2016. január 7., csütörtök

Ovidius: Hősnők levelei XIV.


XIV. Hypermestra Lynceo
Mittit Hypermestra de tot modo fratribus uni;
     cetera nuptarum crimine turba iacet.
clausa domo teneor gravibusque coercita vinclis;
     est mihi supplicii causa fuisse piam.
quod manus extimuit iugulo demittere ferrum,
     sum rea; laudarer, si scelus ausa forem.
esse ream praestat, quam sic placuisse parenti;
     non piget immunes caedis habere manus.
me pater igne licet, quem non violavimus, urat,
     quaeque aderant sacris, tendat in ora faces
aut illo iugulet, quem non bene tradidit ensem,
     ut qua non cecidit vir nece, nupta cadam,—
non tamen ut dicant morientia "paenitet!" ora,
     efficiet. non est, quam piget esse piam!
paeniteat sceleris Danaum saevasque sorores;
     hic solet eventus facta nefanda sequi.
Cor pavet admonitu temeratae sanguine noctis
     et subitus dextrae praepedit ossa tremor.
quam tu caede putes fungi potuisse mariti,
     scribere de facta non sibi caede timet!
Sed tamen experiar. modo facta crepuscula terris,
     ultima pars lucis primaque noctis erat.
ducimur Inachides magni sub tecta Pelasgi
     et socer armatas accipit ipse nurus.
undique conlucent praecinctae lampades auro;
     dantur in invitos impia tura focos.
vulgus "Hymen, Hymenaee!" vocant. fugit ille vocantes;
     ipsa Iovis coniunx cessit ab urbe sua.
ecce mero dubii comitum clamore frequentes
     flore novo madidas impediente comas,
in thalamos laeti—thalamos sua busta—feruntur
     strataque corporibus funere digna premunt.
Iamque cibo vinoque graves somnoque iacebant
     securumque quies alta per Argos erat.
circum me gemitus morientum audire videbar
     et tamen audibam quodque verebar, erat.
sanguis abit, mentemque calor corpusque relinquit
     inque novo iacui frigida facta toro.
ut leni Zephyro graciles vibrantur aristae,
     frigida populeas ut quatit aura comas,
aut sic, aut etiam tremui magis. ipse iacebas
     quaeque tibi dederant vina, soporis eras.
Excussere metum violenti iussa parentis;
     erigor et capio tela tremente manu.
non ego falsa loquar. ter acutum sustulit ensem,
     ter male sublato reccidit ense manus.
admovi iugulo sine me tibi vera fateri;
[tandem victa mei saeva formidine patris]
     admovi iugulo tela paterna tuo;
sed timor et pietas crudelibus obstitit ausis
     castaque mandatum dextra refugit opus.
purpureos laniata sinus, laniata capillos
     exiguo dixi talia verba sono:
"saevus, Hypermestra, pater est tibi; iussa parentis
     effice; germanis sit comes iste suis!
femina sum et virgo, natura mitis et annis;
     non faciunt molles ad fera tela manus.
quin age dumque iacet, fortis imitare sorores;
     credibile est caesos omnibus esse viros.
si manus haec aliquam posset committere caedem,
     morte foret dominae sanguinolenta suae.
at meruere necem patruelia regna tenendo;
     quae tamen externis danda forent generis
finge viros meruisse mori: quid fecimus ipsae?
     quo mihi commisso non licet esse piae?
quid mihi cum ferro? quo bellica tela puellae?
     aptior est digitis lana colusque meis."
Haec ego. dumque queror, lacrimae sua verba sequuntur
     deque meis oculis in tua membra cadunt.
dum petis amplexus sopitaque bracchia iactas,
     paene manus telo saucia facta tua est.
iamque patrem famulosque patris lucemque timebam.
     expulerunt somnos haec mea dicta tuos:
"surge age, Belide, de tot modo fratribus unus!
     nox tibi, ni properas, ista perennis erit!"
territus exsurgis, fugit omnis inertia somni,
     adspicis in timida fortia tela manu.
quaerenti causam "dum nox sinit, effuge!" dixi,
     dum nox atra sinit, tu fugis, ipsa moror.
Mane erat et Danaus generos ex caede iacentes
     dinumerat. summae criminis unus abes.
fert male cognatae iacturam mortis in uno
     et queritur facti sanguinis esse parum.
abstrahor a patriis pedibus raptamque capillis
     —haec meruit pietas praemia?—carcer habet.
Scilicet ex illo Iunonia permanet ira,
     cum bos ex homine est, ex bove facta dea—
at satis est poenae teneram mugisse puellam
     nec modo formosam posse placere Iovi.
adstitit in ripa liquidi nova vacca parentis
     cornuaque in patriis non sua vidit aquis
conatoque queri mugitus edidit ore
     territaque est forma, territa voce sua.
quid furis, infelix? quid te miraris in unda?
     quid numeras factos ad nova membra pedes?
illa Iovis magni paelex metuenda sorori
     fronde levas nimiam caespitibusque famem;
fonte bibis spectasque tuam stupefacta figuram
     et, te ne feriant quae geris arma, times.
quaeque modo, ut posses etiam Iove digna videri,
     dives eras, nuda nuda recumbis humo.
per mare, per terras cognataque flumina curris;
     dat mare, dant amnes, dat tibi terra viam.
quae tibi causa fugae? quid, io! freta longa pererras?
     non poteris vultus effugere ipsa tuos.
Inachi, quo properas? eadem sequerisque fugisque;
     tu tibi dux comiti, tu comes ipsa duci.
Per septem Nilus portus emissus in aequor
     exuit insana paelicis ora bove.
ultima quid referam, quorum mihi cana senectus
     auctor? dant anni quod querar, ecce, mei.
bella pater patruusque gerunt; regnoque domoque
     pellimur; eiectos ultimus orbis habet.
Ille ferox solus solio sceptroque potitur;
     cum sene nos inopi turba vagamur inops.
de fratrum populo pars exiguissima restat;
     quique dati leto, quaeque dedere, fleo.
nam mihi quot fratres, totidem periere sorores;
     accipiat lacrimas utraque turba meas.
en ego, quod vivis, poenae crucianda reservor:
     quid fiet sonti, cum rea laudis agar?
et consanguineae quondam centesima turbae
     infelix uno fratre manente cadam.
At tu, siqua piae, Lynceu, tibi cura sororis
     quaeque tibi tribui munera, dignus habes,
vel fer opem vel dede neci; defunctaque vita
     corpora furtivis insuper adde rogis
et sepeli lacrimis perfusa fidelibus ossa
     sculptaque sint titulo nostra sepulcra brevi:
"exul Hypermestra, pretium pietatis iniquum,
     quam mortem fratri depulit, ipsa tulit."
Scribere plura libet, sed pondere lapsa catenae
     est manus et vires subtrahit ipse timor.


Hypermnestrea Lynceusnak


Küldi Hypermnestrád ezt sok fivér közül egynek,
mert hisz a többi nem él hitvese vétke miatt.
Otthon rab vagyok, és láncoknak sulya nyügöz le;
bűnre szívem nem volt képes, ezért lakolok.
Vétkem: a jobbom félt elmetszeni karddal a torkod,
ám, ha e bűnre erőm van, ma dicsérne atyám.
Semhogy atyámnak ezért tetsszem, vádoljanak inkább,
nem szégyen, ha nem ölt, s tiszta maradt e kéz.
Nászfáklyámmal atyám rontson rám, s gyújtson e tiszta
lánggal alám máglyát, vezteni életemet,
vagy, mit e szörnyü célra adott, öljön meg a karddal,
hogy, mit uram kikerült, érje nejét a halál.
Ámde halódva se szól majd így: „Sajnálom” az ajkam,
és sose bánja szivem, hogy könyörülni tudott.
Vad nővéreimet s Danaust kínozza e bűn majd,
minthogy a vétket a kín szokta követni utóbb.
Borzad a szívem, amint emlékszem e vérteli éjre,
s hirtelenül reszket félve a jobbkezem is.
És ami, hited, urát képes lett volna megölni,
arról, hogy hogyan ölt más, kezem írni remeg.
Megpróbálom azért. Földünkre az esti homály szállt,
s végire érve a nap, tűnt fel az éjszaka már.
Inachidák, mi, Pelasgus nagy házába vonultunk,
s kardrejtő menyeit várja apósuk e helyt.
Körben aranydíszű lámpáknak fénye sugárzik,
s ég a bűnös tömjén tiltakozó tüzeken.
„Hymen” zúg a tömeg, „Hymenaios” s fut, kit idéznek,
s hagyja saját várát Jupiter asszonya is.
Násznépünk kiabál, s miután jót ittak az ifjak,
s nedves fürtjeiket míg fedi új koszorú,
vígan az ágyukhoz mennek- sírjuk lesz e fekhely!-
s elpihen ott testük, mit kiszemelt a halál.
Ételtől, bortól nehezülten mind elaludnak,
s szerte egész Argos mély nyugalomba merült.
S haldoklók nyögnek körülöttem, hallani vélem,
és, amitől féltem, most igazolja e zaj.
Elhagy a vér, tüstént megdermed a lelkem, a testem,
s mint kit fagy merevít, fekszem az új nyoszolyán.
Könnyü kalász amiként megrezdül az enyhe Zephyrtől,
s rezgeti hűs fuvalom nyárfa ezüst levelét,
így, vagy erősebben reszkettem, amíg te aludtál,
s álomadó italod volt, amit adtam, a bor.
S mert felbátoritott a parancsa kegyetlen atyámnak,
felkelek, és remegőn nyúlok a kardom után.
Nem hazudok, háromszor emelt kezem éles acélt rád,
s háromszor hullt az vissza s a vétkes acél.
Vittem a torkodhoz- hadd valljam meg, hogyan is volt-
vittem torkodhoz kardom, atyám mit adott.
Ámde a félelem és szeretet nem hagyja a gaz bűnt,
és a parancsot meg nem teszi tiszta kezem.
Megtépem hajamat, meg bíbordiszü ruhámat,
s elsuttogott ajkam halkan ilyen szavakat:
„Szörnyü, Hypermnestra, az atyád, hajtsd végre parancsát,
bátyjai bús sorsát, íme, kövesse ez is.”
Életkor s jellem lággyá tett; nő vagyok és szűz;
vad fegyver nem az én gyenge kezembe való.-
„Mégis utánozd bősz nővéreidet, míg ez alszik,
ők meg is ölték már férjüket, ez bizonyos.”
Hogyha kezem valakit tán képes volna megölni,
úgy úrnőjének vére piroslana rajt.
„Joggal halnak ezek, vágyván nagybátyjuk uralmát,
mely majd új, idegen vőknek a birtoka lesz.
Joggal halnak ezek, vedd úgy. De mi mit cselekedtünk?
Ám mi a vétkem, hogy nem lehetek kegyes én?
Fegyverhez mi közöm? Hadi szablya miért a leánynak?
Ujjaim illőbben disziti gyapjuguzsaly.”
Szól panaszom, s minden szavamat könnyek követik most,
s hullva szemembül alá, érik a tagjaidat.
S míg te ölelni akarsz s a karod vágyódva kalandoz,
kardom majdnemhogy megsebesíti kezed.
Félve a fénytől már, meg a szolgálóktól s az atyámtól,
én ezeket szólván űztem el álmaidat:
„Belides, ki olyan sok fívérből magad élsz csak,
fuss sietőn, másképp néked örök lesz ez éj!”
Rémülten felugorsz, tünik álmod mámora végleg,
s látod: gyenge kezem tartja az éles acélt.
Kérded okát s mondom: „Fuss el, míg hagyja az éjjel,
fuss, míg tart a sötét éjszaka; én maradok.”
Reggel lett.S Danaus megszámolván a legyilkolt
vőket, látja, hogy egy volt, kit a kard le nem ölt.
Felbőszül, hogy egyik veje így kikerülte a halálát,
és kesereg; nem elég néki, mi folyt, az a vér.
Lába elé omolok, s fürtömnél fogva kivonszol;
volt becsület bennem; börtön a díjam ezért.
Persze, hiszen Juno dühe tart, amióta a szűzlány
egykor ünő lett, majd az pedig égilakó.
S az nem elég lakolás, hogy bőg egy gyenge leányzó;
s eltünt bája, nem is kedveli már Jupiter.
Állt, ki ünővé vált, partján a szülői folyónak,
s tükröz, imé, idegen szarvakat atyja vize!
Mondani vágyva panaszt, már bőgni tudott csak az ajka,
rémíti külseje, és rémíti hangja is őt.
Mért őrjöngsz, te, szegény? Mért bámulod önmagad árnyát?
S számolod, új tested nézve, a lábaidat?
S az, kire féltékeny volt nagy Jupiter huga egykor,
lombot eszel te, gyepet, s éhedet így vered el.
Forrsából ha iszol, képmásod néz ijedten,
s félsz, hogy a szarvaddal megsebezed magadat.
És aki dús voltál, képes Jupitert megigézni,
most a csupasz földön lelsz nyugovást csupaszon.
Futsz a rokon vizeken, meg a földön s tengerek árján,
s útat nyitnak a föld, tengerek és a folyók.
Mondd, minek is menekülsz? Mért bolyongsz nagy tengerek árján?
Mert alakodtól nem tudsz megszabadulni sehol.
Inachis, ó hova tartasz? A futó s aki űz, te magad vagy,
hisz magadat követed, s önmagadat vezeted.
Végre levette a dúlt ágyasról a Nilus, a tengert
hét ágon növelő, ott az üsző- alakot.
Ám felidézni, minek, miről ősz vének szava szólott?
Nyújt az idő nékem is bő panaszolnivalót.
Harcol atyám meg nagybátyám; űznek a paoltánkból,
s föld szélére visz el minket a számkivetés.
És az maga byrja, vadul bitorolva, a trónt s az uralmat,
míg bolyg gyenge atyám, s véle mi, gyenge sereg.
Egy él ma már csupán a fivéreknek seregéből,
s mind siratom, ki halott, s mind, aki gyilkosa volt.
Annyi fivért vesztett el, ahány nővért ma a lelkem,
így mindkét seregért hulljon a könny egyaránt.
Engemet, íme, hogy élsz, kínnal bűnhődni bezártak;
mit kapnék bünösen, bűntelenül ha ez ér?
Elveszek, én, nyomorult, magam egy, száz főnyi rokonból,
s annyi fivér közül egy végül is élve maradt.
Ám, Lynceus, ha kicsit gondolsz jószivü hugodra,
és én érted jogosan hoztam az áldozatot,
vagy menekíts meg, vagy tűrd el vesztem, s ha megöltek,
titkon emelj máglyát, s testemet arra helyezd.
S míg hamvamra pereg hű könnyed árja, temess el,
s álljon a sírkövemen majd e rövid felirat:
„Hypermnestra mivel jó volt, az lett a jutalma,
melytől megvédte férj- rokonát a halál.”
Többet is írnék meg, de kezem bénítja bilincsem
súlya, s a félelem is gyengíti egyre erőm.

(Muraközy Gyula fordítása)

Megjegyzés küldése