2015. december 18., péntek

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) tizedik ének

TIZEDIK ÉNEK.

Aeolos udvara és Laestrygonok és maga Kirke.
Aeolia szigetére jutánk; hol az égi karoknak
Kedvese, Aeolos Hippotades, tartotta lakását,
Uszkáló szigeten; mellyet mindenfelül érc fal
Dönthetlen kara véd, és tar kőszikla mered fel.
Néki tizenkét gyermeke volt fejedelmi lakában,
Mellyeknek hata lány, másik hata ifju legénység;
Igy fiu magzatinak feleségekül adta leányait.
Már ezek untalanul szeretett atyjok s kegyes anyjok
Mellett vendégeskednek mindennemü jóban;
Nappal az illatozó házkörnyék dörg lakomázók
Ujjongásaitol, mig éjszaka rendre szemérmes
Nőiknél hálnak remekelt és szőnyeges ágyon.
Imezek ékes városa és házába vetődénk.
Ő álló hóig jol láta, s kikérdeze mindent
Argosiak felöl, Ilion és az Akhivok ügyében
Visszafelé; kinek én mindent elejébe soroltam.
Végre midőn elutért könyörögtem nála s bocsátást
Kérék, meg nem vonta, hanem búcsúmon igyekszett,
És megnyúzva kilencfű tulkot, bőrit ajánlá
Tömlőül, mibe a szeleket beletömve lezárta:
Mert őtet jelelé ki Zeüs sáfárjokul, önként
Elcsilapítani vagy feluszítani, mellyet akarna.
Ezt lekötötte hajóm öblében fényes ezüstös
Pórázzal, miszerint kissé se szelelne, magamnak
Kellemetes zephyrost keltvén útamra, hogy embert
S barna hajót szállítna. Hanem szent szándoka épen
Nem sikerült, mivel önbalságunk juttata tönkre.
Hogy mi kilenc napon és éjjel szakadatlan eveztünk,
A tizedikre imé feltüntek drága hazámnak
Telkei; már látók kék füsteit a tüzelőknek.
Ekkoron édes alás lepe meg fáradtat, örökké
A kormánylábnál munkást; mert társaimékbol
Ezt kire sem biztam, hogy előbb Ithakába mehessünk.
De azalatt szeretett bajtársaim összesugának,
Hogy sok aranynyal ezüsttel térek vissza, temerdek
Minden ajándokival kegyes Aeolos Hippotadesnek;
És imigy szólott egyik a másikra tekintvén:
„Oh hékám, de igen szeretett és kedves egy ember
Ez mindenhol, akarhova, s melly országba vetődünk!
Troja alól is sok szép kincset hoz haza immár
Zsákmányul; mig mink folyvást utitársai néki,
Illyen üres kézzel sietünk meglátni hazánkat:
És most íme barátságbol mit adott neki ujra
Aeolos! Oh jertek, nézzük meg, ugyan mi van itten!
Mennyi ezüst meg arany lehet ebben az öblös edényben!”
Szólottak; győzött feleimnek otromba tanácsa.
A tömlőt lefedék, és a szelek elrohanának.
S kapva meg egyszeriben széles tengerre ragadta
Vissza honunktol fergeteg a sírókat. Azonnal
Felserkenve reá én azt forgattam eszemben,
Vajjon alászökvén beleöljem-e lelkemet a viz
Örvényébe, avagy szenvedjek s élve maradjak.
Szenvedtem s maradék; de hajómon bétakarózva
Fetrengettem. Azok viharoktól Aeoliába
Hurcoltattak vissza. Barátim erősen epedtek.
Itt szárazra kelénk, és kutvizet inni meritvén
Társim, az uszka hajók mellett lakomához ülének.
A mint éhök megcsilapult és szomjokat olták,
Én egy hirnököt és bajtársat véve magamhoz
Felmegyek Aeolos Hippotades várába; kit édes
Gyermeki és feleségével lakomázva találék.
Házahoz érkezvén leülénk fényes küszöbénél
Földre. Reám bámultak azok s kérdeztenek egyben:
„Hogy jösz, Odysseus? melly istenség mostoha hozzád?
Ám mi kegyelve bocsátánk el, hogy visszaevezhess
Országodba, magas házadba, vagy ahhova tetszik!”
Igy szólottanak ők; mire én fájdalmasan ekkor:
„Megrontottak eszetlen társaim, és velek egy rosz
Álom! Azonba segéljetek, oh mert módotok abban!”
Mondottam, gyengéd szókkal hizelegve előttök.
Elhallgattak azok; hanem atyjok végre beszélett:
„El szigetemről, élők leggonoszabbika, rögtön;
Mert tilos embereket befogadnom s visszamenetnem
Országokba, kik isteneket bántottanak! El, mert
Istentől üldözve jövél nyilván ide vissza.”
Igy szólván palotájából elkülde veszéklőt.
És igy odább evezénk mélyen szivedezve magunkban.
Férfiainkat igen bántá a súlyos evedzés,
Minbüneink mia, nem lévén haza térni reményünk.
Mégis hat nap dolgoztunk és éjjelen által:
Hetedik éjszaka tágkapuú Laestrygoniába
Hajtottunk, Lamos országába: hol a hazahajtó
Pásztor az elhajtóra kiált, s ez hallja amannak
Kurjongásait. Ott két bért nyerhetne az éber
Férfiu, ökrészűl egyet és a másat ihászul;
Mert közelérik nap s rövid éj ösvényei egymást.
Itt, miután kikötőbe jutánk vala, mellyet egekre
Bámész hegy keblez mindünnen sziklakarával;
S partfokok egymással szemközt tornyodzanak a rév
Torkolatánál, keskeny rést engedve beútul;
Ebbe hajóikkal feleim tolakodva siettek.
A gályák egymás közelébe kikötve valának
Bent az öböl völgyén: mert hullám nem dagad itten
Sem keveset se nagyot, de fehér csend ünnepe hallgat.
Én kivül egymagam állapodám meg barna hajómmal,
Izmos alatságát a határsziklára tekervén.
Most felrándulván meredek kémfokra megállék:
És sem férfiunak sem ökörnek míve nem ötlött
Szembe, de csak füstöt látánk tolakodni az égnek.
Annakutána barátaimat puhatolni eresztém,
Vajjon az országon kenyeret milly emberek esznek,
Két követet küldvén s melléjök hirnököt adván.
Ők eleredve törött úton ballagtak, a mellyen
Rengeteg erdőröl haza fát szekerezgete a nép.
Város alatt egy vízmérő hajadonhoz akadtak,
Széphaju lányához laestrygon Antiphatesnek,
A ki jelennen vízért járt vala Artakie fris
Csurgónál, mellyből a város népei ittak.
Ők mellette megálltanak, és sorjába kikérdék
Tőle, ki a honnak fejedelme, mi népek uralják.
Az szivesen kijelelte nekik nemzője lakását.
Bémenvén a mennyezetes palotába, találák
Hölgyét, mint egy bérc; és elszörnyedtek előtte.
Ez nemes Antiphatest mindjárt behivatta gyülésböl,
Önnön urát; ki legott gyászvéget forrala nékik:
Felkapa egy daliát s lakomát szaporáza belőle.
Kettejök ellenben szaladással eredhete vissza.
Az lármákat ütött: mire innen is onnan is ezre
Tódult a vérmes laestrygon népnek azonnal
Össze, nem emberhez hanem órjásokhoz hasonló.
Férfinyi sziklákkal hajgáltak az ormozatokrol
Társaimékra; dühösrobaj ált be hajóikon, itten
Emberek üttetvén agyon, ottan gálya töretvén.
Felnyársalva vivék kelletlen ebédre halakként.
Meddig ezek szeretett feleimnek vesztire törtek,
Addig combomtól én fegyvert rántva, hajómnak
Izmos alatságát elvágván tétova nélkül
Bajtársimra parancsoltam, látnának izében
Szorgos evedzéshez, hogy bajból megmenekedjünk.
Ők neki fekvének vésztöl féltökben azonnal.
Könnyen osonta hajóm tengerre ki a homorú rév
Függő szirtja közűl; amazok mind semmire mentek.
És igy odább evezénk, szívünkben búsan epedvén
Vesztett társinkon, de saját üdvünknek örülve.
Aea szigetbe jövénk. Itt széphaju Kirke, hatalmas
Szózatos istennő tartotta világi lakását,
Húga tudákos Aetesnek; kik az emberi nemre
Fényt lövelő Naptol születének s Perse szerelmes
Anyjoktol, kit is Okeanos természete magzott.
Halkal evedzettünk be hajómen révibe a part
Tág kikötőjének, valamelly istentöl utalva.
Itten partra kelők két éjen s két napon által
Vesztegelénk, bágy és bútol legyalázva felettébb.
De miután harmadszor eredt a széphaju hajnal,
Én dárdát fogván és éles kardot övezvén
Nagy gyorsan kikapék látfokra hajombol, egy élő
Embernek hallhatni szavát vagy sejteni művét.
Felverekedvén a meredek kémhelyre megálltam.
Távoli füst ötlött kíváncsi szemembe hatalmas
Kirke lakátol az erdőn és sürü berkeken által.
Rögtön azon jártattam eszem, tűnődve magamban,
Menni személyesen és a füstnek látni hazáját.
Végre meg az tetszett legcélszerüebbnek, először
Tengerparti hajóm mellé közelíteni, s kedves
Társaimat megebédelvén elküldeni őket.
A mint már nem messze valék az evicke hajóhoz,
Egy kegyes istenség megszánva magányosat, horgas
Ösvényemre derék ágasbogas erdei szarvast
Hajta le; melly legelőjéröl csermelyre szaguldott
Inni, mivel hevesen löveték a napnak ivétöl,
Háta gerincének közepette találtam el épen
A kiszökőt; mellynek tulsóján tört ki az érchegy,
És a porba lenyekkent és párája kiszállott.
Most felhágva reá kivonám sebzett teteméböl
Fegyveremet, s letevén a földre feküdni, szironyt és
Nyúlánk vesszőket szaggattam; ezekböl egy ölnyi
Kétrétű kötelet gúzsoltam hirtelen össze,
S egybekötém vele lábait a nagytermetü vadnak.
Igy mentem nyakamon hurcolva hajónkhoz, utamban
Dárdámmal gyámítkozván: mert nem vala vállon
Egy kézzel vihető a roppant hegymegi marha.
És lehajitva hajóm mellett, felköltöm azonnal
Társaimat, gyengéd hangon szólítva meg őket:
„Oh feleim, ha busúlunk sem mehetünk Aidesnek
Országába előbb, mint eljön végzetes óránk!
Jertek azért, mig ital s étel vagyon uszka hajónkon,
Jusson az étek eszünkbe, ne is sorvaszszon az éhség.”
Igy mondottam. Azok hajolának igémre, s legottan
Feltakarózván a tengerpárkányon, iszonynyal
Nézték a szarvast; mert nagyszerü hegymegi vad volt.
Annakutána, hogy a nézés szemeiknek elég lőn,
Megmosván kezöket derekas lakomákat ütöttek.
S mostan egész nap imigy, mignem beköszönte az alkony,
Sok húst és borokat lakomázván vígan időzénk;
Hogy pedig a nap elalkonyodott és rája setét lett,
A tenger kanyarú szélén nyugalomra feküdtünk.
Majd a rózsakezű hajnalnak támadatával
Társaimat gyűlésbe hiván mondottam előttök:
„Halljunk szót, noha sok bútol környezve, barátim!
Oh feleim, miután nem tudjuk hol kelet, éjszak,
Sem hogy merre megyen nap az égröl földnek alája,
Sem hogy merre pirul; jertek, tartsunksza tanácsot,
Ha lehet; én legalább részemröl nem tudok ollyast.
Átnéztem meredek kémfok tetejére kikapva
E szigetet; mi körül végetlen habkoszorú teng,
És alacsony fekvése vagyon; hanem a közepében
Füstöt szemlélék sürü erdőn s berkeken által.”
Mondám. Bajtársim hős szivei összezuzának,
Mérthogy eszekbe jutott laestrygon Antiphatesnek
Ténye, s az emberevő kyklopsnak erőszakos odva.
Sirván sirtanak ők, pergő könyet ontva szemikböl.
Ámde parányit sem használtak az árva keservek.
Én a páncélos bajtársakat elfelezém két
Részre; s vezért adván mindkettőjének, az elsők
Főnöke én, az utóbbiaké nemes Eurylokhos lett.
Egyszeriben sorsot keverénk rézdombu sisakban.
Sorsa tekintetes Eurylokhos daliának ugrott ki.
Ő indúla, huszonkét jó társával utána,
Sirva, mibennünket szomorúan hagyva megettök.
Völgységben faragott kőböl művészileg épült
Kastélyát lelték Kirkének nyiltkörü tájon;
Környékében oroszlánok, vad farkasok éltek,
Mellyeket áldatlan bűbájival általigézett.
Nem rohanának ezek feleinknek rája, de inkább
Hosszú farkaikat csóválva felálltak eléjek.
Mint hizelegnek lakmárol hazatértekor úri
Gazdájoknak ebek, ki nekik mindig hoz egyetmást:
Ugy csapodárkodták azokat körül erdei farkas,
Körmös oroszlánok, szepegőket tőlök azonban.
Széphaju istennő küszöbének előtte megállván,
Hallgatták Kirkét gyönyörűn énekleni ottben,
Nagyszerü vásznon ülőt, halhatlanon, olly csudavékony
És remeken, mineműt istennők himzeni szoktak.
S monda középre Polites, férfiak elseje, a ki
Legkedvesb, leg is érdekesebb vala köztök előttem:
„Oh feleim, belül egy nagy vásznat sződögelőné
Bájosan énekel, ugy hogy zeng bele a lak egészen,
Hölgy-e vagy istennő, szóljunk hozzája ezennel.”
Igy mondá; szólottak azok hozzája, s nevezték.
A lakos egyszeriben megnyitván a remek ajtót,
Jött s behivá őket: kik mind be utána bolondul;
Csak maga Eurylokhos maradott cselt vélve kivülröl,
És bevivén őket székek s trónokra ülette,
Aztán pramnei borba turót és liszteket és fris
Mézt elegyíte, s evő kenyerökbe veszélytele irszert
Gyúrt: hogy drága honát mindenki örökre feledné.
Hogy pedig általadá s elkölték, itt megütötte
Vesszőjével bennöket, és beterelte az ólba:
Kiknek kanfejök és sertéjek, hangjaik, arcok
Voltak ugyan, de világos eszök, mint annakelőtte.
Igy zárattanak el nyomorúk; elejekbe falásul
Tölgy és bükkmakkot töltött, meg somfa gyümölcsét
Kirke, mit a disznók turkáló népei falnak.
Eurylokhos pedig elmenekült a barna hajóhoz
Társai rettentő esetének szörnyü hirével.
Bárhogy erőködvén egy szót sem szólhata, gyötrő
Kínaitol legyalázva; hanem telegyűle könyekkel
Két szeme, a mi velünk nem jókat sejtete mindjárt.
Ámde midőn nekiestünk és faggattuk esennen,
Adta szerencsétlen feleink történetit hírül;
„Általeredvén a berken, mint hagytad Odysseus,
Egy völgyben faragott kőböl művészileg épült
Szép kastélyra lelénk, tovalátó nyiltkörü tájon.
Kellemesen dallott belül egy házbéli szövőné,
Hölgy-e vagy istennő, feleim szólítani merték.
A lakos egyszeriben kijövén megnyitta az ajtót,
S béhiva; társaimék mindnyájan utána menének
Esztelenül, hanem én cselröl gyanakodva maradtam.
Ekkor egyűl egyig eltüntek vala; senki azontul
Nem láttatta magát, noha lestem vártam utánok.”
Igy szólott. Haladéktalanul nagy ezüstnyelü kardot
Függesztvén vállamrol alá, hozzája meg ívet,
Eurylokhosra parancsoltam, vigyen engem az úton.
Ámde az átkarolá két kézzel térdemet egyben,
És síránkozván esdeklett röpke szavakkal:
„Oh ne parancsolj vissza, hanem hagyj itten, Odysseus!
Mert tudom azt az egyet, meg nem jösz sem magad onnan
Sem közülök senkit nem hozhatsz vissza! Jer inkább;
Mig még jókor van, fussunk tova gyorsan ezekkel!”
Igy szólt; én pedig igy mondottam néki viszontag:
„Eurylokhos, te tehát légy veszteg barna hajónknál,
Étel itallal töltözvén, a többivel itten;
Én pedig elmegyek, int elmennem erősen a szükség.”
Imigy szólva hajót s tengert odahagytam azonnal.
Hogy mármár be valék a szent völgységeken által
Bűvész Kirkének pompás házába jutandó;
Ime aranyvesszős Hermes követ ütközik össze
A feligyekszővel, képében egy ifju legénynek,
Zsenge szakálúnak, ki szerelmes napjait éli.
Ez kezeimbe tapadván igy szólíta meg engem:
„Merre, szerencsétlen? hol jársz magad e sivatagban
Út nem tudva? Igen, bajtársid zárva hevernek
Kirkénél, valamint disznók a cifra szobában;
Tán ezeket szabadítani mégy? De magad se jövendesz
Vissza, hanem kimaradsz ottan, hol társaid ülnek.
Hadd szabaditlak azonban meg s légy általam üdvöz.
Vedd ez ovó gyógyszert, vidd Kirke lakába magaddal;
Ez majd a rosz időt elhárítandja fejedröl.
Kirke ravasz cseleit sorolom már mostan elődbe.
Ő egy italt kever, és étkedbe vegyíti be mérgét;
Igy sem bűvöl azonban meg, tudnillik adandó
Gyógyszerem épen nem fog hagyni. De halljad odább is.
A tündér hosszú vesszővel hogyha reád üt,
Combodtol hamar éles kardot rántva rohand meg
Kirkét, mintha legott meg akarnád ölni lakában.
Ő elijedve neked nyoszolyáját fogja kinálni;
És csakugyan ki ne adj ágyán a mennyei lénynek,
Hogy szivesen lásson s elereszsze barátidat: ámde
Vedd ki belőle az égi karoknak nagyszerü eskét,
Hogy nem irányozvák megrontásodra tanácsi;
Férfiubol netalán nyomorékká meztelenítsen.”
Igy szólván irszert ada, és természete titkát
Megmutatá Hermes, kiszakítván a puha földböl.
Fekete volt gyökerén, de virágai tejre verének;
Moly neven hivják menny istenségei; bajjal
Ássa halandó azt, de az isten mindeneket tud.
Argosölő azután feleredt a boldog egekbe,
Át a fás szigeten; én meg Kirkének irányzám
Léptemet udvarahoz, sokkép tűnődve magamban.
Széphaju istennő küszöbénél végre megállék,
És bekiáltok. Szózatomat hallotta az isten,
És kijövén iziben ragyogó ajtót nyita, s béhitt
Engemet; a ki boszús szivvel lépdeltem utána.
A mint bévezetett, lekinált az ezüstszegü trónra,
Szépre, világira, lábam alá diszzsámoly adatván.
Most az arany kelyhben vegyeket kotyvaszta meginnom,
És irszert elegyíte, gonoszt forralva magában.
Hogy pedig általadá, s megivám, s nem bűvöle semmit,
Rám ütvén vesszőjével felemelve szavát mond:
„Huss az alomba, egyéb társid közepére fekünni!”
Szólt; hanem én éles kardot rántván hevenyében,
Megrohanám Kirkét, őtet leaprítani készleg.
Eljajdulva futott ez alám, és térdimet által
Kulcsolván sirt, és igy mondá röpke szavakban;
„Ki s ki vagy, oh ember? hol szűlőfölded, atyáid?
Szörnyü dolog, hogy iszod s mit sem fog rajtad ez irszer!
Nem, soha sem birhatta meg ezt más férfi kivűled,
A ki megitta, mihelyt rekeszén átömle fogának;
Ah de neked valamelly meghódíthatlan eszed van.
Nem te leendesz ama furfangos Odysseus, a kit
Nékem aranyvesszős Hermes régóta jövendöl,
Trojáról hazaútakor elvándorlani hozzám?
De hüvelyezd be legitt érc kardodat, és jere vélem
A nyoszolyára, vitéz, hogy együtt szerelembe vegyülvén
Ennekutána szivünk már jobban értse meg egymást.”
Igy szólt; én pedig igy mondottam néki viszontag:
„Kirke, miképen akarsz bárgyúnak lennem irántad?
Társaimat sertésekké torzítva előre,
Már engem készülsz ármányos tervvel eszedben
Isteni ágyadnak párnáira vinni, hogy aztán
Gyáva pulyává tégy megmeztelenitve lakodban?
Én nem kívánok nyoszolyádra eredni, ha nékem
Nem fogadod meg előbb, istennő, nagyszerü eskkel,
Hogy nem irányozvák elenyésztésemre tanácsid.”
Szólék; egyszeriben megtette az istenek eskét.
Hogy pedig elkezdette, be is végezte az esket,
Ekkor Kirkének csudaszép párnáira mentem.
Négy tisztes szobanő sürgött vala termei szorgos
Dolgaiban, mellyek házbéli cselédei voltak,
Vizforrásoktól eredők és szent ligetektöl
S csergetegektől, a mellyek tengerbe haladnak.
Köztök egyik trónokra fölül bibor és csudaékes
Vánkosokat helyezett, alul egyszerü szőnyeget adván;
Másik ezüst asztalt terjesztett mindenikünknek
Trónja elé, mellyekre szatyort tett volt aranyost fel,
Harmadikok meg ezüst kancsóban léleküdítő
Édes bort elegyíte, s aranybol serleget osztott;
A negyedik vizet hordott, s a katlannak alatta
Lángokat élesztett, mire langyult csendesen a víz.
Hogy pedig a viz megmelegült a fényes edényben,
Tiszta medencéhez vezetett, s megmosdata széles
Hárombjábol, azig töltvén vállamra fejemre,
Mig kilohasztá bágyalmát tetemimnek egészen.
Hogy megmosdata és kenetelt vígasztos olajjal,
És díszes köntöst ada rám és drága palástot,
Bévezetett azután s lekinált az ezüstszegü trónra,
Szépre, világira, lábam alá diszzsámoly adatván.
Ekkor arany korsót hordozván egy szobanémber
Kézvizeket töltött az ezüst tálcára belőle
Mosni; gyalult asztalt helyezett közelünkbe továbbá,
Mellyre szemérmes sáfárné kenyeret raka, s bőven
Halmoza ételeket, mindenből szívesen adva.
Enni parancsolt már; de nekem nem kelle az étek;
Sőt tűnődve ülék, roszakat képzelve magamban.
Kirke pedig látván veszteglőt és kenyeréhez
Nem nyúlót, de igen szomorú bánatba merültet,
Elközelitve felém igy mondá röpke szavakkal:
„Mért ülsz néma gyanánt, csak lelkedet éve, Odysseus,
Folytonosan, s nem nyulsz ételhez végre s italhoz?
Még te cselekröl vélekedel, mint látom; azonban
Nem kell tartanod; én megtettem a nagyszerü esket.”
Igy szólt, én pedig igy mondottam néki viszontag:
„Kirke, ugyan ki lesz olly ember, nem félszeg egyébként,
A ki előbb kíván ételhez látni s italhoz,
Mint szeretett társit szabadan láthatta szemével?
Ha igazán meg akarsz emberleni étel itallal,
Oldd meg előbb, hadd szemlélem bajmentesen őket.”
Szóltam. Kirke legott kieredt a szép palotábol
Vesszővel keziben, s megnyitván a hidasajtót,
Mind kijövette kilencéves sertésekül őket.
Szemközt állapodának meg vele; a ki közöttök
Átmenvén megkente legott más szerrel egyenként:
És elvedlettek tagaikról a csunya sertek,
Mellyeket elsőben mirigy orvossága növesztett
Kirkének; s fiatalb és szebbek lettenek arcban,
S szemre sugárabbak, mint voltanak annakelőtte.
Rám ismertenek ők, és mind kezeimbe tapadtak.
Ekkor örömsiralomra fakadt mindenki; zokogva
Viszhangzott a ház; maga szinte megindula Kirke.
És közelitve az istennő szólott vala hozzám:
„Nagyságos Laertiades, fortélyos Odysseus,
Mostan eredj immár le az ősz tengerre; hajódat
Gondjaid elseje lesz szárazra vonatni; azontul
Bútorokat meg fegyvereket barlangba helyezvén,
Jőj magad egyszeriben és hozd el társaidékat.”
Igy végezte. Hajolt ígéire férfi kedélyem,
S nyomban elindúlék a tengerparti hajóhoz;
Hol valamennyi derék bajtársamat árva nyögések
Közt, és szánandó könyeket hullajtva találám.
Mint borjak, mikor a tehenek jóllakva füvekkel
Ólba szivárognak csordárol, mind elejekbe
Fickándoznak, s nem tartóztathatja le többé
Semmi rekesz, de gyakor bőgéssel szökdösik ellő
Anyjaikat körül: ugy, miután szemléltenek engem,
Olvadozának ezek könyeikben, mindegyik ollybá
Tartván mintha rögestelekű Ithakának ölébe
Értek volna, holott származtanak és nevekedtek.
Siránkozva pedig mondának röpke szavakkal:
„Oh, megjöttödön úgy örvendünk, isteni védenc,
Mintha ma érkeznénk Ithakának telkire vissza;
Ámde beszéld el egyéb társinknak mostoha sorsát!”
Igy szólottanak, én pedig igy gyöngéden ezekre:
„Elseje gondunknak szárazra kivonni hajónkat,
Aztán bútorokat s fegyvert barlangba helyezvén
Jőjetek egyszeriben mindnyájan gyorsan utánam;
Hogy meglássátok feleinket Kirke baráti
Házánál, hol azok széles kedvökre vigadnak.”
Igy mondék; ők egyszeriben hajlottak igémre.
Csak maga Eurylokhos tiltá bajtársimat, ekként
Lázítván őket seregestül röpke szavakkal:
„Ah nyomorúk, hova mennétek? mért kellene vesztet
Kirke lakába keresnetek? a ki legottan oroszlán,
Farkasok avvagy disznókká torzítana által,
Hogy fényes palotája körét lakjátok örökre!
Mint kyklops tön előbb, miután üregébe buvának
Jó feleink, és vélek ez a nagy bátor Odysseus.
Mert azokat szintén ennek butasága ölé meg.”
Igy szólt: én meg azon tűnődtem büszke magamban,
Hogy kardot rántván combomtól egybe levágom
Főjét s földhöz ütöm, noha legközelebbi rokonnak
Hozzám vérségről. Hanem egyszeriben körülállván
Jobbról és balrol feleim csiggattanak engem:
„Isteni védenc, hagyjuk el ezt, ha parancsolod, itten
Barna hajónk mellett egyedűl, őrködni felette;
Ellenben minket vigy ezennel Kirke lakához.”
Igy végezve hajó s tengertöl előre haladtak.
Eurylokhos tőlünk maga sem maradott el azonban,
Sőt követett, miután szigorú bánásom ijeszté.
Addig egyéb bajtársaimat megmosta szivélyes
Kirke dicső kastélyában s kenetezte olajjal,
És bojtos kacagányt és köntöst öltete vélök.
S most mindnyájokat igy vendégeskedve találók.
Kik miután látták egymást és minden eszekbe
Jut vala, sírtanak hangosan, hogy döngött bele a ház.
Széphaju Kirke pedig hozzám közelitve beszélett:
„Nagyságos Laertiades, fortélyos Odysseus,
Illy keserű siralomban odább ne epedjetek; ám én
Jól tudom azt, mit az ősz halason szenvedtetek, és mint
Bántott benneteket sok szárazföldi garázda.
Jertek azért szaporán és lássatok étel italhoz,
Mignem kebleitekben lelket vettetek ismét,
Mint Ithakának millyennel búcsuztatok egykor
Partjaitol. Mert most igen is legyalázva s megesve
Vagytok az úti kalandokban; nem is ismeri többé
Szívetek a jó kedvet, azért hogy sok bajak értek.”
Igy szólott; hajolánk valamennyen Kirke szavára.
Már azután egy egész álló esztendeig ekként
Veszteglénk itten, sok hús és borlakománál.
De mikor esztendő lett és fordultak az órák,
Holdak enyésztével s jártával hosszu napoknak,
Itt kihiván társim megszólítottanak engem:
„Szertelen, emlékezz immár meg drága hazádrol,
Ha ugyan isteni sors menekülnöd végre, bejutnod
Mennyezetes házadba s becses földére honodnak!”
Igy mondók szavait bévette azonnal egyénem.
Ekkor egész nap imigy, a napnak eláldozatáig,
Üldögelénk veszteg sok hús és borlakománál;
Hogy pedig a nap elalkonyodott és rája setét lett,
Ők lefeküdtek az árnyékos palotában aludni:
Én meg Kirkének csudaszép párnáira menvén
Térdeinél fogvást kérém, ki bevette imámat.
És könyörögve imigy szólítám szárnyas igékkel:
„Oh töltsd bé fogadásaidat, miket egykor igértél,
Kirke, hogy elküldesz szűlőföldemre, hová húz
Szívünk engemet és bajtársimat, a kik örökké
Vérzik keblemet árva panaszszal, hogyha kifordulsz!”
Szóltam, az istennő pedig igy mondotta viszontag:
„Nagyságos Laertiades, fortélyos Odysseus,
Én nem erőtetlek titeket házamban ezentul.
De még más utazást szükséges tennetek elsőbb.
Hades termibe és rettentő Persephonéhoz,
Thebei Tiresias lelkét tudakozni, ki másként
Vak jósló, hanem ép maradott mindenha eszében.
Mert neki Persephone holtában is emberi eszmét
Engede, mig a többi csak árny módjára kovályog.”
Mondá, összetörék kebelemben szívemet e szók;
És sirván sírék nyoszolyáján, s nem vala kedvem
Élni tovább és a napnak szemlélni világát.
Végre midőn kisirám magamat s az elégig epedtem,
Szót emelék ismét s mondottam néki viszontag:
„Kirke, s ugyan ki leszen nékem kalaúzom ez utban?
Még soha sem szállott ember poklokra hajóval!”
Szóltam; az istennő pedig igy mondotta viszontag:
„Nagyságos Laertiades, fortélyos Odysseus,
Legkevesebb gondod se legyen kalaúzra; hanem tedd
Árbocodat ki, s fehér lobogót függesztve reája
Ülj be; hajódat az éjszaki szél céljára viendi.
Ha pedig Okeanos hullámain általeveztél,
Hol alacsony part van s szent berkei Persephonénak,
És hosszú jegenyék és meddő fűzfa tenyészik:
A halas örvényröl kiakasztva hajódat, eredj be
Önmagad Hadesnek szirtos palotáiba rögtön.
Itt Akheronba Pyriphlegethon tajtékosan ömlik,
És Kokytos, melly Styx vizfolyam ágszakadéka;
S kőszál, és ennél két hangosan összecsapó viz.
E tájhoz verekedve, miként én rendelem, áss egy
Gödröt, Odysseus ur, mind szél mind hosszra könyöknyit;
Tölts valamennyi halott számára köröskörül öntvényt,
Mézvegyet elsőben, azután édes zamatos bort,
Ennekutána vizet, s hintsed meg végtire liszttel.
És most kérve fogadkozzál a lelkek előtt, hogy
Megtérvén Ithakába derék meddő tehenet tészsz
Áldozatul nekik, és minden jó terheli máglyád;
Tiresiasnak ihot külön áldozván be magának,
Egy feketét, melly legderekabb a többi barom közt.
Hogyha megengesztéd a holtak népeit, ekkor
Him juhot áldozzál és nő feketét, erebosnak
Forditván ezeket, te magad meg amarra tekintvén,
A folyam árja felé: s most immár hosszu sorokban
Jőnek az elmultak sápadt árnyékai hozzád.
Ennekutána legott szeretett feleidre parancsolj,
A juhokat, mellyek már ottan fekszenek ölve,
Megnyúzván áldozni, s tovább esdekleni Hades

Nincsenek megjegyzések: