2016. január 8., péntek

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) tizenkettedik ének

TIZENKETTŐDIK ÉNEK.

Sirenek, kúdorgó szirt, Nap tulkai, végvész.
Okeanos folyamát miután elhagyta hajómnak
Gyármüve, s a tenger hullámain Aea szigethez
Visszafutánk ismét, mellynél a hajnali fénynek
Háza is és köre van, s a napnak csillaga felkel:
Imide érkezvén kilökénk a homokra hajónkat,
S felhágánk tenger kanyarú partjára; hol aztán
Elszunnyadva együtt várók fel az isteni reggelt.
A rózsásujjú hajnalnak támadatával
Társimat elküldém istennő Kirke lakába,
Elpenor hidegült tetemeit meghozni sietve.
És fát vagdalván, hol legmagasabbra kel a fok
Eltemetők szomorú könyeket hullajtva felette.
A mint a holt és vele fegyveri porrá égtek,
Halmot dombozván s emlékűl oszlopot ütvén,
Markos evedzőjét leszurók a sirba fejéhez.
Mi ebben voltunk. De titokban nem maradott volt
Kirke előtt megtérésem poklokrol: azonnal
Itt sietett; vele sok kenyeret s húst hoztak ebédül
Tiszteletes körhölgyei, és hozzája piros bort.
És közepettünk, állván meg mondotta szivélylyel:
„Szertelenek, kik poklokban még élve valátok,
Kétszer halálfiak addig, mig más emberek egyszer!
Jertek azonban, egész nap imitt egyetek s igyatok már
Fris vendégséget; hajnalban majd eleveztek
Útatokon, mellyet kijelentek előttetek és jól
Megmondok mindent; netalán szeleverdi tanácstok
Földön avagy vizeken keserű fájdalmat okozzon.”
Szólott; büszke szivünk hajlott ígéire gyorsan.
Ekkor egész nap imigy, a napnak eláldozatáig,
Üldögelénk immár sok hús és borlakománál.
Hogy pedig a nap elalkonyodott és rája setét lett,
Társaimék az alatságnál nyugalomra feküdtek;
Engemet ellenben kezeimnél fogva külön vitt
Kirke, s leültetvén szemközt települt le, s kikérdett
Tőlem mindeneket; kinek én elmondtam egyenként.
Most felemelve szavát istennő Kirke beszélett:
„Ám ezek igy végezve; hanem halljadsza, Odysseus,
Mit mondok; de reá meg is emlékeztet az isten.
Sirenekhez jutsz legelőször, kik szigetekbe
Érő minden utast meg szoktak igézni szavokkal.
A ki bután közelít és a sireni zenéket
Hallja, de őtet ugyan soha gyermeke hölgye körül nem
Állják, és kebelök haza érkeztére nem örvend.
Ők ugyanis gyönyörű pázsithelyen ülve dalokkal
Bűvölik a sziveket, körülöttök számtalan ember
Csontai halmazban büszhödvén s bőrei aszván.
Hajts hamar által ezen; de viaszt lágyítva barátid
Két füleit tömjed vele meg, hogy senki se hallja
Köztök az énekeket: te, ha tetszik, hallhatod; ámde
Köttessed kezeid s lábadnál fogva magad le
Talpon az árbochoz, hozzája feszítve keményen;
Hogy gyönyörűséggel hallhassad az isteni hangot.
És ha rimánkodol és el kérsz oldatni barátid
Által, még annál feszesebben kössenek ahhoz.
De ha keresztűlök hajtottak társid ezeknek,
Itt többé nem adom nyilván tudtodra, Odysseus,
Merre vegyed kettő közül útadat; ámde magadnak
Éljsze tanácsával: hanem ennyit mindenikéröl.
Innen boltozatos szirtok fenyegetnek, alulrol
Kékszemü Amphitrite dühös hullámai dörgvén;
Mit kúdorgónak nevez a halhatlanok ajka.
Erre ugyan nem szállanak át sem egyéb madarak, sem
Zeushez az ambrosiával igyeksző gyáva galambok;
Mert egyet és kettőt mindig lerabol seregökböl
A szirt, s Zeus mással pótolja cselédei számát.
Semmi hajó meg nem szabadulhata, melly ide tévedt
Népeivel, de darab deszkát és emberi testet
Hurcol együtt hullám és tüzzel fergeteges szél.
Csak maga törhete még ezen által ama közigényü
Argo hajó, mikor Ajetestől erre sikamlott;
És ezt is hamar a sziklához voltak ütendők,
Ámde megőrzé Hera, mivel kedvelte Iasont.
A két szirt pedig: égre feszűl éles tetejével
Köztök egyik, körülötte homályos fellegek uszván,
Hamvasak és soha sem tágúlók; mellynek alá nem
Száll tetejére verőfény nyáron sem pedig őszszel:
Fel nem menne reá, nem szállna le róla halandó
Férfiu, lennének bár húsz keze lábai hozzá;
Mert sima oldalain, mint a kit sikra faragtak.
A szirtnak kellő közepén nyúgatra homályos
Barlangszáj tátong poklokra: hajótokat erre
Kellend általirányzanotok, nagyságos Odysseus.
Lőne hajóbol akármelly ifju levente nyilat, nem
Hatna fel a vessző idegéről a borus odvig.
Ebben Skylla honol, félelmes hangon ugatva,
Mellynek sívását csaholó cenkével egyenlítsd
Össze: temerdek szörny, mellyet nem nézne gyönyörrel
Senki, habár az egek valamelly örök istene volna.
Lába tizenkettő neki, és ez mindegyik első;
Hat hosszúra nyuló karcsú nyaka, s mindenikének
Rettenetes feje, bennettök pedig iszonyu fogsor,
Háromrétü s gyakor, feketén megrakva halállal.
Vaklandos barlangjának közepette tanyáz ő,
Ámde fejét kiereszgetvén borzalmas üréböl,
A szirtnak falait környültapogatva halászni
Kísért delfint és ebeket, s ha találna temerdek
Cethalakat, millyent a tenger számtalan ápol.
Erre hajójával révész nem kérkedik épen
Átutazottnak még; mert a pirosarcu hajóbol
Mindig egyegy férfit kap fel mindannyi fejével.
Másik szikla pedig, mellyet közelében amannak
Látsz, alacsony leszen; ezt általlőhetni nyilakkal.
Rajta magasztas vadfüge áll beboritva levellel,
Ámde alatta Kbarybdis szörböli a vizek árját;
Háromszor köpi fel, háromszor szörböli vissza
Napjában: bár ott ne forogj, mikor ajka beszörböl,
Mert maga sem szabadítana meg kékfürtü Poseidon.
Hát mennél közelebb tartván Skyllához, igetve
Hajtsatok által; mert sokkal jobb, hogyha hajódbol
Hat szeretett bajtárs, mintsem valamennyi hiányzik.”
Igy szólt; én pedig igy mondottam néki viszontag:
„Légy kegyes immár, istennő, tudomásomul adni,
Hogy szabadulhassak ki Kharybdis vészei közzül,
És torlom meg amazt, ha hibát teszen embereimben.”
Szóltam; az istennő pedig igy mondotta viszontag:
„Hát konok, ütközetek jutnak neked itt is eszedbe
S háború? hát örök istennek sem akarsz-e kitérni?
Ám ez semmi halandó rosz, hanem untalan élő,
Ádáz, győzhetlen, vad, szörnyegeteg emberi átok;
Ellene nincsen erő, legjobb még futni szinétöl.
Mert ha sokáig időzsz a szirtnál s fegyvereket fogsz,
Tartok tőle, nehogy lerohanva odúibol ismét
Annyi barátaidat kapkodja ki annyi fejével.
Csak mentül sebesebben evezz, lekiáltva Krataeist,
Skylla erős anyját, ki bajául az emberi nemnek
Szűlé őt; ez több rohamát ellenzeni fogja.
Trinakie szigetébe következel innen, ahol sok
Ökrei és juhai legelésznek a mennyei Napnak,
Hét csordában pörge tulok, szintannyi juhnyájak,
Mindenik ötven szám; mellyek soha sem szaporodnak
Sem nem csökkennek; s istennő pásztorok őrzik,
Szépfürtű nymphák Phaethusa s Lampetie szűz,
A fényes Naptol hókeblü Neaera leányi.
Imezeket, miután szűlé s táplálta az anyjok,
Trinakie szigetébe vivé messzére lakozni,
A nemzői juh és ökrök csordáinak őrül.
Már ha honodba sovár bántatlanul elhagyod őket,
Még Ithakába mehetsz, noha sok küzdelmeken által;
Hogyha pedig bántod, veszedelmet jósolok akkor
Bajtársidra s hajódra: magad - ha menekszel azonban -
Későn térsz s gonoszul haza, mind odavesztve barátid.”
Szólt; az aranytrónú hajnal pedig eljöve mindjárt.
A kegyes istennő befejezve beszédeit elment;
Én pedig egyszeriben lesietve hajómra, felülni
Hagytam társimat és elalatságolni sietve.
Kik gyorsan belehágdosván padaikra ülének,
S rendre helyezkedvén páholták a sima tengert.
Most kékarcu hajómnak utána vitorlafeszítő
Szellőt lebbentett alkalmas jó utitársul
Szépfürtű, magas istennő, emberszavu Kirke.
Mink elrendezvén mindennemü fegyvereinket
Veszteg ülénk; a hajót szél és kormányos irányzák.
Itt szomorú szivvel mondottam társaimékhoz:
„Oh feleim, nem elég egy vagy kettőnek az égi
Végzetet érteni, mit fellepleze Kirke magamnak!
És én elmondom, hogy tudva felőle akár vész
Által enyésztessünk, akár attol megszabaduljunk.
Sirenek bűvös dalait javasolja kerülnünk
Ez legelőre, s virányokkal szép pázsitot, engem
Hagyván egymagamat hallgatni; azonban erősen
Kössetek engemet is, hogy mozdulhatlanul álljak,
Talpon az árbochoz, hozzája feszítve keményen.
És ha könyörgök s elszabadulni rimánkodom, ekkor
Még annál feszesebb kötelekkel igázzatok ahhoz.”
Mig én ímezeket sorolom feleimnek elébe,
Barna hajónk ezalatt kéjelmes szelletek által
Hajtva, közelgete már Sirenek bájszigetéhez.
Itt hamar elcsilapult a szellő; hallgatag árcsend
Álla be; tengert és szelet elnémita egy isten.
Erre felugráltak bajtársaim, a lobogókat
Összefeszitve hajóba szedék, és ujra helyökre
Ülvén tajtékzák evező rudaikkal az örvényt.
Én pedig éles késsel apró darabokra metélvén
Egy nagy labda viaszt, nyomkodtam erős kezeim közt:
Meglágyult iziben, sürgetve az izmos erőtöl
És nyilazó sugáraitól a mennyei napnak;
S társim két füleit betapasztám rendiben azzal.
Ők engem kezem és lábamnál fogva kötöttek
Talpon az árbochoz, hozzája szorítva keményen;
S visszahelyezkedvén páholták a sima tengert.
Hogy pedig annyira szálla, kiáltás mennyire hallik,
Könnyen igetve hajónk, itt nem maradott titok útunk
A Sirenek előtt, és dalra fakadtak azonnal:
„Jersze, akhiv daliák legfőbbike, híres Odysseus,
Állj ide gályáddal, hogy hallhasd a mi dalunkat.
Mert soha errefelé át nem sürgette hajóját
Egy révész, mielőtt a mézdalt hallani fogta;
De kiki élvezi és tudománynyal nőve megy arrább.
Mind tudjuk, mit az argosi és a trojai sergek
IIion ostrominál istenvégezve bajoltak;
Tudjuk az életadó földnek történeti rendét.”
Igy szóltak, gyönyörű énekben. Ohajtva ohajtám
Bennöket én meghallani, és oldatni kivánék,
Intve barátimnak: de azok nekidőlve eveztek;
És Perimedes felkelvén nemes Eurylokhosszal,
A magas árbochoz sokkal feszesebben igáztak.
Végre midőn ezeken túlhajtottak vala, s többé
Nem hallók a Sirenek bájhangjait, ekkor
Már leszedék szeretett bajtársaim a füleikbe
Bétömtem viaszat, s engem kötelemböl eloldtak.
Hogy pedig e szigetet tova hagytuk, füstök ötöltek
És nagy hab szemeimbe, s zuhaj dörgése fülembe.
Megrémült feleim keziböl kirepült az evedző,
S kongott a habokon; megrögzött erre helyében
Barna hajóm, miután nem inalta hasábival a nép.
Én a hajón fel alá járván, közelítve fejenként
Mindenegy emberhez gyöngéden szólva beszélék:
„Oh feleim, mi maig sem voltunk már bu hiával!
Ez sem végtelenebb gonosz annál, mint mikor elzárt
A kyklops vak odújában bennünket erővel:
Mégis erényem után és célszerü terveim által
Üdvözülénk; mik tán eszetekbe jutandanak egykor.
Jertek azért, a mint én gondolok, ugy cselekedjünk.
Ti ugyan a habokat révészpadotokra leülve
Szeldessétek evedzővel, ha az istenek atyja
E vész torkábol szabadúlást adna fejünknek.
Néked, kormányos, pedig ezt hagyom - és te szivedre
Vedd szavamat, miután kezeidben sorsa hajónknak: -
E füstöktöl meg zajlástol félre irányozd
Gályánkat, s a szirtnak tarts; nehogy innen amarra
Tévedvén ki, mibennünket romlásra vezérelj.”
Igy mondottam; azok mindnyájan szót fogadának.
Skylla felől s ártalmairól ellenben egy ígét
Sem szóltam; netalán elijedjenek a deli társak
Kellő munkátol, s ottben csapatozzanak össze.
És most elfeledém istennő Kirke nehezkes
Úti parancsolatit, hogy fegyvert ölteni tiltott;
Én felövezkedvén és két hosszúnyelü dárdát
Markolván kezeimbe, hajónk elejére kiléptem
A hajazatra legott; mivel innen látni remélém
Leghamarabb feleimre alászáguldani Skyllát.
De nem láthattam sehol; ám a szürke gerincen
Megfájúla szemem, mig idestova néztem utána.
A szurdokba ereszkedtünk aggályosan immár.
Innen Skylla honolt; hanem átellenbe Kharybdis
A savanyú tengert iszonyún hörbölte magába.
Ha felokádta vizét, mint nagy tűz lángjain izzó
Üst, akként kavarult fel forró belseje; tajték
Hullott mindkét szikla magas csúcsára kiköpve:
Hogyha viszont gyomrába falá a tengeri nedvet,
Mind kifitult belső viadalma; ijesztve döbörgött
Környűl a hegy; alul feltetszett kék kavicsával
A föld: társaimon félelmek zöldje virágzott.
Mig mi utolsó romlástol tartván ide nézénk,
Addig Skylla hat emberemet kapkodta hajómbol
Véletlen ki, legelsőket kezeikre s erőben.
Én a hajót és társaimat megfutva szememmel,
Csak függő kezeket láték és lábakat immár
A felemeltek után; nevemen szólítva kiáltott
Engem ijedtében kiki, most éltében utószor.
Mint mikoron vizparti halász, csalogatni az apró
Halfiakat, hosszú vesszőjén étket ereszt le;
És az ökörszarvat bemeritvén tengerözönbe,
Partra vonaglóan hajgálja ki véle fogottit:
Olly vonagolva kapattanak a sziklára ezek fel.
És laka pitvariban befalá jajgatva sirókat,
S kézzel esengőket hozzám borzalmas ügyökben.
Ez volt legkinosabb látványa szememnek azok közt,
Mellyek utamban az ősz halason fájdalmasan estek.
Végre hogy a szirtok, borzasztó Skylla, Kharybdis
Közt általhatolánk; mármár a Nap szigetébe
Érkeztünk; hol sok szép homlokos ökrei, gyapjas
Nyájai diszlettek legelészve az égi utasnak.
Én még messze, magas tetejéröl barna hajómnak,
Tenger sikja felett hallottam bőgni az ólzott
Juh s tulokállatokat; mindjárt is eszembe jutottak
Thebei Tiresias vak jósló szózati, mindjárt
Kirke parancsa, ki nagyszerüen szivemre beszélett,
Emberüdítő Nap szigetét ovakodva kerülnöm.
S jó bajtársimnak mondám szomorúan előttök:
„Halljunk szót, noha sok bútol környezve, barátim,
Hadd terjeszszem Tiresias jóslásit elétek,
S aeai Kirkeét, ki nekem lelkemre parancsolt,
Emberüdítő Nap szigetét ovakodva kerülnünk;
Mert a leggonoszabb mireánk itt várna szerinte.
Hát tova hajtsátok közeléböl evicke hajónkat.”
Szólék; összetörött szívek deli társaiméknak.
És emelé boszusan szavait nemes Eurylokhos fel:
„Bősz vagy, Odysseus; teljes erő szolgál neked, és nem
Fáradtak tetemid; bizonyára te vas vagy egészen!
A ki vesződségtöl meg alatlanságtol örökké
Rongált emberidet száraztol kergeted, ahhol
Dús lakomát üthetnének habmosta szigetben;
Ellenben csak amúgy vaktában hajtod el őket,
Éj idején kúdorgani a napfénytelen áron.
Éjszaka félelmesb a szélvész mérge, hajóknak
Kész romlása: hová menekül már vajjon az ember,
Hogyha reménytelenül forgószél, vagy notos, avvagy
Fergeteges zephyros rohan ösvényünkre, mik elsők
Szétfoszlatni hajót: hova fordul az istenek ellen?
Engedjünk, igenis, mindnyájan az éji homálynak,
És üljünk lakomára hajónk közelében; az első
Hajnalfényre legott tenger sikjára kelendünk.”
Szólott Eurylokhos; feleim mindnyája helyeslé.
Akkor elismertem, hogy rosszat forral egy ördöng.
És szólítván meg mondám neki röpke szavakkal:
„Látom, oh Eurylokhos, magamon sokaságtok erőt vesz;
De nekem eskügyetek meg egyűl egyig eznap erősen,
Hogy ha tulok vagy juhcsordákat lelni találunk
A szigeten, bűnös szándokkal senkitek ökröt
Meg nem ölend, sem ihot; de nyugottan ebédlitek isten
Adta magunk kenyerét, mit Kirke hajónkra pogyászolt.”
Szóltam; megtették, valamint követeltem, az esket.
A mint megtették s befejezték a komoly esket,
Boltozatos révhez járánk a gyármü hajóval,
Édes viz közelébe; hol is szárazra tapodván
Kedves társaim alkalmas vacsorához ülének.
Hogy pedig éhök megcsilapult és szomjokat olták,
Emlékezve barátikrol, kiket uszka hajónkbol
Skylla kibengészett, keserűen epedtek utánok.
Árva siralmikban szökkente meg őket az álom.
A mint éjharmad leve és a csillagok által
Mentek, imé zúgó viharokkal rettenetes szélt
Zajlata fel mennydörgő Zeus atya, és beborított
Földet eget: másod komor éjszaka dőlt le az égböl.
A rózsásujjú hajnal keltére hajónkat
Fokhoz eresztvén egy boltos barlangba taszítók,
Hol nymphák gyönyörű köre és pamlagjai voltak.
Most gyűlésbe hiván szólítám társaimat meg:
„Oh feleim, miután folyvást van evicke hajónkon
Étel ital, hogy baj ne legyen, békét ezen ökrök
És juhcsordáknak; mert szálig ama nagy ur isten
Barma, ki mindeneket szemlél és mindeneket hall!”
Szóltam; büszke szivök hajlott szavaimra serényen.
Most notos egy hóig szakadatlan dúdola; nem járt
Euroson és notoson kivül a tengerben egyéb szél.
Mekkorig élelmök szolgála s veres boruk, addig
Őrizkedtenek a marhától, élni szeretvén:
Ámde midőn kifogyott kenyerünk a barna hajóbol,
Itt már szertekalandoztak szükségtöl inalva
Hal s madarászat után, mit tétova görbe horoggal
Kézre kerithettek; mert hajtá bennöket a has.
Én pedig a szigeten külön útat véve, imádni
Mentem az isteneket, ha kiök megvinne hazámba.
A mint itt szeretett társimtól elkülönödve
Megmostam kezemet, hol jó menedék vala széltöl,
És könyörögtem az ég boldog seregének előtte,
Kellemes álmot hintettek váratlanul énrám.
S kezdett Eurylokhos feleim közt balga tanácsot:
„Halljunk szót, noha sok bútol környezve, barátim!
Bármi halál legyen az, keserű ugyan a mi nemünknek,
Mégis legkinosabb meghalni gyalázatos éhen.
Hát nosza, vágjuk el a Nap legjobb tulkait, aztán
Kellemes áldozatúl öljük meg az égi karoknak;
És ha utóbb az igen kívánt Ithakába jutandunk,
Gazdag templomot építsünk a mennyei Napnak
Tiszteletére, belé sok szép adományokat adván.
Ha pedig ökreiért haragában barna hajónkat
Össze akarná törni ez és a többi nagy isten:
Én inkább egyszerre kivánok veszni habokban,
Mintsem apródonként elkopni ez árva szigetben.”
Szólott Eurylokhos; feleim mindnyája helyeslé.
És nyomon elvágván leghízottabbait a Nap
Homlokos ökreinek, mellyek nem messze legeltek
Barna hajónk mellett a szellős réteken; egyben
Környűlállották s könyörögtek az égi karoknak,
Súdár cser gyöngéd levelit szaggatva, miérthogy
Akkoriban többé már nem volt árpa hajónkon.
Hogy könyörögtenek és megölék s nyuzták vala, ekkor
Combjaikat kiszelék s betakarták kétszerü hájjal
Annak rende szerint, nyers húst halmozva fölülröl;
S mert bor sem vala már az elégő áldozatokra,
A beleket csak vízöntvénynyel hintve sütötték.
A combok hogy elégtenek, és ők a belet izlék,
S más tetemet szétszedtenek és nyársakra vonának,
Ekkoron elröppent szemeimről a szelid álom;
S ottan elindultam tengerre s evicke hajómra.
Végre midőn a gyárműnek közelébe jutottam,
Egyszeriben megütött a zsír kies illata. Szörnyen
Eljajdulva kiálték most fel az égi karokhoz:
„Zeus atya s minden egyéb örökéletü boldogi mennynek,
Jaj de szerencsétlen szendert küldöttetek énrám!
Helyt maradott feleim nagy dolgot mertenek addig!”
Gyors követűl eredett a mennyei Naphoz azonban
Fátylas Lampetie, hogy társaim ökröket öltek.
A ki haragjában szólott az olympi karokhoz:
„Zeus atya s minden egyéb örökéletü boldoga mennynek,
Verd meg Laertesfi Odysseus társait, a kik
Tulkaimat gonoszul megölék, mellyeknek örültem
Lelkemben ha jövék a csillagos égre, vagy annak
Földek alá megmeg lekerűlök mennyezetéröl!
Ám hahogy ökreimért meg nem lakolandanak illő
Birsággal, lemegyek, holtaknak fényleni többé.”
A kinek igy mondotta viszont fellegtoroló Zeus:
„Oh Nap, csak te maradj fényt hozni az égi karoknak,
S életadó földön a halandó emberi nemnek!
Ám én nékiek egy leirányzott mennykücsapással
A tenger közepén gyárművöket összehasítom.”
Széphaju nympha Kalypsónál hallottam ezekröl,
A ki magát hirnök Hermestöl mondta tanultnak.
Végre midőn lejuték tengerre s evicke hajómhoz,
Majd egyiket majd mást korholtam. Azonba mi haszna
Sem lehetett, mivel a tulkok megölettenek immár.
Társaimékat az égi karok szörnyekkel ijeszték;
Másztanak a bőrök, bőgöttek nyársakon a sült
És nyers húsak, mint a rétség ökrei tesznek.
Most már hat napokig lakomáztanak emberim ekként
Felmészárolt ökreiből a mennyei Napnak.
Hogy pedig a hetedik reggelt felhozta az isten,
Ekkoron a viharos szélvész háborgani megszünt;
És mi beszállottunk tenger sikjára kelendők,
Árbocot ütve s fehér lobogót függesztve reája.
A mint a szigetet tova hagytuk volna, nem is tünt
Semmi lakóföld fel, hanem ég s tenger vala minden;
Im hamvas borukat torlasztott össze hajónknak
Gépe felett isten, s besetétült a viz alattok.
Már nem igen távol haladánk; tudnillik üvöltve
Támadt fel zephyros, dühösen viharozva köröttünk:
Árbocfám mindkét kötelét eltépte az ádáz
Fergeteg; ez lezuhant, s valamennyi hajószerem alsó
Gályafenékre csörömpöle; a taton üldögelő hív
Kormányost pedig agyba üté vala, és koponyáját
Összezuzá: ki legott, valamint a tengeri búvár,
A fedezetröl alápottyant és lelke kiröppent.
S egyre dörögvén Zeus ím mennykövet ejte hajónkba;
Melly megrázódott végiglen az isteni nyiltol,
És betelék kénnel: feleim mindnyája kihullott,
És valamint hollók uszkáltak barna hajómnak
Környűlötte, hazájokbol kirekesztve örökre.
De én helyt maradék, mig az árviz szerte nem oldá
Talpátol falait, s csupaszan hurcolta fel és le.
Most kitörék gyökeréből az árboc, mellyre tulokbol
Gyártott szíj vala kötve s reá hurkolva erősen:
Én vele mind feneket mind árbocot összekötözvén
Rájok ülék; igy hajhászott már a fene szélvész.
Majd zephyros fuvatagja ugyan háborgani megszünt,
Ámde notos dühösen kelt fel bújára szivemnek,
Hogy veszedelmemmel szemlélném ujra Kharybdist.
Éjhosszant vitetém: mikor a nap felkele, ismét
Skylla, Kharybdis szirtjainak közelében eveztem!
Ám, mivel ez befalá a tenger nedveit épen,
Én a magas terepély fügefához emelve, kikaptam
Rája, s miként denevér csüggék a légbe; nem is volt
Lábaimat hova megvetnem vagy mellyüve hágnom;
Mert gyöke távol esett s magasan lengettenek ottfent
Hosszu sudár ágkarjai, béárnyalva Kharybdist.
Csüggék folytonosan, mignem felvetne viszontag
Árbocot és talajat. Nagy későn meglön ohajtott
Szivvágyam. Mikor estefelé vacsorára tanácsbol
A bíró felkel, befejezve sok ifju perűgyét;
E tájban jöttek ki Kharybdis mélyiböl a fák.
Most lebocsátkozván lábastul azokra s kezestül,
A két hosszu darab kellő közepére zuhantam;
És felkapva reájok odább kezeimmel eveztem.
Skyllát ellenben nem hagyta az istenek atyja
Többé meglátnom; másként el kell vala vesznem.
Ettöl fogva kilenc nap uszám: tizediknek az éjén
Ogygia szigeten tettek ki az istenek, ahhol
Nympha Kalypso tartja lakát, emberszavu isten;
Ki szeretett s ápolt. - De miért ismételem ujra?
Tudnillik neked és tisztes hölgyednek eléggé
Elsorolék tegnap mindent; s kelletlen előttem,
Egyszer előterjesztvéket felhordani megmeg.”
Megjegyzés küldése