2016. január 22., péntek

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) tizennegyedik ének

TIZENNEGYEDIK ÉNEK.

Parlagon Eumaeos kondás vendége Odysseus.
Ő pedig a kövecses gyalogúton elindula egyben
Rengeteg erdő horgasin át, hol Pallas Athene
A jámbor kondást mondotta tanyázni, ki legjobb
Gonddal ügyelt háznépe között értékire folyvást.
Ezt kivül ülve lelé gádorban, hol magas és nagy
Pusztai szállás volt tovalátó nyiltkörü tájon,
Szép s környülmehető; mellyet disznóinak immár
Önmaga épített a’ kondás, míg ura távol
Járt, hire nélkül az asszonynak ’s Laertes öregnek;
Sziklakövekből rakta, körülgátolta tövissel,
Kívűlötte karókat ütött környöskörül erre
S arra sürűn s gyakran, tölgyet vagdalva hasábbá.
Bent a csárdában egymás közelébe tizenkét
Almokat állított, mellyeknek mindegyikébe
Ötven emét szoktak berekeszteni, mellyek időnként
Megfiazottak: az ártányok pedig ottkin aludtak,
Már sokkal kevesebbek számra, miérthogy örökké
Csökkentették a deli hőslők, kiknek ezekből
A legjobb darabot hajtotta kanász be naponként;
Mellyeknek háromszáz és hatvan vala számok.
Mellettök négy eb, fenevadnak másai, szoktak
Hálni, miket maga a legjobbik férfi nevelt volt.
Ekkoriban lábára sarút idomitgata épen,
Színes ökörbőrt szabdalván; a’ többi kanászok
Ellenben hárman más másutt szertevalának
Marha után; negyedik pedig a’ városba eredt volt,
Süldőt hajtván a peckes hőslőknek ebédül,
Hogy miután béáldozták jóllakjanak hússal.
A csaholó kuvaszok látván egyszerre Odysseust,
Im egyenest szemközt szaladának néki; de a hős
Földre szegült cselesen, s a gyámbotot elhajitotta.
Ekkor aligha roszul nem járt vala ön mezejében,
De a gádorból sebesen felugorva kitermett
A kondás, keziből a bőr szabdája kiesvén:
És leszutyongatván ebeit, mást máshova űzött
Sűrü kövekkel; s így mond isméretlen urának:
„Oh a beste, öreg, majd kárt tett benned, azonban
Engemet is nagy bajba kevertél volna; pedig sok
Mindenféle buval megláttak az istenek engem!
Mert nagyságos uram végett keserűen epedve
Töltöm napjaimat; s míg másnak hizlalom étkül
Disznait, addig tán valamelly idegenbeli népnek
Országán és városiban fanyalog maga éhen,
Ha ugyan életben s a napnak megsüti fénye!
Jersze azonban, menjünk a csárdába, öreg, hogy
Étel itallal töltözvén kedvedre minálunk,
Elmondd, hol lakol és millyen történetek értek.”
Szólván csárda felé vezetett a jószivü kondás.
És bevivén leülette, harasztot hintve alája,
Erdei kecskének beterítvén nagyszerü, fürtös
Bőrével, pihenőül. Örült nagyságos Odysseus
A fogadásnak; azért szavait felemelve beszélett:
„Áldjon meg Zeüs és minden más istenek azzal,
Gazda, miért legjobban epedsz ma, hogy illy szivesen látsz.”
Mondá néki viszont kondás Eumaeos ezekre:
„Oh idegen, nem törvényem megbántani nálad
Rosszabb vándort is, miután Zeustöl van akarki,
Koldus vagy vendég. Adományunk, bár keves, ámde
Szíves az; illy sorsok vagyon a szolgáknak! örökké
Tartaniok szükség, mikor ifjú gazda parancsol
A háznál. Hej mert kirekeszté nékem az isten
Őt innen, ki szeretne, de még jószágot is adna,
Millyennel kegyes úr megajándékozza cselédét,
Házat is és teleket s hozzá alkalmatos asszonyt:
A ki sokat fáradt neki, és meg is áldta az isten
Dolgát, mint azt is, mivel én foglalkozom e helyt.
Milly jó volna tehát, ha közöttünk lenne az őszszé!
De oda van, valamint Helene pereputyjai vesztek
Volna, hogy ollyan sok népeknek térdeit oldák!
Mert Agamemnonnal becsületből Ilion ellen
Kelt fel ez is, megküzdeni ott a trojai síkon.”
Szólva hamarjában környűlövezette gunyáját,
És az alomba eredt, hol csürhék népei voltak;
Innen előhozván kettőt áldozni, leölte,
Megporkolta, darabra szedé, s nyársakra taszítá.
Hogy megsültek, Odysseusnek felrakta eléje
Nyársastul melegen, lisztet hintezve reájok;
Aztán mézizü bort elegyíte kupába; s legottan
Szemközt ült vele, és mondá sürgetve kinálván:
„Láss hozzá, vendég, mi cselédtől telhetik, ehhez
A csürhéhez; mert hőslők eszik a java süldőt,
Sem boszutól rettegni sem irgalmazni nem értők.
Ám bűnös tettet nem szenved az isteni felség;
Néki csak a’ jámbor ’s igaz életü férfiu kedves.
Mert hiszen ellenség, de zsivány is, hogyha vidékre
Lépett, és tán Zeus atya zsákmányt engede néki,
És gályába teperhetvén elvitte honába;
Még ez is érezi a bosszú félelmeit ottben.
De ezek itt valamelly istenszót hallva talán már
Tudnak veszte felől, hogy nem kívánnak ugyancsak
Annak rende szerint hősölni, vagy eltakarodni,
Sőt bízvást pusztítanak és nincs semmi kimélet.
Mert valahány éjet s napot ad Zeus, ők be nem érik
Egy marhával avagy kettővel az áldozatokhoz;
Bort pedig ollyan igen fölöset dőzsölnek el aztán.
Vajmi temerdek birtoka volt pedig! annyi ugyan nem
Senki hatalmasnak, sem Epiros jó televényén,
Sem szellős Ithakán; de akár husz férfiunak sincs
Olly soka: várj csak azonban el is számítom előtted.
Epirosba tizenkét juhnyáj, és gulyaféle,
Annyi csapat disznó, mint szintén kecske is annyi
Őrzetik őneki már idegen már honfiak által.
Itt pedig a teleken tizenegy nyáj kecske megyen ki
Összesen a legelőre; derék jó emberek őrzik;
A kik egyegy darabot hajtnak be naponta ebédül
Hőslőknek, mellyet leghízottabbnak itélnek.
Én pedig e disznók csordáját őrizem itten,
S a legjobb sertést választva beküldözöm őknek.”
Szólt: amaz ette husát és itta esennen az édes
Bort, hallgatva; de vészt szőtt a hőslői fejekre.
A mint töltöznék s elegendők lettek az étkek,
Mellyből inni szokott, borral teletöltve kupáját,
Nyujtá a pásztor; fogadá ura szíves örömmel,
És felemelve szavát mondá neki szárnyas igékben:
„Hogy ki az a’ tehetős és gazdag férfi, barátom,
A ki felől szóltál s javain vásárola téged,
És Agamemnonnak lett veszve becsűlete mellett?
Szólj, hahogy ismerném közelebbröl is úri személyét.
Mert Zeus tudja s az ég más istenségei, vajjon
Hosszu kalandom után nem szólhatnék-e felőle.”
Emberek elseje szólt a disznópásztor ezekre:
„Oh öregem, nincsen jövevény, ki felőle hirekkel
Érkezvén be, hitelt nyerjen felesége s fiánál!
Ám szállásra ajánlkozván csak amugy hazudoznak
A koldúsok egyébként is, nem szólva igaz szót;
A ki pedig szellős Ithakába vetődik el ollykor,
Bémegy az asszonyhoz, ’s csalfán ámítani szokta.
Ő szivesen látván mindenről sorra kikérdi,
Aztán sírdogaló szemiből könyharmatok esnek,
Mint a’ külföldön meghalt férj hölgyehez illik.
Majd te is íziben egy hírecskét költeni fognál,
Ha valaki kacagányt és testi ruházatot adna.
Néki azonban aligha mohó ebek és madarak nem
Húzzák csontjairól a bőrt és nincs oda lelke!
Vagy halak ették meg tengerben, s csontai szerte
Fekszenek a parton, mélyen beborítva homokkal.
Igy veszvén oda már, noha minden kedves övéit
Megszomorítá, oh de kivált önnön magamat: mert
Illy kegyes úrra sehol sem akadnék, bárhova mennék;
Térnék bár házába tulajdon apámnak anyámnak
Vissza, ahol hajdan lettem s ők felnevelének.
És ezeket többé, noha sír a lelkem utánok,
Látni nem is vágyom szemeimmel elannyira otthon,
Mint a mennyire gyászolom a rég távol Odysseust.
A kit is ámbátor nincs itt, átallok amugy csak
Néven híni; mivel szeretett és jó vala hozzám;
Ugy vagyon, én a messzelevőt csak bácsizom őtet.”
Szólt neki erre viszont nagyságos bajnok Odysseus:
„Földi, mivel váltig kétled, s nem gondolod őtet
Visszajövendőnek, hanem a lelked hihetetlen;
Én nem amugy pusztán, hanem esküvel is bizonyítom,
Hogy megtér az urad. Jó hirdijt kapjak azonnal,
Hogyha megérkezik és önnön palotáiba szálland,
Köntöst és kacagányt alkalmas testi ruhául:
Mit ha szorult vagyok is, nem kérek senkitől addig.
Mert valamint poklok kapuját, ugy gyűlölöm, a ki
Engedvén inségeinek hazudozni merészel.
Tudja tehát meg Zeus isten legelőre, Odysseus
Vendégasztala s tüzhelye is, hova jöttem ezúttal,
Hogy minden meglesz valamit most mondok előtted:
Még ezen esztendő folytában megjön Odysseus,
E hónapnak végével s elejével amannak
Tér haza; és azután kifizet mindent, ki szerelmes
Gyermeke s hölgyének szomorítására törekszik.”
Mondá neki ezekre viszont kondás Eumaeos:
„Oh öregecske, sem én jó hirdijt nem fizetendek,
Sem haza nem jön uram soha többé! Csak te igyálsza
Békével, s másról kezdjünk szót váltani, eztet
Nékem eszembe se juttatván; tudniillik igen fáj
A szívem, ha drága nevét említeni hallom.
Hagyjuk az esküdözést; de azonban Odysseus akként
Jőjön meg, mint én akarom, mint Penelopeia,
És Laertes öreg, vagy Telemakhos nemes ifju.
Most meg ez ifjúért busulok, kit Odysseus ágzott,
Telemakhos fejeért, a kit, mint szép csemetét, hogy
Felnevelének az istenek és azt hittem örökké,
Hogy nem lesz roszabb apjánál észre s alakra:
Hát ennek valamelly istenség kárt tön eszében,
Vagy ha halandó is; ki Pylos földére hajózott
Atyja felől hírt kérdeni, bár amaz udvari hőslők
Utját állották: Ithakábol hogy gyökeresztül
Veszne ki véle együtt Arkisios isteni magva!
Ezt is azonban hagyjuk, akár kezeikbe kerűlend
Nékik, akár szabadul; bár fedje kezével az isten.
De történetidet te beszéld el, jó öreg, immár;
És igazán, hogy megtudjam, terjeszszed elejbém,
Hol vagyon országod? ki vagy és kik szűleid? aztán
Millyenféle hajón jöttél Ithakába? miképen
Hoztanak embereid? kik lenni dicsekszenek ők is?
Mert gyalog én csakugyan nem tartalak ám ide jöttnek.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Én ezeket, gazdám, igazán elmondom előtted.
Ámha elégséges kenyerünk létezne minékünk
Itt a csárdában, meg jó bor hosszu időre,
Békével lakomáznunk, és más látna dologhoz:
Könnyeden egy kerek esztendőnek alatta sem érnék
Végire, elmondván a szívbeli végtelen aggályt,
Mellyeket isteneim jósága bajoltata vélem.
Én egy birtokos és nemes ember gyermeke, a bő
Kretából eredek. Noha még a’ házba kivűlem
Törvényes nőtől több magzatok is születének
És nevekedtek volt, engem pedig áruba szerzett
Egy rima szült; de azért egyenes magvául ölelt jó
Kastor Hylakides, kitöl is származni dicsekszem;
A kit ur istenként tisztelt a kretai nemzet,
Boldogsága, derék fiai s jószágai végett.
Őtet azonban utóbb az enyészet karjai Hades
Mély birodalmiba szállítván, ím a szilaj ifjak
Sorsot vetve örökségökben elosztakozának,
Nékem csak keveset s épűletet adva lakásul.
Ekkoron egy módos gazdátol házasodám meg,
Mint önerényem hozta magával; mert nem akarki
S harckerülő voltam, ha ma nincs is semmi belőle:
De hiszen a tarlót szemlélvén ismered abbol,
Gondolom, a mit kell; mert sok búk értenek engem!
Ugy van, adott kebelembe merényt és harcias elmét
Pallas Athene s Ares! Ha talán száguldani népet
Válogaték; bajakat készitve az elleneseknek,
Lelkem előtt soha sem forgott a szörnyű halálnak
Képe, hanem legelőbb vágtam le az ütközetekben
Néki ugorva vitézt, miután nekem engede lába.
Illyen voltam háboruban: hanem a dolog avvagy
Háztartás soha sem tetszett, mi derék fiut és lányt
Nagyra nevel; de hajókba valék mindenha szerelmes,
Ütközetekbe, sikos dárdákba, nyilakba, keservek
Szerszámaiba, mik olly rettentők annyi szemekben.
Én azokat szeretém, mit előmbe az istenek adtak.
Tudnillik kedvét más másban szokta keresni.
Hát mig Troja alá nem szálltak az argosi rendek,
Addig evicke hajón tábornak fője kilencszer
Jártam külföldön zsákmányért; s mind sikerültek
Vállalatim; s miután kifogám a kellemetes részt,
Még azután is sok juta. Igy megnőtt vala házam,
És én tiszteletes, nagy lettem Kreta szigetben.
Hogy pedig e veszedelmes utat sorsolta borongó
Zeus, melly annyi vitéz embernek térdeit oldá:
Akkoron engemet is kiparancsolt Idomeneust is
Ilion ellen hadnagyokúl; és nem vala benne
Mód vonakodni, mivel sürgölt a nép szava minket.
Itt mi kilenc évig harcoltunk vértes akhivok;
Tizediken Priamos várát eldöntve, hajónkon
Hogy haza indúlánk, elszórt bennünket az isten!
S engem gondviselő Zeus bajjal látogatott meg.
Házamnál ugyanis csak egyetlen hóig örűlék
Gyermekeimnek, hölgyemnek, javaimnak: azontul
Aegyptosba huzott vala általevezni kedélyem,
Válogatott bajtársakkal s készségü hajókon.
Elkészűle kilenc; besereglett íziben a nép.
Most szeretett feleim vígan lakomáztanak immár
Hat nap együtt; kiknek szükséges barmokat adtam
Istenes áldozatúl és vendégségre magoknak:
Hetediken pedig indulván a kretai partrol,
Jó és kellemetes boreasnál könnyen eveztünk,
Mint vizmentében; nem is érté semmi csapásos
Kár az evicke hajót, de baj és nyavalyátlanul ottben
Ültünk, mig ezeket szellő s kormányos irányzák.
Szépfolyamú Aegyptoshoz hajtottam ötöd nap;
Mellynek medrében megszállva az uszka hajókkal,
Én szeretett társimra parancsoltam vala rögtön,
Veszteg lenni hajóinknál és őrzeni őket,
Kémeket útalván a szemlefokokra közűlök.
De azok engedvén vágyiknak s ösztöneiktöl
Hajtva, hamar dulták Aegyptos népinek áldott
Telkeit; asszonyikat, csecsemőiket elragadozták,
És magokat megölék. Zajok a városba behallott.
A lármára ezek tódultak hajnaleredtkor
Ránk; gyalogok, lovagok lepték a róna mezőket,
És ragyogó fegyver villámai. Mennykövező Zeus
Gyáva futást hintett feleim seregébe; nem is mert
Senkiök állani szembe, mivel mindenhol ölés volt.
Fegyverek éle sokat vágott agyon; élve vitettek
Többieink rabságra, nekik robotolni halálig.
Nékem hirtelenűl ezt ötlesztette azonban
Isten eszembe: de bár Aegyptos földei nyeltek
Volna, mivel később uj károk leltenek ismét:
Tudnillik sisakom letevém hevenyébe fejemröl,
A pajzst vállamrol, le kezemből a sima dárdát;
És elejekbe menék a király nyargalta lovaknak,
S térde után nyulván megcsókoltam. Könyörült ő,
S meghagya, és szekerére vevén elvitt haza sírót.
Bár sokan és sűrűn ökleltek kőröseikkel
Ellenem emberiből, kiknek mérges vala szívök;
De ő eltiltá, félvén vendégfogadó Zeus
Bosszuitól, ki gonoszságot szigorúan itél meg.
Itt maradék azután hét álló évig, elég pénzt
Gyüjtve az országban, mit népei szívesen adtak.
Annakutána, midőn itt volt a nyolcadik év is,
Phőnix férfiu jött, egy sok fortélyokon átment
Csempész, a ki elég embert megbuktata immár:
Ez rávett engem költött széndékira, mennék
Phőnikébe, holott laka és jószágai vannak.
Már azután helyben maradék esztendeig ennél.
Hogy pedig a napok és havak elteltek vala nála
Esztendő mulván, s ismét fordultak az órák;
Felszállíta hajóra, együtt Libyába menendőt
Véle, segédeül a vásárban, mint szava tartá,
De bizonyára eladni, hogy ott pénzzé tegyen engem.
Én, noha vélekedém, eleveztem kénytelen ezzel.
Barna hajónk zavaratlan jó boreas szelek által
Kreta felett viteték; de Zeüs vészt sorsola rájok.
Mert a mint Kretát elhagytuk messze, nem is tünt
Semmi lakóföld fel, hanem ég s tenger vala minden:
Ekkor szürke borút torlasztott össze hajónknak
Gépe felett Zeüs, és besetétült a viz alatta.
Ő sürüen dörgött, s villámot sujta hajónkba.
Eztet egészen megrázá isten nyila, s telve
Lett fojtó kénnel; valamennyi kihulla belőle,
És valamint hollók uszkáltak a barna hajónak
Környűlötte, hazájokbol kirekesztve Zeüstöl.
Nékem azonban nagy megesettségemben az isten
Két kezeimbe tevé maga a kékorru hajónak
Hosszú árbocfáját, hogy meneküljek az egyszer.
Én megölelve imezt hajtattam szélvihar által.
Horda kilenc napig; a tizediknek fénytelen éjén
Thesprotok földére csapott ki dühével az árviz.
Itt ingyen fogadott a nemzet Phido királya
Házában, miután édes fia jött ki, s hidegtöl
És bágytol legyalázottat felemelve kezemnél
Fogva magával vitt, mig nemzetes atyjahoz érénk;
A ki palástot adott és köntöst testi ruhául.
Ott halottam Odysseusről, a gazda beszélvén,
Hogy haza készűlőt megvendégelte s szeretve
Látta; előmutatá az Odysseus összeszerezte
Rézfélét, aranyat, s a sok munkába került vast.
Másnak is elszolgálna bizonynyal tízed iziglen,
Olly soka volt neki a fejedelmi terembe lerakva.
Őtet Dodonába beszélé mentnek, olympi
Zeus terepély cserfájátol hallgatni tanácsot,
Rég tovaléte után szellős Ithakába miképen
Térjen meg, nyilván-e avagy titkolva személyét.
Erre megesküdt még, áldmást is billikomozván,
Hogy lebocsátva hajó s készek bajtársai hozzá,
Kik szeretett földére tegyék nagyságos Odysseust.
Engem azonban előbb küldött el; mert buzatermő
Dulikhionba hajó volt indúlóban az ország
Emberivel: s az, Akastokhoz hagya vinniek engem,
A honi felséghez, séretlenül; ámde galádság
Tetszett lelköknek, hogy részem bú legyen ismét.
Mert miután földtől elevedzett messze hajójok,
Egyszeriben szolgák munkáira szántanak engem;
S megfosztván kacagány és köntös testi ruhámtol,
Más nyomorú foszlányt és köntöst adtanak érte,
Folt hátán foltost, szemeiddel mint ime látod.
Estefelé mívelt Ithaka partjára jutottak.
Itt engem feszesen megköttek az uszka hajóban
Izmos alatsággal; magok a szárazra tolongván
Sergestül, szélén az özönnek megvacsoráltak.
Nékem azonban az égi karok kötelékimet ollyan
Könnyen eloldották! Ekkor befedezve gunyámmal
Főmet, s a kormányon alácsuszamodva haboknak
Szegzém mellemet; és mindkét kezeimmel erősen
Dolgozván, mihamar kieveztem messzire tőlök.
A mint fellépék, egy lombos sűrü csalitban
Meghuztam magamat; s ím azok körülöttem alá s fel
Járva sopánkodtak. Miután nem jónak itélték
Még beljebb nyomozódni, megint az evicke hajóra
Csődűlének. Imigy rejtvén el az istenek engem
Tőlök, jó ember, szíves csárdádba hozának,
Mint látod; miután még egyszer végezet élnem.”
Mondá néki ezekre viszont kondás Eumaeos:
„Oh nyavalyás vendég, szavaid de fölötte szivemre
Szolgáltak, festői ügyes bajos annyi utadnak!
De már az csakugyan nem volt nagyon ildomos, és én
El se hiendem, Odysseusröl; vajjon minek immár
Illy létedre világba hazudnod? Jól tudom én azt,
A mi uram hazajöttét illeti, hogy megutálták
Őtet az égi karok; mert nem halt Troja alatt meg,
Vagy bajtársaitol, miután befejezte csatáit!
Igy az akhiv egyetem sirhalmot emelne fölébe,
És maradandó hírt örökített volna fiának.
Most a harpyák ragadák el nyomtalan őtet!
Én pedig itt vagyok a disznóknál félre, ki bé sem
Rándulok a városba, hacsak maga Penelopeia
Nem hívat be, midőn netalán valahonnan izentek.
Aztán illyenkor körülülve kikérdik az útast.
Mind kik rég tovaléte felett epedeznek az urnak,
Mind kik jószágit büntetlen emészteni készek.
Nékem azonban nincs kedvem puhatolni azóta
Hirt, hogy egy aetol férfiu egyszer rászede; a ki
Emberölése miatt sok nép országain által
Szállásomra vetődött, s én kedvelve fogadtam.
Mondta, hogy Idomeneusnél látá Kreta szigetben,
Mellyeket a szél megroncsolt, tatarozni hajóit;
S hogy haza jő vagy még a nyáron vagy pedig őszszel,
Válogatott bajtársaival sok kincset emelve.
Hát, oh szegény öregecske, ha már hozzám hoza isten,
Te se akar hitegess akar ámíts engem ezentul:
Mert nem azért látlak szivesen, de azért hogy imádom
A vendégfogadó Zeust és sajnállak ügyedben.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Ej de igen hihetetlen szív vagyon a te balodban,
Hogy noha esküdtem sem akarsz meghinni szavamnak!
Jersze, fogadjunk fel, s mind a kettőnkre tanúkul
Nézzenek isteneink, kik olympos székein ülnek;
Hogy ha valóban urad haza érkezik, akkoron énrám
Köntöst és kacagányt adván elküldesz azonnal
Dulikhionba, hová szívem legjobban ohajtoz.
Hogyha pedig haza nem jő gazdád, mint megigértem,
Akkor uszitsd bojtáridat és vettess le sziklárol,
Hogy más koldus is ója magát a szófi beszédtöl.”
Mondá néki ezekre viszont kondás Eumaeos:
„Vendég, igy csakugyan jóféle becsűletes ember
Volnék én ma s utóbb mindenkor földi nememnél,
Hogyha kit olly örömest szállásra fogadtalak, aztán
Végre megölnélek s éltednek végire járnék!
Akkor ugyan bizvást mehetek könyörögni Zeüshez!
De vacsorálnunk int az idő; bárcsak hamar itthon
Volnának feleim, hogy jót készíteni fognánk.”
Míg ezek egymás közt illy szókat váltogatának,
Elközelítettek disznók s kondásaik; a kik
Egyszeriben berekesztették a nyájat az ólba.
Nagy röfögés hangzott közepettek az összebuvóknak.
Szólott Eumaeos kondás bojtárihoz aztán:
„Hozzatok egy legjobb süldőt, hadd áldozok ennek
A távolhoni embernek; de magunk is üdüljünk
Véle; kik a disznó körül olly régóta szigorgunk,
Ámde veritékünkön egyéb büntetlenül hízik.”
Igy szólván éles vassal fát hasgata rögtön.
Addig öt éves igen hízottat hoztak azok be,
S a kócikra tevék. Kondás Eumaeos ezuttal
Sem feledé el az isteneket, mert szíve helyén volt;
De elzsengézvén fogasát, tüzlángba dobálá
A feje sertéit, s lekönyörgött mindenegy istent,
Hogy hozzák haza külföldröl nagyságos Odysseust.
Ekkor felkapván földről egy cserfa hasábot,
Agyba ütötte; azok megmetszték és csupaszíták,
Aztán széttagolák; a kondás bétakará háj
Rétegivel nyersét, miket elzsengéze husábol
Imezeket liszttel meghintvén tüzre dobálá;
Többit meg darabokra szedék, s nyársakra taszitván
Megsütték ügyesen; majd onnan sorra leszedték
És asztalra rakásolták vala. Felkele mostan
Kuktaul a kondás, sok jóban járatos ember,
És az egész süteményt hét osztályokra metélvén,
A Nympháknak egyet, Hermesnek Maja fiának
Mást ada áldozatul, s a többit társinak osztá;
Elves Odysseust hátával tisztelte magát meg
A fogas állatnak, s felüdíté jó ura szívét.
És felemelve szavát mondá neki terves Odysseus:
„Bár Eumaeos, az isten is ugy kedveljen az égben
Tégedet, a mint én, hogy koldusul ennyire tisztelsz.”
A kinek igy mondotta viszont kondás Eumaeos:
„Láss hozzája, szegény vendég, és a mi kitelhet
Vedd jó néven; egyet megad és mást megtagad isten,
Mint neki tetszik; mert hatalommal uralkodik ottfent.”
Szólott, és zsengét mutatott be az égi karoknak;
S lángszinü bort áldmásozván dulvári Odysseus
Ur jobbjába tevé, ki is ott ült részei mellett.
Ellenben kenyeret szolgála Mesaulios; a kit
Jó ura távollétében kondás Eumaeos
Szerzett, tudta kivűl asszony s Laertes öregnek,
Vásárolva Taphos népétől önmaga pénzén.
Most kiki a feladott eleséghez nyúla kezével.
Végre hogy éhök megcsilapult és szomjok elalvék,
A kenyeret nyomon elhordotta Mesaulios; aztán
Többiek étellel jóllakva nyugodni siettek.
Holdtalan és gonosz éjszaka volt; szakadott pedig egyre
A nagy eső; zephyros nedves szele dúdola közben.
És mondotta Odysseus úr, kísértve kanászát,
Hogyha levetvén öltözetét őnékie adná,
Avvagy mással adatna; mivel bizonyára szivén volt:
Nos hallgassatok, Eumaeos s bojtárai; most már
Feldicsekedni fogok, mivel a kópé bor erősen
Bánt, melly dalra fakaszt nem gyéren s lágy nevetésre
Bárki eszélyes férfiut; és táncokra is elhajt,
S ollyan igékre fakaszt, mikkel hallgatni tanácsos.
Én, miután neki bőszültem, csak nem nyelem el már.
Vajha legény volnék, és folyvást ollyan erőben,
Mint hogy Troja alatt egykor száguldani mentünk,
Mellyben Odysseus és Menelaos egyéne vezérelt,
S köztök harmadik én, azok által menni szorított!
A mint a várost és roppant kőfalat érők,
Mi az emelt falnak környékén sűrü bozótban
Nád és tócsa között felfegyverkezve csoporton
Fekvénk; hol boreas támadván rosz fagyos éjjel
Állt be; reánk híves hó hullongott le, miképen
Zuzmara: vértinken nagy jégcsapok álltanak össze.
Másoknak kacagányai és dolmányai lévén
Nyugton aludtak, vállaikat befedezve paizszsal;
Én pedig esztelenül társimnál hagytam az öltönyt
Hátra, remélvén hogy csak meg nem fázom: egyetlen
Fényes övemmel meg paizsommal mentem az utra.
De a mint éjharmad lőn s a csillagok immár
Átmentek vala, szólítom közelemben Odysseust,
A könyökömmel meglökvén; ki legott csupa szemfül:
„Nagyságos Laertiades, fortélyos Odysseus,
Én meg nem vallom, hanem a szörnyű hideg itten
Vesz meg! Hisz nincsen kacagányom; daemoni csel volt,
Hogy pőrén jőjek! Már nincs mód benne kiállnom!”
Mondottam; ki beszédeimet felfogta legottan,
Mint törvénye tanácsban volt és ütközetekben.
És szólítván meg halkal mondotta viszontag:
„Hallga, netán valamellyik akhiv meghallja ezen szót!”
Ennek utána beszéle, fejét könyökére nyugasztván:
„Halljátok, bizonyos csuda álmat láttam, oh társak!
A tábortol igen tova jöttünk; annak okáért
Menjen alá Agamemnonhoz valamellyik egyénünk,
Hírül vinni, hahogy több embert küldene hozzánk.”
Szólott. Andraemonfi Thoas egyszerre felugrik
Fektéböl, s bibor öltönyegét lekeritve magárol,
Vissza hajóinkhoz: kinek annak utána mezében
Jó kedvvel fekvém, mig a széptrónu korány jött. -
Bár ollyan fiatal volnék és annyira izmos;
Öltönyt adna tudom valamellyik csárdai kondás,
Tisztelet és becsülettel látva tekintetes embert!
Most kiki megvet ezen széternyedt testi ruhában.
A kinek igy mondotta viszont kondás Eumaeos:
„Oh öreg, a te regéd szörnyen jó, mellyet előnkbe
Adtál! ez nem volt csak amollyan holmi badar szó!
Hát se ruházatban sem egyébben nem leszen e helyt
Szűköd ezúttal, mit megesett koldusnak ohajthat
Szíve: hanem reggel majd tennen rongyodat öltsd fel
Ujra; mivel nálunk nincsennek sok kacagányok
És csereöltözetek, hanem egyegy mindenikünknek.
Hogyha Odysseusnek megjő kedves fia, néked
Ő kacagányt s öltönyt fog ajándékozni sajátul;
Aztán elküldend örömest, valamerre szived húz.”
Igy végezve felugrott, és tüznek közelébe
Tette az agg ágyát, betakarván kecske s juhbőrrel.
Erre feküdt le Odysseus ur; s most rája fölülröl
Sűrű nagy kacagányt vete, melly felső ruhaul volt
Néki, midőn valamelly igen alkalmatlan idő járt.
Igy feküdött már itten Odysseus, és körülötte
A fiatal bojtárok. Azonban jó Eumaeos
Nem szeretett ám a sertéstöl messzire hálni;
De felfegyverkezve kiment, örömére az urnak,
Hogy tovalétében jószágait emberül őrzé.
Izmos válla körűl éles kardot tön először,
Aztán sűrü csuhát vett széltől, ennek utána
Kecskének tetemes bőrét öltötte magára,
Végre hegyes kelevézt vőn emberek és ebek ellen.
S most lefekünni eredt, hol sertés disznai boltos
Szikla alatt háltak, menedéken az éjszaki széltől.

Nincsenek megjegyzések: