2015. november 14., szombat

Ovidius: Hősnők levelei XII.

XII. Medea Iasoni
 
Exul inops comtempta novo Medea marito
dicit, an a regnis tempora nulla vacant?
At tibi Colchorum, memini, regina vacavi,
     ars mea cum peteres ut tibi ferret opem!
tunc quae dispensant mortalia fila sorores,
     debuerant fusos evoluisse meos;
tum potui Medea mori bene! quidquid ab illo
     produxi vitae tempore, poena fuit.
Ei mihi! cur umquam iuvenalibus acta lacertis
     Phrixeam petiit Pelias arbor ovem?
cur umquam Colchi Magnetida vidimus Argon
     turbaque Phasiacam Graia bibistis aquam?
cur mihi plus aequo flavi placuere capilli
     et decor et linguae gratia ficta tuae?
aut, semel in nostras quoniam nova puppis harenas
     venerat audacis attuleratque viros,
isset anhelatos non praemedicatus in ignes
     inmemor Aesonides oraque adusta boum!
semina iecisset totidem sevisset et hostes,
     ut caderet cultu cultor ab ipse suo!
quantum perfidiae tecum, scelerate, perisset!
     dempta forent capiti quam mala multa meo!
Est aliqua ingrato meritum exprobrare voluptas;
     hac fruar, haec de te gaudia sola feram.
iussus inexpertam Colchos advertere puppim
     intrasti patriae regna beata meae.
hoc illic Medea fui, nova nupta quod hic est;
     quam pater est illi, tam mihi dives erat.
hic Ephyren bimarem, Scythia tenus ille nivosa
     omne tenet, Ponti qua plaga laeva iacet.
Accipit hospitio iuvenes Aeeta Pelasgos,
     et premitis pictos corpora Graia toros.
tunc ego te vidi, tunc coepi scire, quid esses;
     illa fuit mentis prima ruina meae.
et vidi et perii! nec notis ignibus arsi,
     ardet ut ad magnos pinea taeda deos.
et formosus eras et me mea fata trahebant:
     abstulerant oculi lumina nostra tui.
perfide, sensisti! quis enim bene celat amorem?
     eminet indicio prodita flamma suo.
Dicitur interea tibi lex, ut dura ferorum
     insolito premeres vomere colla boum.
Martis erant tauri plus quam per cornua saevi,
     quorum terribilis spiritus ignis erat,
aere pedes solidi praetentaque naribus aera,
     nigra per adflatus haec quoque facta suos.
semina praeterea populos genitura iuberis
     spargere devota lata per arva manu,
qui peterent natis secum tua corpora telis:
     illa est agricolae messis iniqua suo.
lumina custodis succumbere nescia somno
     ultimus est aliqua decipere arte labor.
Dixerat Aeetes: maesti consurgitis omnes,
     mensaque purpureos deserit alta toros.
quam tibi tunc longe regnum dotale Creusae
     et socer et magni nata Creontis erat?
tristis abis. oculis abeuntem prosequor udis
     et dixit tenui murmure lingua: "vale!"
ut positum tetigi thalamo male saucia lectum,
     acta est per lacrimas nox mihi quanta fuit.
ante oculos taurique meos segetesque nefandae,
     ante meos oculos pervigil anguis erat.
hinc amor, hinc timor est—ipsum timor auget amorem.
     mane erat et thalamo cara recepta soror
disiectamque comas aversaque in ora iacentem
     invenit et lacrimis omnia plena meis.
orat opem Minyis, alter petit, impetrat alter,
     Aesonio iuveni quod rogat illa, damus.
Est nemus et piceis et frondibus ilicis atrum,
     vix illuc radiis solis adire licet;
sunt in eo—fuerant certe—delubra Dianae:
     aurea barbarica stat dea facta manu.
noscis an exciderunt mecum loca? venimus illuc;
     orsus es infido sic prior ore loqui:
"ius tibi et arbitrium nostrae fortuna salutis
     tradidit inque tua est vitaque morsque manu.
perdere posse sat est, siquem iuvet ipsa potestas;
     sed tibi servatus gloria maior ero.
per mala nostra precor, quorum potes esse levamen,
     per genus et numen cuncta videntis avi,
per triplices vultus arcanaque sacra Dianae
     et si forte aliquos gens habet ista deos:
o virgo, miserere mei, miserere meorum,
     effice me meritis tempus in omne tuum!
quodsi forte virum non dedignare Pelasgum—
     sed mihi tam faciles unde meosque deos?—
spiritus ante meus tenues vanescet in auras,
     quam thalamo, nisi tu, nupta sit ulla meo.
conscia sit Iuno sacris praefecta maritis
     et dea marmorea cuius in aede sumus!"
Haec animum—et quota pars haec sunt?—movere puellae
     simplicis et dextrae dextera iuncta meae.
vidi etiam lacrimas—an pars est fraudis in illis?
     sic cito sum verbis capta puella tuis.
iungis et aeripedes inadusto corpore tauros
     et solidam iusso vomere findis humum.
arva venenatis pro semine dentibus imples,
     nascitur et gladios scutaque miles habet.
ipsa ego, quae dederam medicamina, pallida sedi,
     cum vidi subitos arma tenere viros,
donec terrigenae—facinus mirabile!—fratres
     inter se strictas conseruere manus.
Insopor ecce vigil squamis crepitantibus horrens
     sibilat et torto pectore verrit humum.
dotis opes ubi erant? ubi erat tibi regia coniunx
     quique maris gemini distinet Isthmos aquas?
illa ego, quae tibi sum nunc denique barbara facta,
     nunc tibi sum pauper, nunc tibi visa nocens,
flammea subduxi medicato lumina somno
     et tibi quae raperes vellera tuta dedi.
proditus est genitor, regnum patriamque reliqui,
     munus in exilio quod licet esse tuli,
virginitas facta est peregrini praeda latronis,
     optima cum cara matre relicta soror.
At non te fugiens sine me, germane, reliqui.
     deficit hoc uno littera nostra loco:
quod facere ausa mea est, non audet scribere dextra.
     sic ego, sed tecum, dilaceranda fui!
nec tamen extimui—quid enim post illa timerem?—
     credere me pelago femina iamque nocens.
numen ubi est? ubi di? meritas subeamus in alto,
     tu fraudis poenas, credulitatis ego.
Compressos utinam Symplegades elisissent
     nostraque adhaererent ossibus ossa tuis!
aut nos Scylla rapax canibus misisset edendos!
     debuit ingratis Scylla nocere viris.
quaeque vomit totidem fluctus totidemque resorbet,
     nos quoque Trinacriae subposuisset aquae!
sospes ad Haemonias victorque reverteris urbes;
     ponitur ad patrios aurea lana deos.
Quid referam Peliae natas pietate nocentes
     caesaque virginea membra paterna manu?
ut culpent alii, tibi me laudare necesse est,
     pro quo sum totiens esse coacta nocens.
ausus es—o iusto desunt sua verba dolori!—
     ausus es "Aesonia" dicere "cede domo!"
iussa domo cessi natis comitata duobus
     et, qui me sequitur semper, amore tui.
ut subito nostras Hymen cantatus ad aures
     venit et accenso lampades igne micant
tibiaque effundit socialia carmina vobis,
     at mihi funerea flebiliora tuba,
pertimui, nec adhuc tantum scelus esse putabam,
     sed tamen in toto pectore frigus erat.
turba ruunt et "Hymen" clamant "Hymenaee!" frequenter;
     quo propior vox haec, hoc mihi peius erat.
diversi flebant servi lacrimasque tegebant—
     quis vellet tanti nuntius esse mali?
me quoque quidquid erat potius nescire iuvabat,
     sed tamquam scirem, mens mea tristis erat,
cum minor e pueris iussus studione videndi
     constitit ad geminae limina prima foris:
"hinc" mihi "mater adi! pompam pater" inquit "Iason
     ducit et adiunctos aureus urget equos!"
protinus abscissa planxi mea pectora veste
     tuta nec a digitis ora fuere meis.
ire animus mediae suadebat in agmina turbae
     sertaque conpositis demere rapta comis.
vix me continui, quin sic laniata capillos
     clamarem "meus est!" iniceremque manus.
Laese pater, gaude! Colchi gaudete relicti!
     inferias umbrae fratris habete mei!
deseror amissis regno patriaque domoque
     coniuge, qui nobis omnia solus erat.
serpentes igitur potui taurosque furentes,
     unum non potui perdomuisse virum.
quaeque feros pepuli doctis medicatibus ignes,
     non valeo flammas effugere ipsa meas.
ipsi me cantus herbaeque artesque relinquunt
     nil dea, nil Hecates sacra potentis agunt.
non mihi grata dies, noctes vigilantur amarae
     et tener a misero pectore somnus abit.
quae me non possum, potui sopire draconem.
     utilior cuivis quam mihi cura mea est.
quos ego servavi, paelex amplectitur artus
     et nostri fructus illa laboris habet.
Forsitan et, stultae dum te iactare maritae
     quaeris et iniustis auribus apta loqui,
in faciem moresque meos nova crimina fingas.
     rideat et vitiis laeta sit illa meis.
rideat et Tyrio iaceat sublimis in ostro—
     flebit et ardores vincet adusta meos.
dum ferrum flammaeque aderunt sucusque veneni,
     hostis Medeae nullus inultus erit.
Quod si forte preces praecordia ferrea tangunt,
     nunc animis audi verba minora meis.
tam tibi sum supplex, quam tu mihi saepe fuisti,
     nec moror ante tuos procubuisse pedes.
si tibi sum vilis, communis respice natos:
     saeviet in partus dira noverca meos.
et nimium similes tibi sunt, et imagine tangor
     et quotiens video, lumina nostra madent.
per superos oro, per avitae lumina flammae,
     per meritum et natos, pignora nostra, duos,
redde torum, pro quo tot res insana reliqui!
     adde fidem dictis auxiliumque refer!
non ego te imploro contra taurosque virosque,
     utque tua serpens victa quiescat ope;
te peto, quem merui, quem nobis ipse dedisti,
     cum quo sum pariter facta parente parens.
Dos ubi sit, quaeris? campo numeravimus illo,
     qui tibi laturo vellus arandus erat.
aureus ille aries villo spectabilis alto,
     dos mea: "quam" dicam si tibi "redde," neges.
dos mea tu sospes, dos est mea Graia iuventus.
     i nunc, Sisyphias, inprobe, confer opes.
quod vivis, quod habes nuptam socerumque potentes,
     hoc ipsum, ingratus quod potes esse, meum est.
quos equidem actutum—sed quid praedicere poenam
     attinet? ingentis parturit ira minas.
quo feret ira sequar. facti fortasse pigebit;
     et piget infido consuluisse viro.
viderit ista deus, qui nunc mea pectora versat.
     nescio quid certe mens mea maius agit. 

 

Medea Iasonnak


Ír, im az új férjnek Medea, a gyenge, a lenézett,
számkivetett. Új trón mindig akad teneked?
Megsegitettelek- emlékszel?- mint colchisi úrnő,
hogy segedelmül szád kérte varázslatomat.
Bárcsak a Nővérek, kik fonják emberi sorsunk,
végleg pergették volna le sorsfonalam!
Mert lett volna eként Medea halála szerencsés,
hisz lakolás, kín volt létem azóta csupán!
Jaj nekem! Egykor mért hajtott ifjaknak a karja
phryxusi kos- bőrért Pelion adta fenyőt?
Colchisban mi miért láttuk, Magnesia, Argód,
és a Phasisból mért ittatok itt, görögök?
Szőke hajad mért is ragadott el olyannyira engem,
és daliás alakod, s bájteli, csalfa szavad?
Vagy kikötőnkbe ha egyszer már új gálya futott be,
s rajta merész szívű férfiak értek ide,
hűtlen Iason mért nem védtelen állt a bikáknak
lánglehelő szája s vashegyü szarva elé?
S mért nem szórt magot úgy- melyből ugyanannyi vitéz lett-
hogy kaszabolja le majd őt, kit vetett, a vetés?
Véget mennyi csalás ért volna, ha, ó, te gaz, eltűnsz,
s mennyi keserves kínt elkerül drága fejem!
Hogyha a hálátlannak öröm felhányni a vétkét,
ez fűt s ezt nyújtod már egyedül örömül.
Hogy te parancsra az új gályán Colchisba hajóztál,
itt ez a boldog föld, drága hazám fogadott.
S mint új asszonyod, az volt itt Medea tenéked,
s oly dús volt az atyám éppen, akár emezé.
Mert Ephire ura ez két ár közt, s bírja a másik
balra a Potustól mind a havas Scythiát.
Aetes megvendégli az ifju pelasg hadinépet,
s hímzett pamlagokon nyugszotok ott, görögök.
Ekkor láttalak én s tudtam meg, hogy te ki is vagy,
és ekkor sebesült meg legelőször e szív.
Láttalak: elvesztem, sosem érzett láng tüze perzselt;
így ég s tiszteli luc- fáklya az isteneket.
Szép is volt alakod, míg engem végzetem is vitt,
és rabul ejtették ott szemeid szememet.
S ezt, te gaz, érezted! Ki ügyes, titkolni szerelmét?
Felfedi lelkünk, hogy lobban, azonnal a láng!
Szól a parancs közben, hogy szántsál vad bikapárral,
mely betöretlen még, téve nyakukra igát.
Marsé volt ez a két szörny, s nemcsak a szarvuk ijesztő,
ám a lehelletük is rettenetes: csupa láng.
Érc a patájuk, erős, s ugyanúgy ércből van az orruk,
mely lehelésüktől megfeketedett maga is.
Néptermő maggal kellett televetned e széles
szántót itt ezután, szánva a tettre kezed,
s ők a velük lett dárdákkal rád törnek azonnal;
hála e termésben nincs a vetője iránt.
Majd végső feladat: megcsalni, habár sosem alszik,
bármi ügyes csellel zárta szemét le, az őrt.
Aetesnek szava ez. S álltok fel mind szomorúan,
s csúszik az asztaltól hátra a rőt kerevet.
Hol volt még tőled Creusád hozomány- birodalma?
Creon, kedves ipad, és, ki övé, a leány?
Még búsan. Szemeim, míg mégy, könnyezve követnek,
s halkan a nyelvem is ezt súgja: „Segítsen az ég!”
Hogy sebesült szívvel kamrámban az ágyra ledűltem,
sírok szüntelenül, míg csak az éjszaka tart.
Egyre bikák vannak meg szörnyü vetések előttem,
s látom a sárkányt, mely éberen egyre viraszt.
Itt gond, ott szerelem. De a gond csak szítja szerelmem;
virrad, s drága hugom most a szobámba belép.
Arcra borulva talál, dúlt hajjal fekve az ágyon,
s látja, elönt mindent könnyeim árja körül.
Óvjam meg Mynias népét, kér: én megigérem,
s mit tegyen Aesonides, kérdi: tanácsot adok.
Egy liget áll, mit luc- s tölgyfáknak a lombja sötétít,
s melybe bejutni alig tudnak a napsugarak.
Benne van egy- vagy volt legalább- szentély, Dianáé,
s szobra, mely barbár kéz müve, tiszta arany.
Emlékszel? Vagy hogy rám, erre se már? Idejöttünk,
s itt hazug ajkad eként kezdte először a szót:
„Dönts te az üdvömről. A jogot Fortuna tenéked
adta, kezedtől függ: élek-e vagy halok-e.
Jó, ha van ölni erőnk, örömet ha lelünk ily erőben,
ámde, ha megmentesz, hírnevedet növeled.
Esdek most mindent látó nagyatyádra, nemedre,
s mennyit elűzhetsz most, annyi bajunkra, s a szűz
hármas képü Dianára s szent áldozatára,
s mindenre, mely istent csak néped esetleg imád;
ó, könyörülj rajtam, könyörülj meg társaimon, lány,
s tedd, hogy ez érdemekért légyek örökre tiéd.
És ha pelasg férfit férjnek nem vet meg a szíved
-ám adhatnak-e ily nagy kegyet isteneim?-
lelkem enyésszen előbb el a híg levegőbe, seminthogy
kívüled ágyam más asszony is ossza velem.
Őre a szent násznak, Juno legyen erre tanúm s az
égi, kinek márvány temploma itt befogadt!”
És e szavakkal- s még hánnyal!- jobbomra a jobbod
fonva reá, győztél egyszerü lány- szivemen.
Könnyeid is láttam- vagy ez is csak üres tetetés volt?
s lett rabod ott tüstént így szavadra a lány.
S nem perzsel meg az érckörmű bikapár leigázva,
s szántod, amint a parancs szólt, a kemény rögöket.
Méreggel vegyitett fogakat vetsz s nem magot akkor,
s kél ebből vérttel, karddal erős had elő.
S én, a varázsszeradó, magam is sápadtan aléltam,
látva, miképpen vont kardot azonnal e nép,
míg földből született testvér- csapatuk- csoda, szörnyű!-
önmaga közt nem kezd dúlva vad ütközetet.
S mint zörgő pikkely meredez, s örök éber, a sárkány
íme, sziszeg, s a talajt söpri, amint tekereg.
Hol volt itt hozomány? S a királyok sarja, a hitves?
S mely két tengeri árt elkülönít, a szoros?
Én, aki „barbár nő” lettem végtére előtted,
s kit te ma vétkesnek látsz, s ki neked ma szegény,
adtam néki, tüzes szemeit mi lezárta, varázsszert,
s adtam a gyapjút rá, hogy vigyed el szabadon.
Cserbenhagytam a trónt, a hazámat s véle a nemzőm,
s hagytam a legszelidebb hugot, a drága anyát.
Lett idegenből jött rabló zsákmánya erényem,
s bármilyen is, nagy öröm- véltem- a számkivetés.
Sőt, menekülve, öcsém, téged sem hagytalak otthon,
ámde hiányos lesz itt, csakis itt, levelem.
Mit mert tenni veled, fél most ideírni a jobbom,
bár széttépnek, akár tégedet, engem is ott!
Nem féltem (mitöl is félnék ily tettek után még)
bízni- a már bűnös nő- a nagy árra magam.
Ég dühe s istene hol? Mért nem vesztünk el a mélyben,
én, a hiszékeny nő, és te, az esküszegő?
Zúgott volna a két Symplegas összecsapódva
holtra vegyítve az én csontomat és a tiéd!
Vagy dühe Scyllának szánt volna kutyáinak étkül:
néki a hálátlant kellene sújtania!
S mért nem nyelt be Trinacria mélységébe a szörny, mely
felszíván a vizet visszaokádja megint?
Győztesen és épen tértél haza haemoni földre,
é az aranygyapjú lett honi isteneké.
Lányai jóakarón mint végeztek Peliasszal,
mondjam-e, hogy szűz kéz mint darabolt fel atyát?
S úgy, ahogyan más szid, dícsérned kellene engem,
s annyi gonoszt kellett tennem az érdekedért!
S mered mondani: „Aesonnak hagyd el palotáját!”-
merted- a kínt méltón kifejezni nincs szavam.
Szólt a parancs, mentem, s követett két kisfiam engem,
és a szerelmem, mely érted örökre lobog.
Ekkor hirtelenül Hymen dala ér a fülünkbe,
s felgyúlván ragyogón égnek a lámpasorok.
Nászi zenét fújnak- jól halljuk- nektek a sípon,
s éppen olyan nekem ez, mint temetésen a kürt.
Félelem ül rám, bár nem hittem, hogy lehet ily bűn,
mégis egész kebelem lesz fagyos, elhidegül.
Tódul a nép, hallik folyvást: „Hymen, Hymenaeos”
s hogy közeleg, kínom szítja nagyobbra e hang.
Könnyre fakad néhány szolgánk, s titkolja a könnyét,
mert ki akarna vajon közleni ekkor a bajt?
Bármi esett, nekem is jobb volt nem tudni, mi történt,
bárha, akár tudnám, volt szivem oly szomorú.
Ám, hogy lássa, mi van, kicsinyebb fiam ekkor a kettős
ajtóhoz sietett, s így kiabál küszöbén:
„Jöjj csak, anyám! Menet élén látni atyámat, Iasont,
s hajtja arany díszben hámba fogott lovait.”
Mellemet öklöztem tüstént, megtépve ruhámat,
s arcomon épp ugyanúgy nem könyörült a kezem.
Késztet a düh, hogy a nagy sokaság közepébe berontsak,
s tépjem a nászkoszorut szépdiszü fürtjeidről.
És alig állom meg, dúlt hajjal hogy ne rohanjak
rája, sikoltva e szót egyre csak: „Ő az enyém!”
Örvendj, hátrahagyott Colchis s sértett atya: tőlem,
árnya öcsémnek, kapsz most síri áldozatot.
Veszve hazám, házam, birodalmam, s férjem is elhagy,
ő, aki énnékem mindenem egymaga volt!
Durva bikát, sárkányt képes voltam leigázni;
egyen nem tudtam győzni csupán, uramon.
S bárha szilaj tüzet is lebirok titkos tudománnyal,
nem tudok elfutni benső lángom elől.
Már nem elég a varázsdal, a bűvös fű, a varáslat,
s nem pártol Hecate s isteni titkai sem.
Nappalom is szomorú, s keserű virrasztva az éjjel,
és a szelíd álom bús kebelem kerüli.
Nem tudom elnyugtatni magam, mint tudtam a sárkányt,
nékem nem használ már a varázstudomány.
Ágyas ölelgeti most, mit megmentettem, a tested,
s fáradozásomnak most a gyümölcse övé!
S tán, míg ostoba párod előtt dicsekedni szeretnél,
s szólni olyat, szivesen mit haragos füle hall,
erkölcsöm, külsőm kitalált bűnökkel idézed,
csak hogy örüljön víg szívvel a vétkeimen.
Tyrusi, bíboros ágy mélyén gőggel hogy örüljön;
majd sír, s éri nagyobb láng dühe, mint magamat!
Míg vas, tűz akad s méreg, Medea kegyetlen
sújt mindenkire rá, néki ha ártani mert.
Ámde ha vaskebeled netalán meghatja e kérés,
halld, mi alázatosabb, mint dühöm, íme, a szót.
Kérlek oly esdőn, mint kértél gyakran magad engem,
s percig sem habozom hullni a lábad elé.
S hogyha kevésre becsülsz, hát kettőnk gyermekeit nézd;
gyötri szülötteimet csúful a mostoha majd.
Pontos másaid ők, s így mindig meghat az arcuk,
s nézve reájuk már könny lepi el szememet.
Kérlek most nagyatyám lángjára s az érdemeimre,
zálogainkra: e két sarjra s az égre, hogy add
vissza az ágyad, amért én őrült, annyit odaadtam,
tarts be, mit ígértél, s most viszonozd a segélyt!
Nem küldlek most harcba bikák vagy férfiak ellen,
és álomra bírni kígyót nekem ne segíts.
Ám kérem, ki enyém, ki magát önként nekem adta,
és ki anyává tett sarjaim apja gyanánt.
Hogy hozományom hol? Kifizettem a földön, amellyet
tört fel, a gyapjúért szántva, parancsra ekéd.
És hozományom a kos, gyapjának dús aranyával.
Kérném, mondva, hogy „Add vissza!’- te megtagadod.
És hozományom az épséged s a görög fiatalság;
Sisyphus összeszedett kincse van ennyi, te gaz?
Hogy még élsz, s feleséged van s dúsgazdag apósod,
s elhidegülhetsz most, jómagam érdeme ez!
Majd én benneteket… De minek hirdessem előre
bosszúm? Majd iszonyún sujt le reád haragom.
S én követem dühömet. Tettem tán bánom is egyszer,
ám bánt, hűtlen uram hogy segitette erőm.
S bánja az isten majd, aki most feldúlta a szívem.
Tervem még alakul; szörnyü lesz, az biztos!

(Muraközy Gyula fordítása)
Megjegyzés küldése