2015. december 25., péntek

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) tizenegyedik ének

TIZENEGYEDIK ÉNEK.

A poklok szomorú országát látja Odysseus.
Hogy pedig a tenger partjára hajónkhoz elérénk,
Szőke halasra bocsátottuk legelőször is azt le;
Árbocot állítván lobogót tettünk ki reája;
Majd belekergetvén juhainkat végre magunk is
Felhágánk szomorún, könnyeknek záporit öntve.
Most kékarcu hajónknak utána vitorlafeszítő
Kellemetes szellőt lendített jó utitársul
Szózatos istennő szépfürtű Kirke hatalma.
Mi elrendezvén szükséges, fegyvereinket
Helyre ülénk; a hajót szellő s kormányos irányzák.
Igy kifeszült lobogó mellett haladott ez egész nap.
A nap elalkonyodott, behomályosulának az útak:
Ez pedig a mély okeanos tulszélire úszott,
Hol Kimmer népnek ködök és éjféli homályok
Burkolták országa vagyon; nem is ejti reájok
A nap szép szeminek fénypillantásit, akár ha
Feltámaszkodik a csillagzatos égre, akár ha
Mennyei utjárol földhöz leereszkedik ismét;
De nyavalyás polgári felett örök éjszaka sátroz.
Imide érkezvén kikötöttünk, s partra keletvén
A juhokat, mi odébb haladánk magas okeanosnak
Habjainál; mig helyre jutánk, mit Kirke kijegyzett.
Itten az áldozatot nemes Eurylokhos s Perimedes
Tartották; én meg combomtól íziben éles
Kardot rántva gödört ásék, szél s hosszra könyöknyit;
És valamennyi halott számára köröskörül öntvényt
Tölték, mézvegyet elsőben, másodszor izes bort,
Harmadszor vizet, és meghintém végtire liszttel.
Kérve fogadkoztam most a lelkeknek előtte,
Hogyha utóbb Ithakába megyek, legjobb tehenemmel
Áldozom érettek, s minden jó terheli máglyám;
Tiresiasnak ihot külön áldozván be magának,
Egy feketét, melly nyájamnak legjobbika lészen.
Hogy pedig a holtak seregét engesztes imával
Megkövetém, lenyakaztam már a barmokat ásott
Sirgödrömbe; futott a vér: és ím erebosbol
Jöttek az elhunytak szomorú árnyékai hosszú
Sorral, arák s jegyesek, vénségtöl csüggeteg aggak;
Gyenge, iménti könyek gyászában bágyadozó szép
Szűzek; ezer meg ezer fegyverrel megsebesített,
Harctéren maradott vérespáncélu leventék:
A kik rémes üvöltéssel tolakodtanak innen
S onnan az árokhoz. Borzalmak fogtak el engem.
Ekkor igen kedves feleimre parancsolok immár,
A juhokat, mellyek földön megmetszve feküdtek,
Megnyuzván égetniek és esdekleni Hades
Szent felségének s rettentő Persephonénak.
Én ezalatt kivonám combomtol gyorsan az éles
Kardot, s ott ülvén eltilték vérhez eredni
Mindenegy árnyékot, mig szólnék Tiresiasszal.
Elpenor társnak jött lelke közűlök először;
Mert el nem vala még a föld kebelébe sirolva,
Kirkénél siratatlanul és temetetlenül hagyvánk
Hátra hideg tetemét, miután más sürgete minket.
Hogy megpillantám könyet ejték rajta, s megindult
Szivvel szólítván mondék neki röpke szavakban:
„Elpenor, hogyan érkeztél poklokra gyalog le
Énnálam hamarabb, ki hajóval bujdosom itten?”
Igy szólottam; amaz pedig igy mondotta viszontag:
„Nagyságos Laertiades, fortélyos Odysseus,
Egy gonosz ördöng és a sok bor ronta meg engem!
Kirke magas teremén társimtól elkülönödve
Fekvén elfeledék hágcsóra kerülve lejőni;
Én egyenest zuhanék az ereszröl alá, s ki lön egyben
Törve csigájábol nyakam, és ide szállt vala lelkem.
S most feleidre könyörgök, uram, kik távolad élnek,
Nődre s atyádra, ki kis csecsemőül gyámola téged,
S fidra, kit hon hagytál, az egyetlen Telemakhosra;
Mert tudom azt, hahogy a poklokbol elmenekültél,
Aea sziget partin ki fogod szállitni hajódat:
E helyt el ne mulaszd jól emlékezni felőlem,
És ne maraszsz siratatlanul és temetetlenül útra
Kelted előtt, netalán boszut álljon rajtad az isten
Érettem; hanem égess meg volt fegyvereimmel,
És a szőke halas mellett tégy sírjelet átkos
Sorsú férfiunak, melly a maradékot is intse!
Igy cselekedjél; s üss evezőt halmába siromnak,
Melylyel bajtársimmal együtt voltamkor eveztem.”
Igy szólt; én pedig igy mondottam néki viszontag:
„Megteszem és megadom, boldogtalan, a mit ohajtasz.”
Mig mi hasonló bús ígékkel váltva fel egymást
Vesztegelénk, én kardomat a vérekre kivontan,
Túl pedig Elpenor hiu szelleme sok könyörével;
Addig megholt édes anyám ime ott terem, áldott
Antikleia, leánya tekintetes Autolykosnak,
Kit Trojára menet hon még életbe maraszték.
Szemléltére köny és bús szánakozásra fakadtam;
De, noha kinba került, vérhez közelíteni őt sem
Engedtem, mielőtt szólhatnék Tiresiasszal.
És jött közbe hamar jobbjában aranka jogoddal
Thebei Tiresias; és rám ismerve beszélett:
„Hogy jöttél, boldogtalan, a napalatti világot
Elhagyván, szemlélni halottakat és örömetlen
Országot? De vonulj hátrább s vedd fegyveredet le,
Hadd igyam a vérből és hallj meg rendibe mindent.”
Szólott; hátravonulván én, az ezüstnyelü kardot
Visszatolám hüvelyébe. Midőn a vérfeketéböl
Jól lett lakva, beszélt a jóslók elseje hozzám:
„Kellemetes megutat kívánsz, felséges Odysseus!
Azt neked istenség nehezíti; nem is lesz egyéned
Rejtve Poseidon előtt, ki boszúkat forral irántad
Keblében, hogy vak lett kedves gyermeke tőled.
Mégis, bár eleget szenvedve, hazádba mehettek,
Hogyha magad s feleid kényét zabolázni birandod,
Majd mikoron az evicke hajón, menekülve szinéröl
Nedves utadnak, Trinakie szigetébe jutottál;
Hol legelészve leled csákó marháit, ihnyáját
A Napnak, ki tud és szemlél mindennemü dolgot.
Ám ha honodba sovár bántatlanul elhagyod őket,
Még Ithakába mehetsz, noha sok küzdelmeken által;
Hogyha pedig bántod, veszedelmet jósolok akkor
Bajtársidra s hajódra: magad - ha menekszel azonban -
Későn térsz haza és gonoszúl, elvesztve barátid
Hű seregét, külföldi hajón; és baj leszen otthon
Elvetemült uraságokkal, kik házadat élik
Hölgyed után járván s adogatván drága kelengyét;
Kiknek erőszakait megtorlod azonban idővel.
Végre midőn megöléd a hőslő népet akár vas
Fegyverrel nyilván, akar udvarotokban orozva:
Fogj azután csíszolt evezőt kezeidbe, s eredj el;
Mignem azokhoz jutsz, kiknek fajtája nem ismer
Tengert és nem eszik megsózott izletes étket:
Mitsem tudnak ezek pirosarcu hajók felöl, avvagy
Értnek evedzőhöz, szárnyához gyármü hajónak.
Szembeszökő jelet érts, melly nem kerülendi figyelmed.
Majd mikor ott teveled másik gyalog ütközik össze,
Azt mondó, hogy polyvalapát van vallodon; akkor
Rögtön alászurván a földbe az ékes evedzőt,
És kékfürtü Poseidonnak szent áldozatául
Egy kost és tulkot s emehágó kant felajánlván,
Térj földedre viszont; és hon századdal imádjad
A halhatlanokat, kik olympos székein ülnek,
Rendibe mindegyiket. S most immár szende halál jő
Rád a tengerröl, melly szép vénségben elaggott
Tagjaidat lenyugaszsza, midőn körülötted az ország
Nemzete boldog lesz. Ezek ajkam szózati hozzád.”
Igy szólt; én pedig igy mondottam néki viszontag:
„Tiresias, lehet, ezt sorsolta felőlem az isten.
De már azt mondd meg s add értésemre himetlen,
Megholt édes anyám lelkét szemlélgetem imhol;
Ő a vér közelében csendesen álldogal, és nem
Tűr rám felpillantani vagy szót váltani vélem.
Add hiremül kérlek, hogyan ismerhetne fiára.”
Igy szólottam; amaz pedig igy mondotta viszontag:
„Könnyü dolgot adandok eléd s villantok eszedbe.
Mert kit ezen holtak seregéből elközeledni
Engedsz a vérhez, jó szót fog váltani véled;
Kit pedig eltiltasz, mindjárást visszamenendő.”
Szólott Tiresias árnyéka; s betágula Hades
Országába legott, miután megjósola mindent.
Én pedig ott vártam; mig jöttenek édes anyámék,
És a vérböl iván rám ismérének azonnal,
S elkeseredve imigy szólott vala szárnyas igékben:
„Hogy jöttél, oh gyermekem, e napfénytelen ország
Éjibe életben? Bajos ezt meglátnia élő
Embernek; mert közbe folyók és iszonyu medrek
Tátongnak, s elül okeanos, mellyen gyalog át nem
Gázol senki, hanemha remek gyármunka hajóban!
Avvagy Troja alol csak most bujdosva vetődöl
Még ide társiddal? s mindeddig nem verekedtél
Országodba? nem is láttad feleségedet otthon?”
Igy szólt; én pedig igy mondottam néki viszontag:
„Édes anyám, inség vezetett poklokra, tanácsot
Hallani lelkétől a thebei Tiresiasnak.
Mert sem akhiv földhöz nem jártam még közel eddig,
Sem bele nem lépék Ithakába, de egyre bolyongok
Sok bút vallva, mióta hajón kikövettem Atridest
Széplovu Troja alá, megküzdeni büszke hadával.
Ah de beszélj igazán és add tudtomra himetlen,
Millyen halálnak szállottál a sirba nemével?
Nem hosszú nyavalyák, vagy ama nyilazásnak örűlő
Artemis istenné végzett-e ki szende nyilával?
Szólj az atyámrol is, és hon hagytam drága fiamrol,
Nálok-e még méltóságom, vagy tán ezig egy más
Férfi kezén, s engem többé nem vár haza senki.
Végre kelengyézett nőm szándoka s elveiröl szólj,
A fiuval vagyon és szorgalmasan őriz-e mindent?
Vagy már a legjobbik akhiv szerzette nejévé.”
Szólék; édes anyám pedig igy mondotta viszontag:
„Ugy vagyon, ő tűrelmesen él máiglan is a te
Mennyezetes palotáidban, csakhogy szomorúul
Telnek el éjei s napjai a mindegyre sirónak.
Nagy méltóságod sem szállott másra, de békén
Élvezi Telemakhos jószágodat, és az arányos
Körlakomába megyen, melly nemzeti főnököt illet,
Mindenüvé meghíva. Hanem már édes atyád kint
Vesztegel a teleken, s nem megy városba: kinek nincs
Vánkosa meg takarója s uras párnája az ágyon,
Ámde teletszaka ottan hál a többi cseléd közt
A porban, közel a tüzhöz, rongyos mezet öltve.
Hogyha pedig megjött a nyár és őszi meleg van,
A szőlőteleken széltében földre lehullott
Asszu harasztokbol készűl alacsony feke: itten
Fekszik eő, szomorú szívében távolodért bút
Táplálván, s kora terhét még bánkódva nevelvén.
Én is ezül multam ki s jövék révébe halálnak,
Nem pedig a nyilazásnak örűlö Artemis isten
Ejtett el fényes palotánkban szende nyilával;
Sem nem támada meg nyavalyák sinlése, s vevé ki
Gyötrelmes kinnal testemből éltemet: inkább
A te szerelmed, utánadi bú és bánat, Odysseus,
És kedvességed fogyatott ki világi napombol!”
Igy mondtára szivemben vágy kele édes anyámnak
Tűnékeny lelkét megölelni fiúi karommal.
Háromszor nyultam kíváncsi kezekkel utána,
Háromszor szakadott ki ölemből egy hiu álom
Vagy pedig árnyékként, fájdalmat hagyva szivemnek.
És szólítván meg mondám neki szárnyas igékkel:
„Mért nem vársz be, anyám, téged megölelni ohajtót,
Hogy még a poklok rideg országában is egymás
Karjai közt lévén, itt sirhatnók ki magunkat!
Vagy nem egy ábrándot vezetett szemeimnek elébe
Persephone, hogy az eddiginél is jobban epedjek?”
Igy szólottam; anyám pedig igy mondotta viszontag:
„Gyermekem, oh első boldogtalan embere földnek,
Épen nem szent Persephone, Zeus lánya, ki ámít;
Ámde ez a napalatti lakos törvénye ha meghalt.
Mert sem húsai nincsennek sem csontai többé;
Tudnillik mindjárt véget vet nékik az égő
Tüzlobogás, mihelyest kirepült csontaikbol az élet;
A lélek pedig álomként hívságosan elszáll.
Most a napra siess szaporán; hanem el ne feledjed
Mindezeket, hogy hölgyed előtt elmondani hassad.”
Mi ugyan ekként váltogatók egymást fel. Azonban
Nők tolakodtak elé, küldözvék Persephonétol,
Leghíresb daliák feleségei s lányai hajdan,
És a vér feketéje körül gyülekeztenek össze.
Tűnődvén, mi uton kérdhessem sorra ki őket,
Ez látszott legcélszerüebb eszmének előttem:
Tudnillik kivonám combomtol kardomat, és nem
Engedtem valamennyit együtt a vérböl ihatni.
S mostan egyenként hullongván kinevezte családát
Mindegyik, és én szót váltottam rendre magokkal.
Jóatyu Tyrót szemléltem legelőször is, a ki
Vádlan Salmoneus lányául adá ki magát, és
Kretheus Aeolides hölgyének lenni dicsekvék.
Ő hajdanta, Enipeusnek folyamába szerelmes,
Melly a föld mezején legszebb hullámokat ömleszt,
Mindig az ér gyönyörű szélén ácsorga magában.
Ehhez egyenlitvén rázföldi Poseidon egyénét,
A zuhogó viznek felfekvék torkolatánál;
És bibor és homorú hullámdomb boltozatával
Rejtvén mennyei boldogot és a földi leánykát,
Az leköté szüz övét és álmot hinte emennek.
Hogy pedig a szerelem dolgát befejezte az isten,
Lánya kezébe tapadt és szólította meg őtet:
„Némber, örülj s örvendezz e szerelemre! Ha fordul
A kerek év, deli magzatokat szülsz; mert nem idétlen
A halhatlanok ágya; neveld s tápláljad eőket.
Most meg eredj haza, légy veszteg, s egy szót se az ügyröl!
Én vagyok a széles földnek rázója Poseidon.”
Imigy szólta után tenger hullámiba tűnék.
Az pedig egy terhhel Peliast szűlé vala s Neleust,
A kik Zeusnek utóbb derekas szolgái levének
Mindketten, Pelias ugyan a marhás Iaolkost
Lakva, dicső Neleus pedig országolva Pylosban.
Többi fiát azután hon szűlé Kretheus urnak,
Aesont, Pherest és a lószerető Amythaont.
Antiopét látám azután, Asopos igéző
Lányát, a ki Zeüsnek ölén hirdette hogy alvék;
S Amphion és Zethos két ikret szülte, kik elsők
Rakták hétkapuú Thebének alapjait, ottfent
Tornyokkal szegvén be; mivel tornyatlanul a tág
Országon meg nem lakhattak, bármi vitézek.
Láttam azontúl Alkmenét, Amphitryon hölgyét,
A ki Zeüsszel együtt szerelembe vegyülve, merényes
Arszlánsziv Heraklesnek természetes anyja;
És Megarát, méltóságos Kreon égi karokkal
Pár lányát, kit is Amphitryon fia tarta nejéül.
Láttam odább gyönyörű Epikastét, Ődipus anyját,
A ki tudatlanul ollyan nagyszerün elvetemült, hogy
Ön fia nője lön; a ki megölve szerelmetes atyját
Vette el őt, mit az ég hírül tön az emberi nemnek.
És ez ugyan díszes Thebének kadmosi népén
Kínosan országolt, egy szörnyű égi tanácsnál
Fogva: amaz pedig ön fájdalmaitol leveretve
Hadesnek reteszes birodalmiba szállt vala, hurkot
Függesztvén fel házában; s sok kárhozatokra
Hagyta el azt, mineműkkel anyáknak erinnysi vernek.
És látám a szép Khlorist, kit Neleus egykor
Kellemiért vett el, sok ajándokot adva, legifjabb
Lányát Amphionnak, az érdemes Iasidesnek;
A kinek Orkhomenos Minyeios és Pylos állott
Úri hatalma alatt; s jó magzatokat szüle néki,
Nestort és Khromiost, nagylelkü Periklymenosszal.
Perót szülte utóbb, bálványul az ifju leventék
Sergeinek, kit mind hőslött szomszéda, de Neleus
El nem adá másnak, hanem a ki vitézi erővel
Hozzá hajtja legott Phylakéböl bajnok Iphikles
Súlyos pörge tulokcsordáját. Mit fogadott volt
Egy jósló maga; de megakasztá isteni végzet
Vállalatában eőt, és rabszíj s parlagi ökrész.
Holdak enyésztével s napok eljártával azonban,
A mint fordult a kerek év és jöttek az órák,
Ekkor Iphikles eloldá a mindennemü titkot
Megjósló kötelét; s Zeus mennyei végzete bételt.
Láttam Ledét is, feleségét Tyndareusnak,
Ki deli magzatokat fogadott vala Tyndareustol,
Kastort a lovagot s Polydeukes pártalan öklészt;
A kiket élve nyugaszt kebelében az életadó föld;
Kik sirhantjok alatt is megtisztelve Zeüstöl,
Máskor váltva naponként élnek, máskor enyészve
Halnak, tiszteletét az egek felséginek osztván.
Láttam Aloeusnek feleségét Iphimedeiát,
A ki magát Földrázóval mondotta vegyültnek,
S két gyereket szült, mind a kettőt kurtakorúat,
Messzedicső Ephialtest és istenközel Otost,
Kik legkarcsúabb nevedékei voltak az áldott
Földnek, mint Orion után legszebbjei arcra.
Éve kilencedikén szélére kilenc könyököt volt
Vastag egyik s másik, hosszára pediglen öl annyi.
Megfenyegették ők még mennynek boldogit is, hogy
Háborut inditnak konok ostromaikkal az égnek;
Ossát törtek olympra tetézni fel, Ossa hegyére
Pelion ormozatát, onnan az egekre ütendők.
És sikerűlendett, ha megéltek volna, tanácsok.
Ámde lelőtte Zeüs fia, kit szépüstökü Leto
Szült vala, mindeniket, mielőtt kivirúla szakálok
Állaikon s befutá pelyhek zsengéje az ajkat.
És láttam Phaedrát és Prokrist; és Ariadnét,
Józanokos Minos lányát, kit Theseus elvitt
Kreta hazájábol loppal szentséges Athenae
Partja felé, hiulag: mert Artemis a habövedzett
Diában tartotta le azt Dionysos okáért.
Láttam Maerát is, Klymenét, s az utált Eriphylét,
A ki szerelmes férje helyett aranyaknak adott helyt. -
De kiket ott láték lehetetlen sorra neveznem;
A hősök kecses asszonyit és szépfürtü leányát;
Sokkal előbb telnék el az áldott éjszaka. És már
Int az idő is aludni, vagy itt vagy parti hajóra
Menve; bucsúm pedig isteneken meg rajtatok álljon.
Igy szólott: amazok valamennyen néma levének,
S elbájolva maradtak az árnyékos palotában.
Mondá végre fehérkebelű Arete királyné:
„Oh phaeak karok és rendek, hogy tetszik ez ember
Arcra, magas termetre s ügyes voltára tinektek?
Én vendégem ez, és mindnyájatok élvezi hasznát.
El ne siettessétek azért, se az igy szükülőtöl
Meg ne tagadtassék az ajándok; mert hisz elég kincs
Létezik isten jóvoltából házaitokban.”
És felemelve szavát mondotta derék Ekheneos,
Phaeak országnak legidősebb férfia ekkor:
„Oh feleim, nem céltalan és váratlan ez a szó
Drága királynénktol; ti azért hallgassatok őrá.
Alkinoostol függ itt tény és szózat azonban.”
S Alkinoos felemelve szavát mondotta középre:
„Már ez ugyancsak imigy fog megtörténni, ha még én
Élek, s a révész phaeakok népin uralgok!
A vendég, noha égve kiván indulni honába,
Reggelig itt várjon, mig gondosan összeteremtem
Én az ajándékot. Bucsujára kinekkinek első
Gondja, s kivált nékem, kire a haza érdeki néznek.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Nemzetes Alkinoos, nagyméltóságu király ur,
Ha ti egész évig lemarasztalnátok is engem,
Búcsúmat készitve s kegyelmes ajándokot osztva,
Szívesen elvárnék. És jobb is lenne rakottabb
Kézzel menni hazám szeretett földére vidékröl;
Mert ugy tiszteletesb és kedvesb lenne személyem
Mindazon ember előtt, ki hazámba köszönteni látna.”
Alkinoos pedig igy szólott neki erre viszontag:
„Kedves Odysseus ur, mi csupán rád nézve se tartunk
Tégedet olly álnok vagy cinkos férfiunak, mint
Millyeneket szaporán hizlal kenyerével ez a föld,
Ugy hazudókat, hogy lehetetlen sejteni szivnek.
A te beszéded talpra esett, mint józanul érzesz.
Ám hiszen olly ügyesen, mint bármelly isteni dalnok,
Mondtad el a Danaok bajait s magadéit előttem.
Nossza beszéld el már és légy őszinte továbbá,
Szemléltél-e derék feleidből ollyakat is, kik
Elkövetének Troja alá s meghaltanak ottan?
Hosszú, végtelen éjszaka ez, nem is int az idő még
Ágyba; beszélj inkább nékem sok nagyszerü tényröl;
Ám én hajnalig is fenlennék, hogyha kalandos
Tévelyidet palotámban elém rajzolni akarnád.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Nemzetes Alkinoos, nagyméltóságu király úr,
Hosszu regélésnek van határa, mikép az alásnak;
Ámde ha kedved tartja odább hallgatni, bizony nem
Sajnálom tőled feleimnek többi s ezeknél
Még szomorúbb esetét, kik végül mind odalettek!
Troja keserves harcaiból ugyan elszabadultak,
Vissza pedig meghaltanak egy rosz nőnek okáért. -
A mint a hölgyszellemeket szent Persephoneia
Már elszéleszté, mást máshova; itt Agamemnon
Atridesnek jött búsongó lelke, körében
Összesürűdvén híven azok, kik társilag ezzel
Aegisthos palotájában harcolva elestek.
Rám ismére pedig, hogy ivott a vérböl, azonnal.
És felsirván hangosan és sürü könnyeket öntvén
Két kezeit hozzám öltötte, karolni ohajtva;
De nem volt többé hatalom s a régi erőkincs
Hajlékony tetemében, mint hajdanta virágzott!
Megsiratám őt, és láttára felindula szívem;
És szólítván meg mondám neki szárnyas igékkel:
„Oh Atrida, hadak fejedelme, dicső Agamemnon,
Milly esemény döntött a végtelen álmu halálba?
Nem kékfürtü Poseidon juttata tönkre hajóddal,
Szélviharok düheit lázitva fel ellened? avvagy
Szárazi ellenség kelt ártalmadra, mikor te
Tulkait elvágnád vagy gyapjas nyájait ottkint?
Vagy heves ütközeten honodért, vagy némber ügyében?”
Igy szólottam, amaz pedig igy mondotta viszontag:
„Nagyságos Laertiádes, fortélyos Odysseus,
Sem kékfürtü Poseidon nem tett tönkre hajómmal
Szélviharok düheit lázítva fel ellene, se nem
Szárazi ellenség volt ártalmamra juháért;
Ámde halálos vészt forralván életem ellen
Aegisthos, lakomára hivott és ronta meg ádáz
Nőmmel együtt, valamint a tulkot jászola mellett.
Illy nyomorú végem lett; és körülöttem egyéb hű
Embereim vágattak agyon, mint nagyfogu kondák
Némelly dusgazdag s jómódú férfi lakában
Mennyekzői, baráti avagy vendégi ebédre.
Ah te sok embernek láttad már szörnyü halálát,
Mind külön öltnek meg mind kegytelen ütközetekben;
Mégis azon kellett bizonyára megesni kiváltkép
Szívednek, mikoron ott fekvénk borkupa s gazdag
Asztalaink körül, és vérrel folyt a szobapadló.
Legkinosabban esett lelkemnek azonba Kasandra
Hős Priamos lányának jaj szava, kit körülöttem
Vága le Klytaemnestra; s hogy én félholtan emelném
Pallos után kezemet, megfosztott engemet attol
A csúfos feleség; s nem türte pokolra jövőnek
Két szememet béfogni s lezárni örökre az ajkat!
Ennyire nincsen ebebb és átkosb némberi szivnél,
A ki magát ollyan munkák űzésire adta,
Mint enyim elvetemült hallatlanul, iszonyu véget
Vetvén mennyekzős férjének. Hajh, pedig az volt
Mindig előttem, milly szivesen látandanak otthon
Gyermekim, apródim! De gonoszság mestere lévén,
Csúfba keverte magát és minden utána jövendő
Némbereket, még ollyant is, kinek élete tiszta!”
Igy szólt; én pedig igy mondottam néki viszontag:
„Oh hékám, mi felette nagyon bosszús elejétöl
Fogvást mennydörgő Zeus Atreus vérire asszony
Végett! Tudnillik Heleneért hulla el ezrünk,
Klytaemnestra pedig távolban rád szöve ármányt!”
Igy szólottam, amaz pedig igy mondotta viszontag:
„Hát te se légy soha is szíves, feleséged iránt bár,
Meg se beszélj neki mindeneket mik tudva előtted,
De ha egyet kijelentesz, egyik titkolva maradjon.
Néked azonban nem köszörül feleséged, Odysseus,
Gyilkot; mérthogy eszély és szív jellemzi dicsőült
Ikarios lányát, szellemdus Penelopeiát.
Őt fiatalka menyecskéül hagytuk mi lakodban
Troja hadába menet, kisded csecsemővel anyázó
Emlőjén, ki talán már férfiu számban ül eddig,
A boldog! mivel őt hazatérő atyja örömmel
Látja meg, ő pedig ezt általkarolandja szeretve.
Jaj de az én hitesem szememet sem hagyta fiammal
Jóllakhatni, hanem hamarabb meggyilkola férjét!
S mostan egyet mondok, mit ugyancsak tarts meg eszedben:
Titkosan érkezzél Ithaka partjára hajóddal,
És ne világosan; olly gyanus immár mindenegy asszony.
De már azt mondd meg s add értésemre himetlen,
Nem hallottátok valahol létezni Orestest,
Orkhomenosban avagy homokos földébe Pylosnak,
Vagy Menelaosnál a széles Spartai honban?
Meg nem halt ugyanis még eddig lelkes Orestes.”
Igy szólt, én pedig igy mondottam néki viszontag:
„Oh Atrida, miért ezt kérdened? Él-e avagy hal
A fiu, nem tudom; és hiuságot szólani vétek.”
Mig mi hasonló bús ígékkel váltogatók fel
Egymást, fájdalmas könnyeknek záporit öntve;
Addig közbe jövének erős Peleusfi Akhilleus,
És Patroklos s Antilokhos nagy lelkei, aztán
Ajasé, ki legelső volt termetre s alakra
Hős Peleusfi után Argosnak többi hadában.
S rám ismerve legott a lábgyors Aeakides, szólt
Hozzám bánatosan, mondván repülékeny igékkel:
„Nagyságos Laertiades, fortélyos Odysseus,
Oh nyavalyás, mi dolog forog ismételve agyadban?
Hogy kívánsz poklokra leszállani, hol csak ügyetlen
Holtak lézengnek, mindannyi valótalan ábránd?”
Szólott; én pedig így mondottam néki viszontag:
„Oh Peleusfi Akhilleus, legderekabbik akhiv hős,
Tiresias jóslásaiért jöttem le, tanácsot
Hallandó, Ithakába mikép juthassak el immár.
Mert sem akhiv földhöz nem jártam még közel eddig,
Sem hon nem voltam, de örökké bujdosom. Ámde
Náladnál sem előbb sem utóbb, felséges Akhilleus,
Senki szerencsésb! Mert élőt közel isteni ranggal
Tiszteltünk Danaok, ma pedig holtak seregének
Vagy fejedelme. Ne bánjad azért a sorsot, Akhilleus.”
Igy szólottam, amaz pedig igy mondotta viszontag:
„Semmi vigasztos szót a halálról, nyájas Odysseus!
Jobban ohajtnék földszínen jószágtalan ember
Parlagi dolgaiban szakmányos lenni napestig,
Hogysem fejdelem a poklok valamennyi halottán.
Szólj inkább nekem és adjad tudtamra fiamrol,
Vajjon elől akar-e viadalban küzdeni, vagy sem.
Annakutána dicső Peleusröl, hogyha tudod, szólj,
Áll-e becsűlete méglen az összes Myrmidonoknál,
Vagy letekintik Hellasban s Phthiében elaggott
Napjaiért, miután keze lába hanyatlanak immár.
Mert én a nap alatt nem nyujthatok őneki többé
Ollyan védkezeket, mint a mikor Argos ügyében
Harcolván megölém Priamosnak legjava népét.
Ám ha kevés korig is nemzőm házába mehetnék
Igy, hiszen éreznék karaimnak súlyait, a kik
Őt tán sértegetik s csorbitják tiszteletében!”
Szólott; én pedig igy mondottam néki viszontag:
„Tisztes Peleusnek mi hirét sem hallom, Akhilleus;
Ámde Neoptolemos kedves fiad érdekiben, mint
Kérdeztél, igazán el igyekszem mondani mindent:
Mert én szállítám Skyrosbol evicke hajómon
Őtet az Argosiak fürtös daliáihoz által.
Ez, valahányszor Troja körül tanakodni gyülekvénk
Mindig elől szólott, és meg nem botla szavában,
Ketten versezvén vele, Nestor egyéne csak és én.
Hogyha pedig meg megverekedtünk Troja hadával,
Nem maradott soha is csapatában vissza, de mindig
Messzire járt legelől, ki nem állván senki fiának;
És sok erős daliát vágott le az ütközetekben.
Mindegyiket meg nem nevezem s ki se mondhatom, a kit
Ellenségeiböl feleit pártolva levágott:
Csakhogy elejté Telephidest, kinek a vezetéke
Eurypylos; ki körül sokan elhullottanak érccel
Hű bajtársaibol, végette az asszonyi dijnak;
Ezt deli Memnon után legszebbnek láttam alakban.
És hogy alászálltunk a lóban, mellyet Epeios
Gyártott, Argosiak legjobbjai, s rám leve hagyva,
Vagy lefedezni az öblös cselt, vagy visszabezárni;
Itten egyéb vértes kara s rendei a Danaoknak
Könnyet törlöttek le, s remegtek térdik alattok:
Őt perdig én legalább soha sem szemléltem akár szép
Arcain elsápadni, akár letörülni virágzó
Képéröl könnyet; hanem inkább untalan unszolt,
Menni eresztenem a lóbol, s keze dárdanyelén járt
S pallosa markolatán, vésztervesen Ilion ellen.
Végre hogy eldöntők Priamosnak nagyszerü várát,
Ön részvénye s jutalmával séretlenül indult
Vissza honába, csak egy dárdátol sem sebesülten,
Nem szemközti csatázásban; mik az ütközeteknek
Vészei közt gyakrak, hol Ares keveregve dühöng szét.”
Mondottam: lábgyors Peleusfi Akhilleus árnya
Nagy lépésekkel ment a buja rétnek, örülvén,
Hogy magzatja derékségét elmondani hallá.
Addig egyéb holtak hiu lelkei környülem álltak
Nyögdécselve, s baját kiki elpanaszolta közűlök.
Csak Telamiades Ajasnak szelleme állott
Félre, az egyszeri győzelemért haragudva reám még,
Mellyet rajta nyerék Peleusfi Akhilleus ékes
Fegyveriért pályázva, midőn feltette az anyja,
Troja vitézei és maga Pallas Athene birálván.
Vajha ne győzendék a versenyen illyen egy árért!
Ollyan egyént nyelt tudnillik be miattok az allag,
Ajasét, ki egyéb Danaoknak rendiben első
Volt Peleusfi után mind tényben mind pedig arcban.
Ehhez egész gyöngédséggel fordulva beszélék:
„Ajas, válogatott Telamon fia, holtod után sem
Hagysz-e fel ellenemes haragoddal még amaz átkos
Fegyverekért? Igen is, megverték istenek Argos
Népségét velek; olly torony estél romba miattok!
Kit mi halálod után, valamint felséges Akhilleus
Drága fejét, siratánk. Oka ennek senki egyéb, mint
Mennyei Zeus, ki csatás daliáit az Argosiaknak
Szörnyen elútálván rajtad töltötte boszúját.
Jersze tehát közelebb, uram, és hallgasd ki személyem
Tiszta nyilatkozatát, fékezve kedélyedet addig!”
Szólottam; hanem ő mitsem viszonozva, az árnyak
Többi csoportja között erebos sivatagjain eltünt.
Itt, ha neheztele is, megszólítanda, vagy én őt;
Ámde szivem még más holtaknak lelkeit égett
Szemlélhetni setét országán Persephonénak.
És látám Minost, csemetéjét mennyei Zeusnek,
Fényes arany jogodot hordozva birálni az árnyak
Nemzeteit, mellyek körülötte seregben ülének,
Vagy pedig állottak, hozzá folyamodva ügyökben.
Termetes Oriont szemlélém ennekutána,
Gyors vadak űzőjét a poklok mélyfüvü rétén,
Mellyeket a bércek rideg ormain ejtegetett el,
Réz és törhetlen buzogányt markolva kezében.
És láttam Tityost, anyaföldnek férfi szülöttét
Fektiben a síkon, ki kilenc dűlőre terült szét;
Két keselyű vesztegle pedig s vagdalta jog és bal
Oldalrol máját, belebúva, s nem űzte kezével;
Hogy Letót Zeüs égi nejét tilalomra kisérté,
A Pythóba menőt Panope térségein által.
Tantalos is szemeimbe ötölt kinos állapotában,
Nagy tónak közepén, melly állaig ért vala néki.
Szomjúnak sejlett, de italt nem nyerhete ajka.
Mert valahányszor aláhajlott nyelhetni az agg fej,
Annyiszor elszaladott hörpentett kortya; s egy isten
Által megszárítva feketlett lábaitol ki
A föld. Fője felett szép fák termékei csüngtek,
Körte, narancs, azután jobbnál jobb almagyümölcsök,
És fügefák édes terménye, s olajfai áldás.
Ha egyikét az öreg meg igyekvék kapni kezével,
Szellők hirtelenűl az egek felhőibe csapták.
Ott vala Sisyphos is, nyomorú munkára itélten,
Mind a két kezivel roppant kőszirtot emelve.
Ő ugyan a sziklát, neki dölvén lába kezével,
Felhengergetné a hegytarkóra: hanem hogy
Mármár csúcson volt, súlyával erőt veve rajta;
S róna mezőre szaladt le viszontag az átkozatos kő.
Az pedig újabban neki dőlt vala; sűrü veríték
Csurgott tagjaiból, és a feje porzani tetszett.
Szemlélém azután Herakles vérmes egyénét
Ábrándban: maga tudnillik halhatlanok égi
Vígalmának örül, bírván a szépboka Hebét,
Nagy Zeüs és az aranycipeű szent Hera leányát.
Környüle holt lelkek csattogtak, szertekoválygó
Vad madarakként; s ő, valamint komor éjszaka ottkint,
Meztelen íjt tartván s idegén nyilat, iszonyu gonddal
Vígyáz, a vesszőt mármár elereszteni látszva.
Rettenetes pallosheveder lógott vala mellén,
Egy aranyos szíj, megtarkítva világi csudákkal,
Borzas oroszlánok, medvék és hegymegi kondák,
Háboruk, ütközetek, vérontás, emberöléssel.
Nem gyártott ember, nem fogna remekleni többé
Illy hevedert az sem, ki ezent meghagyta először.
Rám ismert mihelyest szeme megpillanta, s beszélett
Hozzám bánatosan, mondván repülékeny igékkel:
„Nagyságos Laertiades, fortélyos Odysseus,
Oh nyavalyás, magad is nyilván olly mostoha sorsot
Nyögsz még a nap alatt, mint millyen zaklata engem!
Zeus fia voltam ugyan, de határtalan aggodalommal
Kelle viaskodnom; miután végetlenül aljasb
Férfi kezére juték, ki bajos szakmányokat osztott,
S egyszer ebért küldött ide; mert számomra veszélyesb
Munkát nem gondolt többé adhatni világon.
És én felvezetém poklokról azt neki, Hermes
Utmutatásával, meg Pallas Athene hirével.”
Ekkép szólta után Hades palotáiban eltünt.
Én pedig ott várék, ha talán közelítene méglen
Hősek egyik vagy másika, kik csatatéren elestek.
S most az elődöket is megláttam volna, kiket még
Ohajtottam, ama deli Theseust Pirithoosszal:
Ámde megindultak rettentő zajjal előmbe
Omlani más holtak; mire én félelmesen össze
Borzadtam, netalán még Gorgo szörnyetegének
Küldje fejét hozzám erebosbol Persephoneia.
Visszaeredve hajómba tehát feleimre parancslék,
Üljenek egyszeriben helyeikre be s oldjanak; a kik
Szófogadólag békelvén padaikra ülének.
S okeanos tetején már hullám vitte hajómat,
Elsőben révész, azután szellők java mellett.

Nincsenek megjegyzések: