2016. január 29., péntek

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) tizenötödik ének

TIZENÖTÖDIK ÉNEK.

Telemakhos Lakedaemonból Ithakába menekszik.
Pallas ezenközben tágas lakedaemoni földre
Ment vala, drága fiát nagyságos Odysseus urnak
Visszaidézni legott, emlékeztetve honára.
Őt és Nestorfit hadnagy Menelaos Atrides
Fényes előtornácában lefeküdve találá:
És Nestorfit ugyan mélységes alásba merülten;
Telemakhosra pedig nem jött álom, hanem édes
Atyja feletti keservében mindegyre virasztott.
Hát közelébe terem s mond hozzá kékszem Athene:
„Telemakhos, többé nem jó tova lenni hazulrol,
Elhagyván jószágidat és olly büszke hatalmas
Népeket a háznál; netalán kifogyaszszanak abbol,
Szétosztván értékeidet, s te haszontalan útazz.
Kérd meg azért iziben hadnagy Menelaos Atridest,
Küldjön el innen, hogy hon lelhesd édes anyádat:
Mert már atyja is és vérségei Eurymakhoshoz
Sürgetik őt nőül, mivel ez mind tulkeli hőslő
Társit ajándékkal, jegyben legtöbbet igérve;
Hogy ki ne hordassék lakotokbol nélküled ez s az.
Mert tudod azt, mi kedély országol az asszonyi szivben!
Annak ohajtja lakát gyarapítani, a ki nejéül
Vette, korábbi szülötteiről és néhai kedves
Férje felől mitsem kívánván hallani többé.
Visszaevezve azért, bizzad jószágidat ollyan
Sáfárnéra, ki leghívebbnek látszik előtted,
Mig neked egy kedves feleséget rendel az isten.
S most egyebet kötök a szívedre, csak el ne felejtsed.
A hőslők java leskődik rejtekben utánad
Mind Ithaka kikötőjében mind durva Samosnak,
Meggyilkolni sovár, mielőtt honnodba mehettél.
De én nem hiszem azt; hamarabb gyomrába fogadhat
A föld egy vagy más daliát, ki ma nálad ebédel.
A szigetektöl azért tarts mindig félre hajóddal,
És éjente utazz; jó szellőt kelt fel utánad
Majd az az istenség, ki vigyáz és gondosan őriz.
Végre midőn Ithakában az első fokra jutottál,
Küldd nyomon a városba hajódat társaid által,
Te pedig egyszeriben menj a kondáshoz; az ember
Disznópásztor ugyan, hanem emberségesen érez.
Hálj meg nála; magát ellenben küldd be azonnal
A városba, hirűl szellemdus Penelopéhez,
Hogy se bajod sincs és megjöttél néki Pylosbol.”
Imigy szólta után feleredt a boldog egekbe.
Telemakhos pedig illetvén sarkával utának
Társát, felkelté, s ekképen szólt vala hozzá:
„Kelj fel Nestorides Pisistratos, a lovakat vidd
S fogd szekerünkbe legott, hogy azonnal utunkra mehessünk.”
Mond vala Nestorides Pisistratos erre viszontag:
„Telemakhos, lehetetlen még, bármint sietünk is,
Utnak eredni setét éjjed; majd megvirad immár.
Várj, míg úri ajándokait szekerünkre teendi
Dárdák embere, a híres Menelaos Atrides,
És elbúcsúzik jól felbiztatva mitőlünk.
Mert olly gazdáról emlékezik élete minden
Napjaiban az utas, ki megemberlette személyét.”
Szólt; az aranytrónú hajnal pedig eljöve mindjárt.
És közelített volt hozzájok szög Menelaos,
Szépfürtű Helene mellől felkelve az ágybol.
Sejtvén őtet Odysseus ur deli gyermeke, gyorsan
Kapta elé s szaporán felvette magára az ékes
Köntöst; és izmos vállára királyi palástot
Öltvén, ment kifelé; miután közel ért vala hozzá,
Szólítá meg Odysseus magzata szög Menelaost:
„Atrides, népek fejedelme, dicső Menelaos,
Küldj immár engem szűlőföldemre lakodbol;
Tudnillik haza húz szívemnek vágya esennen.”
Szólt neki erre viszont hadnagy Menelaos Atrides:
„Telemakhos, haza vágyakozót én itten ezentul
Nem tartóztatlak; sőt még olly gazda sem épen
Emberem, a ki felette szeret befogadni vidékit
S a ki felette gyülöl. Legjobb mindenben az okmód.
Egy gonosz, a maradást kereső vendéget utára
Hajtani, és az elindúlót lemarasztani rabként.
Vendéget szivesen lássunk, s ha kivánja ereszszük.
Csak várd el, mig ajándokimat szekeredre teendem
S láttad az ékeseket magad, aztán némbereimmel
Még búcsúlakomát készíttetek ennyi javambol.
Mindkettő, haszon is, de becsűlet is és különös dics,
Hosszabb utra előbb megvendégelten erednünk.
Hogyha pedig Hellasba s közép Argosba szeretnél
Elrándulni, magam kisérlek el és fogatok be;
S meghordozlak a városokon: mellyekben ugyancsak
Senki üres kézzel nem ereszt el, sőt ad egyet mást,
Vagy valamelly réz hárambot, vagy nagyszerü kondért,
Vagy pedig öszvérpárt, avvagy még kelyhet aranybol.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Atrides, népek fejedelme, dicső Menelaos,
Csak haza kívánnék egyenest útazni; miérthogy
Senkit sem hagytam jószágaim őreül otthon:
Hogy mig atyám keresem, netalán önnön magam addig
Vagy valamelly becses értékünk hon semmire menjen.”
Hallván már ezeket hadnagy Menelaos egyéne,
Egyszeriben neje és a szolgálókra parancsolt,
Jó búcsúlakomát készíteni annyi sokábol.
Erre Boethődes Eteoneus álla elébe,
Felkelvén, miután nem igen szállásola messze:
Véle tüzet rakatott hadnagy Menelaos Atrides,
S húst hagya sütni; ki nem lett szófogadatlan urának.
Ez pedig illatozó kincses tárába lesétált,
Nem maga, mert Helene s Megapenthes nyomba követték.
Végre midőn oda értek ahol kincshalmai voltak,
Atrides maga egy nagy gömbölü billikomot vett;
Jó Megapenthesnek kondért hagya vinni ezüstböl,
A fiunak; Helene pedig a szökrények előtt állt,
Hol maga készítette remek diszfátylai nyultak.
Mellyekböl Helene nők istennéje kivette
A legkellemesebb himűt és nagyszerüebbet;
Ez mint csillagzat tündöklött, és legalul volt.
Annakutána tovább mentek, mig Telemakhoshoz
Jutnának; kihez aztán szög Menelaos imigy szólt:
„Telemakhos, mint szíved ohajt, akként vigyen immár
Zeus atya, Herának mennydörgő férje, hazádba!
Én részemröl ajándokul a házamba levőkböl
A legszebbeket és a legbecsesebbet ajánlom:
Egy müremek kondért adok ímé néked, ezüstböl,
Vertet ugyan, hanem ajka körül beszegettet aranynyal,
Hephaestos remekét: nekem egykor Phaedimos adta,
Sidonbéli király, vendégül dús teremébe
Szálltnak; most pedig én néked kedveskedem azzal.”
Igy végezve kezébe tevé híres Menelaos
Gömbölü billikomát; azután Megapenthes erélyes
Ifjú a fényes kondért elejébe kerülve
Felhelyezé. Ott állt Helene széparcu királyné
Fátyollal keziben, s szavait felemelve beszélett:
„Én ez ajándékkal kedveskedem, ifju, tenéked;
Hadd legyen emlékül Helene kézműveiböl, hogy
Felvegye a nászon jegyesed; hanem addig anyádnak
Tedd el kincstárába. Szülőföldedre pediglen
S mennyezetes házadba szerencsés útat ohajtok.”
Szólva kezébe adá; ki is örvendezve fogadta.
Mellyeket átvévén lelkes Pisistratos eltett
A ládába, körülnézdelvén kandi szemekkel.
Itt Menelaos bennöket a palotába vezette,
Hol fényes székekre avagy trónokra ülének.
Ekkor arany korsót hordozván egy szobanémber
Kézvizeket töltött az ezüst tálcára belőle
Mosni; gyalult asztalt helyezett nekik annakutána;
Mellyre szemérmes sáfárné kenyeret raka, s bőven
Hordott ételeket, mindenböl szívesen adván.
Erre Boethődes húst vagdalt s részeket osztott;
Bort pedig Atrides fia töltött jó Megapenthes.
Most kiki a feladott eleséghez nyúla kezével.
Hogy pedig éhök megcsilapult és szomjok elalvék,
Akkor Telemakhos meg Nestor pártalan ifja
A lovakat befogák, s díszes szekerökre felültek;
És kirobogtanak a dörgő csarnoknak alóla.
Vélek együtt haladott hadnagy Menelaos Atrides,
Jobbjában mézízü boros serleggel aranybol
Megterhelve, mikép áldmással ereszsze el őket;
És lovaiknak elébe került, és monda köszöntve:
„Isten véletek, ifjaim; és mondjátok el otthon
Üdvemet érdemdús Nestornak is, a ki valóban
Édes atyám vala, mig Trojánál harcokat űzénk.”
Telemakhos nemes ifju felelt neki módosan erre:
„Mink igenis neki mindezeket híréül adandjuk
Úri parancsodként, Zeus embere! Bár Ithakába
Érkezvén szintigy mondhatnám én meg atyámnak
Híres Odysseusnek, mi egész vendégszeretettel
Látva jövök tőled, sok drágát hozva magammal!”
Szólónak jóféle madár szállt jobbra felette,
Egy sas, körmei közt ketrecből elragadott nagy
Házi fehér lúddal; mit üvöltve követtenek ottlent
Férfiak és nejeik: melly elközelítve feléjek,
Jobbra csapott át a paripáknak előtte. Örömmel
Látták a tüneményt ezek, és megvídula szívök;
És felemelve szavát daliás Pisistratos igy szólt:
„Vedd fel, oh istennek kedvence, dicső Menelaos,
E csudajelt vajjon neked adta-e vagy minekünk Zeus.”
Szóla; tünődött most hadnagy Menelaos Atrides,
Célszerü válaszként mit mondjon az ifju szavára;
De fátylas Helene megelőzvén vága közikbe:
„Halljatok engemet; én eljósolom a mit eszembe
Hoztak az égi karok, s a mit bételni reménylek!
Mint ez házban idült ludat éles körmivel elvitt,
Hegyről szállva, holott faja és csirkéi lakoznak:
Ugy jut Odysseus sok küzdelmek s úti kalandok
Által övéi közé, s áll bosszút; vagy pedig otthon
Lévén már is az álhőslőknek vésznapot elmél.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Úgy engedje Zeüs, Herának mennyei férje;
S én teneked, mint istennek, hálát adok otthon!”
Erre megostorozá lovait Nestor fia: mellyek
Spartábol sebesen nyargaltak a róna mezőre.
Igy csörtettenek a szerszámos igában egész nap.
A nap elalkonyodott, besetétűlének az útak:
Ők a Pheraeknek tértek földére, Diokles
Termibe, Orsilokhos fiaéba, kit Alpheus ágzott;
Hol megháltanak, az vendégit örülve fogadván.
A rózsásujjú hajnalnak támadatával
Méneiket befogák s díszes szekerökre felültek,
És kirobogtanak a dörgő csarnoknak alóla;
S megcsapkodta: serény lovaik nem resten igettek.
Nem sok időre Pylosvárnak közelébe jutottak.
Szólítá meg Telemakhos Pisistratost ekkor:
„Oh Nestorfi, mikép fognád bétölteni nékem
Egy szavamat? Mi atyáinkrol vendégei régen
Lenni dicsekszünk egymásnak, s még erre korácsok;
És ez az út mibelénk még több rokonérzetet oltand.
El ne vigy engem odább, de hajómnál tégy le, oh isten
Adta; netán az öreg szíves vendégszeretetböl
Házánál fogjon; mert már haza kell ma sietnem.”
Szólott. Nestorides pedig elgondolta magában,
Vajjon igényének hogy fogna felelni hiven meg.
Végűl ez látszott legcélszerüebbnek előtte:
A lovakat kifelé tartá a parti hajóhoz,
És kiraká a tatra dicső Menelaos Atrides
Gazdag ajándokait, mezet és az aranynemü kincset;
És szorgalmazván mondá neki röpke szavakkal:
„Szállj be sietve tehát, és sürgesd társaidékat,
Mig haza érkezvén hírt tennék édes atyámnak.
Mert tudom azt az egyet, nagy Odysseus magva, s előttem
Képe, hogy a milly hajthatlan, bizony el nem eresztend,
Sőt maga jő bévinni legott; és tőle ugyancsak
El nem mégy üresen. De nagyon haragudni fog igy is.”
Igy végezte után haza fordította serényes
Méneit egyszeriben, s hamar a városba poroszkált.
Telemakhos pedig igy sürgette hajóra barátit:
„Rendezzétek az eszközöket, s szálljunk be legitten,
Bajtársim; miszerint haladéktalan utnak eredjünk.”
Mondá: szót fogadott örömest kiki nékie, s gyorsan
Felhágdostanak és révészpadaikra ülének. -
Mig az ezekben volt és istent kére, s Athenét
Áldozatokkal imádta hajója farán: közelített
Némelly férfi, közép Argosból emberölésért
Elbujdosva, Melampusnak véréböli jósló.
Ez juhszűle Pylos földén tartotta lakását
Hajdaniban, gazdag lévén és háza kitűnő;
Egykor azonban számüzetett, elitélve hazája
S Neleus élőknek legfelségesbike által,
A ki sok értékét álló éviglen erővel
Birta. Melampus tudnillik Phylakos teremében
Súlyos békókkal terhelten sorvada, Neleus
Széphaju lánya miatt, valamint a nagyszerü bűnért,
Hogy meglátogatá istennő mérges Erinnys.
Ámde haláltol megszabadult vala, és Phylakéböl
A bőgő csordát Pylos országába kihajtá;
És Neleus bántalmaiért boszut állva, leányát
Öcscsének nőül házához vitte: azonban
Önmaga máshova ment, lovas Argos földire, hol sors
Volt a városnak hatalommal uralgnia népén.
Itt megnősüle, és nagy házat mennyeze; aztán
Mantios, Antiphates két lelkes gyermeket ágzott.
És ugyan Antiphates nemzette leventa Oikleust,
Híres Oikleus ellenben deli Amphiaraost,
Kit váltig szeretett mindennemü kegygyel Apollon
S mennyei Zeus; nem is ért az öregség szent küszöbéhez,
De megadózott Thebe alatt, amaz asszonyi díjért.
Ettől Amphilokhos s Amphion láta világot.
Mantios ellenben nemzé Klitost s Polyphidest;
Kik közül arca miatt Klitost az egekbe ragadta
Volt az aranytrónú Hajnal, hogy az isteni karban
Létezzék; Polyphidesnek pedig Amphiaraos
Holta után első jóslást ada földön Apollon.
Ez Hyperesiába vonult, atyjára szivében
Felbosszankodván; hol jóslatot oszta nemének.
Imennek jöve közbe Theoklymenos fia mostan,
Telemakhosnak egyénéhez közelitve, ki épen
Szent áldmásokkal vala elfoglalva hajóján;
És felemelve szavát mondá neki szárnyas igékkel:
„Oh kedves, miután épen szent áldozatokban
Lellek, az áldozat és istenre könyörgök, ezenkül
Drága fejedre s barátaidéira, kik veled együtt
Járnak utadban, szólj igazat s szavaimra ne titkold:
Ki s mi halandó vagy? hol szűlőfölded, atyáid?”
Mondá Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Jól van, vendég, én igazán megvallom előtted;
Mert Ithakában eredtem; atyám neve bajnok Odysseus
Volna, ha volna, de ő gonoszul elveszve halott már!
Most is ezen feleket meghíván sürge hajómon
Rég tovalévőröl bizonyos hírt kérdeni járok.”
Mikre Theoklymenos szólott neki, istenes ember:
„Én is szinte hazám földéről bujdosom, embert
Ölve meg, egy hazafit, kinek öcscsei s bátjai vannak
Argosban, hol akhiv nép fénylik nagy hatalommal;
E népnek haragától és vesztemnek előle
Bujdosom, az lévén nekem immár sorsom a földön!
Végysze hajódra tehát, hozzád menekültet ügyemben,
Hogy ne veszítsenek el; mert gondolom, üldeni fognak.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„El nem utalhatlak beohajtót gyármü hajómba;
Jer; mi barátsággal látunk, a mint lehet, otthon.”
Igy szólván a réz dárdát átvette kezéböl,
És az evicke hajó fedezett padjára helyezte.
Önmaga is feleredt azután a sürge hajóra;
Mellynek tatja felett a mint helyt foglala, mellé
Szólította Theoklymenost. Bajtársai oldtak,
S Telemakhos haladéktalanul szívökre parancsolt,
Fegyvert fogni: azok bevevék szorgalmasan a szót;
És felemelvén a hosszú fenyvárbocot, öblös
Fészkibe zakkanták, s lekötötték font kötelekkel;
Mellyre fehér lobogót vontak jócserzetü szijjal.
Ekkor kellemetes szellőt keltett fel utánok
Kékszem Athene, sebes járásút a levegőben,
Hogy sós pályáját mi hamar szelhesse hajójok.
A nap elalkonyodott, behomályosulának az útak,
És ez hajtva Zeüs szele által elinga Pheraeknél,
Elfuta Elistöl, hol epiv nép tartja lakását.
Innen odább úsztatva fokos szigeteknek ereszté,
Gondolkodva, menekszik-e vagy kezeikre kerűlend. -
Ámde Odysseus a csárdában s jó Eumaeos
Ott vacsorálának, magok és a többi cselédség.
Végre midőn éhök csilapult és szomjokat olták,
Mondá közre Odysseus ur, kísértve kanászát,
Vajjon szíves-e még hozzája s marasztja-e folyvást
Szállásán, vagy már örömest városba menetné:
„Halljad, oh Eumaeos s minden bojtárai véle,
Én holnap reggel már a városba mehetnék
Koldulgatni, nehogy magatoknak terhire légyek.
Csakhogy jól útasíts és láss el okos kalaúzzal,
A ki bevisz; majd aztán a városba magamnak
Kell eljárkálnom, ha cipót s levet adna ez és az.
Elmennék örömest nagyságos Odysseus úri
Házahoz is, hiremet megmondani Penelopének;
Sőt bekivánok ama hőslők csapatába egyuttal,
Ha valamit kapnék sok számtalan ételeikböl.
Én mindent ügyesen megtennék, a mit akarnak.
Mert azt mondhatom, és te figyelmezz, el se felejtsed;
Hermesnek jóvoltábol, ki az emberi munkát
Mind áldással mind becsülettel szokta követni,
Szolgálatban ugyan nem tesz rajtam ki halandó,
Sem ha tüzet kell rakni, se fát hasogatni reája,
Vagy húst sütni avagy darabolni, vagy önteni mézbort;
Millyeneket nagy urak szolgálatjára kisebb tesz.”
Monda sohajtva nagyot kondás Eumaeos ezekre:
„Jaj vendég, de ugyan hogy jutnak néked eszedbe
Illyen gondolatok? Te valóban vesztedet érzed,
Hogyha be kívánsz a hőslők csapatába vegyülni,
Kiknek erőszaka és büne a vas egekbe kiáltoz!
Ám az azoknak felszolgálók képe nem illyen;
De fiatal, csínos dolmányú köntösü népek
Mindig csillámló fejjel, szép tetszetes arccal
Kellemesek szoktak nekik ott udvarlani, sok bort
És húst meg kenyeret rakdosván asztalaikra.
Légy hát veszteg; hisz itt egyikünknek terhire sem vagy,
Sem nékem se pedig más házbeli társaiméknak.
Hogyha Odysseusnek megjő kedves fia, ez majd
Öltönyt és kacagányt fog ajándékozni tenéked,
Aztán elküldend örömest, valamerre szived húz.”
Szólt neki erre viszont nagyságos bajnok Odysseus:
„Bár Eumaeos, az isten is úgy áldjon meg az égböl,
Mint én kedvellek, hogy tiltasz járni kalandot!
Nincs koldúlásnál gonoszabb baj az emberi népen;
De bomlott hasaért mégis hányféle veszélylyel
Nem küzd férfiu, kit nyomor és kár s bánatok értek!
Most, miután itt fogsz engem s elváratod őtet,
Szólj nekem anyjárol nagyságos Odysseus urnak,
S atyjárol, kit a vénségnek küszöbén hagya itthon;
Élnek-e vajjon még a nap fényének alatta,
Vagy pedig elhaltak s Hades birodalmiban immár.”
Szólott a kondás neki erre, becsűletes ember:
„Jól vagyon, oh vendég, igazán megmondom előtted;
Még Laertes ugyan ma is él, de Zeüshez örökké
Felkönyörögve, mulaszsza ki már valahára: mivel jó
Magzata távolléte nagyon keseregteti szívét,
És elmátkázott felesége; ki főleg epeszté,
Hogy meghalt s az öregség nyers gyötrelmire hagyta.
Még pedig olly gyászos módon sorvadt oda kedves
Gyermekeérti keservében, hollyannal azokbol
Senki se halljon meg, kiket itt ismerni tanultam.
Hej mig ő megvolt, noha kínosan élte világát,
Addig igen kedvemre esett vele szóba eredni;
Mert egyetembe nevelt fátylas Ktimenével, utolsó
Szép lányával azok teljes számába, kiket szült;
Véle nevelt, s kissé szeretett csak nála kevesbé.
Hogy pedig a gyönyörű ifjúság napjait érők,
Itt Ktimenét kiadák sok marhát nyerve Saméba:
Engemet ellenben kacagán s öltönybe sajátként
Öltöztetve nagyon szépen, lábamra sarúkat
Adva, mezőre bocsátott; és még jobb vala hozzám.
Mostan már ettöl mind el vagyok esve! Azonban
Űzött dolgaimat jó istenem áldani szokta;
Ezt eszem és iszom, és ebből emberlem az útast.
Urnémtol pedig épen nem hallhatni szelídet,
Sem szót sem dolgot, miután nagy baj van a háznál,
Dölfös férfi csoport. Pedig a szolgáknak időnként
Kell ám szólni az asszonynyal, megkérdeni őtet,
S enniek inniok; aztán meg parlagra is egymást
Vinni, mi mindig jól esik a házbéli cselédnek.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Vajmi parányi korodban kellett, oh Eumaeos,
Néked szűleid és házadtol messzeszakadnod!
De ugyanis mondd el s add értésemre himetlen,
Nem dulatott-e honod fel harcos férfiak által,
Mellyben atyád és édes anyád tartotta lakását?
Vagy juhok és ökrök mellett a telki magányban
Rablók fogván el, s felvetve hajóra ez ember
Házához hoztak, ki nekik jó árodat adta.”
Szólott a kondás neki erre, becsűletes ember:
„Oh vendég, mivel ezt akarod kikeresni belőlem,
Várj hát és teljék a kedved; azonban igyálsza
Bort békével: igen hosszúk ezen éjek; aludni
Van most untig idő, de beszélgethetni is; és te
Óra előtt ne fekügy, baj lévén a feles álom.
Többiek ellenben kimehetnek aludni, ha kedvek
Tartja, csak aztán hajnalban hajtsák ki mezőre
Reggelizésök után a jó urasági kocákat.
Mi pedig étel ital mellett e csárdai lakban
Egymásnak szomorú történeteinket elébe
Adva mulatgassunk: mert bú is jól esik ollyan
Férfiunak, ki sokat szenvedt és sokfele bolygott.
És most hadd felelek kérdő szavaidra meg immár.
Egy sziget áll, Syrie, ha hirét hallottad, oh vendég,
Ortygie föliben; hol nap fordúlati vannak,
Nem valamelly roppant szél és hosszára, különben
Jó juh s ökörtanya és borgazdag, búzatenyésző.
Éh ennek lakosát soha sem sápasztja, mikép más
Kórnak sem nyomorít járványa határain embert;
De mikor a város polgári megagganak, eljő
Artemis istennével együtt kézíves Apollon,
És megirányozván elenyészteti szende nyilával.
Két város vagyon itt, és ketté mindenek osztva;
Mind a kettőnek fejedelme szerelmes atyám volt,
Ktesios Ormenides, féléjek az égi karoknak.
Egyszer gályahires phőnikek jöttek, agyatlan
S tőzsér emberek, árulván sokféle zsibárút.
Volt pedig édes atyám házánál tetszetes arcú
Egy phőnix némber, szebbnél szebb műveket értő.
Ezt elcsábítván a phőnixhonni kacérok,
Kint elegyűle hajójoknál ágy és szerelembe
Köztök egy a mocsolyán: mint millyen tényre szokása
Elcsábulni az asszonynak, ha különben erényes
Volna is. És kérdé, ki legyen vagy honnan eredjen.
Az pedig egyszeriben kijelenté atyja lakását:
„Én magamat rézdús Sidonbol vallom eredtnek,
S a fölös értékű Arybas lányának. Egy izben
Parlagrol haza tértemkor Taphos emberi loppal
Elzsákmányolván, ide szállítottanak által
Mostani gazdámhoz, ki nekik jó áromat adta.”
Szólt neki erre viszont az orozban véle szerelmes:
„Nem jönnél-e ugyan szűlőföldedre mivélünk,
Mennyezetes házát meglátni atyádnak anyádnak,
Meg magokat? mivel élnek még és nagynevü gazdák.”
A kinek igy mondotta viszont felváltva az asszony:
„Oh ez szinte lehet, ha nekem, révészek, előre
Esküdtök, miszerint nem lesz bántásom az úton.”
Szóla; megesküdtek valamennyen, mint követelte.
A mint megtették s elmondák a komoly esket,
Igy folytatta viszont újabban előttök az asszony:
„Már most csendesen ám; s vagy kúton vagy pedig utcán
Összetalálkozván velem egy vagy másik egyéntek,
Szóba ne álljon; az agg netalán, híréül adatván
Dolgunk, vélekedő gyanujában szijra füzessen
Engemet a háznál feszesen, nektek pedig ártson.
Hát titok a tervnek, s hevenyezzetek utravalókat.
Annak utána, ha majd eleséggel rakva hajótok,
Egyszeriben jőjön követ a városba utánam;
Mert aranyat hozok, a kezeimnek ügyébe leendőt:
S végre hajóbérül még mást is hozni reménylek.
Hisz nemes embernek nevelőben gyermeke nálam,
Egy pajzán, velem elfutosó mindenhova: ímezt
Szándékom levezetni velem; ki töméntelen áron
Kelne el ám nektek valamelly külföldi piarcon.”
Imigy szólta után a házhoz visszaeredt volt.
De amazok nálunk egy egész éviglen időzvén
Számtalan utravalót szerzettek az uszka hajóra.
Végre midőn utkész és terhes volna hajójok,
Ekkor az asszonynak követet küldöttek utána.
Jött az atyám házába tudákos férfi, arany lánc
Lévén rajta, elektronnal cifrázva helyenként;
Mellyet mig körnémbereink és édes anyámék
Megtapogatva kezelgettek s hüledezve csudáltak,
Alkút kezdve reá, amaz addig titkosan intett.
Ez jelt adva hajójokhoz megtére lakunkbol;
Az pedig engem kézenfogva kivitt vala rögtön.
Kint az előtornácban ivó vendégek után, kik
Házunknál élődtenek, asztalokat s poharat lelt,
Ők épen távollévén a népi gyülésen:
És iziben belesuttyantván önnön kebelébe
Három kelyhet odább állott, s én véle bolondul.
A nap elalkonyodott, behomályosulának az utcák:
És mi hamarjában lejutánk a révbe, hol állott
A phőnix kalmárok evicke hajója kikötve:
Mellyre azok felhágva legott eleveztek az utra,
Felvévén minket. Jó szellőt kelte az isten.
Hat napok és éjek hosszán szakadatlan eveztünk.
Hogy pedig a hetedik napot is felhozta az isten,
Kézives Artemis a némbert meglőtte nyilával;
A ki hajónk fenekére zuhant, mint tengeri szárcsa;
És fókák s halak étkeül a tengerbe dobatván
Általok ottbenről, én szívepedezve maradtam.
Most Ithakába verék hullám és fergeteg őket;
Hol tőlök Laertes megvásárola pénzen.
Igy történt, vendég, ezen ország földire jutnom!”
Szólott erre viszont neki méltóságos Odysseus:
„Eumaeos, szavaid bizonyára felette szivemre
Szolgáltak, mikkel sok búdat előmbe kitárád!
De teneked legalább a roszhoz jókat is osztott
Zeus atya, hogy számos gyötrelmed után kegyes ember
Házához szakadál, ki ma tégedet étel itallal
Ugy táplál, hogy jól van dolgod nála: holott én
Imide sok nép országán bujdosva vetődöm.”
Mig ezek itt egymást illy szókkal váltogaták fel,
El sem is alhattak hosszan, de rövidke időig,
Mert mindjárt eljött a trónos hajnal: imé hős
Telemakhos bajtársai a lobogót lekötötték,
Árbocokat kitevék, és gyorsan parthoz eveztek.
Itt horgonyt hánytak s kialatságoltanak; aztán
A tenger kanyarú partján termettek azonnal;
S meglakomáztanak és lángszínű bort keverének.
Végre hogy éhök megcsilapult és szomjokat olták,
Telemakhos felemelve szavát mondotta középre:
„Ti a város alá hajtsátok barna hajónkat,
Én pedig a csordásokhoz mezeimre kitérek.
Este, ha megnéztem jószágomat, én is azonnal
Bémegyek; és reggel megadandom nektek az utbért,
Jó lakomául hust és hozzá kellemetes bort.”
Erre Theoklymenos szólalt meg, az istenes ember:
„Hát én, drága fiam, hova menjek bé? Ithakának
Országos kara s rendei közt melly úri családhoz?
Vagy hozzád egyenest és édes anyádhoz utalsz-e?”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Én másként hozzánk fognálak minden esetre
Küldeni; mert szíves fogadásban nincs panasz: ámde
Ez rád nézve bajos, miután én nem leszek otthon,
S szűlém nem fog látni; mivel hőslői körében
Gyéren fordul meg, de külön sző vásznat azoktól.
De nevezek neked egy más embert, a kihez elmégy,
Eurymakhost daliás Polybosnak nemzetes ifját,
A kit most Ithakán istenként néznek az ország
Népei: mert köztök legpompásb férfi, s kiváltkép
Hősli szülémet, Odysseus úr jószágira vágyván.
De azt csak maga Zeus, kinek a mennyekben uralma,
Tudja, ha násza előtt nem kél-e fejére gonosz nap!”
Igy szóltára madár szállott el jobbra felette,
Egy sas, Apollonnak gyors hirnöke, körme galambot
Tépdesvén és tollait a földszinre zilálván,
Közte az ifjunak és a tengerparti fenyőnek.
És kivezetve Theoklymenos bajtársi köréböl
Őt, karjába tapadt és igy szólott vala hozzá:
„Telemakhos, nem szállott ám e jó madar isten
Nélkűl; én, igenis, jóslónak láttam eőtet;
A te családodnál nincs most Ithakába királyibb
Nemzetség, és a hatalom mindenha tiétek.”
Megjegyzés küldése