2016. január 14., csütörtök

Ovidius: Hősnők levelei XV.

XV. Sappho Phaoni
Ecquid, ut adspecta est studiosae littera dextrae,
     Protinus est oculis cognita nostra tuis?
an, nisi legisses auctoris nomina Sapphus,
     hoc breve nescires unde veniret opus?
Forsitan et quare mea sint alterna requiras
     carmina, cum lyricis sim magis apta modis:
flendus amor meus est; elegiae flebile carmen;
     non facit ad lacrimas barbitos ulla meas.
Uror ut indomitis ignem exercentibus Euris
     fertilis accensis messibus ardet ager.
arva Phaon celebrat diversa Typhoidos Aetnae;
     me calor Aetnaeo non minor igne tenet.
nec mihi, dispositis quae iungam carmina nervis,
     proveniunt; vacuae carmina mentis opus.
nec me Pyrrhiades Methymniadesve puellae,
     nec me Lesbiadum cetera turba iuvant.
vilis Anactorie, vilis mihi candida Cydro,
     non oculis grata est Atthis ut ante meis
atque aliae centum, quas non sine crimine amavi.
     improbe, multarum quod fuit, unus habes!
Est in te facies, sunt apti lusibus anni,
     o facies oculis insidiosa meis!
sume fidem et pharetram—fies manifestus Apollo;
     accedant capiti cornua—Bacchus eris.
et Phoebus Daphnen, et Cnosida Bacchus amavit
     nec norat lyricos illa vel illa modos.
at mihi Pegasides blandissima carmina dictant;
     iam canitur toto nomen in orbe meum;
nec plus Alcaeus, consors patriaeque lyraeque
     laudis habet, quamvis grandius ille sonet.
si mihi difficilis formam natura negavit,
     ingenio formae damna repende meae.
sum brevis. at nomen, quod terras impleat omnes,
     est mihi: mensuram nominis ipsa fero.
candida si non sum, placuit Cepheia Perseo
     Andromede patriae fusca colore suae.
et variis albae iunguntur saepe columbae
     et niger a viridi turtur amatur ave.
si nisi quae facie poterit te digna videri,
     nulla futura tua est, nulla futura tua est!
At mea cum legerem, sat iam formosa videbar:
     unam iurabas usque decere loqui.
cantabam, memini (meminerunt omnia amantes)
     oscula cantanti tu mihi rapta dabas.
hoc quoque laudabas, omni tibi parte placebam
     sed tunc praecipue, cum fit Amoris opus.
tunc te plus solito lascivia nostra iuvabat
     crebraque mobilitas aptaque verba ioco
et quod, ubi amborum fuerat confusa voluptas,
     plurimus in lasso corpore languor erat.
Nunc tibi Sicelides veniunt nova praeda puellae.
     quid mihi cum Lesbo? Sicelis esse volo.
o vos erronem tellure remittite vestra,
     Nisiades matres Nisiadesque nurus!
nec vos decipiant blandae mendacia linguae:
     quod vobis dicit, dixerat ante mihi.
tu quoque quae montes celebras, Erycina, Sicanos
     (nam tua sum) vati consule, diva, tuae!
an gravis inceptum peragit fortuna tenorem
     et manet in cursu semper acerba suo?
sex mihi natales ierant, cum lecta parentis
     ante diem lacrimas ossa bibere meas.
arsit inops frater meretricis captus amore
     mixtaque cum turpi damna pudore tulit.
factus inops agili peragit freta caerula remo,
     quasque male amisit, nunc male quaerit opes.
me quoque, quod monui bene multa fideliter, odit;
     hoc mihi libertas, hoc pia lingua dedit.
et tamquam desit, quae me sine fine fatiget,
     accumulat curas filia parva meas.
Ultima tu nostris accedis causa querelis;
     non agitur vento nostra carina suo.
ecce iacent collo sparsi sine lege capilli
     nec premit articulos lucida gemma meos.
veste tegor vili, nullum est in crinibus aurum,
     non Arabum noster dona capillus habet.
cui colar infelix aut cui placuisse laborem?
     ille mei cultus unicus auctor abes.
molle meum levibusque cor est violabile telis
     et semper causa est, cur ego semper amem,
sive ita nascenti legem dixere Sorores
     nec data sunt vitae fila severa meae,
sive abeunt studia in mores artisque magistra
     ingenium nobis molle Thalia facit.
quid mirum, si me primae lanuginis aetas
     abstulit atque anni quos vir amare potest?
hunc ne pro Cephalo raperes, Aurora, timebam!
     (et faceres sed te prima rapina tenet!)
hunc si conspiciat, quae conspicit omnia, Phoebe,
     iussus erit somnos continuare Phaon.
hunc Venus in caelum curru vexisset eburneo,
     sed videt et Marti posse placere suo.
o nec adhuc iuvenis, nec iam puer, utilis aetas,
     o decus atque aevi gloria magna tui,
huc ades inque sinus, formose, relabere nostros:
     non ut ames oro, me sed amare sinas!
Scribimus et lacrimis oculi rorantur obortis;
     adspice quam sit in hoc multa litura loco.
si tam certus eras hinc ire, modestius isses,
     et modo dixisses "Lesbi puella, vale!"
non tecum lacrimas, non oscula nostra tulisti;
     denique non timui, quod dolitura fui.
nil de te mecum est, nisi tantum iniuria. nec tu,
     admoneat quod te, pignus amantis habes.
non mandata dedi. neque enim mandata dedissem
     ulla, nisi ut nolles immemor esse mei.
per tibi qui numquam longe discedit Amorem
     perque novem iuro, numina nostra, deas,
cum mihi nescio quis "fugiunt tua gaudia" dixit
     nec me flere diu, nec potuisse loqui;
et lacrimae deerant oculis et verba palato,
     adstrictum gelido frigore pectus erat.
postquam se dolor invenit nec pectora plangi
     nec puduit scissis exululare comis,
non aliter quam si nati pia mater adempti
     portet ad exstructos corpus inane rogos.
gaudet et e nostro crescit maerore Charaxus
     frater et ante oculos itque reditque meos.
utque pudenda mei videatur causa doloris,
     "quid dolet haec? certe filia vivit!" ait.
non veniunt in idem pudor atque amor; omne videbat
     vulgus; eram lacero pectus aperta sinu.
Tu mihi cura, Phaon; te somnia nostra reducunt—
     somnia formoso candidiora die.
illic te invenio, quamvis regionibus absis;
     sed non longa satis gaudia somnus habet.
saepe tuos nostra cervice onerare lacertos,
     saepe tuae videor supposuisse meos.
oscula cognosco, quae tu committere lingua
     aptaque consueras accipere, apta dare.
blandior interdum verisque simillima verba
     eloquor et vigilant sensibus ora meis;—
ulteriora pudet narrare, sed omnia fiunt—
     et iuvat—et siccae non licet esse mihi.
At cum se Titan ostendit et omnia secum,
     tam cito me somnos destituisse queror;
antra nemusque peto, tamquam nemus antraque prosint:
     conscia deliciis illa fuere meis.
illuc mentis inops, ut quam furialis Enyo
     attigit, in collo crine iacente feror.
antra vident oculi scabro pendentia tofo,
     quae mihi Mygdonii marmoris instar erant:
invenio silvam, quae saepe cubilia nobis
     praebuit et multa texit opaca coma.
at non invenio dominum silvaeque meumque.
     vile solum locus est—dos erat ille loci.
cognovi pressas noti mihi caespitis herbas;
     de nostro curvum pondere gramen erat.
incubui tetigique locum qua parte fuisti;
     grata prius lacrimas combibit herba meas.
quin etiam rami positis lugere videntur
     frondibus et nullae dulce queruntur aves.
sola virum non ulta pie maestissima mater
     concinit Ismarium Daulias ales Ityn.
ales Ityn, Sappho desertos cantat amores;
     hactenus, ut media cetera nocte, silent.
Est nitidus vitroque magis perlucidus omni
     fons sacer; hunc multi numen habere putant.
quem supra ramos expandit aquatica lotos,
     una nemus, tenero caespite terra viret.
hic ego cum lassos posuissem flebilis artus,
     constitit ante oculos Naias una meos;
constitit et dixit: "quoniam non ignibus aequis
     ureris, Ambracia est terra petenda tibi.
Phoebus ab excelso, quantum patet, adspicit aequor:
     Actiacum populi Leucadiumque vocant.
hinc se Deucalion Pyrrhae succensus amore
     misit, et illaeso corpore pressit aquas.
nec mora, versus amor fugit lentissima mersi
     pectora; Deucalion igne levatus erat.
hanc legem locus ille tenet. pete protinus altam
     Leucada nec saxo desiluisse time!"
Ut monuit, cum voce abiit. ego frigida surgo
     nec lacrimas oculi continuere mei.
ibimus, o nymphe, monstrataque saxa petemus;
     sit procul insano victus amore timor.
quidquid erit, melius quam nunc erit. aura, subito—
     et mea non magnum corpora pondus habent.
tu quoque, mollis Amor, pinnas suppone cadenti,
     ne sim Leucadiae mortua crimen aquae.
inde chelyn Phoebo, communia munera, ponam,
     et sub ea versus unus et alter erunt:
"grata lyram posui tibi, Phoebe, poetria Sappho:
     convenit illa mihi, convenit illa tibi."
Cur tamen Actiacas miseram me mittis ad oras,
     cum profugum possis ipse referre pedem?
tu mihi Leucadia potes esse salubrior unda;
     et forma et meritis tu mihi Phoebus eris.
an potes, o scopulis undaque ferocior omni,
     si moriar, titulum mortis habere meae?
a quanto melius tecum mea pectora iungi,
     quam saxis poterant praecipitanda dari!
haec sunt illa, Phaon, quae tu laudare solebas
     visaque sunt totiens ingeniosa tibi.
nunc vellem facunda forem! dolor artibus obstat
     ingeniumque meis substitit omne malis.
non mihi respondent veteres in carmina vires;
     plectra dolore tacent muta, dolore lyra est.
Lesbides aequoreae, nupturaque nuptaque proles,
     Lesbides, Aeolia nomina dicta lyra,
Lesbides, infamem quae me fecistis amatae,
     desinite ad citharas turba venire meas!
abstulit omne Phaon, quod vobis ante placebat,
     me miseram! dixi quam modo paene: "meus."
efficite ut redeat. vates quoque vestra redibit.
     ingenio vires ille dat, ille rapit.
Ecquid ago precibus pectusve agreste movetur,
     an riget et Zephyri verba caduca ferunt?
qui mea verba ferunt, vellem tua vela referrent;
     hoc te, si saperes, lente, decebat opus.
sive redis, puppique tuae votiva parantur
     munera, quid laceras pectora nostra mora?
solve ratem! Venus orta mari mare praestat amanti.
     aura dabit cursum—tu modo solve ratem!
ipse gubernator residens in puppe Cupido;
     ipse dabit tenera vela legetque manu.
sive iuvat longe fugisse Pelasgida Sappho
     (nec tamen invenies, cur ego digna fugi)
hoc saltem miserae crudelis epistula dicat,
     ut mihi Leucadiae fata petantur aquae.

Sappho Phaonnak


Hogy belenéztél, mit kimüvelt kéz írt, e levélbe,
tüstént látta, hogy én voltam irója, szemed?
Vagy, ha nem olvasod el, hogy Sappho volt, aki küldte,
nem tudnád-e kitől jött e rövidke irás?
Kérded tán, mért váltakozó mérték az alakja,
bár illőbb hozzám sokkal a lírai vers?
Gyászolom én a szerelmemet, és az elégia gyászdal,
s nincs az a lant, ami elzengheti bánatomat.
Égek, akárcsak a bősz Eurus szította szilaj láng,
dús televényen amint lángba borult a vetés.
Typhoni Aetnához közel él ma Phaon, idegenben,
s lángom túltesz, amint perzsel, az Aetna tüzén.
Költeni nincs erőm dalt, mit pengessek a húron;
gondtalanul tud csak dalra fakadni szivünk.
Már ezután el nem bűvölnek Pyrrha, Methymne
lányai, és Lesbos többi leánya se vonz.
Csúf Anacatorie nekem, és csúf Cydrus, a szőke,
s mint azelőtt, Athis már nem igézi szemem.
És akikért nem bűn nélkül lángoltam, a száz sem,
ó, a tiéd ma, gonosz, most, aki volt sokaké!
Mily gyönyörűszép vagy, s a korod kéjekre teremtett,
és megigézte csodás, szép alakod szememet.
Fogj lantot s puzdrát: maga léssz te a fényes Apollo,
s szarv nőjön fejeden: lép maga Bacchus elénk!
Bacchus a gnosusi lányt, míg Daphnét Phoebus imádta,
bár nem tudta e két nő, mi a lírai vers.
S nékem a Pegasidák szava súg legszívrehatóbb dalt,
s szerte a földön már ünnepelik nevemet.
Alcaeus, kivel egy lantom s a hazám, se dicsértebb,
bár több fenséggel zeng dala, mint az enyém.
S bár nem tett az irigy természet szép alakúvá,
szellemem él, s pótol bármi csodás alakot.
Termetem apró, ám az egész föld telve nevemmel,
és az a nagyság, mit nékem a hír ad, enyém.
S szőke ha nem vagyok is, Perseus is imádta Cephais
Andromedát, akinek színe, hazája sötét.
Mert egyesül nem is egyszer a tarka galamb a fehérrel,
s éjszinü gerléért lángol a tarka madár.
És ha csak olyan nőt vágysz, hozzád szépségre ki méltó,
nem lehet egy se tiéd, nem lehet egy se tiéd!
Hogy dalom olvastad, már szép is lettem előtted,
s csak nekem- esküdtél- lenne dalolni jogom.
Szállt dalom, emlékszem- jól emlékszik, ki szerelmes-
s orzott csókot adott vissza eközben a szád.
S elbűvölt ez is, ám minden testrészem imádtad,
főként, hogyha Amor szép müve sorrakerült.
Akkor dícsérted pajzán tüzemet te fölöttébb,
fürge hevem, s szóm, mely szítja a játszadozást;
s hogy mikor eggyé váltunk s  jött a közös gyönyörűség,
bágyadt testünkből minden erőnk tovaszállt.
Új zsákmány vár most: a Sicilia- földi leányok;
Lesbost hagyva, legyek én e sziget lakosa!
Vagy küldjétek vissza ti majd onnét a bolyongót,
Nisiasok, ti anyák, s Nisiasok, ti, menyek!
Kedves neve, hazug szava benneteket be ne csapjon,
néktek amit mond ő, mondta előbb nekem is.
Érte, sycani hegyen honos istennő, Erycina,
védd meg a költőnőd, mert a tiéd vagyok én.
Vagy rossz lesz hozzám haragos Fortuna tovább is,
s útját járva tovább- kínoz, akár azelőtt?
Tölt be hat esztendőm, hogy könnyemet itta atyámnak
összeszedett csontja, túl kora veszte után.
Majd bátyám szive gyúlt egy ringyóért szerelemre,
s jóhíre hogy tovatűnt, tönkrejutott ezután.
Verte a két tengert- koldus már- gyors evezővel:
mit gazul elszórt, azt visszaszerezni gazul.
S engem is útált, mert sűrűn intettem a jóra;
lám, a tanács, az igaz szó ezt kapja díjul!
S mintha nem is tépné lelkem vég nélkül egyéb kín,
nőtteti még bajaim lányom, a kis csecsemő.
Ám te magad vagy legvégső oka panaszomnak,
mert ma hiányzik a jó szél, ami hajtsa hajóm.
Lóg a nyakamba hajam rendetlenül, összeziláltan,
s egy ragyogó gyöngy sem nyomja az ujjaimat.
Elhanyagolt ruha fed, s a hajamban sincsen aranydísz,
s nincs adománya arab földnek a fürtjeimen.
Itt kinek öltözzem s törekedjem tetszeni, árván?
Mert akinek vágytam tetszeni, messze van ő!
Lágy a szivem, gyorsan sebzik könnyű lövedékek,
s hű szerelemre lelek mindig ezernyi okot.
Rám születésem után ezt Parcák hármasa szabta,
s létem szálát nem fonta keményre kezük.
Vagy munkánk alakít minket, s a müvészetek anyja
Thali bűvölt ily lágyra, megáldva szivem.
Elragadott a korod- csoda tán?- amidőn a fiú már
bajszosodik s képes már szerelemre szive.
Féltem: nem Cephalust viszed el, hanem őt, Aurora,
s így lesz, hogyha már nem úr rajtad előbbi rabod.
Phoebe, ki mindent lát, egyszer ha reája tekintene,
küldene álmot rá, s alszik örökre Phaon.
Vinné égbe Venus kocsiján őt, mely elefántcsont,
ám fél: ő, a fiú, Marsa kegyence lehet.
Hasznos az életkor, nem vagy sem férfi, sem gyermek,
ó, te a korszak mily fennragyogó disze vagy!
Jöjjél vissza, csodás ifjú, s a szivemre omoljál,
nem kérem, hogy imádj: hagyd, hogy imádjalak én!
Írunk, s harmatozón a szemünkből hullnak a könnyek;
mily sok folt is akad, lásd, a levél e helyén!
S menni ha oly vágyad volt, mentél volna el illőn,
szólván: „Lesbosi nő, búcsuzom, áldjon az ég!”
Könnyeimet, csókom nem vitted az útra magaddal,
s így, amidőn kellett volna, se félt a szivem.
S itt csak a bántás él tebelőled, s nincs, ami intsen,
mint a szerelmünknek a záloga, téged amott.
Adni tanácsot nem tudtam néked, s mit is adtam
volna? Csak azt: „Gondolj rám, soha el ne felejts!”
Esküszöm én, aki téged védjen örökre, Amorra,
és a kilenc isten- nőre, ki engemet óv,
hogy szólt, mit tudom én, ki nekem: „Menekül szeretőd már!”
nem bírt sírni szemem, szólni sokáig szám.
Nyelvem megmerevült, könnyem kiapadt a szememből,
s egyszeriben jegesült fagy boritotta szivem.
Hogy kínom tudatos lett, nem szégyellem üvöltve
verni a keblemet és tépni vadul hajamat.
Nem másként, mint jó anya, hogyha kíséri fiának
hűlt tetemét oda, hol várja a máglyarakás.
Tombol a bánatomon fívérem örülve, Charaxus,
s jár a szemem láttán vígadozón fel- alá.
Majd, hogy búmnak okát lássák szégyennek, eként szól:
„Lánya egészséges, mit zokog ennyire ez?”
Ám szégyen s szerelem sosem egy; ki- ki látta, miképpen
fedtem a mellem fel, szerteszakítva ruhám.
Szívem gondja, Phaon! Felidéznek az álmaim, álmok,
még ragyogóbbak, mint bármely örömteli nap.
Rád lelek én itt, bár földünktől messze időzöl,
ámde rövid, mit nyújt nékem az éj, az öröm.
Gyakran képzelem azt, a fejem mint dől a karodra,
s hogy fejedet te magad nyugtatod el karomon.
Érzem a csókod ízét, miben annyira mester a nyelved,
kapni ha csókot vágy, vagy pedig adni akar.
Olykor szinte valós szókkal, hízelegve becézlek,
s vágyik a vágyakozást jól kifizetni a szám.
Eztán hogy mi esik? Szégyellem mondani: minden;
s jól esik ez, s hoppon nem maradok sohasem.
Ámde a Titan hogy feljő, s beragyogja a földet,
álmom, olyan gyorsan hogy tovatűnt, siratom.
Barlang vár s a liget, minthogyha segítene e kettő,
mert tanuként látták, mint lobogott gyönyöröm.
Esztelenül rohanok, mint kit megszállt vad Enyo,
én ide; míg röpdös, hull a nyakamba hajam.
Nézem a barlangot, hol csüng le a durva darázskő,
s mygdoni márványnak látja falát szemem.
Járom az erdőt, hol leltünk ágyat mi gyakorta,
s mely befedett sűrű lombhaja árnyaival.
Ám a bereknek nincs ura már, épp mint a szivemnek,
s hitvány így ez a táj, drága csak ővele volt!
Meglelem itt, a gyepet hol nyomta le egykor a testem,
ott, hol súlyom alatt hajdan a fű lehajolt.
Rogyva a földre, helyed simogattam, ahol lepihentél,
s kedves régi nyomon könnyeimet itta a gyep.
Sőt úgy láttam, lombtalanul gyászolnak a fák is,
s már nem zengi madár édes, örök panaszát.
Egy szól csak, ki urán bősz bosszut állt, s aki Ityst
zengi, az ismarusit, daulisi bús anyaként.
Ő gyászolja Itsyt, Sappho meg csalfa szerelmét,
néma, akár éjfél lenne, különben a táj.
Szent forrás csobog itt, ragyog, átlátszóbb az üvegnél,
s egy isten lakozik benne, sokan hiszik ezt.
Lombját vízszerető lótusz terjeszti fölébe,
egy liget önmaga; friss gyep fedi itt a talajt.
Sírva a forrásnál fáradtan amint elomoltam,
egy Nais tűnt fel hirtelen arcom előtt.
S így szólt állva elém: „Minthogy túlságos erővel
perzsel téged a láng, Ambraciába siess,
hol Phoebus néz, meddig látni, az árra le, melynek
egykor adta nevét Actium és Leucas.
Deucalion ugrott eme szirtről Pyrrha miatt le
mélybe, de ép testtel fogta fel őt az özön.
S Pyrrha hideg szívét tüze felgyújtotta azonnal,
s nem kínozta a vágy nagy heve Deucaliont.
Ily törvényü e hely. Leucas szirtjére eredj fel
tüstént, és innét mélybe ugorni ne félj!”
Intve eként eltűnt. Én elborzadva felugrom,
s nem képes könnyét tartani vissza szemem.
Indulok is, nimfák, hogy a mondott szirtre felérjek,
s őrjöngő szerelem, győzd le a rettenetem.
Bármi jön is, jobb lesz, mint most. Szellő, te emelj fel,
mert hisz a testem olyan könnyü, a súlya csekély.
És add, édes Amor, szárnyad te a mélybe esőnek,
holta nehogy Leucas tengere vétke legyen.
S lantom majd, e közös kincsünk, Phoebusnak ajánlom,
és ez a páros vers lesz odaírva alá:
„Phoebus, vedd a dalos, hálás Sapphónak a lantját,
mely díszed neked is, s szép diszem énnekem is.”
Actium árjához mért küldesz el engem, az árvát,
hisz lehetőséged van hazatérni, Phaon?
Fénylőbb üdvre deríthetsz, mint Leucas vize engem,
s nézlek, akár Phoebust: arcodat, érdemeid.
Vagy tán vállalod, ó zordabb szirtnél, viharoknál,
hogy felelős, ha halok, végzetemért te legyél?
Ó jobb volna, ha most hozzád símulna a keblem,
semhogy a sziklaköves mélynek odadja magát!
Mert ezt szokta, Phaon, dícsérni gyakorta az ajkad,
s ihlete, szelleme már annyiszor elragadott.
Zengnék szép szavakat, de a dalt nem tűri a bánat,
s megbénítja a kín teljesen ihletemet.
Nincs meg a régi erőm, hogy verseket költeni tudjak,
hallgat a plectronom és hallgat e kínban a lant.
Lesbosi nők, kik arák vagytok, s ti, kik asszonyok immár,
kiknek zengte nevét egykor az aeoli lant,
lesbosi nők, akiket rossz hírbe kerülve szerettem,
hű csapatom, sose jöjj hallani énekemet!
Azt, ami nektek előbb tetszett, elvitte Phaon mind,
jaj nekem, azt mondtam szinte reá: „az enyém”.
Hozzátok haza őt, s jön költőnőtök is akkor,
s versre csak ő ad erőt, s ihletem ő veszi el.
Ám mért esdjek? Lágyul-e vagy zordabb lesz e vad szív,
és Zephyrek viszik el semmibe árva szavam?
Bár szavamat sodró szél hozná vissza hajódat!
Megjönnél, ha eszed lenne, te késlekedő!
Vagy jössz már, de a jó útért áldozni akarsz még?
Ó, jaj, mért szögezed késve keresztre szivem?!
Rajta! Szerelmes előtt lecsititja az árt, ami szülte
drága Venust. Jó szél fúj, fel a horgonyodat!
Tatján állva hajód maga kormányozza Cupido,
s lenge vitorlád ő bontja ki, göngyöli fel.
Vagy ha pelasg Sapphótól messzire vágysz menekülni,
tőle miért menekülsz, nem birod adni okát.
Ám írj még legalább, te kegyetlen, nékem e bajban,
s töltse be majd Leucas tengere végzetemet!

(Muraközy Gyula fordítása)

Megjegyzés küldése