2015. november 27., péntek

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) hetedik ének

HETEDIK ÉNEK.
Kellemetes fogadás Skheria fejedelmei által.
Mig itt igy esdett nagyságos bajnok Odysseus,
Addig az öszvérek lánynyal városba jutottak.
Érdemes atyjának tündöklő házahoz érvén,
A tornácba megállt; hol lelkes vérei gyorsan
Összeteremtek egyűl egyig őkörülötte, s kifogván
Öszvért, a szép tiszta ruhát felszedve behordák.
Ez meg termibe ment, hol epirosi Eurymedusa
Agg szobanő tüzet élesztett: kit evicke hajóban
Hoztak Epirosnak földéröl néhanap által,
S Alkinoosnak ajándékzák választva, miérthogy
Fejdelmek vala s istenként hallgatta az ország.
Ez volt hű dajkája fehérölü Nausikaának;
Ez gyujtott tüzet és készített esti ebédet.
Most indult meg Odysseus a városba; homályos
Köddel vette körűl az iránta kegyelmes Athene
Őt, nehogy összetalálkozván valamellyik erélyes
Phaeak véle, belékössön s faggassa, ki légyen.
A mint a városba be volt mármár vegyülendő,
Ime elébe került istennő kékszem Athene
Egy vödrös hajadon képében. Odysseus urnak
Méltósága legott kérdé az előtte megállót:
„Nem vinnél engem, szép gyermekem, Alkinoosnak
Házahoz, a ki ez országnak nagylelkü királya?
Mert én sok bajon általesett külföldi halandó
Messze világbol vettettem hozzátok; azért nem
Ismerek egy lelket sem az ország népei közzül.”
Szólt neki erre viszont istennő kékszem Athene:
„Jersze vidéki apám, a házat, mellyet ohajtasz,
Megmutatom; hiszen az nincs messzire a mi lakunktol.
Csakhogy halkan járj, majd én kalaúz leszek; aztán
Senkire fel ne tekints, se ne kérdezz senkit utunkban;
Mert idegen férfit nem igen szívelhet ez a nép,
És nem lát örömest másunnan jött utasembert.
Ők csak gyármü hajójokban bizakodva, temerdek
Tengeren átúsznak, mi Poseidon ajándoka nálok;
És bizonyára hajójok, mint szárny s gondolat, olly gyors.”
Igy szólván vezetett istennő kékszem Athene
Egyszeriben; követé pedig őtet nyomban az ember.
A híres révész phaeakok senkie sem volt
Sejdítője, midőn haladott a városon, óván
Őt az erős isten szemeiktől; a ki sürűen
Környülfátyolozá köddel, vonzalmas iránta.
Álmélkodva tekintgete révre hajókra Odysseus,
A híres nemzet piacára, magas kicölöpzött
Hosszu falakra, csodás látványra az emberi szemnek.
Végre hogy a fejedelmi lakás közelébe jutottak,
Monda legott hozzá istennő kékszem Athene:
„Ime vidéki apám, mellyet kimutatni akartál,
A ház; bent lakomán vendégeskedni találod
Zeus védenceit, a fő rendeket: ámde te mit sem
Félve siess be; miérthogy bátor férfiu minden
Dolgaiban nyertesb, ha vidékröl hozta is a sors.
A palotában előre magát keresed fel az urnőt;
Nékie Arete vezeték neve, s épen azoktol
A szűléktöl lett, kik nemzék Alkinoost is.
Mert legelőször Nausithoost nemzette Poseidon
Földrázó, s Peribőa, magas szépsége nemének,
Legfiatalbik lánya tekintetes Eurymedonnak,
Kit hajdantan ama tulbüszke Gigasok uraltak,
A ki bünös népét megrontá s véle magát is.
Lányával pedig összevegyült s nemzette Poseidon
Híres Nausithoost, ki a phaeak népen uralgott;
Nausithoos meg Rhexenort és Alkinoos hőst.
Elsőt magtalanul nyilazá meg ezüstiv Apollon,
Immár férjet, egyetlen kedves lánynak az atyját,
Aretének. Imezt feleségül vette s becsülte
Alkinoos, mint nem tiszteltetik asszonyi állat,
Kit most házasság kötelez férjéhez a földön:
Olly igazán tiszteltetik ő, és annyira van mind
Kedves gyermeki és nagylelkű Alkinoos, mind
Népei kedvében; kik mint egy mennyei istent
Nézik s tisztelik őt, mikor a fő városon átmegy.
És csakugyan nincs is jó és kegyes elme hiával,
Kikhez szíve hajol, ha vitákat eloldani szükség.
Ám ha szerencséd lesz megnyerni kegyelmeit ennek,
Bizhatol önnönidet még szemlélhetni, bejutni
Mennyezetes házadba s kövér földére hazádnak.”
Igy szólván eleredt istennő kékszem Athene
A sivatag tengerre, kies Skheriát oda hagyva;
És Marathont érvén s a szélestelkü Athenaet,
Híres Erekhtheus házában tűnék el: Odysseus
Ellenben kegyes Alkinooshoz tarta. Megállván
Sokkép tűnődött, mig az udvar réz küszöbére
Lépett: mert kegyes Alkinoos palotái hasonlón
Tündöklöttenek a nap s hold fényével az égen.
Mert réz fal húzódott volt el emerre amarra,
A küszöbön kezdvén befelé, bészegve zománccal;
Roppant diszpalotát arany ajtó szárnyai zárták;
És az ezüst ajtóragaszok réz talpakon álltak,
Ajtófellel ezüstből és varjúval aranybol.
Két oldalra ebek fénylettek ezüstböl aranybol,
Bölcs Hephaestosnak remekeltei, hogy szakadatlan
Őrizzék házát nagylelkű Alkinoosnak,
Nem szenvedve halált, el sem vénhedve örökké.
Jobbról és balrol trónok dőlének a falhoz,
A küszöbön megkezdve körül; mellyekre tudósan
Himzett szőnyegek omlottak, kecses asszonyi munkák:
Itten szoktanak a phaeak főfő uraságok
Ülni, vidám étel s italok közepette napolva.
Csínos polcaikon gyerkőcék álltak aranybol
Itt meg amott, égő fáklyákkal két kezeikben,
Éjjeli vendégségeknél szolgálni világgal.
Udvari ötven ügyes szolgáló némberi közzül
Mások sárga buzát őrlöttek kézi malomban,
Mások szőttenek és orsót pörgettenek össze
Ülve, miként levelek jegenyének lengeteg ágán.
E sürü szőnyegeken átcsillanik a hig olajcsepp.
Annyira multanak a phaeakok máshoni embert
Tünde hajókkal túl, és annyira széphaju nőik
Vásznat himzeni: mert istennő kékszem Athene
Műtudománynyal is áldta meg és szellemmel is őket.
Kívűlötte az udvarnak közel a kapuhoz nagy
Négyszegü kert, minden részröl rácsokkal övezve;
Hol magas élőfák virulának rakva gyümölcscsel,
Körte, narancs, fajtájárol dícséretes alma,
És édes füge és a zöld terepélyes olajfák.
E fáknak soha sem jut tönkre gyümölcse, sem el nem
Fogy télen nyáron, hanem a napnyúgati szélnek
Lengedezése egyet zsendít, másat pedig érlel.
Itt körtvély körtvélyre ivett, almára az alma,
A szőlő szőlőre, fügék az előbbi fügékre.
Itt vala termékeny szőlőtelek általa hagyva,
Mellynek egyik szélén a nap súgári aszalják
A fürtöt, máson szüretelnek, harmadikon meg
Sajtolnak; mialatt szemközt ívetlenül állnak
Más rügyezők, mások pedig épen kezdve pirulni.
Vannak alább az utó sorban mindennemü zöldség
És veteményágyak, mik diszlenek a kerek éven.
Két forrásainak szétácsorog egyike a kert
Minden irányában, másik pedig a kapu alján
Bészökik a házhoz, mellyből a honfiak isznak.
Ekként áldották meg az istenek Alkinoos hőst.
Itt állongván nézegetett nagyságos Odysseus.
Végre midőn a nézegetés lelkének elég volt,
Átlépett küszöbén haladéktalan a palotának.
Ottben lelte az országos fő rendeket épen
Áldmásozva ügyész Hermesnek serlegeikkel,
Kit legutolsót tiszteltek nyugalomra menetkor.
A palotán általsietett nagyságos Odysseus,
Köddel Athenétöl burkolva előtte s utána;
Mig Arete királynéhoz juta s Alkinooshoz.
A mint átkarolá Arete térdit Odysseus,
Egyszersmind eloszolt a ködnek fellege róla.
Mind elnémultak, látván a férfiut ottben,
És álmélkodtak; hanem esdett bajnok Odysseus:
„Arete, nagysás Rhexenor lánya, királyi
Férjed térdeihez s tieidhez járulok, és a
Ház vendégi elé megesettségemben! Az isten
Tartsa soká mind boldogul, és holtoknak utána
Hagyhassák értékeiket népadta cimökkel
Gyermekeikre: csak énnékem rendeljetek útat
Drága hazámba, ki vérfeleimtöl rég tova küzdök!”
Ekkép szólva leült tüz mellé a kocik ernyedt
Hamvaiban; kiki elnémult a királyi teremben.
Csak későbben emelte szavát fel jó Ekheneos,
A ki az országnak legidősebb embere volt, és
Mind szónoklani bölcs mind sok hajdankori dolgot
Tudni. Beszéle tehát ez köztök jóakarattal:
„Alkinoos, nincsen rendén s hozzád nem is illik,
Hogy vendéged igy a kandalló hamvain üljön!
Imé mindezeket függőben tartja parancsod.
A vendéget azért felkeltvén tedd az ezüstszeg
Trónra, s parancsolj bort elegyíteni hirnökeiddel
Billikominkba, hogy áldmásozzunk mennykövező Zeus
Tiszteletére, ki jámbor utast mindenhova kísér;
Sáfárné pedig a maradékból ennie adjon.”
Alkinoosnak hallván ezt szentséges egyéne,
Kézen fogva legott felkelté hadnagy Odysseust
A porzó hamuból, és fényes trónra ülette,
Laodamas széplelkü fiát felkeltve helyéröl,
A mellette ülőt és legkedvesbet előtte.
Ekkor arany korsót hordozván egy szobanémber
Kézvizeket töltött az ezüst tálcára belőle;
Majd gyallott asztalt helyezett őnéki serényül;
Mellyre szemérmes sáfárné kenyeret raka, s bőven
Hordott ételeket, mindenböl szívesen adván.
Etten evett és ittan ivott már bajnok Odysseus.
Szólítá ezalatt a hirnököt Alkinoos meg:
„Pontonoos, nosza bort elegyítve kupába, kináld szét
A házban, hogy igyunk áldmásul mennykövező Zeus
Tiszteletére, ki jámbor utast mindenhova kísér.”
Mondá; Pontonoos mézédes bort elegyített,
És elzsengézvén közepettök szétpoharazta.
Végre hogy áldmásoztanak és míg akartak ivának,
Alkinoos felemelve szavát mondotta középre:
„Halljunk szót, phaeak ország kara rendei, tőlem,
Hadd terjeszszem az én szívem súgalmit elétek!
Most töltözve levén menjen kiki hálni lakába;
Reggel azonban több aggastyánt összehivandók
Megvendégeljük, s örökéletü isteneinknek
Kellemes áldozatot mutatandunk. Annakutána
Értekezünk hazautja felől, hogy fájdalom és bú
Nélkűl érkezzék mielőbb haza gondviselésünk
Által, akármillyen távolhoni férfiu lenne;
Ne is lásson azonközben kárt vagy veszedelmet
Mig földére ki nem lépett: ott szenvedi aztán,
Mit neki a végzet s emberreszkette Fonónék
Akkor szabtak elébe, mikor megszülte az anyja.
Hogyha pedig valamelly istenség jött le az égböl,
Ugy az olympi karoknak egyéb szándékai lesznek.
Mert legalább azelőtt nyilván le-lejöttek az égnek
Boldogi, hogyha dicső századdal imádtuk ez ország
Földén, és ottan telepedtek ebédhez ahol mink.
Vagy ha rideg vándor jött országunkba, viszontag
Ezt sem rejték el; miután ollyan közel állunk
Hozzájok, valamint kyklops vagy büszke gigas nép.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Alkinoos, máskép gondolkodj; én sem alakban
Sem természetben nem azoknak mása vagyok, kik
Mennyben uralkodnak, de minő a többi halandó.
A kiket e földön legtöbb fájdalmakon égni
Tudtok, azon boldogtalanokkal vessetek össze!
Vajmi feles bajrol fognék szólhatni ezenkül,
Mellyeket isten jóvoltábol láttam utamban!
De vacsorálni szabadjon, akármint szívedezőnek.
Mert a gyűlöletes potrohnál semmi kutyásabb
Sincs, melly kénytelen is hajt emlékezni magárol
Bármi szerencsétlen bús emberi állatot. Ime,
Én is bánatokat hordok lelkemben; azonban
Ez csak italt ételt követel, s feledésbe temetvén
Minden előbbeni bajt, töltözni sovárog erővel.
Ti meg hajnal eredtével végezzetek aztán,
Hogy boldogtalanat haza szállíthassatok; ámbár
Igy legyalázva vagyok, fogyjon hamar életem el, csak
Lássam enyéimet, udvaromat, jószágimat egyszer!”
Igy szólott; javalák mindnyájan, s a jövevénynek
Megvitetést szavazának, azért, hogy helyre beszélett.
Végre hogy áldmásoztanak és mig akartanak ittak,
Mások eloszlának kiki ön házába feküdni:
Bajnok Odysseus ellenben maga helyt maradott volt,
Arete s kegyes Alkinoos mellette helyökben
Ülvén; a szobanők az edényeket eltakaríták.
Szólni fehérölü Arete kezdett vala első;
Mert ráismert a takaros köntösre palástra
Egyszeriben, miket ő remekelt és hölgyei véle:
Szólítván meg azért mondá neki röpke szavakkal:
„Azt akarom tőled legelőször hallani, vendég,
Ki s ki vagy? e csinos öltözetet hol vetted? Ugy-é bár,
Tenger háta felett vallod magad ímide jöttnek?”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Súlyos azon küzdelmet eléd rajzolni, királyné,
Folytonosan, mellyet hordoznom az istenek adtak!
Mit közelebb kérdél, megfejtem néked ezuttal.
Ogygia sziget áll a tengeren elkülönödve,
Mellyben csalfa Kalypso, Atlas széphaju lánya
Tartja lakását, egy rettentő isten; azért nem
Közlekedik vele senki, sem isten sem pedig ember.
Csak magamat hajtott egyedül boldogtalan útast
Nála egy ördöng, hogy lezuhantott mennyköve által
A tenger közepén Zeüs eldarabolta hajómat,
Hol bajtársaimék egy lábig mind odalettek.
Én meg csorba hajóm talaját hamar általölelve,
Rajta kilenc nap uszám: tizediknek fénytelen éjén
Ogygia szigetére vetettek az istenek, ahhol
Szörnyü Kalypso honol; ki lakába szeretve fogadván
Húzamosan kedvelt és ápolt, s biztata mindig,
Halhatlanná tesz, nem is enged elaggani többé.
Ámde az én szivemet soha sem bájolta szerelme.
Itt hét évhosszant veszteglék, sűrü könyekkel
Áztatván mezemet, mit rám maga ölte Kalypso.
Végre midőn a nyolcadik év fordúlata megjött,
Ekkoron elsürgölt szigetéböl, vagy Zeüs által
Hívatván fel, avagy maga térvén végre magába.
Külde pedig rovatos nászádon, soknemüt adva,
Étkeket és borokat, s halhatlan testi ruhákat,
S kellemetes langy szellőket támasztva utamra.
Tizenhét napig uszkálám a tengeri síkot:
Tizennyolcadikán feltüntek messze homályban
Országtok bércormai, s megvídúla szegénynek
Szívem: bárha utóbb még sok bajon általesendő
Voltam, mellyet rám kékfürtü Poseidon eresztett.
A ki nekem hajtván szélvészeit, útamat állá,
És felbőszíté a tendert; el se bocsátott
Nyögve nyögőt ádáz hulláma naszádomon engem.
Végűl ezt elfoszlatták a szélveszek; és én
Úszva szelém a tengerözönt, mig partjaitokhoz
Nem ragadott iszonyú szélfergeteg és zuhogó viz.
Imigy vergődőt hullámhegy erőtete, roppant
Sziklához fenyegetvén sujtani s mostoha helyre:
Ámde kiküzdvén visszauszám; mig csörge patakhoz
Törhettem, mellyütt legjobb és durva kövektöl
Ment helyet ítéltem lelhetni, vihartol is ernyőt.
És kiesém lelkendezve; s mivel a komor éjjel
Rám feketült vala, a Zeüs árasztotta pataktol
Félre, lefekvém bokrok alatt, testemre harasztot
Torlasztván; hol mély álomba meríte az isten.
Itten aludtam aszú levelesbe takartan alázott
Testtel az éjjelt és hajnalt és a delet által.
A nap aláhajlott, mikoron felereszte az álom.
Most a vizparton sejtettem játszani lányod
Hölgyeit, és velek ezt a mennyeikkel egyenlőt;
És kértem könyörögve: ki nincs jó elme hiával;
Ugy tartotta magát, mint várni aligha lehetne
Mindenik ifjútól, a kik jobbára bohóznak.
Ő nekem ennem elégségest és bort ada innom,
A vizben megmosdata, és rám adta ez öltönyt.
Bár szomorú szivvel, de valót mondottam előtted.”
Érdemes Alkinoos pedig igy szólott neki erre:
„Azt bizony, oh vendég, nem igen cselekedte derékul
Lányom, hogy hozzánk egyenest bé nem hoza téged
Némberivel, miután legelőször is őneki esdél.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Felség, meg ne piruljon ezért nekem a gyönyörű lány.
Ő körhölgyeivel beparancsolt engem utána
Nyomban; azonba magam nem akartam, félve, nehogy rám
Vetvén a szemedet lelkedben megharagudjál.
Mert a földnek igen gyanusító népe az ember.”
Alkinoos pedig igy mondá neki válaszul erre:
„Vendég, nincsen az én kebelemben elannyira könnyen
Felháborgó szív; okkal jó s móddal akármi.
Sőt oh bárcsak, Zeus atya, Pallas Athene, Apollon,
Olly létedre minő vagy s úgy érezve miként én,
Birni leányomat és vőmül hívatni örökké
Helybe maradhatnál! én házat, birtokot adnék,
Hogyha maradnál önként; mert akaratlanul, isten
Mentsen, ez országon nem erőtet tartani senki.
Búcsúdat ki fogom, megtudd, állítani holnap
Illyenkorra; midőn te szelíd álomba merülten
Alszol, azok tova szállítnak: hogy végre megérkezz
Országodba, saját házadba, vagy ahhova tetszik,
Bár Eubőánál sokkal messzebbre fekünnék.
Mert legmesszebbnek mondják ezt, kik feleinkböl
Akkor szemlélték, mikor egyszer szög Rhadamanthyst
Tengeren elvitték Tityoshoz látogatóba.
Már ezek egy nap alatt fáradság nélkül eveztek
Volt oda, s még aznap haza vitték könnyeden őtet.
De magad is fogod azt szemeiddel látni, mit érnek
A mi hajóink s embereink, hol evedzeni szükség.”
Monda; örömre derült nagyságos bajnok Odysseus,
És felemelve szavát fakadott ki kegyélyes imában:
„Zeus atya, vajha igéreteit részemre megállná
Alkinoos! neki a buzatermő földön örök hir
Lenne az; én pedig eljutnék végtére hazámba!”
Mig ezek itt egymást ekképen váltogaták fel,
Ime fehérölü Arete hölgyekre parancsolt,
Ágyat vetni kivűl az előcsarnokba, biborbol
Párnát tenni reá és bészőnyegzeni szépen,
Meg bojtos kacagányt takaróul vetni reája.
Elsietének azok kezeikben fáklyavilággal.
A mint meghagyták szorgalmasan a csinos ágyat,
Bajnok Odysseushez közelitvén szóltanak intve:
„Menj lefeküdni, oh vendég, már megvetve az ágyad.”
Igy mondának; előtte igen kedves vala e szó.
Igy feküdött immár nagyságos bajnok Odysseus
Kellemes ágyán a dörgö csarnoknak alatta.
Alkinoos pedig udvara legbensőiben alvék,
Hol számára feket s hálást szolgáltata nője.

Nincsenek megjegyzések: