2015. december 11., péntek

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) kilencedik ének

KILENCEDIK ÉNEK.

A Kikonok hona, Lotophagok csudaétele; kyklops.
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Nemzetes Alkinoos, nagyméltóságu király ur,
Vajmi nagyon gyönyörűséges hallgatni egy ollyan
Énekelőt, mint e dalban halhatlanok ikre!
Kellemesebb dolgot legalább én nem tudok annál,
Mint ha egész nép országos vigalomban időzhet,
A palotában sorraülő vendégek erényző
Lantost hallgatnak; mialatt megrakva kalácscsal
S hússal az asztalok, és kancsóbol bort meregetvén
Elhordozza s betölt a pohárnok serlegeikbe.
Ez legkellemesebb életnek látszik előttem.
Ámde neked tetszik szomorú történeteimröl
Kérdezkedni, talán hogy még keserűbben epedjek!
Mit mondjak legelőbb, mit azontul, mit legutószor?
Oh mert sok búval láttak meg az istenek engem!
Elmondom legelőre nevem, hadd tudja meg itt is
Mindegyitek, s ha utóbb elmulnak rólam az átkok
Napjai, vendégtek legyek, ámbár messzire lakva.
Laertesfi Odysseus létezem, a cseleimröl
Annyira emlegetett, hogy felhat hírem az égig;
És szellős Ithakán lakozom, hol Neritos erdős
Rengeteg áll feltűnőleg; körülötte pedig sok
Egymással szomszéd szigetek meglepve lakostol,
Dulikhion, Same és erdőkoszoruzta Zakynthos.
Ő legföntebben fekszik lelapultan az éjszak
Tája felé, mig azok kelet és a napra hajolnak;
Zordon, azonban erős fiutermő, mellynek eziglen
Földénél szebbet soha sem szemléltem utamban.
Már pedig elzárolt amaz istenrangu Kalypso
Boltozatos barlangjában, férjéül ohajtva;
Igy lemarasztalt házánál fortélyosan engem
Aeai Kirke is ekképen, férjéül ohajtva:
Ámde az én szivemet soha sem bájolta szerelmök.
Ennyire honja s szüléi felett nincs semmi szerelmesb
Férfiunak, bármelly dusgazdag házban időzzön
Más országokban, ha szüléit látnia tiltva!
De most hadd mondom boldogtalan útamat el már,
Mellyel Troja alól indultnak mért ki nekem Zeus.
Ilion aljárol Kikonokhoz hajta el a szél
Ismar város alá, mellyet feldulva kirablék;
Honnan hölgyeket és sok kincset nyerve megosztók
Egymással, hogy arányos részt ne panaszlana senki.
Én azután hamar elmenetelt sürgettem az ország
Partjairol, de az esztelenek szavaimra nem álltak;
Sőt sok bort költöttenek el, számos juhot öltek
A tenger partsága felett, és sok szilaj ökröt.
A menekült Kikonok meg egyéb Kikonokhoz iramván
Összekiáltozták szomszédikat, a kik erősek
S számtalanul vannak, tudományosak emberek ellen
Lóról is gyalog is, ha ugy esnék, megverekedni.
Jöttek, mint falevél és mint kikeletkori bimbók,
Reggel: előttünk álla tehát a mennyei súlyos
Itélet, miszerint nyomorún megverve lakolnánk.
Sürge hajóinknál viadalba ereszkedik a két
Ellenfél; rezezett dárdával lődözik egymást.
Mig reggel vala és a szent nap termete megnőtt,
Addig visszaverők noha többen voltakat állva;
De miután tulokoldásig vándorla keresztül,
Itt az akhiv seregek Kikonoktol megfutamának.
Hat sarvas bajtárs maradott valamennyi hajónkrol
Halva; mi ellenben menekedtünk vészböl ezúttal.
Innen odább evezénk, szívünkben búsan epedvén
Vesztett társinkon, de saját üdvünknek örülve.
Utra nem indúlának azonban evicke hajóim,
Mig háromszorosan nem üvöltők sorra nevökröl
Jó feleinket, kik megölettenek a Kikonoktol.
Fergeteges boreast keltett fellegtoroló Zeus
Gyármüveinkre; befellegzett mind légszinü tengert,
Mind száraz földet: komor éjszaka dölt le az égröl.
Itt rézsutt kapatának ezek, s a szél dühe három
Négy darabokra hasított szét valamennyi vitorlát;
Mellyeket elmerüléstöl félvén rendre beszedtünk,
S uszka hajóinkkal szárazra evezni törekvénk:
Hol két éjszaka és napon által vesztegelénk volt
Húzamosan, bágy és bútol legyalázva szivünkben.
Hogy pedig a szépüstökü reg harmadszor elétünt,
Árbocokat rakdosva s fehér lobogókat ezekre,
Felhágánk; azokat szellő s kormányos irányzák.
S már épenséggel megtértem volna hazámba,
Ámde Maleánál, mikor elkanyarulni akartam,
Hullám és boreas elsodra Kythera szigettöl!
Innen fogva kilenc nap üzött a szőke halasban
Háborgó szélvész; tizedikkor végre kiszállánk
Lotophagok földén, kiknek táplája virágos.
Itt kikelénk szárazra, s vizet mertünk vala; társim
Ennekutána hajóinknál lakomához ülének.
A mint éhünk megcsilapult s elhallgata szomjunk,
Jó bajtársimat elküldöttem kémekül, egy pár
Férfit választván, hozzájok hirnököt adva
Harmadikul, kitanulni, mi nép él benne kenyérrel.
Iziben elmenvén a Lotophagokra találtak.
Ám a Lotophagok nem fogtak véteni semmit
Társinknak, de legott lotost halmoztak eléjek.
S ím, ki evé a lotosnak mézízü gyümölcsét,
Már többé nem akart sem híreket adni se vissza
Jőni, hanem lotost lakomázván Lotophagoknak
Lenni örökké földiek, elbúcsuzva honátol.
Én a sírókat csak visszavezettem erővel,
És lekötém az evicke hajók padjának alatta;
Többi szerelmes társaimat pedig egyszeriben be
Szállni parancsoltam, netalán valamellyik azokbol
Lotosevés mellett honjába sietni feledjen.
Rendre behágdostak, s révészpadaikra leülvén
A légszínü halast páholva serényen eveztek.
Igy evezénk immáron odább bússzívüleg innen.
Büszke, jogatlan kyklopsok földére jutánk, kik
Istenségre hagyatkozván nem szántanak és nem
Ültetnek csemetét önnön kezeikkel; azonban
Szántatlan s bevetetlenül is nagyon áldva tenyészik
A buza s árpakalász és szőlő, melly zamatos bort
Adni szokott, táplálva Zeüs langy permetegétöl.
Semmi tanácsgyűléseik és törvényeik: ők csak
A magas ormozatú bércek tetejébe vaklandos
Barlangban laknak, kiki önnön magzati s nője
Házi birája; ezen kívűl egymásra se gondjok.
Egy kisded szigetecske terül kikötőjök előtt el
A kyklopsoknak, sem messzire sem közel; ennek
Rengetegében vad zergék sokasága cikázik
Kedvire: mert embernyomok el nem ijeszgetik, és nem
Járja vadászság, melly a szálas rengetegekben
Őgyelgvén tetemes bajjal vergődik alá s fel.
Nem lepi nyáj vagy szegdeli azt földmíves ekével,
De bevetetlenül és szántatlanul állva halandó
Polgárság nélkül, mekegő kecskéknek ad almot.
Mert a kyklopsnak nincsen pirosarcu hajója,
A mint gyárnoka sincs, ki talán számokra vitorlás
Deszka hajót építene, melly eljárna vidéki
Országokba velek, valamint a többi halandó
Emberek egymáshoz bizodalmasan általeveznek;
Kiktől e sziget is mivelést kaphatna sikerrel.
Nem meddő ugyanis, de igen megtermene mindent;
Tudnillik puha és nedves rétegei vannak
Parthosszant; igazán örökös borkutja lehetne;
Szántani porhó telke felett mély gabna tenyésznék
Évről évre, kövér lévén televénye csudásan.
Célszerü révhelye van, mellyben szükségtelen a tarcs,
Vagy horgonyzani vagy kialatságolni; de addig
Vesztegel a jövevény, miglen révészei kedve
Tartja s evedzéshez kívánt szélleblek ocsódnak.
Révfőnél pedig egy barlang rejtélyiböl édes
Viz hömpölyg, körülötte magas nyárfákkal övezten.
Imide történt volt eleveznünk, a borus éjben
Nyilván istentöl kalaúzoltatva; miérthogy
Nem lehetett látnunk a homályburkolta hajókon,
S a hold sem süte, mert felhőknek leple takarta.
Ekként a szigetet senkink sem látta szemével,
Mint a partokat ostromló habtorlaszokat sem
Sajdítók, mielőtt kiötöltek azokra hajóink.
Hogy kiötöltek ezek, leszedénk valamennyi vitorlát,
Annakutána kihágdostunk a partra magunk is,
És elszunnyadván itt vártuk az isteni hajnalt.
A rózsásujjú hajnalnak támadatával
Álmélkodva bolyongvánk a népárva szigetben,
Ime Zeüsnek nympha leányai hegymegi zergét
Rezzentettek elé szeretett társimnak ebédül.
Egyszeriben hosszú láncsákat s horgas ivet vőn
Mindegyikünk a gályákrol, s háromra oszolva
Lődöztünk; meg is álda hamar zsákmánynyal az isten.
Száma tizenkettő vala sürge hajómnak, ezeknek
Mindegyikére kilenc juta, csak magaméra fogék ki
Én tizet. Ekkor egész estig, mig a nap alátünt,
Sok húst s édes bort lakomázván üldögelénk: mert
Még a barnapiros nem volt kiapadva hajónkbol,
Sőt tartott, miután sok korsókat tele mérénk
Véle, hogy a Kikonok fő városa megdüle nékünk.
Itt a kyklopsok közel országába kinézénk;
Sejtők füsteiket, magokat s kecskéiket hallók.
Végre hogy a nap elalkonyodott és rája setét lett,
A tenger kanyarú partján nyugalomra feküdtünk;
Hogy pedig a hajnal feltetszett rózsakezével,
Összehiván bajtársaimat mondottam előttök:
„Kedves bajtársim, ti maradjatok itt egyetemben;
Én pedig általevezve hajóm és en feleimmel
Megtudom, e földön milly nemzet tartja lakását;
Nem jámbortalanok, vadak ők és jogtapodók-e,
Vagy vendégszeretők és ismerik ők is az istent.”
Igy végezve hajóra kelek, beparancsolom abba
Hű bajtársaimat, s hogy tarcsakat oldjanak egyben.
Ők szaporán beteremtenek, és padaikra leülvén
A légszínü halast páholva serényen eveztek.
A mint áthajtánk a legközelebbi vidékhez,
Ennek szélsőjén beborostyánozva temerdek
Barlangot látánk tenger közelében, ahol sok
Kecskék és juhok almoztak; körülötte pediglen
Csárda magaslott nagy faragott kövezetböl emelve,
Hosszu fenyűfábol s terepélyes bérci cserekböl.
Itt egy férfi honolt, rémszörnyeteg, a ki juhnyáját
Elkülönödve magán őrzé, soha sem közelítve
Többi közé, de magányt búván lelketlenül érzett:
Borzasztó csuda, és épen nem búzakenyéren
Élő férfiunak, hanem olly vadon és sürü erdős
Hegyszakadéknak mása, ki elridegedve külön pang.
Ekkor igen szeretett társimra parancsolok, üljön
Helyben együtt a többi, s vigyázza evicke hajónkat;
Én pedig a legerősb daliákbol véve tizenkét
Legjobbat mellém, indúlék, kecske csobányban
Barnapiros borral. Maron, Euanthes fia, adta,
Papja Apollonnak, kit az Ismar városa tisztelt;
Minthogy gyermekes és hölgyestül meg vala tőlünk
Kíméltetve, Apollon szent és fás ligetében
Lakván. Ez nékem szépséges ajándokot, ugymint
Hét talentomokat tisztádon aranyban, ajánlott;
Ennekutána egészen ezüstböl serleget; aztán
Borral mére tizenkét tömlőt, jó merevénynyel
És édes-, zamatossal színig: mellyröl aziglan
Nem tuda házánál szolgáló sem pedig apród
Semmit, egyéb a sáfárné, maga és felesége.
A ki ezen bornak méznedvét inni akarja,
Egy poharat töltvén hozzá húszannyi vizet tesz;
És gyönyörűséges jó illat párolog, el sem
Birja szakasztani ajkaitól egykönnyen az ember.
Ezzel vittem el egy nagy tömlőt teljesen, étket
Szinte rakék az iszákba: mivel gondoltam előre,
Megrohan engemet a nagy erővel marcona, épen
Semmi jogot s törvényt nem néző szörnyü vad ember.
Egyszeriben bebuvánk az odús barlangba; magát nem
Leltük hon, mivel a legelőn őrizte juhnyáját.
Hogy bejutottunk, mindeneket szemlélni siettünk.
Filkék túróval rakvák állottanak; almok
Nyögtek bárányok s gödölyékkel, szétrekeszelve
Lévén egymástól az öregje meg apraja szintúgy
Mint a közép marhák; tele úszott végre savóval
Sajtár s dézsa edény, mellyekbe lefejte fejőseit.
Itt bajtársaimék nekem esvén kértek esennen,
Sajtot véve legott kisietni, s hajónkra terelvén
A bárányokat és gödölyéket az odvas alombol,
Egyszeriben elevezni megint a szőke halasra.
Én pedig - ámbár jobb lett volna - szavokra nem álltam,
Hogy mind látnám őt mind némi ajándokot adna.
Megtérése ugyan nem lett feleimre nagy áldás.
Hát tüzet élesztvén áldoztunk; annakutána
Sajtjaihoz nyulván ettünk, és rája lakában
Veszteg várakozánk. Haza hajtott végre, iromba
Rőzsenyalábbal, hogy vacsoránál lenne tüzelni.
Szörnyü robajjal dobta setét barlangja előtt le.
Megrettenve mi a hátsó szegeletbe vonultunk.
Ő hízott nyáját beterelte az öblös üregbe,
Mind valamennyi fejőst, hímét kivülötte marasztván,
A kosok és bakokat magas udvara kerteletében.
Kapta fel ekkoron és rátette az éktelenül nagy
Zársziklát; mit négykerekű, jógyáru huszonkét
Társzeker el nem birna, nem is mozdítna helyéböl:
Ollyan iromba követ helyezett ajtóul az odvra.
Erre leülvén fejte juhát s mekegő kecskéit
Annak rende szerint, az aprókat alájok eresztve.
És felerészét egyszeriben megalatva tejének,
Ezt fűzött kosarakba lerakta, felét pedig öblös
Házi edényekben eltette, hogy innivalóul
Szolgáljon lakomájánál s vacsoráira légyen.
A mint elvégzé sietőleg dolgait, ekkor
Már tüzet élesztett, s meglátván kérdeze minket:
„Nos jövevények, kik s kik vagytok? honnan eveztek?
Kalmárkodva-e, vagy csak amúgy vaktában alá s fel
Bolygotok a halason, mint tengerháti zsiványok,
Kik magok éltével játszván más vesztire törnek?”
Imigyen szólt; a mi szivünk pedig el leve halva
Mind borzasztó hangja felett mind szörnyü magára.
Mindazonáltal igy is mondattam néki viszontag:
„Mi a Trojától eltévedt útas Akhivok
Ága vagyunk, kiket édes hazánk földére dagályos
Tengereken bujdostunkban mindennemü szélvész
Tévútakra vetett, ugy akarván Zeus atya mennyben.
Atrides Agamemnonnak hadi népe dicsekszünk
Lenni, ki a nap alatt leghíresb férfi ma; ollyan
Várost dúla fel és sok népet veszte ki. És most
Térded elé könyörögve esünk, ha lakodba jövőknek
Némi kegyes szállást, vagy szíves ajándokul ollyas
Holmit is adnál, mit vendégnek ajánlani törvény.
Csak féld, jámbor, az isteneket; védenceid esdünk!
Védenc és utasért boszut áll vendégfogadó Zeus,
A ki szerény vendégekkel mindenha velek jár.”
Igy szóltam; hanem ő szavaimra kegyetlenül imigy:
„Vándor, ügyetlennek kell lenned vagy tova laknod,
Hogy nekem isteni tiszteletet s félelmet ajánlasz!
Mert hiszen a kyklops nem hajt ám mennyei Zeusszel,
Sem más boldoggal, náloknál sokkal erősebb;
S én se neked se barátidnak nem kedvezek épen
Csak Zeus kedveiért, ha magamnak tetszeni nem fog.
Inkább monddsza, hová horgonyzottad ki hajódat,
Ott a végeken avvagy tán közelebb, hadd lássam.”
Szóla kisértve; tápasztaltat meg nem csala engem,
És mondottam néki viszont fortélyos igékkel:
„A mi hajónkat széttördelte Poseidon ur isten
Országtok tulsó szélén, szikláihoz ütve
A foknak, hova tengerről a szélvihar űzé;
Én pedig a vészböl hozzád menekültem ezekkel.”
Mondék: szót se beszélt többé a szörnyeteg ember,
De felugorva kezét szeretett társimra vetette,
S összeragadván kettőt mint ebkölykeket egyben
Földhöz üté; velejök földet nyirkozva kiloccsant.
És felkoncolván vacsorát kotyvaszta belőlök;
S ette, miképen bérctáplálta serényes oroszlán,
Semmi velős csontot nem hagyván, és belet és húst.
Mi sírván emelők kezeinket olympi Zeüshez
Szörnyü dolog láttára; hanem nem volt hova lennünk.
Végre midőn tetemes bélét a szörnyeteg állat
Megtölté emberhússal, s édes tejet itt rá,
Nyája között elnyujtózék a széles üregben.
Én haladék nélkül el voltam rája tökélve,
Megközelíteni, s combomtól élesvasu fegyvert
Rántva galád mellét átverni, holott recehártya
Környezi a májat; hanem egy más eszme letiltott:
Mert mi is ott fogtunk megromlani szörnyü halállal,
El nem lökhetvén a sziklát emberi kézzel
A magas ajtórol, melylyel bécsukta lakását.
Illy epedésekben vártuk fel az isteni hajnalt.
A rózsásujjú hajnalnak támadatával
Nagy tüzet élesztvén ismét megfejte bozontos
Nyáját rende szerint, az aprókat alájok eresztve:
A mint elvégzé sietőleg dolgait, ekkor
Reggeli étke gyanánt ismét felmarkola kettőt.
Reggelizése után nyáját kiterelte legelni,
Könnyeden elkapván a roppant zárkövet, aztán
Ismét visszatevén, valamint egy puzdra födőjét.
Kyklopsunk juhait csörtetve terelte ki a hegy
Háta fölé; hanem én cselt örvényezve magamban
Bent maradék, ha boszút s dicset adna felette Athene.
Ez látszott legcélszerüebb eszmének előttem.
Kyklops ólában feküdött tudnillik egy izmos
Nyerses olajfa kolonc, mellyet kiszakíta, hogy aszván
Hordozhassa: mi ezt ollyanformának arányzók,
Mint magas árbocfát valamelly nagy húszevezőü
Málhahajón, a melly végetlen tengeren átfut;
Illy hosszú vala és olly vastagságu szemekre.
Én ebböl melléállván elvágtam egy ölnyit
S társim elébe tevén meg hagytam hántani gyorsan.
Hogy kiegyengették azok, én kis végehez állván
Meghegyezém; felemelve az izzó tüzbe megedztem;
Aztán eltakarám a juhtrágyának alája,
Melly az üregben vastagon elteregetve hevert volt.
Sorsot vettettem már most bajtársaim által,
Ha ki velem vállalkoznék az olajfa gerendát
Felfogván, az elalvónak belesütni szemébe.
Ép ők váltanak el, kiket én leghőbben ohajték,
Négyen; ezek közzé ötödikként enmagam álltam.
Este felé megjött gyapjas nyájával: azonnal
Széles barlangjába csadarta egyűl egyig a szép
Barmokat; el sem zárt semmit vaklandos üréböl,
Vagy valamit sejdítve avagy mert isten akarta.
És hogy visszatevé magasan felemelve az odvzárt,
Egybe leülvén fejte juhát s mekegő kecskéit
Annak rende szerint, az aprókat alájok eresztve.
Hogy pedig elvégzé sietőleg dolgait, ekkor
Esti ebéde gyanánt ismét felmarkola kettőt.
Most közelebb járulván a kyklopshoz, imígyen
Szólék én hozzá, kancsómban barnapirossal:
„Ettél emberhúst, oh kyklops; nossza igyál rá
Bort, hogy megtudjad minemű ital is vala vélünk
Barna hajónkon; imezt kóstolnod hoztam el onnan,
Ha kegyesen haza szállítnál; de te módtalan őrjöngsz!
Szörnyü teremtés, hát mi halandó jőjön ezentul
Házadhoz, ha velünk illyen nem helyre cselekszel?”
Mondottam: fogadá, s kiüríté kelyhemet egyszer;
S mert jóízün esett, ismételt a merevényböl:
„Adjsza belőle ugyan, s most mindjárt mondd meg előttem
Szép nevedet, hogy ajándékot kapj, mellyre sovárogsz.
Hisz terem életadó föld a kyklopsnak is édes
És zamatos borokat, ha Kronion esője növeszti;
Hah de az tietek nektar s ambrosia féle!”
Szólott; én örömest szolgálék nékie ujra.
Háromszor nyujték, háromszor ivá ki bolondul.
Végre midőn a barnapiros kyklopsom agyába
Felhata már, ezekül hizelegtem nékie szendén:
„Kyklops, szép nevemet tetszett volt kérdened? Oh én
Elmondom, de megadd az igérted ajándokot aztán;
Senky az én nevem, és mindnyájan Senkynek hínak
Engem, atyám és édes anyám, s valamennyi barátim.”
Mondottam; hanem ő szavaimra kegyetlenül ekkor:
„Én Senkyt bajtársai közt legutószor eszem meg,
A többit hamarabb; ez lesz neked itt az ajándék.”
Szóla, s ledőlve hanyatt elhenterül; ennekutána
Igy feküdött vastag ferdített nyakkal, az álom
Rajta erőt vévén; borital tódúla ki száján
S emberhús falatok; nagyokat böffente koronként.
Erre zsarátnag alá tolom én az olajfa dorongot
Megtüzesedni, barátaimat pedig emberül intém
Merni, nehogy félvén majd cserben hagyjanak engem.
A mint nyerses olajfa rudunk lobbot vala mármár
Tüznek alatta vetendő és félelmesen izzott;
Én azt a tüzböl közelébe vivém neki, négy hű
Bajtárstol környezve: az isten lelket adott volt.
Emberim a végén hegyezett nagy olajfa koloncot
Fogva, szemébe tolák; én meg belecsimpajkodva
Fent, csavarám. Valamint mikor ács a fúruval által
Furja hajófáit, s szíjjal tekerítik alulrol
Mások kétfelül, és a fúru szünetlen odébb tör:
Akként forgattuk mi szemében néki az izzó
Fát; mellyet habosan fecskende köröskörül a vér.
Elperzselte szemöldeit és pillái egészét
A tűzgőz; recsegett a rúd hegye szemgyökerében.
Mint siseregni szokott gyaluvas vagy nagyszerü fejsze,
Mellyet fris viznek közepébe megedzeni hajtott
Férfi kovácsa, mi a vasban legtöbbet erősit:
Ugy sustorgta körül szeme a nagy olajfa dorongot.
Rettenetest jajdult; dörgött bele körben az odvür.
Mi megijedten szertefutánk: amaz a tetemes fa
Vérrel fertelmes hosszát kicsavarva szeméböl,
Dermesztő fájdalmában eldobta magátol;
És kyklopsok után ordított, kik körülötte
A szellős bércormoknak barlangiban éltek.
Hallva ezek szavait, mások máshonnan igetve
Jöttenek, és kérdék odvát körülállva mi lelte:
„Nos Polypheme, mi baj, hogy imígy ordítasz az éjjel
Ambrosiás csendén, szemeinkböl elüzve az álmot?
Nem nyájadnak esett elhajtani némi halandó?
Avvagy orozva talán, vagy erővel tégedet öl meg?”
Kiknek erős Polyphemos imigy szavaikra belülröl:
„Senky orozva, nem öl meg erővel, társaim, engem!”
Válaszolának azok neki röpke szavakban ezekre:
„Minthogy senki veled, ki megölne magányodon, isten
Adta betegségtöl lehetetlen futni; azonban
Csak te imádkozzál kékfürtü Poseidon atyádnak.”
Szóltanak elmenet. Ám örvendett bennem a lélek,
Hogy sikerűle az álnév és rászedte tanácsom.
Most a nyögve nyögő kyklops és kinba vajúdó,
Megtapogatván a zárkőt elemelte nyitárol,
És a küszöbre leült kezeit kétrészre kinyujtva,
Ha toluló juha közt valakit meg tudna ragadni:
Ollyan egészen ügyetlennek gondolt vala engem.
Én meg azon jártattam eszem, mitevő legyek immár,
Hogy magamat társimmal együtt a szörnyü haláltol
Megszabadithatnám. Minden cselt s terveket össze
Hányék; mert élet vala szóban s nagy vita körzött.
Végre is ez tetszett legcélszerüebbnek előttem.
Nagyra hizott, gyapjúbojtos kosok álltanak ottben,
Szép és termetesek, közepén az ibolyszinü nyájnak:
Összefüzém ezeket hajlékony ama szironyokkal,
Mellyeken ő fekvék a szörnyeteg emberi állat,
Hármasan: egy férfit hordott valamennyi középső,
Ketteje halkal ballagván kétrészröl ovásul.
Minden egy egy férfit, három juh vün. Én pedig, egy kos
Volt a többi között, nálok páratlanul izmosb;
Hátán kapva meg ezt fürtös potrohának alája
Nyujtózám: és most kezeimmel ritka tökélyü
Bundájába fogózván csüggtem, béketürőleg.
Igy várók sohajok közt a szép hajnal eredtét.
Végre hogy a hajnal feltetszett rózsakezével,
Most immár legelőre omolt a himnemü csorda;
Ámde az ellők ott bőgöttek mind az alomban
Duzzadt tölgyeiktől. A kínos gazda egyenként
Megtapogatván a hátát egyenest kiszaguldó
Barmainak, nem vette fel azt faragatlan eszével,
Hogy bendőik alatt fekszik lekötözve az ember!
Hímei legvégén a kos tágult ki utolsó,
Gyapjúval terhelt s vélem sok gondolatúval.
És simogatván ezt szólítá meg Polyphemos:
„Drága kosom, hogyhogy legutolsó mégy ki ma többi
Társid után? Ezelőtt nem volt maradozni szokásod,
Sőt legelőször evéd a rétnek gyenge virányit,
Nagylépésü vezér; te jutottál vízre is első,
Este is elsőben törekedtél almi rekeszbe
Érni: ma ellenben leghátul! Nemde szeméért
Búsulsz gazdádnak? mellyet rosz férfiu tolt ki
Mirigy társaival, megrontván borral eszemben,
Senky; de a kit még nem vélek lenni szabadnak.
Bár velem éreznél és emberszózatu volnál,
Megmondhatni, hová bútt el haragomnak előle!
Mert hiszen e kövön összeszakultnak idestova fogna
Szétloccsanni velője; mi tán felüdítene kínos
Búmban, mellyet Senky hozott, a semmirekellő!”
Imigy szólva kosát kiereszté nyomban az ajtón.
A barlang s baromakloktol távolka haladvánk,
Elsőben magamat, majd társimat oldtam el. Ekkor
A hízott lábas marhát haladéktalan, útat
Vesztve gyakorta velek, hajtók: mig parti hajónkhoz
Érkeztünk; hol bajtársink mindnyájan örömmel
Láttanak üdvözeket, többinken epedten epedvén.
Én intvén szempillámmal tiltottam eőket
Sirni egyénenként, inkább sürgetve, hajóra
Üzni fel a marhát s elevezni az őszhabu nedven.
Egyszeriben bekelének azok s padaikra leültek,
S rendbe helyezkedvén páholták a sima tengert.
Végűl annyira távozvánk, a mennyire fenszó
Elszolgál, mondék kyklopshoz gúnyos igékkel:
„Kyklops, úgy-e bizony nem egészen erőtelen ember
Társait etted erőhatalommal meg vak odúdban!
Meglehetősen forrának torkodra kegyetlen
Csínaid, ádáz, hogy nem féltél felfalatozni
Házad vendégit! Megvertek az istenek és Zeus!”
Mondottam; szavaimra nagyobb bosszúra fakadván,
Egy roppant hegynek tetejét lerepesztve, dobott az:
Ám kékarcu hajóm közelében elülröl esett le,
Némi hiány nélkűl a kormányszélet ütendő.
A lezuhant kőtől a tenger zajlani lódult,
S visszafelé emelék rengő hullámi hajómat
A tengersikrol; mármár szárazra vetették.
Én pedig egy hosszú csáklyát markolva kezembe,
Visszataszítottam; s társimra parancsolok intve
Főmmel, evedzőhöz látnának, hogy menekedjünk
Vész torkábol. Azok nekidölvén gyorsan eveztek.
Annakutána viszont, hogy már két annyira járánk,
Szót emelék a kyklopshoz; nekem esve azonban
Jobbról és balrol feleim csiggattanak engem:
„Mért keresed, pajzán, ingerleni a fene embert?
Szikladobásával most is majd partra vetette
Vissza hajónkat, hol gonoszul megromlani vélénk.
Ha valakit moccanni avagy szót szólani hallott
Volna, fejünket fogta legott és gyármü hajónkat
Zúzni kövével izekre vadúl; olly messzire dobhat!”
Igy mondának ezek, de le nem szólhattanak engem,
Sőt ismételvén folytattam nagy haragomban:
„Oh kyklops, ha talán meg fog kérdezni halandó
Téged ez életben szomorú vakságod okárol;
Mondd el néki, szemedtöl hogy dulvári Odysseus
Fosztott meg, ki derűs Ithakában tartja lakását!”
Szólottam; jajdúla fel ő szavaimra legottan:
„Oh jéh, márma telik be felettem az egyszeri jóslat!
Volt itt hajdaniban bizonyos szép s termetes ember,
Telemos Eurymides, ki jövendőt mondani diszlett,
S a kyklopsoknak jósolván vénüle őszszé:
Ő meglátta nekem, hogy mindez meg lesz esendő
Rajtam utóbb, szememet megrontván némi Odysseus.
S mig én egy szép és nagy férfit vártam örökké
Házamhoz, ki erővel lesz felövezve nemében;
Most ime egy hitván és gyáva sehonnai fosztott
Végre szememtöl meg, miután leigáza borával!
De jer Odysseus, hogy megvendégeljelek, aztán
Meg rázföldi Poseidontol honnodba szerencsés
Útat imádkozzam számodra ki. Ő vala nemzőm;
Ő, ha akar meggyógyíthat, s nem kívüle senki,
Sem napalatti halandó lény sem mennyei boldog.”
Igy szólt, én pedig igy mondottam néki viszontag:
„Oh bár életed és lelkedtöl fosztva, hasonlón
Küldhetnélek alá poklok fenekére ma téged,
Mint vakságodbol soha sem gyógyit ki Poseidon!”
Igy mondottam; amaz pedig igy esdekle Poseidon
Istenhez, kezeit felemelvén csillagos égre:
„Halld meg imámat kékfürtű, rázföldi Poseidon,
Jaj, ha valódi fiad vagyok, és te valóban atyám vagy,
Add hogy Laertesfi szülőföldére ne jusson,
A dulvári, ki szép Ithakában tartja lakását!
Vagy ha örök végzet feleit meglátnia, pompás
Termibe mennie, és szeretett földére honának;
Menjen igen későn gonoszúl, elvesztve barátit
Egy lábig, külföldi hajón; s bajt leljen a háznál!”
Igy esdeklőnek bévette Poseidon imáját.
A ki legott sokkal roppantabb szirtot emelvén,
Megcsóválva dobá, beleköltvén minden erőjét:
Melly kékarcu hajóm közelében hátul esett le,
Némi hiány nélkűl a kormányszélet ütendő.
A lezuhant kőtől a tenger zajlani lódult;
S mostan előre vivé rengő hulláma hajónkat.
Végre hogy a szigetet közel érők, hol seregestül
Állott többi hajónk, s körülöttök epedve ülének
Veszteg utánunk várakozó bajtársaim; itten
A partnak kiakasztottuk fövenyére hajónkat,
És kikelénk mi is a tengernek görbe szegélyén.
Felhajtvánk azután a kyklops nagyszerü nyáját,
Elfelezők, hogy arányos részt ne panaszlana senki.
A juhok elfelezése után bajtársaim engem
Még fölül egy kossal becsülének; mellyet azonnal
Mennykövező Zeusnek bégyujték tiszteletére
Áldozatul: hanem ez nem hajtott áldozatommal,
Sőt azt szőtte, miként jusson valamennyi hajómnak
Mind épűlete mind kedveltem férfia tönkre.
Ekkor egész nap imigy, mignem beköszönte az alkony,
Sok húst és borokat lakomázván csendesen ültünk;
Hogy pedig a nap elalkonyodott és rája setét lett
A tenger kanyarú partján nyugalomra feküdtünk.
Jöttekor ellenben a rózsásujju koránynak
Szorgalmazva parancsoltam feleimre, bekelni
Egyszeriben, s elalatságolni evicke hajónkat.
Ők szaporán fellépkedvén padaikra ülének;
S rendbe helyezkedvén páholták a sima tengert.
És igy odább evezénk, szívünkben búsan epedvén
Vesztett társinkon, de saját üdvünknek örülve.”

Nincsenek megjegyzések: