fölülröl
Korlátokkal, hogy vigyen a légszínü halasra.
Utravalóúl én kenyeret, vizet, elmederítő
Bort teszek abba, hogy elháruljon tőled az éhség;
És adok öltözetet, szelet is keltendek utadra,
Hogy vidor épséggel juthass földére honodnak,
Ha ugy akarják menny örök istenségei, a kik
Nálamnál mind érteni mind végezni különbek.”
Igy szólott; mire megborzadt jó bajnok Odysseus,
És felemelve szavát mondá repülékeny igékkel:
„Más egyebet forralsz, istennő, nem nekem útat,
A ki naszádon hagysz hullámira kelni egy ollyan
Vészes tengernek, mellyet még gályahajó sem
Szelhet könnyeden át, ha Zeüs szellőinek örvend!
Én, ha te ellenzed, nem lépek semmi naszádra,
Istennő; nem előbb, mint megteszed a komoly esket,
Hogy nem irányozvák elenyésztésemre tanácsid.”
Igy szólott; nevetett szépfürtű nympha Kalypso,
És lecirogatván kezivel mondá neki vissza:
„Vajmi negédes vagy, nem képes himzeni semmit,
Hogy ma is illyen gondolatok juthatnak eszedbe!
Tudja tehát meg föld, az egeknek boltja felette,
Styxnek alázuhogó vize, a melly legszigorúabb
És legrettenetesb szent eske az égi karoknak,
Hogy nem irányozvák elenyésztésedre tanácsim;
Sőt ollyant akarok neked és úgy érezek, a mint
Szükségben magam is fognék cselekedni javamra.
Mert én szinte tudok méltányosan érzeni; s épen
Nem vas, sőt inkább könyörűlő bennem is a szív.”
Igy szólván vezetett istennő nympha Kalypso
Egyszeriben; követé amaz őtet nyomdokin. A mint
Férfiu s Istennő fényes barlangba jövének,
Első a trónon foglalt helyet, honnan előbbed
Argosölő felkelt; kinek ennie s innia mindent
Bőven adott ollyant a nympha, mit emberek esznek:
Ez pedig ott települt szemben le Odysseus urral,
És neki ambrosiát tettek körhölgyei s nektart.
Most kiki a feladott eleséghez nyúla kezével.
Végre pedig, miután töltöztenek étel itallal,
Rákezdette megint szépfürtű nympha Kalypso:
„Laertesfi, Zeüs csemetéje, eszélyes Odysseus,
Hát csakugyan haladéktalanúl el akarsz-e te immár
Menni hazádba? Kivánom, légy utaidba szerencsés!
Ámde ha tudnád, mennyi bajak sokasága között sors
Átverekedned előbb, mignem honnodba mehettél;
Itt maradandó vélem ezen lakot őrzeni fognád
S halhatlan lennél, bármennyire látni sovárgod
Asszonyodat, ki után mindennap vérzeni látlak.
És bizony én magamat nem tartom nála roszabbnak
Sem termetre sem arcra: mivel mérkőzni halandó
Némbernek nem is épen járja meg isteni lénynyel.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Áldott istennő, ne neheztelj rám meg! Igen jól
Érezem azt magam is, hogy nálad Penelope mind
Arcaiban gyarlóbb, mint nagyságára csekélyebb;
Mert az halandó, mig te örökké meg nem öregszel:
Mindazonáltal igy is szűlőföldemre sovárgok
Jutni, s ama boldog napomat valahára megérni.
Ha pedig ellenem áll a tengeren ujra egy isten,
Türni fogom, búedzve levén már keblem eléggé.
Oh maig is sok volt küzdelmem, sok bajam és búm
Tengereken s harcokban; ez is hadd jőjön utánok!”
Szólott; a nap elalkonyodék és rája setét lőn.
Ekkoron a gyönyörű barlang rejtélyibe menvén,
Ottan időztenek, elmulatozva szerelmesen együtt.
A rózsásujjú hajnalnak támadatával
Köntöst és kacagányt öltött sietőleg Odysseus;
Tündér ellenben nagy fátylat szép patyolatbol
Vett, véknyat s gyönyörűt, és ágyékát arany övvel
Szegve körűl, azután pártát illeszte fejére.
Igy kezdett útat készitni Odysseus urnak.
Egy nagy markolatos fejszét szolgála kezébe,
Mindkét oldalrol köszörültet, mellyben olajfa
Csínos nyél vala, mindenkép alkalmatos eszköz;
E mellé ada síma gyalút: s kivezette legottan
A mesgyére, holott hosszú fák álltak a parton,
Égerek és jegenyék, és égmagas erdei fenyvek,
Régen aszúk, a szőke habon vele könnyen uszandók.
A mint megmutatá hol vannak legmagasabb fák,
Ismét visszaeredt szépfürtü Kalypso lakába.
Az meg fákat vagdala; és munkája hamar ment;
Húsz szálig döntött le, kiácsolgatta rezével,
Meggyalulá tudományosan és felvette szabályra.
Addig fúrúkat jött szépliaju nympha Kalypso
Hozva; kifúrta gerendáit velek, összeereszté
Gondosan, és szeg s kapcsokkal jól egybecsatolta.
A millyen széles feneket hagy málhahajókat
Építő ember, ki magát jól érti szakában;
Ollyan szélességü naszádot gyárta Odysseus.
Bordákat bele összesürűzött nagy cölöpökböl
Alkota, hosszu hasábokkal befejezve fölülröl;
Árbocot is rögtönze, reája vitorlarudat tett;
Majd kormányt galyabíta megint, hogy irányzani légyen;
S fűznyesedékekkel tatarozta köröskörül árvíz
Ellen védszerekül, s meghinté soknemü gyommal.
Fátyolokat hozván ezalatt szépfürtü Kalypso
Néki vitorláúl, ezt is meghagyta tudósan.
Ekkor alatságot, meg öreg kötelet teve, s lábat.
Majd leemeltyűzé a sik tengerre naszádát.
Négy nap alatt bé lett az egész gyármunka fejezve.
Ötödiken szigetéből elküldötte Kalypso,
Illatos öltönyt adva reá s megmosva először;
A nászádba pedig két, tömlőt helyze, piros bort
Adva egyikben, egyik nagyban vizet; és az iszákban
Ételeket meg kellemetes csemegéket is untig.
Erre szelíd és langy szellőt keltett fel utára.
Vígan ereszti tehát lobogóját szélnek Odysseus.
S már ottfent ülvén mesterleg irányza: nem is szállt
Kormányon virrasztónak pilláira szender,
A hetevény s későn nyugvó ökrészre figyelmes
Néztében, s medvére, szekérnek hittra egyébként,
Melly ugyanott forog és Oriont nézi közelröl,
Csak maga nem fürdvén hullámiban okeanosnak.
Mert meghagyta igen szépfürtű nympha Kalypso,
Ezt hogy folytonosan balkézre marasztva evezzen.
Tizenhét nap uszott immár a tengeri síkon:
Tizennyolcadikon feltüntek messze homályban
A phaeak országbeli legközelebbi hegyormok;
Ugy tetszettek előtte, miként sik tengeren egy pajzs.
Aethiopoktol visszajövet meglátta Poseidon
A solym ormokról őt messzire küzdeni, a mint
Tengeren úszkált; és még forróbb bosszura gyulván,
Megcsóválva fejét ekként mondotta magában:
„Héka, tanácsot másoltak menny isteni addig
Ime Odysseusről, mig járok az Aethiopoknál!
A phaeak földhöz közelít már, hol felidűlend
Nagy küzdelmeiböl, mellyek nyomorítani szokták;
Némi bajakkal azonban igy is jóllaktatom őt még!”
Szólván a ragadott villával fellegeket vont
Össze legott, feluszított tengert s minden üvöltő
Szélveszeket, beboríta homályos fellegivel mind
Földet mind tengert: komor éjszaka dölt le az égböl.
És euros, notos és zephyros lezudúla fenésen,
S légderüző boreas, melly nagy hullámokat üldöz.
Most elhaltak Odysseus urnak térdei s szíve,
S felsóhajtva imigy mondotta levente magában:
„Hajh boldogtalan én, mi leend elvégre belőlem!
Tartok tőle, az istennő mondása igaz volt,
A ki szerint, mielőtt szeretett földemre vetődném,
Fájdalom a részem; mi be kezd már telni valóban!
Millyen fellegeket boruzott a széles egekre
Zeus, mint verte fel a tengert! Im utamba tolulnak
A szilaj árviharok! Most, ah most végem örökre!
Háromszor négyszer boldog Danaok, kik elestek
Troja alatt, Atreus ikerének kedvire járván!
Hajh bár én is azutt lelhettem volna halálom
Aznap, hogy legtöbb réz dárdát sujta fejemre
Troja vitéze, Akhilleusnek holt teste körében!
Úgy az akhiv egyetem temetést s emléket adandott;
Most pedig illy nyomorú harcban megromlani sorsom!”
Igy szólót iszonyú nagy hullám lökte fölül meg,
Szörnyen néki rohanva; s körülpödrötte naszádát.
Messzire hult ki hajójából igen, és kiszalasztá
A kormányt keziből; a forgó szélveszek ádáz
Mérge az árbocfát elroppantotta derékon.
Messzire hullott a tengerbe vitorla rudastul.
Ő lemerülve maradt huzamost a vizben, elé sem
Birt verekedni legott hullámok nagy rohamátol,
Megterhelve levén a tündér adta mezekkel.
Végre midőn felesett, kiköpé szájábol izében
A keserű árt, melly patakonként csorga fejéröl.
Nem feledé el azonban, bár leveretve, naszádát,
Ámde utána rugaszkodván elfogta; s leülvén
A közepére; szerencsésen menekűle haláltol.
Ezt pedig a zajló hullámok idestova hányták.
Mint viszen éjszaki szél őszkor sürün összegomolygott
Kórókat, fel alá hajtván a róna mezőben;
Ugy ragadák ezt a szélvészek emerre amarra.
Egyszer ugyan notos adta fel azt boreasnak üzőbe,
Másszor meg zephyros mérgének hajtani euros.
Sejditvén őtet Kadmos kegyes Ino leánya,
Leukothea, ki halandó volt és szózatos egykor,
Most pedig a halas örvényben lakik isteni ranggal;
Vergődéseiben megszánta levente Odysseust.
És kimerülvén búvárnak képében az áradt
Tengerböl, feltünt a csorba naszádra s beszélett:
„Jámbor, mért haragudt rázföldi Posoidon ur isten
Annyira meg rád, hogy bosszúiban ennyire verdes?
El nem veszthet azonban, akármint tör fejed ellen.
Igy cselekedjél, a mint van nem eszélytelen ember:
Vesd le jelen mezedet, nászádodat a szelek által
Hagyd hurcolni; hanem kezeiddel szorgosan úszszál
Phaeak földnek, ahol sorsod menekülni veszélytöl.
Imhol ez a fátyol, terjeszszed az isteni kendőt
Melled alá, s nincs lelkednek mit félnie többé.
Végre pedig, miután kezed a zöld partot eléri,
Öltsd le magadrol s vesd a tenger nedvibe vissza,
Messzire a földtől, arcáddal amarra tekintvén.”
Igy szólván kendőt ada néki az isteni tündér;
S ismét visszamerült a zajló tenger ölébe,
Búvár képében, s befedé a háborus árviz.
Tűnődött azután nagyságos bajnok Odysseus,
S felsóhajtva imigy mondotta levente magában:
„Jaj nékem, netalán valamellyik mennyei boldog
Uj cseleket szőjön, lekeletvén engemet innen!
Nem fogadom szavait, mert messzire láttam azon föld
Széleit ímént, melly menedékem volna szerinte.
Azt teszem inkább, ezt sokkal helyesebbnek itélem:
Mig kapcsolva leend egymásba naszádomon a fa,
Addig rajta ülök s békével szenvedem a bajt;
Ha pedig a hullám szétverte hasábjait, akkor
Uszni fogok: miután okosabb mi sem ötlik eszembe.”
Meddig az itt ezeken tűnődött volna magában,
Addig szörnyü habot tornyozva reája Poseidon,
Roppantat s homorút, meglökte hatalmasan azzal.
Mint az erős fuvatag nekiesvén polyvahalomnak,
A száraz gyülevényt szanaszét hajgálja helyéböl:
Ugy hajgálta el a szálfákat szerte. Odysseus
Felkapa egyre, s miként paripáján ülve lovaglott;
Nympha Kalypso adta mezét levetette magárol,
Aztán melle alá illesztvén a csuda kendőt,
Elterjesztett két kezivel lebukott vala gyorsan
A tengerre, uszandólag. Meglátta Poseidon,
És csóválva fejét imigy mondotta magában:
„Igy fanyalogj immár ide és tova e viharok közt,
Mignem az istenek atyjának kedvencihez érhetsz;
Bár igy sem panaszolsz gondolnám bajhiba ellen.”
Ekképen szólván megkorbácsolta serényes
Méneit; és Aegaebe futott, hol dicslaka fénylik.
Zeusnek lánya pedig mást gondolt, Pallas Athene:
Mert a többi szeleknek utát lekötözve, azoknak
Teljes csillapodást és nyugtot rendele; értök
Gyors boreast költött csak fel, megtörni előtte
A habokat; mignem nyájas seregébe vegyülhet
Révész nemzetnek bajmentesen elves Odysseus.
Igy bolygván két éjt és két napot a zuhogó hab
Torlaszain, gyakran vélé közelíteni végét.
Végre midőn harmadszor eredt szépüstökü hajnal,
Ekkor elüllepedett a szélvihar és beköszöntött
A szélcsend: mire ő lakföldet sejte közelröl,
Szétnézvén sűrűn a mint egy hab felemelte.
Milly örömest látják a jámbor magzatok édes
Atyjokat életben, ki nehéz nyavalyába sokáig
Fetrengett, miután megszállá őtet egy ördöng
Mérge, hanem kegyesen felüdíté bajbol az isten:
Olly örömest szemlélte az erdőt s partot Odysseus.
És igyekezve uszott, lábát szárazra tehetni.
Hogy pedig annyira volt, fenszó a mennyire szolgál,
Tompa moraj támadta fülét meg az ottküni foktol;
Mert magasan bőgő hullám ordíta fel a part
Szirtjainál, s könnyű tajtékkal rajzola mindent.
Rév ugyanis nem volt, se hajótanya szélveszek ellen,
De fokok ötlöttek ki, magas kövek és kopasz ormok.
Most elhaltak Odysseus urnak térdei s szíve,
S felsóhajtva imigy mondotta levente magában:
„Hajh, miután partot véletlenül engede látnom
Zeus atya, s ennyi vizet szeldestem utána keresztül,
Nincs semmerre kihágó a légszínü halasrol!
Mert kivül éles orom meredez, körülötte pedig bősz
Hullám háborog, és tar szikla sudamlik az égre;
Part közelében mély a viz; mellyet lehetetlen
Meglábalni halandónak s kihatolni veszélyböl:
Hogy kimenőt netalán megkapván szikla falához
Üssön az áradalom s hiusuljon minden igyekvés!
Hogyha viszontag odébb úszom, valahol menedékes
Partot avagy révet keresendő; lelkem igen tart
Tőle, nehogy valamelly feltámadt szélvihar által
Ujra beebb hurcoltassam s keserübben epedjek.
Vagy még tengerböl cetszörnyet eresztene könnyen
Rám, millyent Amphitrite sokat ápol, egy ördöng;
Mert tudom én, mi felette boszús éltemre Poseidon!”
Meddig ez illyeneken tűnődött volna magában,
Addig egy éktelen ár a tengerparthoz emelte:
Itten bőre zuzott és csontai törtenek össze,
Hogyha szivébe eszélyt nem adott vala kékszem Athene:
Ő nekilódulván kikapott a szirtra kezével,
S ott csüggött dideregve mig a szilaj áradat elment.
Ekkor imigy szabadult; de ragadta meg őtet apályra
Tértekor a hullám, és messze bedobta viszontag
Sik tengerre. Miként polypusnak, mellyet erővel
Huznak elé odvábol, sok kövecsek tapadoznak
A vápáira: ugy szagatta merész keziröl le
Szirt neki a bőrt; és befalá mélyébe az örvény.
A boldogtalan itten időnek előtte veszendett,
Hogyha eszélyt nem adott vala néki Athene: kiküzdvén
A hullámok alul, mellyek partokra nyomultak,
Félreuszott, kémlelve, hahogy valahol menedékes
Partot avagy révet pillanta vizsga szemével.
Végre midőn eluszott egy szépcsorgásu pataknak
Torkolatához, hol legjobb helyt gondola lenni,
Immár sziklátlant, menedéket szélvihar ellen,
És érezte folyását, így esdekle imában:
„Hallgass meg, felség, légy bárki; könyörgeni térek
Hozzád, futva Poseidonnak vesztemre törését!
Tiszteletes tudnillik az ég halhatlaninál is
Férfi, ki bujdosván hozzájok fordul azonkép,
Mint én árjaid és térdednek elébe jelennen.
Ugy legyen, el ne taszíts, iennen védencedet immár!”
Mondá. Az rohamát leülette, s viharzani megszünt;
Szélcsendet szerzett szemközt neki, s torkolatánál
Megmentette. Ki mindkét térdét és deli karját
Le s meghorgasztá; mert a vizek összegyalázták.
Felpöffedt minden tetemében, tenger özönlött
Orrán és száján; ott fekvék szótalan és lelk
Nélkül alélva, erős bágyadság által igáztan.
Végre midőn lelket vön utóbb s eszmélete megtért,
Ekkor az istennő fátylát lekötözve magárol
A tengerbe futó viznek medrébe hajítá;
Mellyet nagy hullám ragadott tova, s Ino kezébe
Vette. Odysseus eltérvén a csörge pataktol,
Földet csókolván a lágy szittyóra hanyatlott;
S felsóhajtva imigy mondotta levente magában:
„Jaj hova forduljak! mi leend elvégre belőlem!
Mert ha ez ér mellett fognék meghálni az éjjel,
Tartok töle nehogy csípős dér és buja harmat
Megvegyen engemet illy legyalázott állapotomban,
Reggel hűs levegő szokván párolni folyóbol.
Ha pedig a halom és erdő sűrűibe hágva
Egy bokor aljában, fagytól és fáradalomtol
Hagyva, szemet hunynék s mélyen meglepne az álom;
Félelmes, nehogy a bestyéknek koncaul essem!”
Imigy tűnődvén ezt leghelyesebbnek itélte:
Ment fel az erdőhöz, mellyet közelében az érnek
Lelt egy nyilt magason; s megszállott kettes, együnnen
Sarjadt, egy szelidebb és egy vad olajfa bokorban.
Rajtok sem nedves fuvatag nem ront be kivülröl,
Sem túl nem törhet nyilazó súgárival a nap,
Sem zápor leve nem verhetne keresztülök: ollyan
Sűrűen bonyolodtanak egybe. Ezeknek alája
Bútt be Odysseus, és széles hosszú feket ágyalt
Két kezivel; mert annyi haraszt volt szórva körötte,
Hogy két három férfiut is megvédhete téli
Förgeteg ellen, akármi nagyon csikorogva dühöngne.
Mit szemlélve örült nagyságos bajnok Odysseus;
És közepére feküdt, s levelest torlaszta hegyébe.
Mint a parlagokon hamvakba takarja be üszkét
Ollyan férfi, kinek szomszédai nincsenek, a kis
Tüzmagot őrzendő, netalán másokra szoruljon:
Igy takará be magát levelessel Odysseus. És most
Álmot hinte szemére Athene, hogy egyben elűzze
Csüggesztő bajait, mihelyest pilláira hullott.
Megjegyzés küldése