2015. december 4., péntek

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) nyolcadik ének

NYOLCADIK ÉNEK.
Bajversenyre hivák Skheria daliái Odysseust.
A rózsásujjú hajnalnak támadatával
Felkelt Alkinoos szentséges egyéne az ágybol,
Fel Zeus rajzata is dulvári Odysseus; aztán
Alkinoos szentséges egyéne vezérle az ország
Térire, melly a gyármü hajók mellett vala nékik.
Imide érkezvén egymás közelébe leültek
A faragott köveken: mialatt maga Pallas Athene,
Képében kegyes Alkinoos követének az ékes
Várost megjárá, haza égve szerezni Odysseust;
És közelitve kihezkihez igy folytatta beszédét:
„Oh phaeak ország kara rendei, menjetek össze
A gyűlésbe, hogy ott meghallgassátok ezennel
Egy vendég szavait, ki imént jött Alkinooshoz
Tenger háta felett, képmása az égi karoknak!”
Imigy szólva felingerlé a kandi csoportot.
Egyszeriben megtelt felcsődült emberi néppel
Tér és minden ülés: melly álmélkodva csudálá
Laertes daliás magvát; kit Pallas Athene
Isteni bájakkal hintett meg válla s fejében,
És karcsúbbá tett s derekabbá szemre: ha ezzel
A phaeak összes népnél szeretetre találna,
S tisztes lenne s tekintetes, és a soknemü bajnak
Embere, mellyben utóbb vele megmérkőzni kerestek.
A mint összesereglettek vala és csapatoztak,
Alkinoos felemelve szavát mondotta középre:
„Halljunk szót, phaeak ország kara rendei, tőlem,
Hadd terjeszszem az én szívem súgalmit elétek!
E vendég, ki legyen? nem tudni, lakomba vetődött,
Vagy kelet avvagy napnyúgat népségei közzül,
És földére könyörg juthatni kegyelmetek által.
Hát, valamint azelőtt, rendeljünk néki is útat.
Mert soha senki sem is, ki csak országomba vetődik,
Szívedez itt búcsúja után epedezve sokáig.
Barna hajót vontassunk a tengerre, legelső
Rendüet; ötvenkét ifjat válaszszatok összes
Népünkböl, kiknek legügyesb evezése tapasztalt:
Majd evezőiteket révészpadotokra lekötvén
Jőjetek egyszeriben házamhoz, gyors lakomában
Részesülendők; én mindent megajánlok örömmel.
Ennyit az ifjaknak: hanem a haza többi hatalmas
És jogodos fejedelmi legitt jertek velem úri
Házamhoz, hogy jóltartsuk vendégemet; el se
Húzza magát valaki. Híjátok szinte meg a jó
Lantos Demodokost, kinek a halhatlanok édes
Dalt adtak kegyesen, valahányszor zengeni kedve.”
Igy szólván vezetett; s jogodos fejedelmei véle
Mentenek, a hírnök pedig a dalnoknak utána;
Válogatott ötvenkét ifju viszontag elindult
A tenger partjára, miként szívökre kötötte.
Kik miután tengerre s hajók közelébe jutottak,
Barna hajót vontattak alá a szőke halasra,
Árbocot állítván lobogót tettek ki; azontul
Bőrkámvába tolák hosszú evezőiket annak
Rende szerint, a fehér lobogót szellőnek ereszték,
És vizszinre kijáratták vala: ennekutána
Nemzetes Alkinoos roppant házába siettek.
Már tele gyült csarnok, valamennyi sikátor, egész ház
Emberrel, mind ifjúval mind tisztes öreggel.
Alkinoos számokra tizénkét gyapjasat ölt le,
Nyolc agyaras disznót, két csámpás ökröt: ezekkel
Nyuzva bebánván kellemetes lakomákat ütöttek.
Hirnök ezenközben megjött vala Demodokosszal,
Kit szeretett a musa, s adott számára roszat s jót,
Megfosztván szemitől és áldván isteni dallal.
Ennek ezüstszegü trónt helyezett most Pontonoos ki
Lakmárok közepére, sugár oszlopra nyugasztván;
Szegre pedig zengő lantot függeszte azonnal
Fője felett lefelé a hirnök, s rája vezette
A kezeit; majdan szatyrot s asztalt teve hozzá,
Mellyre boros poharat tett inni, mikor neki tetszik.
Most kiki a feladott eleséghez nyúla kezével.
Hogy pedig éhek megcsilapult és szomjok elalvék,
Demodokost a musa legott dícsérni hevíté
Hősöket énekkel, mellynek hire akkor eget vert:
Villongásit Odysseus és Peleusfi Akhilleus
Fejdelmeknek, ahogy hajdanta az istenek áldott
Vendégségében tüzesen perlettek, örülvén
Jó Agamemnon legderekabb fejedelmei harcán.
Mert Pythóban imigy jósolt neki Phőbos Apollon
Annakelőtte, midőn küszöbén bélépe jövendőt
Kérdeni: mert ekkor szövetének Troja meg Argos
Romlástervei Zeus mennybéli tanácsai által.
Mig ezeket zengé a kedves dalnok, Odysseus
Nagyszerües bibor öltönyegét felemelve kezével
Úri fejére huzá, s befedé vele kellemes arcát,
A phaeakok előtt átallván ontani könnyet.
Hogyha dalát elhagyta pihenni az isteni dalnok,
Megtörülé szemeit, s biborát letakarva fejéröl
Billikomot fogván áldmást tön az égi karoknak:
Hogyha viszont kezdett, ismét énekleni késztvén
A phaeakok dalszerető kara s rendei; ekkor
Ujra befedve fejét zokogott rejtekben Odysseus.
Minden mások előtt sikerült titkolnia könnyét,
Csak maga nemzetes Alkinoos sejtette, mi történt,
Ott ülvén közelében és sóhajtani hallván;
S egyszeriben felemelve szavát mondotta középre:
„Halljunk szót, phaeak ország kara rendei, tőlem!
Már lakomával eléggé jól töltözve, miképen
Lanttal is, ünnepies vendégség hű követével,
Nossza gyerünk kifelé, és lássuk rendre tusáit
A bajversenynek: hogy utóbb földére jutandó
Vendégünk otthon hirré tegye, mennyire állunk
Mások előtt birkózva, szaladva, öklözve, ugorva.”
Igy szólván vezetett; azok elsietének utána.
A hírnök pedig a harsány lantot felakasztván
Szegre, kezénél Demodokost megfogva kivitte
A palotából; és vezeté, hova nézni tusákat
Phaeak országnak tisztes kara s rendei mentek.
Térnek tartottak; követék seregestül az alnép
Ezrei: és mostan sok nemzetes ifju felállott.
Felkelt Akroneos, vele Okyalos, meg Elatreus,
Nauteus és Prymneus, nemes Ankhialosszal Eretreus,
Ponteus és Proreus, Thoon és Anabesineos hős;
Amphialos, Polyneos Tektonides fia; felkelt
Aztán Euryalos, valamint a háborus Ares;
Naubolides, kép és szálas termetre legelső
Laodamason kűl a phaeak ifju seregben;
Végűl Alkinoos három deli gyermeke kelt fel,
Laodamas, Halios, Klytoneos, az istenek ikre.
A lelkes daliák lábbal mérkőztek először.
Pályasorompótól iramodva el, ott repülének
Gyorsan előre, sebes nyomaikban por kerekedvén.
Hős Klytoneos volt közepettök futni legelső.
Mennyire járnak elől szántó öszvérek ugarban,
Annyira járt ez elől s maradoztak társi utána.
Tikkasztó birkózással mérkőztenek aztán;
Hol nemes Euryalos lerakott valamennyi leventét.
Amphialos meg az ugrásban pályáza le kitkit;
Legdiadalmasban versenyze tekével Elatreus;
Alkinoos fia Laodamas megnyerte az öklöt.
Végre midőn megelégelték mindannyian a bajt,
Alkinoos fia Laodamas mondotta középre:
„Nossza barátim, kérdjük meg, tud-e vajjon a vendég
Némi tusát. Legalább termetre nem aljas egy ember,
Sem lent szár és combra, sem a két kézre fölülröl,
S izmos erős nyakszirtra; nem is fiatal kora hagyta
Annyira még őt el, mintsem megtörte a sok baj!
Tengernél ugyanis nem tartok semmi gonoszbat,
Embereket legyalázni, habár daliákat egyébként.”
Szólott Euryalos neki válaszul erre viszontag:
„Laodamas, helyesen mondottad; eredjsze te hozzá
Önmagad egyszeriben, s adj jó szót nékie s hídd fel.”
Hallván már ezeket deli gyermeke Alkinoosnak,
Tér közepére kiállva imigy kéré fel Odysseust:
„Jersze vidéki apám, láttasd te is, értesz-e vajjon
Némi tusát; igen is, néked kell értened ahhoz:
Mert nincs férfinak éltében jobb érdeme, mint mit
Önnön lábaival s kezivel maga hajthata végre.
Nossza tehát lássuk, s a bánatot üzd ki eszedböl!
Mert útad nem fog sokaig húzódni, miérthogy
Vizre bocsátva hajód és készek társaid abba.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Laodamas, mért e hivatallal bántnatok engem?
Inkább aggodalom, hogysem tusa nékem eszemben,
A ki felette sokat szenvedtem mái napiglan;
Most pedig a ti gyüléstekben honnomba sovárgó
Szívvel ülök, könyörögve király és népe kegyéért!”
Szólott Euryalos neki bosszantólag ezekre:
„De bizony én, vendég, ugy látok, semmi tusához
Sem tudsz mindabbol, mi divatban az emberi nemnél!
Ollyannak nézlek, ki hajók padlásain ülve
Révészekre ügyel, fogadott kalmárira, és csak
Árukkal gondolni tanult és utravalókkal
S csent nyereményekkel; nem bajnokforma személynek.”
Vágva komor szemmel szólítá ezt meg Odysseus:
„Földi, balul szóltál; ugy tetszik, pajkos egyén vagy.
Ennyire nem kedvez menny istene széltibe minden
Embernek kecses arccal is, észszel is, és szavalattal!
Mert egyik a másnál kevesebb tán szemre; azonban
Helyre beszédekkel koronázzák isteni, s a nép
Szívesen elhallgatja midőn nagy biztosan ejti
Közre szerény szavait; kiemelkedik a tömegekböl,
S városon áthaladót istenként nézi hazája.
Más pedig égbeli lényekkel mérkőzhetik arcban,
Ámde viszont kellem nem ajánlja beszédeit ennek.
Igy neked is gyönyörű termet juta, s jobbat az isten
Sem képezhet ugyan, de selejtes eszed vagyon ahhoz.
Felbolygattad az én kebelemnek szende kedélyét
Illetlen szóval; pedig én, mint gondolod, épen
Nem vagyok ám ollyan versenybuta; sőt azig elsők
Közt bajnok, mig az ifjúság engedte s ez a kar.
Most pedig aggodalom s bú környez; mert sokat álltam
Férfiak ütközetén és tengerek árja felett ki.
Mégis, bármi nagyon leverettem, próbaszerencse!
Szivharapók szavaid; felbujtál engem azokkal.”
Monda; s palástostul helyböl felszökve tekét kap,
Nagyszerüebbet, vastagbat, jóval nehezebbet,
Mint millyennel az országnak daliái tekéztek;
Ezt izmos kezivel környülcsóválva hajítá.
Bongott a tekekő; szörnyedten kussada földre
A hosszúevezős és révészetbe szerelmes
Phaeak nép zuhaján: melly gyorsan iranva kezéböl
Mindnyájok jelein túlszállott. Megjelelé azt
Ember képében és mondá kékszem Athene:
„Oh vendég, jeledet vak is elkülönözheti, kézzel
Megtapogatva; mivel nincs összevegyülve azokkal,
Sőt igen elválik! Te ugyancsak bizhatol ebben;
Ezt egy phaeak sem közelíti meg, át se hajitja!”
Igy szólt; örvendett nagyságos bajnok Odysseus
Lelke, hogy a pályán olly jóakarója akadt volt.
S most felemelve szavát mondá már némi negéddel:
„Most oda dobjatok, ifjak; majd ugy fordul, utóbb még
Tán más annyira is, vagy még messzebbre hajítok!
Többi közül pedig a kinek épen kedve van, álljon
Megmérkőzni elő, ha ti már felvertetek engem,
Kézzel avagy lábbal vagy birkózással, akarki
A phaeakokból; egyedül csak Laodamas ne,
Mert vendéggazdám, s ki akarna tusázni baráttal?
Esztelen ember az és végképen semmirekellő,
A ki szives fogadójával külföldi hazában
Merne kikötni, örök kárára tulajdon ügyének.
Mást kívűle nem ellenzek, nem is útalok innen
Vissza, hanem megkísértek s elvárok akarkit!
Ám én nem volnék legutolsó bármi tusában;
Jól tudok a csíszolt kézivvel bánni; s legelső
Én lőnék embert, ha csatában az ellenesekre
Kellene céloznunk, bár számtalan állna köröttem
Bajtársim tömegéből és mindenki nyilazna.
Csak maga tett ki Philoktetes Trojának alatta
Rajtam ivekkel néha, midőn versenyzeni kellett:
Ellenben köztök, kenyeret kik máinap esznek
A föld hátán, itt én vélek lenni az első.
Mert a hajdaniakkal nincs versenyzeni kedvem,
Sem Heraklesszel, sem egy Eurytos Őkhalieusszel,
Kik nyilbajra hivák egykor ki az isteni kart is:
Mért hamar is meghalt nemes Eurytos, el sem öregvék
Ősei házánál, mert szent haragában Apollon
Meghalatá, hogy nyilversenyre kihíni merészelt.
Mennyire én dárdát, nem lő nyilat annyira senki!
Én csak lábaimat féltem, nehogy ebben elejbém
Hágjon nemzetetek; tudnillik végtelenül meg
És legyalázott a sok tenger, s uszka hajómon
Nem lévén eleség, megrozzant testem egésze.”
Igy szólott: amazok mindnyájan néma levének,
Csak maga nemzetes Alkinoos mondotta viszontag:
„Vendég, épen nem hálátlan szókra fakadtál
A mi gyülésünkön, de szokott rényeddel ohajtasz
Csak fellépni, boszús, hogy ez ember pálya ügyében
Megtámadt: miszerint többé ne gyalázza halandó
Jellemedet, ki becsűletesen tud váltani szókat.
Rám hallgass, hogy utóbb más nagyhirü hősök előtt is
Elmondhasd, mikoron tennen házadba családi
Lakmánál ülvén feleséged s gyermekeiddel
Arrol fogsz hozakodni elő, mi dolognak örültet
Főleg elődinktöl fogvást bennünket az isten.
Mert nem ököltusa vagy birkózás a mi szokásunk;
De gyors pályafutás és legsebesebben evedzés:
Itt örökös lakomák, citerák zengései, táncok,
Változatos mezek, ágy és fürdők élvei járják.
Fel csak, oh phaeakok, legszíne betyárai, tréfát
Kezdjetek; a vendég hogy szűlőföldire jutván
Elmondhassa övéi között, mint jobb ezen ország
Népe hajó, láb, tánc és dalban akárki egyébnél.
Demodokosnak azért, menjen valamellyik ezennel
Hozza ki házunkból a harsány zengzetü lantot.”
Szólt istenközel Alkinoos: mire ottan elindult
A pengő lantért egy hirnök az úri lakokba.
Erre kilenc számú választott nemzeti biztos
Kelt fel, pályaszinek szorgos hivatalnoki, a kik
A tánctért elegyengették s tágasra csinálák.
Megtért volt ezalatt a hirnök, Demodokosnak
Lantot hozva: ki béállott közepekbe; körében
Ifju legényeknek táncmester gyűrüje fénylett.
Lábaik a földön helyesen dobogának: Odysseus
Látva cikázó talpaikat meglepve csudálá.
Demodokos pedig egy szép dalt vezetett be, hatalmas
Ares és koszorús Aphrodite szerelmi kalandját,
Mint elegyedtek Hephaestos palotáiban egykor
Lopva, hogyan teteték csuffá a gazda sok ágybér
Kész fizetésével: mit azonban híreül ejtett
A nap nékie, melly sejtette szerelmöket ottfent.
Hephaestos, miután érté a lélekölő hirt,
Vinyéjébe lement gonoszat forralva magában;
S a nagy ülőt törzsökre tevén pőrölyzeni sürgött
Törhetlen láncot, hogy majd helyt állna szilárdul.
Végre midőn meghagyta müvét boszujában Aresre,
Éjteremébe vivén, hol kellemes ágyai voltak,
Érc kötelékeivel körülönté sűrün az ágykart
Mindenszerte: sokat szórt a szobaboltra is a pók
Hálójával iker láncokbol, mellyeket isten
Sem sejdítene; olly igen elmés munka valának.
Hogy pedig ágya körül kiraká a csalfa kelepcét,
Egyszeriben Lemnos mivelt országba tetette
Menni magát, mellyet legjobban kedvel a földön.
Nem tartotta vakításnak bogláros Ares, hogy
Művész Hephaestost el látta vidékre utazni;
És haladék nélkűl únnak palotáiba tartott,
Szomjúhozva igen koszorús Aphrodite szerelmét.
Ez Zeüs atyjától imént érkezve az égböl,
Ült vala; és im Ares besuhanván éjteremébe,
Fogta, kezébe tapadt és szólította meg őtet:
„Jöszte, szerelmesen, énvelem a nyoszolyában aludni;
Hisz nincs itthon Hephaestos, hanem utnak eredvén.
Már Lemnosban jár a Sintos vadszavu népnél.”
Igy szólott; gyönyörűség volt a szózat amannak.
A mint ágyba feküdtenek és elaludtanak, elmés
Hephaestos köteléki legott környűlök ömöltek.
Nem lehetett felkelni, nem is mozdulhata testek.
Ekkor elismerték, miszerint menekülni lehetlen.
Elközelített most hozzájok az isteni gazda,
Megtérvén mielőtt Lemnosnak földeit érné;
Nap kémlett ugyanis neki és tudatott vele mindent.
Ment palotája felé, keserűen evődve magában;
És a mint küszöbénél volt, dulfulva megállott.
Majd haragos zajjal duhogott fel az égi karokhoz:
„Zeus atya s minden egyéb örökéletü boldogi mennynek,
Jertek alá, és lássatok itt iszonyú csunya dolgot!
Mint nem becstelenít bénát Aphrodite Zeüsnek
Lánya örökké engemet, és tart a vad Aresszel,
Minthogy az ép és szép, én meg lábamra csak ollyan
Rokkant béna vagyok: noha ennek más oka nincsen,
Mint a nemzőim, kik kár hogy szültenek engem!
Nézzétek, hogyan alszanak ők szerelembe vegyülten
Ágyamon egymással, mire engem a fájdalom öl meg!
De nem gondolom én igy hálandóknak ezentul,
Bármi szerelmesek, egymással; nekik ennekutána
Kedvek aligha leend így tenni; mivel lekötözve
Tartja kelepcém, mig meg nem téríti az atyja
Mindenemet, mit néki adék a szemtelen hölgyért.
Mert a lánya ugyan szép volna, de élete nem jó.”
Igy szólott; s ime érc házához jöttek olympos
Boldogi, elsőben rázföldi Poseidon, utána
Áldásos Hermes, majd ismét tegzes Apollon.
Ámde az istennőket hon foglalta szemérmök.
Hogy pedig érc küszöbén állottak az üdvnek adói,
Olthatlan nevetés harsant fel köztök azonnal,
Szemléltére dicső Hephaestos műremekének;
És mondotta legott egyik a másikra tekintvén:
„Nem sikerül rosz munka; serénynyel lassu is érhet.
Ekként érte utol lassú Hephaestos Arest ma,
Leggyorsabb istent valamennyi Olymposiak közt,
Sánta levén fortélylyal. Csak hadd adja meg árát!”
Ők ugyan itt egymást ekképen váltogaták fel.
Szólítá meg utóbb jó Hermest Zeusfi Apollon:
„Hermes, olympi követ, kegyelője az emberi nemnek,
Vajjon hát te szeretnél-e csapdába fogultan
Hálni egy illy nyoszolyán Aphrodite arany kecse mellett?”
Szólott argosölő tolmács neki erre viszontag:
„Vajha tehetném, messzelövő fenséges Apollon!
Háromszor feszesebb kötelek pányvázzanak engem,
S nézzen az istenek és istennők egylete, csakhogy
Én ott hálhatnék Aphrodite arany kecse mellett!”
Igy szóltára kacaj csattant fel az égi karok közt.
Ámde Poseidon nem nevetett, hanem egyre könyörgött
Műmester Hephaestos előtt, hogy ereszsze fel Arest;
És szólítván meg mondá neki röpke szavakban:
„Oldjad el; én fogadok mellette, hogy a mit igényelsz,
Mindenekért eleget fog tenni az égi körökben.”
Monda dicsőséges Biccentő néki viszontag:
„Ezt az egyet ne kivánd tőlem, rázföldi Poseidon;
Hitvány vállalat a hitvány melletti kezesség!
Mint kötelezhetlek majd téged az égi körökben,
Ha szabadon megy Ares, lánctol menekülve s adótol?”
Szólt neki erre viszont kékfürtü Poseidon ur isten:
„Hephaestos, ha kelepcédböl nem adózva menekszik
Tán el Ares, eleget magam én leszek érte teendő.”
Monda dicsőséges Biccentő most neki erre:
„Nem lehet és nem kell nem hajlani a te szavadra!”
Igy szólván, kötelét elmés Hephaestos eloldá.
Terhes láncok alol kettőjök felszabadulván,
Egyszeriben tova illantak, Thrakéba vad Ares;
A nevető Aphrodite viszont eltére Paphosba
Kyprosban, hol berkei és oltári szagolnak.
Itt őt a khariték megmosták, és kenetezték
Isteneken csillogni szokott halhatlan olajjal,
És gyönyörű, csudaszép mezet adtak rája diszéül.
Ezt éneklé a jó énekes: és nagy örömmel
Hallgatták szavait mind méltóságos Odysseus,
Mind pedig a hosszúevezős és tengeri nemzet.
Alkinoos mostan Halios meg Laodamasszal
Egyest járata; mert nem foghata senki ezekhez.
Kik miután kezeikbe bibor, szépalkatu laptát
Vettek, mellyet ügyes Polybos készíte ki nékik;
Ezt egyikök feldobta setét felhőkbe, feszülten
Hátrahajolva belé; másik pedig ellene szökvén,
Könnyeden elkapta, mielőtt a földre letoppant.
Végre midőn laptát egyenest hajgálni eléglék,
Sűrűn váltakozó táncot lejtettek az áldott
Földön együtt: mialatt a verseny térein álló
Többi legénység tapsot vert és tombola nékik.
Nemzetes Alkinooshoz imigy szólt ekkor Odysseus:
„Nemzetes Alkinoos, nagyméltóságu király ur.
Azt ígérted előbb, hogy az elsőrendü betyárok;
És ugy lőn! Igazán, én elbámulva csudálom.”
Szólt; örvendett Alkinoos szentséges egyéne,
S a révész phaeakokhoz mondotta legottan:
„Halljunk szót, phaeak ország kara rendei, tőlem;
Énnekem úgy tetszik, hogy ez a vendég okos ember!
Jertek, ajándékozzuk azért őt ildomosan meg.
Ime tizenkettő itt a tisztes fejedelmek
Száma, tizenharmad pedig én vagyok: annakokáért
Főnként hozzatok egy köntöst és tiszta palástot
Néki, talentomot is szintannyit fényes aranyban;
És szaporán hozzuk ki pedig, hogy az érdemes ember
Átvévén azokat, vígan legyen a lakománál.
Euryalos meg ajándékkal s kérelmes igékkel
Engesztelje ki őt, miután nem helyre beszélett.”
Monda: helyeslették amazok, s cselekedni parancslák.
Itt az ajándok után kiki embert külde lakába.
Euryalos pedig igy mondá fejedelme szavára:
„Nemzetes Alkinoos, nagyméltóságu király ur;
Ugy vagyon, én megkérlelem őt, mint tartja parancsod,
Ezt a réz-pallost adván neki, mellynek ezüstböl
Verve maroklata, s ujszeletű elefánttetem őrzi
Hűvelyül. A jószág érvényes lészen előtte.”
Imigy szólva kezébe tevé az ezüstnyelü kardot,
És felemelve szavát mondá neki szárnyas igékkel:
„Üdvöz légy oh vándor apám, s ha mi udvariatlan
Volna fecsegve, vigyék a szélnek szárnyai messze!
S adj isten hogy megláthasd feleségedet, eljuss
Országodba; mivel feleidtöl rég tova szenvedsz.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Légy te is üdvöz, társ, és áldjanak isteneid meg;
Kívánom pedig, éltedben megbánni ne fogjad
E kardot soha is, melylyel kérlelni akartál.”
Mondá, s válla körűl ölté az ezüstnyelü kardot.
A nap elalkonyodott, az ajándokok összekerültek:
Mellyeket Alkinooshoz hordván mindegyik apród,
Elfogadák tőlök jó gyermeki Alkinoosnak,
S minden kincseket anyjoknak melléje rakának.
Most vezetett már Alkinoos szentséges egyéne;
És beeredvén a felemelt trónokra ülének.
Szólítá ezután Aretet Alkinoos meg:
„Hozd, feleségem, elő a legszebb s jobb ruhaszekrényt;
Tégy bele egy köntöst, hozzá egy tiszta palástot;
Annakutána vizet melegítsetek üstben azonnal:
Hogy megfürdvén és az ajándokot összeszerezve
Látván a vendég, mit az ország rendei hoztak,
Vig legyen a vacsorán s örvendeztesse az ének.
Én részemröl arany poharammal ohajtom ezenkül
Megtisztelni; hogy emlékezve felőlem örökké
Áldozzon Zeusnek s a többi olympi karoknak.”
Szólott. Arete a szolgálókra parancsolt,
Egy nagy hárambot tüz mellé helyzeni mindjárt:
Kik tüzhöz tették a fürdő lombikot egyben,
És vizet öntöttek bele s fát gyujtottak alája.
Láng nyalván az edényhast, mig tartalma melegvék,
Addig termeiből Arete egy gyönyörű szép
Szekrényt hozva, az országos fejedelmek ajánlták
Fényes ajándékot, mezet és aranyat bele rakta,
Önmaga szép köntöst tévén hozzája s palástot;
És felemelve szavát mondá neki szárnyas igékkel:
„Láss immár hozzá, fedelét hurkold le magad, hogy
Kárt ne tegyen valaki utközben benne, midőn majd
Barna hajódon kellemetes szenderbe merültél.”
Hallván e szavakat nagyságos bajnok Odysseus,
A fedelet ráilleszté, s kötelén hamar elmés
Hurkot tett, mire hajdaniban bölcs Kirke tanítá.
Egyszersmind a sáfárné meghíta fürödni
Tiszta medencében: ki örömmel látta ma ismét
A hév fürdőt, mit régóta nem élveze immár,
M’óta bucsút vett istennő szépfürtü Kalypso
Házátol; hol mint istennek járt ki gyakorta.
Hogy megfürdették s kenetezték üdvös olajjal
A szobanők, s köntöst öltettek véle s palástot,
Tiszta medencéböl fellépvén a borozókhoz
Csatlakozék. Ezalatt szépséggel az istenek által
Áldott Nausikaa, küszöbénél a palotának
Állván, bámulatos szemmel nézdelte Odysseust.
És felemelve szavát mondá neki szárnyas igékben:
„Üdv veled, oh vendég; jusson házadban eszedbe
Néha, hogy életedért nékem vagy először adósom!”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Nausikaa, kegyes Alkinoos szép gyermeke, vajha
Úgy engedje Zeüs, Herának mennyei férje,
Hogy haza juthassak s meglássam ama napot egyszer:
Oh akkor téged mint istent áldani foglak
Szüntelenűl országomban! mert életet adtál.”
Szólt, s kegyes Alkinoos mellett elfoglala egy trónt.
Már adagot részeltek azok s borokat keverének:
Elközelített most a hirnök, hozva magával
Demodokos, népnek kedvencét; és leülette
A lakomárok közt, magas oszlopzatra nyugasztván.
S mond a hirnökhöz tervekben gazdag Odysseus,
Egy darabot szelvén húsából a fogas állat
Hátának, mellyen rezgett a gyenge szalonna:
„Hirnök, vidd e húsadagot, hadd költse el egyben,
Demodokosnak; kit szomorú létemre köszöntök.
Mert az egész embernem előtt tisztelve becsülve
Vannak az éneklők; miután a musa tanitá
Bennöket, és mindig kedvelte az énekes osztályt.”
Vitte szavára legott a hírnök, s Demodokosnak
Általadá; ki kezébe vevén megörült vala néki.
Most kiki a feladott eleséghez nyúla kezével.
Végre midőn éhök csilapult és szomjok elalvék,
Szólítá meg Demodokost tervgazdag Odysseus:
„Demodokos, nincsen kit nálad többre becsüljek;
Tégedet a musák Zeus lányai, avvagy Apollon
Oktata: olly helyesen dallod meg ama tetemes bajt,
Mellyet az Argosiak mind vettek mind pedig adtak,
Mintha jelentél vagy hallottad volna jelentöl!
Nossza eredj által, s fa lovoknak gépezetéröl
Zengj immár, mellyet Pallasszal Epeios alakzott,
S jámbor Odysseus emberrel megtömve beszerzett
Fellegvárba; kik eldöntötték Troja magas várt.
Ha ezt te helyesen végig sorolandod előttem,
Én az egész földön ki fogom hirdetni, miképen
Néked az égi karok százszor szép éneket adtak.”
Szólott. Istentől ihletten kezde amaz rá,
Attol fogva midőn egyebek már deszka hajóra
Kelve megindultak haza, sátoraikba kanócot
Vetvén; más Danaok pedig elves Odysseus urral
Trojaiak piacán a ló pohos öbliben ültek,
Mit maga vontata fel fellegvárába az ország.
Mig ez imitt állott, a környüle ácsorogó nép
Nézete hárommá alakult a zagyva tanácsban:
Avvagy szétaprítani irgalmatlanul a fát,
Vagy letaszítani a meredek hegyfőre kivonva,
Vagy pedig áldozatúl ott hagyni az égi karoknak.
A legutóbbi tanácsnak kelle megállnia végre;
Mert akkor vala sors elvesznie Troja vitézlő
Népének, ha lovat fogad a városba, hol Argos
Jobbjai rekkennek, vésztervesek Ilion ellen.
Zengte, miként dulták fel Akhivok gyermeki vassal
A várost, kiomolván a nagybélü fa lóbol.
Mást másutt mondott vérengzeni Troja körében,
Ámde Odysseust Deiphobos házára törette
Háborus Aresként, s vele szög Menelaos Atridest:
Hol legrettenetesb viadalt mondotta vivottnak,
És győztesnek utóbb is Pallas Athene hirével.
Imigy zenge dicső dalnok; mialatt nagy Odysseus
Ott epedett, könnyek nedvezvén titkosan arcát.
Mint hív nő kesereg szeretett férjére borulva,
Ki a város alatt és népe szemében az átkok
Napját hölgye s gyermekitöl háritva esett el;
És mig ez a válón s vergődőn csüggve szemével
Környülömölten jajgat azon, hátúla viszontag
Vállait és hátát amazok döngetni kegyetlen
Vassal nem szünvén rabság szakmáira hajtják;
S a nő arculatát szánandón veszti el a kín:
Ollyan szánandó könyeket hullajta Odysseus.
Minden mások előtt sikerült titkolnia búját,
Csak maga nemzetes Alkinoos sejtette, mi történt,
Ott ülvén közelében s felsóhajtani hallván;
S egyszeriben felemelve szavát mondotta középre:
„Halljunk szót, phaeak ország kara rendei, tőlem!
Demodokos zengő lantját szüntesse meg immár,
Mert nem szolgál mindegyikünk örömére dalával.
M’óta folyik vacsoránk s a dalnok zengeni kezdett,
Vendégünk ezalatt meg nem szünt elkeseredve
Sirni; talán valamelly búbánat terheli szívét!
Hagyja tehát ez el azt, hogy mind valamennyen örüljünk,
Vendég és gazdák; a mint hogy jobban is illik:
Mert hiszen a kedves vendégért vannak ezek mind,
Búcsú és adomány, mit néki szeretve ajánlunk.
Testvért lát vendégűl és könyörögni jövőben
Férfi, kinek szívét érzés szikrája feszíti.
S hát te se titkold el tőlünk fortélyosan, a mit
Kérdeni óhajtok; sokkal jobb szólani nyiltan.
Mondd meg azért nevedet, hogy hítak szűleid és más
Mind országodban, mind annak környüle élők.
Nincs ugyanis, teljességgel nincs névtelen ember
A földön, ki világot lát, sem gyáva sem elmés,
De a mint született nemzői kinekkinek adtak.
Mondd meg földedet, a népet s lakvárosodat, hogy
Elszállítsanak elmésen célozva hajóim.
Mert a phaeaknak nincsen kormányosa szintugy,
Mint nincsen kormánya, miként a többi hajónál;
De magok értik ezek mit ohajt és gondol az ember,
Tudják minden nép országát és buzatermő
Földeit; a tengert legiramvább szeldesik által
Ködbe s homályok alá burkoltan; károsodástol
Vagy lefenekléstöl sincsen mit félteni őket.
Azt hallottam azonban atyámtol Nausithoostol
Hajdaniban, ki Poseidonnak haragudni beszélé
Ránk istenségét, mivel elhordunk haza kitkit
Sértelenül: hogy utóbb e népnek visszaevedző
Búcsuhajóját elvesztendi az égszinü tenger
Hátán, s a várost bé fogja borítani hegygyel.
Igy szólott az öreg; mit hajtson végre az isten,
Vagy hárítson el, a mint szent tetszése akarja.
Csak te soroljad elém és szólj őszinte ajakkal,
Merre bolyongottál, mi halandók földire vittek
Útaid; ímezeket magokat népes honaikkal
Együtt, kik szilaj és igazatlan durva halandók,
Kik vendégszeretők ellenben s istenes éltük.
Szólj, mit epedsz és sirsz ollyan keseregve, ha Troját,
A Danaok s Argivok ügyét említeni hallod.
Istenek engedték és mérték e veszedelmet
Föld népére, hogy a maradéknak is éneke légyen.
Nem valamelly rokonod hullott el Troja alatt, jó
Vőd vagy kedves ipad, mint kik leg is érdekesebbek
Szívünknek vérség s a családi viszonynak utána?
Avvagy tán egyik és másik kedvedben igen jól
Járni tudó társad? Mert vérnél férfi mivel sem
Rosszabb, a ki barát s mellette becsűletes ember.”

Nincsenek megjegyzések: