2016. január 15., péntek

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) tizenharmadik ének

TIZENHARMADIK ÉNEK.

A phaeak nemzet kitevé Ithakában Odysseust.
Igy szólott. Amazok valamennyen néma levének,
S vártanak elbájoltan az úri setét palotában.
És emelé szavait hozzá kegyes Alkinoos fel:
„Minthogy, Odysseus, mennyezetes réztalpu lakomba
Történt érkezned, nem gondolom én, hogy ezentul
Uttévesztve kalandot jársz, noha sok lele máig.
Néktek egyéb uraságoknak pedig ennyit ajánlok,
A kik az én házam palotáiban ülve napestig
Lángszinü bort isztok s részt vesztek az isteni dalban:
A mezek immár alkalmas szökrénybe helyezvék
Vendégünknek, adott aranyunk s más minden ajándok,
Mellyet ez ország hív kara rendei helybe hozának.
Nosszatok, adjunk még egy nagy hárambot, egy üstöt
Főnként; és ha utóbb a nép közt összegyülendünk,
Visszafizettetjük; mert egyre baj ennyi ajánlat.”
Érdemes Alkinoos szavait mindenki helyeslé.
Ekkoron elmentek kiki ön házába fekünni.
Hogy pedig a rózsásujjú hajnal jöve, ismét
Parti hajóra siettek már az ajándokos érccel:
Mellyeket Alkinoos szentséges egyéne, leszállván
A gályába, magán raka bé a révpadok alján,
Szorgos evedzéskor nehogy utban légyen az egymás.
Majd lakomára sereglettek kegyes Alkinooshoz.
Nemzetes Alkinoos tulokáldozatot teve értök
Fergeteges Zeusnek, kit urául tisztel az ég föld.
Combokat égetvén dús vendégséget ütöttek
Nagy gyönyörűséggel; közepettek az isteni dalnok
Demodokos zengett, nép embere. Ámde Odysseus
Sűrűen forgatta fejét a napra, nyugodni
Sürgetvén, miután indulni esennen ohajtott.
Mint vacsorája után esdeklő férfiunak, ki
Míves ekéjével szántott a telken egész nap,
Kedvesen alkonyodik le az esti nap, és ez örülve
Lát eleségéhez, már ingván térde alatta:
Olly örömére jelent meg Odysseus urnak az alkony.
S mond egyszerre az országnak révészetet értő
Népihez, Alkinoost főkép érintve szavával:
„Nemzetes Alkinoos, nagyméltóságu király ur,
Áldmást téve bocsássatok el, s üdv véletek immár!
Mert sikerült, a mit szívem legjobban ohajtott,
Búcsu s ajándékok; miket a menny isteni jómra
Adjanak énnékem, hogy szűlőföldemet érvén
Épen lelhessem feleségem s másomat otthon.
Ti pedig itt legyetek gyönyörére sokáig arázott
Hölgyeitek s kedves szűlötteiteknek; az isten
Ugy áldjon meg, hogy rosz időt sose lásson az ország!”
Imigy szóla. Helyeslették s elereszteni hagyták
A jó vendéget, miután olly helyre beszélett.
Érdemes Alkinoos nevezé a hirnököt ekkor,
„Bort elegyíts már, Pontonoos, számunkra; s kináld szét
Sorjában, hogy Zeus atya isten tiszteletére
Áldmást tévén emberemet honnába ereszszük.”
Mondá. Pontonoos zamatos bort tölte be, mellyet
Egyszeriben szétosztogatott sort menve; kik aztán
Áldmást tettenek a halhatlan olympi karoknak
Helyt ülvén. De felálla imé nagyságos Odysseus,
És Arete kezébe tevén a bortele kelyhet,
Szólította meg és mondá neki szárnyas igékkel:
„Üdv, oh királyasszony, teveled mindenha, mig eljő
Vénség és a halál, mellyek számunkra kimérvék!
Én már itt hagylak; de kivánom, hosszan örülhess
Magzataidnak, népednek, kegyes Alkinoosnak!”
Szolván a küszöbön tulhága levente Odysseus.
Véle szemes hírészt utasított Alkinoos le
Tengerpartra, ki őt az evicke hajóra vezesse.
Ellenben nőket küldött Arete királyné,
Tiszta palásttal egyet s köntössel testi ruhául;
Más pedig ékes szekrénynyel kísérte le őtet,
Harmadik ételeket vive szükségére s veres bort.
A mint a tenger szélére s hajóra jutottak,
Átvévén mindent az ügyes révészek ezektöl,
Elraktak vala ételt s bort a gyármü hajóban;
Majd nagy Odysseusnek párnát teregettek alája
A födelen s takarót, hogy háborgatlan alunnék,
Leghátul. Hova felhágván a férfi lefekvék
Csendesen; önmagok is révészpadaikra ülének
Sorra, s likas kőtől elalatságoltanak egyben,
És nekidőlve szelék evezővel az őszhabu tengert.
Laertesfi szemére legottan szende, nyugasztó
Álom hullt le, halálnak legközelebbi rokonja.
Mint a róna mezőn négyesbe fogatva, serényül
Indulván sulyos ostor előtt a himnemü mének,
Fel felugrásikkal szaporán végzik be az ösvényt:
Igy haladott a hajó lebegő tata, nyomban utána
Biborosan hullámozván a tengeri nedvek.
Biztosan ingadozott az előre előre; nem is szállt
Volna nemének legsebesebbike véle a sólyom:
Olly igenis gyorsan metszette keresztül az örvényt,
Férfit szállitván, kinek istenes elvei voltak,
S eddigelé bokros kínok szívében, akar hős
Bajnokok ütközetén akar a tenger nehez árján;
Most pedig ott szenderge, feledve az eddigi küzdést.
A mint feltetszett legfényesb csillaga mennynek,
Melly a hajnalnak legelőször hirdeti fényét,
Ekkor ötölt a gálya fel egy habmosta szigetre.
Tengeri aggastyán Phorkysnek réve öbölzik
Ithaka szélében; meredek két partfok ölelve
Futja körűl, átellenben gyökerezve meg ottan,
Mellyek kívülröl gerebül szolgálnak az árzó
Szélviharoknak; benne pedig tarcsatlanul állhat
Gyármü hajó, miután kikötés percére verődött.
A kikötői fokon széles levelekkel olajfa
Áll, közelébe setét gyönyörű barlang nyilik, a szép
Nympháknak szent, kik najas neven ismeretesnék;
Benne szilárd kőböl korsók és serlegek állnak
Sorra, hol a méhek szorgalmas nemzete rajzik;
Vannak odább hosszú kő szátyvák, mellyeken ékes
És bibor és csudaszép fátylat hímeznek a nymphák.
Forr örökös csurgója belül; vagyon ajtaja kettő,
Mellyek közt egyik embereké éjszakra, mig a más
Isteniebb délnek; mellyen nem földi halandó
Megy többé le, hanem felsége az égi karoknak.
Imide hajtottak be, tapasztalt helyre; hajójok
Olly sebesen haladott, hogy partra felényire tört ki;
Olly révészeknek vala szorgalmazva kezétöl.
Itt kieredve hajójokbol, légszínü halasnak
Partságára vivén legelőször bajnok Odysseust
Leplestül s ragyogó párnástul, a homokos föld
Sikságán letevék mélységes alásba merültet;
Majd kiemelték jószágit, miket a hazatérő
Hősnek Athene miatt gazdag fejedelmeik adtak.
A mint a holmit lerakák az olajfa tövében
Nagy halmazba, kivűl a járdán, hogy mig Odysseus
Fel nem ocsódik kárt ne tegyen bennettök egy ember;
Ők haladék nélkül haza indúlának. - Azonban
Nem feledé kékfürtü Poseidon Odysseus ellen
Egyszeri feltétét; és monda kisértve Zeüshez:
„Zeus atyja, már nekem a halhatlanok égi körében
Nincs mi becsűletem is, miután nem tisztel ezentul
A phaeak nemzet, noha tőlem eredni dicsekszik.
Én elvégeztem, hogy Odysseus sok vita mulván
Térne honába, hazájától pedig el nem akartam
Végkép zárni, mivel neki azt megigérte kegyelmed.
S íme, hajón szállítván a szenderbe merültet
Ők, Ithakába tevék, sokféle ajándokot adva,
Annyi rezet meg aranyt, hozzá pedig annyi temérdek
Szőtt mezeket, mennyit soha sem vitt volna Odysseus
Trojárol, ha veszélytelenül vinné haza részét.”
A kinek igy mondotta viszont fellegtoroló Zeus:
„Oh rázföldi Poseidon, mit kell hallani tőled!
Téged az égi karok meg nem vethetnek; ugyancsak
Legderekabb s jobbat dolog ám is volna lenézni.
Ellenben ha merész és bátor az emberi nemböl
Nem tisztelni akárki, tehát a bosszu kezedben.
Azt tegyed a mit akarsz s mint kedved tartani fogja.”
Mondá néki viszont rázföldi Poseidon ezekre:
„Egyszeriben tennék szavaidként, fergeteges Zeus,
Csakhogy utóbbi boszúd rettent s ovakodtat örökké.
Én a phaeakok szépséges gyármü hajóját
Búcsúbol hazatértekor a légszínű vizáron
Tönkre akarnám tenni; hogy immár szünjenek embert
Megszállítani; s a várost beborítani hegygyel.”
A kinek igy mondotta viszont fellegtoroló Zeus:
„Oh hékám, legjobb ötletnek látszik előttem,
Majd mikor a honnak polgárai visszaeveztét
Megpillantották, alakitni hajószerü kővé
Part közelében; hogy mindenki csudára fakadjon
Látásán; és a várost beborítani hegygyel.”
Hallván már ezeket kékfürtü Poseidon, azonnal
Ment Skheriába, hol a phaeakok nemzete honnol;
S várakozék. Egyszer megjött sietőleg evezve
Búcsúból a gályahajó. Közelíte Poseidon,
És kővé alakítá és tenyerével alára
Sűlyesztvén helyben meg hagyta fenekleni; s elment.
Ekkoron egymás közt szárnyas szót váltogatott volt
A hosszúevezős gályával büszke közönség,
Igy szólván egyik a másik polgárra tekintve:
„Jéh, ki akasztá el hazatérő gályahajónkat
A tengersíkon? Pedig immár láttuk egészen!”
Igy szólottanak ők, épen nem tudva mi történt.
És kegyes Alkinoos szavait felemelve beszélett:
„Oh feleim, ma telik be felettem atyámnak egy ősi
Jóslata már, ki Poseidont ránk haragudni beszélte,
Mert ártatlanul elhordunk önföldire minden
Embereket: hogy majd phaeakok búcsuhajóját
Visszaeveztekor a légszínű tengeren egyszer
Elvesztendi, s honát bé fogja borítani hegygyel.
Igy szólott az öreg, s ime jóslata márma valósul!
Jertek azonba, miként én gondolok, ugy cselekedjünk.
Szünjetek embereket meghordani, hogyha közünkbe
Néki jövend ezután; s ma tizenkét legjava tulkot
Áldozzunk be Poseidonnak, ha talán könyörülvén
Rajtunk, nem méltóztatnék beborítani hegygyel.”
Szólt; megijedtek azok, s barmot szerzettenek össze.
A phaeak karok és rendek már illyen imákkal
Kérlelték országostul rázföldi Poseidont,
Oltárát körülállva. Hanem nagyságos Odysseus
Felserkent ezalatt honnában, s rája nem ismert
Rég tovaléte miatt: tudnillik Pallas Athene
Elködözé, hogy házának körülötte magát is
Isméretlenné alakítván tudna ki mindent;
És ne tapasztalnák felesége, barátai, népe,
Míg uri házánál a hőslők meglakolának.
Hát idegen szinben tűnék fel minden urának,
Húzamos ösvények, kikötővel diszletes öblök,
Égmagas ormozatok, terepélyesen álldogaló fák.
Talpra teremvén itt sűrűen néze honába.
És feljajdult, és megsujtván a tenyerével
Tomporait, kifakadt s mondotta keservesen ajka:
„Hajh ismét mi halandóknak földére vetődtem!
Nem jámbortalanok, vadak ők és jogtapodók-e,
Vagy vendégszeretők és ismerik itt is az istent?
Vajjon ez értéket hova rejtsem el? és hova lészek
Önmagam is? Bár a phaeakok honába maradtam
Volna maig veszteg: tán másországi királyhoz
Juthatnék magam, a ki szeretne s hazámba vitetne!
Most pedig el se tudom sehová sikkasztani, sem nem
Hagyhatom itt, netalán másnak zsákmányaul essék.
Oh hékám, csakugyan nem voltak irántam egészen
Jók s igazak phaeak ország kara rendei, a kik
Másuva hoztanak! Ők szellős Ithakába igértek
Megszállítani engemet, és elvégre nem úgy lett!
Zeus védenceknek gyámatyja fizessen ezért meg
Nékiek, a ki ügyel mindenkire s megveri a bűnt.
De hadd olvasom és látom jószágomat immár,
Sürge hajójokban valamit nem vittek-e vissza.”
Igy szólván megszámítá hárombjait, ékes
Serlegeit s aranyát, szépen szőtt drága ruháit;
Híja minek sem volt. Hanem elkeseredve honáért,
Ott ácsorga köves partján a tengerözönnek
Megbúsulva: s imé közelitett Pallas Athene
Egy fiatalka legény képében, a ki juhász volt
És gyengéd, mint lenni királyok gyermeki szoktak,
Kettesen összeredölt köntössel fedve be vállát,
Csínos lába alatt saruval, jobbjába gerelylyel.
Kit szemlélve Odysseus ur felvídula; s szemközt
Tartva imigy szólítá meg repülékeny igékkel:
„Földi, mivel teveled legelőre találkozom itten,
Üdvöz légy, s ne gonosz szándéku koránse irántam;
De tedd mentekké ezeket, tégy engemet, a ki
Esdve jövök jó istenemül térdednek elébe.
És kérlek, nekem őszintén megmondani, lássam,
Milly haza, melly nemzet, mi lakókkal híres ez ország?
Nem valamelly déltáji sziget? vagy némi göröngyös
Száraznak tengerre hajolt párkánya előttem?”
Monda ezekre viszont neki kékszemü Pallas Athene:
„Ember, ügyetlennek kell lenned vagy tova laknod,
Hogyha ez országrol kérdezkedel. Ez nem egy ollyan
Névtelen ország ám, mellyet nem tudna sok ember,
Mind kik napkeleten s a hajnalfényre lakoznak,
Mind pedig arra felé, hol az éjszak korma setétlik.
Zordon ugyan, nem is alkalmas ménpálya, de meddő
Sem nagyon, a mint nem széles vagy hosszura terjed.
Tudnillik van elég búzája, terem bora; folyvást
Járja dülőit eső s termékeny harmatok; áldott
Kecske s ökörtanya is; szebbnél szebb erdei; vígan
Csergedező patakok szelik évhosszanta keresztül.
Ugy vagyon, oh vendég, Ithakának hírneve szintén
Trojaig ismeretes, noha messzire lenni beszélik.”
A szónak megörült nagyságos bajnok Odysseus,
S felvídúla hazája nevén, hogy Pallas Athene
Értésére adá vala, Zeusnek kékszemü lánya.
És felemelve szavát mondá neki szárnyas igékkel,
Nem szólván egyenest hanem eltérengve beszélvén,
Mindig fortélyos tervek szeretője balában:
„De hallám hírét Ithakának Kreta szigetben,
Messzire a tengersíkon; s most e vagyonokkal
Érkezem önmagam is, házamban gyermekeimnek
Más ennyit hagyván: mivel Idomeneusnek elejtém
Lábgyors Orsilokhos magzatját, a ki hazája
Minden egyéb lelkes fiait megelőzte futással.
Ő ugyanis ki akart engem forgatni erővel
Trojai részemböl, mellyért sokat álla ki szívem
Ugy tenger hátán mint emberek ütközetében:
Hogy nem az atyjának sürgöttem kedvibe járni
Troja alatt, de külön dandárnak főnöke voltam.
Ezt a parlagrol hazamentekor, út közelében
Lest vetvén neki bajtársammal, agyon gerelyeztem;
Éji setét komoran burkolta be mennyeket, és nem
Látott senki, midőn megfosztám élte javátol.
Hogy pedig éltétöl megfosztá fegyverem éle,
Némi hajóhoz rándulván Phőnike híresztelt
Embereit kérém, alkalmas ajándokot adva,
Hogy szállítsanak át s tegyenek homokára Pylosnak,
Vagy kies Elisnek, hol epiv nép tartja lakását.
Őket azonban irányokbol, noha szándokuk ellen,
És nem irántam patvarokat, tova üzte dühös szél.
Honnan elesve, setét éjjel jöttünk ide; csak nagy
Bajjal erőködvén parthoz, vacsorára sem ültünk
Fáradságunkban, noha nélkűlözni dolog volt;
Ámde hajónkbol eléhullongva feküdni siettünk.
Engemet eltikkadtat igen mély álom igázván,
Ők jószágaimat kíemelve az uszka hajóbol
A homokon lerakák, mellyen magam édesen alvám;
Majd fogták magokat, s a mívelt Sidoniába
Mentenek, engem búm sorvasztó kényire hagyván.”
Igy szólott. Nevetett istennő kékszem Athene,
S megsimogatta kegyes kézzel, képében egy ékes
Nagy magas asszonynak, ki müvet remekelni tudalmas;
És felemelve szavát mondá neki szárnyas igékkel:
„Furfangos legyen ám és kópé, a ki elődbe
Vágy csellel, jőjön bár mennynek egy istene, hágni!
Szertelen és agyafurt, cselek éhese, hát te hazádban
Sem hagyhatsz-e alább e csín és minden előbbi
Csalfa beszédekkel, mellyek gyerekóta barátid?
Illyet azonban most ne csináljunk, cselkoholásban
Otthonosak lévén mindketten, tervre s beszédre,
Legderekabb magad a föld hátán, én meg az égnek
Istenségei közt fortélyra s eszélyre. De el nem
Ismertél engem Zeus lányát Pallas Athenét,
A ki veled vagyok és kisérlek minden utadban,
Phaeak nemzet előtt kedvessé tettelek! És most
Itt vagyok ismét véled együtt tervezni tanácsot,
És elrejteni a kincset, mire ihletem által
Intve hazádba jövőt amaz ország érdemesített;
És hogy megmondjam, mit sors szenvedned az ősi
Udvarban. Te azért tűrelmesen álld ki vitádat;
Meg se jelentsd kinek is, sem férfi sem asszonyi népnek,
Hogy haza érkeztél; de tanulj hallgatva kitürni
Mindenféle bajat, felvévén bármi kudarcot.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Ah de nehéz, kegyes istennő, ismernie téged
Földi halandónak, bár jól tud is, illy sok alakban!
Ugy vagyon, én tudtam hogy irántam nagykegyü voltál,
Meddig Troja alatt harcoltunk vértes Akhivok:
Ámde hogy eldöntvén Priamosnak nagyszerü várát,
Már haza indúlánk és elszórt minket az isten;
Többé, mennyei Zeus csemetéje, hajómra leszállni
Nem sejdítélek, hogy elűznéd bánatim ezrét!
Én egyedül szomorú szivvel bujdostam alá fel
Folytonosan, míg az égi karok megszántak ügyemben;
S mig te kövér földén a phaeak népnek igéddel
Lelket adál, amaz országos városba vezetvén.
És most felséges nemződre könyörgelek - oh mert
Nem hihetem, miszerint szellős Ithakába jutottam
Volna, hanem folyvást idegenben bujdosom, és csak
Gunyszavakat mondál, hogy azokkal lelkemet áltasd -:
Szólj igazat, ha valóban az én földemre jövék-e!”
Szólt neki erre viszont istennő kékszem Athene:
„Illyen gondolatok honnolnak eszedben örökké!
Épen azért sem hagyhatlak bajaidba magadra,
Mert győzöd szóval, szemes és fortélyos egyén vagy.
Más ugyanis hosszú tévelyből érve honába
Gyermekeit s nőjét szemlélni esennen ohajtja;
De te felőlök hallani és hirt venni sem épen
Kívánsz, mignem előbb megkísértetted az asszonyt:
A ki lakodban amúgy veszteg lakik, és szomorúan
Telnek el éjei s napjai a mindegyre sirónak.
Én soha sem kétlettem ugyan, sőt tudtam öröktöl
Fogva, hogy elvesztvén bajtársidat édes hazádba
Jősz: de Poseidon szent apavérrel meg nem akartam
Érte hasonlani; a ki reád mindenha boszúsan
Gerjedezett, miután Polyphemost szemtelenítéd.
És most megmutatom, hogy higy, Ithakának irányát.
Tengeri aggastyán Phorkysnek réve ez imhol;
Itt a révfőnél virul a terepélyes olajfa;
Itt közelében nyílik ama szép és csuda barlang,
Melly a Najasnak nevezett hegyi nympha seregnek
Szent; ez már neked a felséges boltozat, ahhol
Nympháknak valaha sok teljes századot adtál;
Itt van Neritos, a faruhával kellemetes hegy.”
Szólva elűzé a ködöt, és országa kitetszett.
Felvídúla igen nagyságos bajnok Odysseus
Drága hazája felett, és megcsókolta fenyérét.
Majd a Nymphákhoz kezeit felemelve könyörgött:
„Oh Najas Nymphák, Zeus lányai, nem vala többé
Látni reményem benneteket! Most szent fogadással
Üdvözlek; de utóbb adománynyal is áldozok, a mint
Annakelőtte, ha Zeus diadalmas lánya kegyesz lesz
Nagyra nevelni az én fiamat s megtartani engem.”
Szólott erre viszont neki kékszemü Pallas Athene:
„Bizzál, és ne legyen szívednek gondja ezekre;
Inkább rajta, tegyük szaporán jószágodat ollyan
Helyre, hogy a barlangban meg legyen óva tenéked;
Annakutána pedig lássuk, hogy volna legüdvösb.”
Imigy szólva setét barlangba nyomult vala rejtélyt
Nézni az istennő: ki után nagyságos Odysseus
Mindeneket beemelt, aranyat s a réznemü kongót,
Szépséges mezeit, miket a phaeakok adának:
Mellyeket ez helyesen lerakott vala; égi Zeüsnek
Lánya meg a nyiladék tátott szájára követ tett.
Erre leülvén a szentséges olajfa tövében
A dölfös hőslőkre halált terveztenek együtt.
És felemelve szavát mondá legelőször Athene:
„Nagyságos Laertiades, fortélyos Odysseus,
Lásd te, mikép vessed kényes hőslőkre kezed, kik
Mennyezetes lakodon már harmadik éve bitolnak,
Hölgyed után járván és sok nászkincset igérvén:
A ki azonban csak teutánad epedve örökké,
Mindegyiket biztatja s igér őnékik egyenként,
Titkon izengetvén; de szivében máshogyan érez.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Oh hékám, bizonyára legitt Agamemnon Atrides
Borzasztó sorsára jutok fejedelmi lakomban,
Hogyha, nagy istennő, mindent tudtomra nem adtál!
Kérlek azért, oktass, hogyan álljam bosszumat a rosz
Nemzeten; és légy oldalamon s olly szellemet áraszsz
Szűmbe, minőt adtál mikor eldőlt Troja kezemtöl.
Én, hahogy igy állnál mellettem, kékszemü, most is
Ütközetet mernék háromszáz férfiu ellen,
A te szövetséges kegyeidtöl fedve tusámban!”
Szólt neki erre viszont istennő kékszem Athene:
„Laertesfi, igen, véled leszek, el se feledlek,
Hogyha dologra kerűl; és én ugy gondolom, egy vagy
Másik hőslőnek, ki jelennen házadat éli,
Vére s velőjétöl fertelmesül a szobapadlat.
De várj, isméretlenné torzítalak által
Minden honfi előtt: meg kell töpörödnie tested
Szép bőrének; alávedlesztém fürtidet; aztán
Gúnyát öltök rád, mellyet mindenki megútál;
Összeredőzöm ezig szépséges két szemedet, hogy
Csúnyának lássál a hőslők és feleséged
És a gyermek előtt, kit hajdan hátra marasztál.
Annakutána te a kondáshoz mégy legelőször,
A ki ugyan disznópásztor, de hüséges irántad,
Kedveli a fiadat s szellemdus Penelopeiát.
Sertés nyája körül leled őtet, melly is előtte
Hollók szirtjánál, Arethusa csermelye mellett
Jár legelőn, ízes makkot faldosva s reája
Barna vizet szürcsölve, mitől nagy hája nevekszik.
Itt veszteglesz azig, mindent kikeresve belőle,
Mig én a nőkkel szép spartai földre megyek, hogy
Telemakhos fiadat haza híjam, Odysseus; a ki
Tág Lakedaemonban jár szög Menelaos Atrides
Házánál, ha talán híreket hallhatna felőled.”
A kinek erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Mért neki hirt nem adál, ki öröktöl mindeneket tudsz?
Tán hogy ez is sivatag hátán a tengerözönnek
Szenvedjen ki, mig értékét más népek emésztik?”
Szólt neki erre viszont istennő kékszem Athene:
„Róla szived ne legyen szükségtelen aggodalommal;
Én utasítám el, hogy jó hírt nyerne magának
Ottani jártával; nincs is baja, mert Menelaos
Házánál békével időz, sok mindene lévén.
Ifjak lesnek ugyan neki barna hajóval utána,
Hogy mielőtt szűlőföldére jöhetne, megöljék;
De én nem hiszem azt; hamarabb zár keblibe a föld
Egy vagy más daliát, ki ma nálad vígan ebédel.”
Szóla, s megérinté bájvesszőjével Athene:
És karcsú tetemén a bőrök megtöpörödtek,
Sárga hajának fürtei elvedlettek, egy aggott
Férfiunak húzá be öreg bőrével egészen;
Összeredőzte ezig szépséges két szemit; aztán
Testire egy nyomorú ringyrongyot akaszta, s csinatlan
És elnyűtt köntöst, füsttöl rondára fogottat.
Végre kopasz nagy szarvasbőrt ada rája, kezébe
Istápul botot és hozzá illetlen iszákot,
Folt hátán foltost, mire sodrot szíj vala fűzve.
Illy tervet szővén elváltak; Athene ugyancsak
Bajnok Odysseus gyermekeért a spartai földre.
Megjegyzés küldése