2016. január 26., kedd

Ovidius: Hősnők levelei XVI.

XVI. Paris Helenae
 
Hanc tibi Priamides mitto, Ledaea, salutem,
     quae tribui sola te mihi dante potest.
eloquar, an flammae non est opus indice notae,
     et plus quam vellem, iam meus extat amor?
ille quidem lateat malim, dum tempora dentur
     laetitiae mixtos non habitura metus.
sed male dissimulo; quis enim celaverit ignem,
     lumine qui semper proditur ipse suo?
si tamen expectas, vocem quoque rebus ut addam:
     uror—habes animi nuntia verba mei.
parce, precor, fasso, nec vultu cetera duro
     perlege, sed formae conveniente tuae.
iamdudum gratum est, quod epistula nostra recepta
     spem facit, hoc recipi me quoque posse modo.
quae rata sit; nec te frustra promiserit, opto,
     hoc mihi quae suasit, mater Amoris, iter.
namque ego divino monitu—ne nescia pecces—
     advehor et coepto non leve numen adest.
praemia magna quidem, sed non indebita posco:
     pollicita est thalamo te Cytherea meo.
hac duce Sigeo dubias a litore feci
     longa Phereclea per freta puppe vias.
illa dedit faciles auras ventosque secundos—
     in mare nimirum ius habet orta mari.
perstet et ut pelagi, sic pectoris adiuvet aestum,
     deferat in portus et mea vota suos.
attulimus flammas, non hic invenimus, illas.
     hae mihi tam longae causa fuere viae.
nam neque tristis hiems neque nos huc appulit error;
     Taenaris est classi terra petita meae.
nec me crede fretum merces portante carina
     findere—quas habeo, di tueantur opes.
nec venio Graias veluti spectator ad urbes;
     oppida sunt regni divitiora mei.
te peto, quam pepigit lecto Venus aurea nostro;
     te prius optavi quam mihi nota fores.
ante tuos animo vidi quam lumine vultus;
     prima tulit vulnus nuntia fama tui.
nec tamen est mirum, si sicut oportuit arcu,
     missilibus telis eminus ictus amo.
sic placuit fatis; quae ne convellere temptes,
     accipe cum vera dicta relata fide.
matris adhuc utero partu remorante tenebar;
     iam gravidus iusto pondere venter erat.
illa sibi ingentem visa est sub imagine somni
     flammiferam pleno reddere ventre facem.
territa consurgit metuendaque noctis opacae
     visa seni Priamo, vatibus ille refert.
arsurum Paridis vates canit Ilion igni—
     pectoris, ut nunc est, fax fuit illa mei.
forma vigorque animi, quamvis de plebe videbar,
     indicium tectae nobilitatis erat.
est locus in mediis nemorosae vallibus Idae
     devius et piceis ilicibusque frequens,
qui nec ovis placidae nec amantis saxa capellae
     nec patulo tardae carpitur ore bovis;
hinc ego Dardaniae muros excelsaque tecta
     et freta prospiciens arbore nixus eram—
ecce, pedum pulsu visa est mihi terra moveri—
     vera loquar veri vix habitura fidem—
constitit ante oculos actus velocibus alis
     Atlantis magni Pleionesque nepos—
fas vidisse fuit, fas sit mihi visa referre—
     inque dei digitis aurea virga fuit.
tresque simul divae, Venus et cum Pallade Iuno,
     graminibus teneros inposuere pedes.
obstupui, gelidusque comas erexerat horror,
     cum mihi 'pone metum!' nuntius ales ait:
'arbiter es formae; certamina siste dearum,
     vincere quae forma digna sit una duas.'
neve recusarem, verbis Iovis imperat et se
     protinus aetheria tollit in astra via.
mens mea convaluit, subitoque audacia venit
     nec timui vultu quamque notare meo.
vincere erant omnes dignae iudexque querebar
     non omnes causam vincere posse suam.
sed tamen ex illis iam tunc magis una placebat,
     hanc esse ut scires, unde movetur amor.
tantaque vincendi cura est; ingentibus ardent
     iudicium donis sollicitare meum.
regna Iovis coniunx, virtutem filia iactat;
     ipse potens dubito fortis an esse velim.
dulce Venus risit; 'nec te, Pari, munera tangant
     utraque suspensi plena timoris,' ait;
'nos dabimus, quod ames, et pulchrae filia Ledae
     ibit in amplexus pulchrior illa tuos.'
dixit, et ex aequo donis formaque probata
     victorem caelo rettulit illa pedem.
interea, credo, versis ad prospera fatis
     regius agnoscor per rata signa puer.
laeta domus nato per tempora longa recepto,
     addit et ad festos hunc quoque Troia diem.
utque ego te cupio, sic me cupiere puellae;
     multarum votum sola tenere potes.
nec tantum regum natae petiere ducumque,
     sed nymphis etiam curaque amorque fui.
quas super Oenonen facies mutarer in orbem
     nec Priamo est a te dignior ulla nurus.
sed mihi cunctarum subeunt fastidia, postquam
     coniugii spes est, Tyndari, facta tui.
te vigilans oculis, animo te nocte videbam,
     lumina cum placido victa sopore iacent.
quid facies praesens, quae nondum visa placebas?
     ardebam, quamvis hic procul ignis erat.
nec potui debere mihi spem longius istam,
     caerulea peterem quin mea vota via.
Troia caeduntur Phrygia pineta securi
     quaeque erat aequoreis utilis arbor aquis;
ardua proceris spoliantur Gargara silvis,
     innumerasque mihi longa dat Ida trabes.
fundatura citas flectuntur robora naves
     texitur et costis panda carina suis.
addimus antennas et vela sequentia malo
     accipit et pictos puppis adunca deos;
qua tamen ipse vehor, comitata Cupidine parvo
     sponsor coniugii stat dea picta sui.
imposita est factae postquam manus ultima classi,
     protinus Aegaeis ire lubebat aquis.
at pater et genetrix inhibent mea vota rogando
     propositumque pia voce morantur iter;
et soror effusis ut erat Cassandra capillis,
     cum vellent nostrae iam dare vela rates,
'quo ruis?' exclamat, 'referes incendia tecum!
     quanta per has nescis flamma petatur aquas!'
vera fuit vates; dictos invenimus ignes
     et ferus in molli pectore flagrat amor.
portubus egredior ventisque ferentibus usus
     applicor in terras, Oebali nympha, tuas.
excipit hospitio vir me tuus: hoc quoque factum
     non sine consilio numinibusque deum.
ille quidem ostendit, quidquid Lacedaemone tota
     ostendi dignum conspicuumque fuit;
sed mihi laudatam cupienti cernere formam
     lumina nil aliud quo caperentur erat.
ut vidi, obstipui praecordiaque intima sensi
     attonitus curis intumuisse novis.
his similes vultus, quantum reminiscor, habebat,
     venit in arbitrium cum Cytherea meum.
si tu venisses pariter certamen in illud,
     in dubium Veneris palma futura fuit.
magna quidem de te rumor praeconia fecit,
     nullaque de facie nescia terra tua est;
nec tibi par usquam Phrygia nec solis ab ortu
     inter formosas altera nomen habet!
credis et hoc nobis?—minor est tua gloria vero
     famaque de forma paene maligna tua est.
plus hic invenio, quam quod promiserat illa,
     et tua materia gloria victa sua est.
ergo arsit merito, qui noverat omnia, Theseus,
     et visa es tanto digna rapina viro,
more tuae gentis nitida dum nuda palaestra
     ludis et es nudis femina mixta viris.
quod rapuit, laudo; miror quod reddidit umquam.
     tam bona constanter praeda tenenda fuit.
ante recessisset caput hoc cervice cruenta,
     quam tu de thalamis abstraherere meis.
tene manus umquam nostrae dimittere vellent?
     tene meo paterer vivus abire sinu?
si reddenda fores, aliquid tamen ante tulissem
     nec Venus ex toto nostra fuisset iners.
vel mihi virginitas esset libata vel illud
     quod poterat salva virginitate rapi.
da modo te, quae sit Paridis constantia nosces:
     flamma rogi flammas finiet una meas.
praeposui regnis ego te, quae maxima quondam
     pollicita est nobis nupta sororque Iovis,
dumque tuo possem circumdare bracchia collo,
     contempta est virtus Pallade dante mihi.
nec piget aut umquam stulte legisse videbor;
     permanet in voto mens mea firma suo.
spem modo ne nostram fieri patiare caducam,
     deprecor, o tanto digna labore peti!
non ego coniugium generosae degener opto,
     nec mea, crede mihi, turpiter uxor eris.
Pliada, si quaeres, in nostra gente Iovemque
     invenies, medios ut taceamus avos.
sceptra parens Asiae, qua nulla beatior ora est,
     finibus inmensis vix obeunda, tenet.
innumeras urbes atque aurea tecta videbis
     quaeque suos dicas templa decere deos.
Ilion adspicies firmataque turribus altis
     moenia, Phoebeae structa canore lyrae.
quid tibi de turba narrem numeroque virorum?
     vix populum tellus sustinet illa suum.
occurrent denso tibi Troades agmine matres
     nec capient Phrygias atria nostra nurus.
o quotiens dices: 'quam pauper Achaia nostra est!'
     una domus quaevis urbis habebit opes.
nec mihi fas fuerit Sparten contemnere vestram:
     in qua tu nata es, terra beata mihi est.
parca sed est Sparte, tu cultu divite digna;
     ad talem formam non facit iste locus.
hanc faciem largis sine fine paratibus uti
     deliciisque decet luxuriare novis.
cum videas cultus nostra de gente virorum,
     qualem Dardanias credis habere nurus?
da modo te facilem nec dedignare maritum,
     rure Therapnaeo nata puella, Phrygem.
Phryx erat et nostro genitus de sanguine, qui nunc
     cum dis potando nectare miscet aquas.
Phryx erat Aurorae coniunx, tamen abstulit illum
     extremum noctis quae dea finit iter.
Phryx etiam Anchises, volucrum cui mater Amorum
     gaudet in Idaeis concubuisse iugis.
nec, puto, conlatis forma Menelaus et annis
     iudice te nobis anteferendus erit.
non dabimus certe socerum tibi clara fugantem
     lumina, qui trepidos a dape vertat equos;
nec Priamo pater est soceri de caede cruentus
     et qui Myrtoas crimine signat aquas;
nec proavo Stygia nostro captantur in unda
     poma, nec in mediis quaeritur umor aquis.
quid tamen hoc refert, si te tenet ortus ab illis?
     cogitur huic domui Iuppiter esse socer.
heu facinus! totis indignus noctibus ille
     te tenet amplexu perfruiturque tuo;
at mihi conspiceris posita vix denique mensa
     multaque quae laedant hoc quoque tempus habet.
hostibus eveniant convivia talia nostris,
     experior posito qualia saepe mero.
paenitet hospitii, cum me spectante lacertos
     imponit collo rusticus iste tuo.
rumpor et invideo—quid ni tamen omnia narrem?—
     membra superiecta cum tua veste fovet.
oscula cum vero coram non dura daretis,
     ante oculos posui pocula sumpta meos;
lumina demitto cum te tenet artius ille,
     crescit et invito lentus in ore cibus.
saepe dedi gemitus; et te, lasciva, notavi
     in gemitu risum non tenuisse meo.
saepe mero volui flammam compescere, at illa
     crevit, et ebrietas ignis in igne fuit.
multaque ne videam, versa cervice recumbo;
     sed revocas oculos protinus ipsa meos.
quid faciam, dubito; dolor est meus illa videre,
     sed dolor a facie maior abesse tua.
qua licet et possum, luctor celare furorem,
     sed tamen apparet dissimulatus amor.
nec tibi verba damus; sentis mea vulnera, sentis;
     atque utinam soli sint ea nota tibi.
a, quotiens lacrimis venientibus ora reflexi,
     ne causam fletus quaereret ille mei.
a, quotiens aliquem narravi potus amorem,
     ad vulnus referens singula verba tuos,
indiciumque mei ficto sub nomine feci;
     ille ego, si nescis, verus amator eram.
quin etiam ut possem verbis petulantius uti,
     non semel ebrietas est simulata mihi.
Prodita sunt, memini, tunica tua pectora laxa
     atque oculis aditum nuda dedere meis
pectora vel puris nivibus vel lacte tuamve
     complexo matrem candidiora Iove.
dum stupeo visis—nam pocula forte tenebam—
     tortilis a digitis excidit ansa meis.
oscula si natae dederas, ego protinus illa
     Hermiones tenero laetus ab ore tuli.
et modo cantabam veteres resupinus amores
     et modo per nutum signa tegenda dabam.
et comitum primas Clymenen Aethramque, tuarum
     ausus sum blandis nuper adire sonis;
quae mihi non aliud, quam formidare locutae
     orantis medias deseruere preces.
di facerent, pretium magni certaminis esses,
     teque suo posset victor habere toro,
ut tulit Hippomenes Schoeneida praemia cursus,
     venit ut in Phrygios Hippodamia sinus,
ut ferus Alcides Acheloia cornua fregit,
     dum petit amplexus, Deianira, tuos.
nostra per has leges audacia fortiter isset
     teque mei scires esse laboris opus.
nunc mihi nil superest nisi te, formosa, precari
     amplectique tuos, si patiare, pedes.
o decus, o praesens geminorum gloria fratrum,
     o Iove digna viro, ni Iove nata fores,
aut ego Sigeos repetam te coniuge portus
     aut hic Taenaria contegar exul humo!
non mea sunt summa leviter destricta sagitta
     pectora; descendit vulnus ad ossa meum!
hoc mihi, nam repeto, fore ut a caeleste sagitta
     figar, erat verax vaticinata soror.
parce datum fatis, Helene, contemnere amorem—
     sic habeas faciles in tua vota deos.
multa quidem subeunt; sed coram ut plura loquamur,
     excipe me lecto nocte silente tuo.
an pudet et metuis Venerem temerare maritam
     castaque legitimi fallere iura tori?
a, nimium simplex Helene, ne rustica dicam,
     hanc faciem culpa posse carere putas?
aut faciem mutes aut sis non dura, necesse est;
     lis est cum forma magna pudicitiae.
Iuppiter his gaudet, gaudet Venus aurea furtis;
     haec tibi nempe patrem furta dedere Iovem.
vix fieri, si sunt vires in semine amorum,
     et Iovis et Ledae filia casta potes.
casta tamen tum sis, cum te mea Troia tenebit,
     et tua sim quaeso crimina solus ego.
nunc ea peccemus quae corriget hora iugalis,
     si modo promisit non mihi vana Venus.
sed tibi et hoc suadet rebus, non voce, maritus,
     neve sui furtis hospitis obstet, abest.
non habuit tempus, quo Cresia regna videret
     aptius—o mira calliditate virum!
'res, et ut Idaei mando tibi,' dixit iturus,
     'curam pro nobis hospitis, uxor, agas.'
neglegis absentis, testor, mandata mariti;
     cura tibi non est hospitis ulla tui.
huncine tu speras hominem sine pectore dotes
     posse satis formae, Tyndari, nosse tuae?
falleris: ignorat, nec, si bona magna putaret,
     quae tenet, externo crederet illa viro.
ut te nec mea vox nec te meus incitet ardor,
     cogimur ipsius commoditate frui:
aut erimus stulti, sic ut superemus et ipsum,
     si tam securum tempus abibit iners.
paene suis ad te manibus deducit amantem;
     utere mandantis simplicitate viri!
sola iaces viduo tam longa nocte cubili;
     in viduo iaceo solus et ipse toro.
te mihi meque tibi communia gaudia iungant;
     candidior medio nox erit illa die.
tunc ego iurabo quaevis tibi numina meque
     adstringam verbis in sacra vestra meis;
tunc ego, si non est fallax fiducia nostri,
     efficiam praesens, ut mea regna petas.
si pudet et metuis ne me videare secuta,
     ipse reus sine te criminis huius ero.
nam sequar Aegidae factum fratrumque tuorum;
     exemplo tangi non propiore potes.
te rapuit Theseus, geminas Leucippidas illi;
     quartus in exemplis adnumerabor ego.
Troia classis adest armis instructa virisque;
     iam facient celeres remus et aura vias.
ibis Dardanias ingens regina per urbes,
     teque novam credet vulgus adesse deam,
quaque feres gressus, adolebunt cinnama flammae,
     caesaque sanguineam victima planget humum.
dona pater fratresque et cum genetrice sorores
     Iliadesque omnes totaque Troia dabit.
ei mihi! pars a me vix dicitur ulla futuri.
     plura feres quam quae littera nostra refert.
nec tu rapta time, ne nos fera bella sequantur,
     concitet et vires Graecia magna suas.
tot prius abductis ecqua est repetita per arma?
     crede mihi, vanos res habet ista metus.
nomine ceperunt Aquilonis Erechthida Thraces
     et tuta a bello Bistonis ora fuit.
Phasida puppe nova vexit Pagasaeus Iason,
     laesa neque est Colcha Thessala terra manu.
te quoque qui rapuit, rapuit Minoida Theseus;
     nulla tamen Minos Cretas ad arma vocat.
terror in his ipso maior solet esse periclo;
     quaeque timere libet, pertimuisse pudet.
finge tamen, si vis, ingens consurgere bellum:
     et mihi sunt vires, et mea tela nocent.
nec minor est Asiae quam vestrae copia terrae:
     illa viris dives, dives abundat equis.
nec plus Atrides animi Menelaus habebit
     quam Paris aut armis anteferendus erit.
paene puer caesis abducta armenta recepi
     hostibus et causam nominis inde tuli.
paene puer iuvenes vario certamine vici,
     in quibus Ilioneus Deiphobusque fuit.
neve putes, non me nisi comminus esse timendum,
     figitur in iusso nostra sagitta loco.
num potes haec illi primae dare facta iuventae,
     instruere Atriden num potes arte mea?
omnia si dederis, numquid dabis Hectora fratrem?
     unus is innumeri militis instar erit.
quid valeam nescis et te mea robora fallunt;
     ignoras cui sis nupta futura viro.
aut igitur nullo belli repetere tumultu,
     aut cedent Marti Dorica castra meo.
nec tamen indigner pro tanta sumere ferrum
     coniuge; certamen praemia magna movent.
tu quoque, si de te totus contenderit orbis,
     nomen ab aeterna posteritate feres
spe modo non timida dis hinc egressa secundis
     exige cum plena munera pacta fide.



Paris Helenének


Priamides esd: légy oly boldog, Leda leánya,
mint amilyenné őt csak te magad teheted!
Szóljak, vagy pedig ily ismert láng szót sem igényel,
már nagyon is tudják, mily szerelem heve fűt?
Inkább lenne titok, kívánom, míg az idő jön,
mely az örömhöz csepp rémületet se vegyít.
Rosszul titkolom én; tüzet elleplezni ki képes,
mely ragyogásával felfedi egyre magát?
Ámde ha kívánod, hogy mindezt szóba is öntsem,
lángolok, és szivemet tárja elébed a szó.
Vallottam, könyörülj! De ne olvasd ezt komor arccal,
ám a varázsodhoz mint ahogy illik, aként.
Hogy bejutott a levél hozzád, öröm az maga is már,
s gyúl a remény: lesz mód, hogy bejutok magam is!
Célt érek, hiszem én. S ki utam javasolta- Amor- had
anyja-, valót mondott, téged ígérve nekem.
Mert ide isteni szó hoz (hogy nem tudva ne vétsél),
és aki elküldött, nem kicsiny isteni lény.
Nagy csakugyan, de jogos jutalomdíj az, mire vágyom,
mert ágyamba ígért szent Cytheraea nekem!
Ő segitette Pherecles készítette hajómat
kelni Sigaeumból nagy vizek árjain át.
Ő küldött segitő szeleket, sok lenge fuvalmat,
mert, kit az ár szült, bír nagy hatalommal azon.
Védjen, s mint a habot, lecsitítsa szivem viharát is,
vágyott révbe vivén végre a vágyaimat.
Ám nem is itt leltem: hoztam szívemben a lángot,
és ez volt, mi tüzelt, hogy tegyek ily nagy utat.
Mert nem a véletlen s a vad orkán űzte hajómat;
én kormányoztam Taenaris öble felé.
Ámde ne hidd, hogy az árt árukkal telve hasítja
gályám; kincsem elég, s tartsa is azt meg az ég.
S nem jövök én a görög nép városait se csodálni;
dús városokat tud mutogatni hazám.
Jöttem, az ágyamnak kit ígért aranyos Venus, érted,
s vágytam utánad, bár még sose láttalak én.
Lényed előbb láttam lelkemmel, mint a szememmel,
s hogy milyen arcod, előbb híre tudatta velem.
Nem csoda, hogy szeretlek, ha az íjad fürge nyilakkal
távolból is ilyen jól a szivembe talált.
Így rendezte a sors, ne akarj hát véle csatázni;
halld, ami történt, mind híven elősorolom.
Méhében hordott az anyám még, késve szülése,
s éppen elég súlyos volt neki már e teher.
S ekkor oly álmot lát, hogy mindent lángbaborító,
roppant fáklyát fog szülni a méhe hamar.
Rémülten felijed, s elmondja a vészteli álmot
vén Priamusnak s az kérdi a jóspapokat.
S zengi a jós „Tróját Paris elhamvasztja tüzével”,
s mint az a fáklya, olyan lángra hevült a szivem.
S bár igazolta nemes törzsem lelkem, tüze, bája,
úgy vélték, hogy a nép egyszerü sarja vagyok.
Völgyei közt, erdős Idán van egy elhagyatott hely,
hol csupa tölgyerdő és csupa fenyves a táj.
Bércszerető kecskék s jámbor juhok erre legelni
nem járnak, sem a nagy- száju, nehézkes ökör,
Innen szemléltem Dardania várfalait, nagy
házait, egy fának dőlve s a tengeröbölt.
S lábak lépteitől, im, a föld most rengeni látszott,
(színigazat mondok, bárha alig hihetőt),
s íme, erős Atlas meg Pleione unokája,
szállva le gyors szárnyán ekkor elém odaáll,
(látni jogom volt, s ez jogot ád, felidéznem a látványt)
s fogta arany botját isteni ujjaival.
S ővele Pallas meg Juno s Venus állt, ez a három
istennő, lebegőn szinte a zsenge gyepen.
Elhűltem, hajam égnek meredt, átjárt a jeges félsz,
s mondta a szárnyviselő hírnök e szót: „Ne remegj!
Dönts a vitázó istennők szépsége ügyében,
bájában a két társán győzni melyik jogosult.”
S ő Jupiternek a nevében szólt rám, ne habozzak,
s gyorsan a csillagos ég tája felé tovaszállt.
Éledt újra szivem, s megerősült merszem azonnal,
s mindegyiket bártan vette szemügyre szemem.
Győzni jogos volt mind, s engem bántott is, a bírót,
hogy nem nyerheti el mind a jogos diadalt.
Ám közülük ott már jobban tetszett nekem egyik,
s hogy megtudd, ki ez: ő küldi szivünkbe Amort.
Hogy küzdöttek a győzelemért! Ki-ki égve vetekszik,
roppant díjat ígér mind az itéletemért.
Jupiter asszonya trónt ígér, míg erényt a leánya,
s hős szív és hatalom közt magam ingadozom.
S szól Venus édesen mosolyogva: „Paris, ne inogj meg,
gondot s rémületet nyújt csak e két adomány!
Ámde szeretni fogod, kit adok, szép Leda lányát,
anyjánál gyönyörűbb ő, s a karodba siet!”
Szólt. S mivel egyként elragadott adománya s a bája,
győztesen ő szállott vissza az égbe megint.
Majd hogy a sors jobban kedvelt később, kitudódott
pár bizonyos jelből végre: királyfi vagyok!
Vígan várta a ház sok idő múltán a szülöttét,
s Trója e nappal megtoldta az ünnepeit.
Mint én most tereád, úgy vágytak utánam a lányok,
s köztük csak temagad bírhatos esküszavam!
Értem hadvezetők s fejedelmek lányai égtek,
sőt szomorúan epedt értem a nimfa- had is.
Szép Oenonéért égtem, s nincs is Priamushoz
méltóbb meny- kivüled- nála a föld kerekén.
Ámde lenéztem mind, minután felgyúlt a reményem,
hogy feleségem, szép Tyndarisom, te leszel!
Csak téged látott nappal a szemem, éjszaka lelkem,
hogyha az éjszaka lágy álma lezárta szemem.
S hogy hatsz látva te majd, kit nem látván is imádlak?
Égtem, bárha olyan távoli volt is a láng.
S már halogatni tovább nem tudtam a drága reményt, s hogy
útra ne keljek a kék áron a vágyam után.
Trójai fenyvesben fríg balták döntik a fákat,
hogy jól szolgálják tengeri útam ezek.
Ritkul a Gargara nagy tetjén is a rengeteg erdő,
s számtalan ád deszkát Ida nagy orma nekem.
Hajlik a tölgy a sebes gályák vázául; az öblös,
görbe hajóteknőt bordasorok beszövik.
Árbocokat szerelünk s rudakat, hol csüng a vitorla,
s festett isteneket látni a görbe taton.
És ott áll, aki visz, ki a nászt ígérte, lefestve,
ő, a nagy istennő, s véle a kis Cupido.
Majd, hogy a gályák elkészültek végleg, azonnal
vágytam az Aegei- árt szelni sietve velük.
Ámde anyám meg apám késlelteti, kérve, a vágyam,
esd csak, az útamtól tartva vissza szavuk.
S szertezilált hajjal, mint volt, Cassandra, a néném,
hogy kezdték a hajók bontani vásznaikat:
„Merre sietsz?- kiabál.- Tűzvészt fogsz hozni magaddal;
nem tudod azt, mily tűz vár, ha a vízre kiszállsz!”
És igazat szólt. Mit mondott, megleltem a lángot,
s hő kebelemben már vad szerelem tüze ég.
Elhagyom én az öbölt, futnak jó széllel a gályák,
arrafelé, hol a füld, oebali nimfa, hazád.
Férjed vendégként szívesen befogad, s bizonyára
ez nem az égi erők tervei nélkül esett.
Sőt végigmutogat mindent, mi egész Lacedaemon
földjén dícsérni- s látnivaló csak akad.
Ámde a vágy a dicsért, szép nőt meglátni tüzelt már,
s semmi egyéb más nem tudta lekötni szemem.
Látva elámultam, s éreztem ijedten, a lelkem
legmélyén milyen új gond feszül és kavarog.
Éppilyen arcú volt, emlékezem erre elég jól,
szép Cytharaea, mikor kérte ítéletemet.
És ha netán akkor magad is vetekedsz velük együtt,
kétes, hogy Venusé lesz-e a pálma vajon!
Sok gyönyörűt mondott híred bár rólad előre,
s nincs hely, ahol nem nagy hírű csodás alakod,
s nem akad keleten s frig földön a leggyönyörűbb nők
közt sem olyan, kinek ily ismeretes neve van,
hidd el, a hírednél sokkal ragyogóbb a valóség,
s majdnem hogy hamisan cseng, mi magasztal, a szó.
S mit lelek itt, százszor ragyogóbb, mint híred ígérte,
mert te felülmúlod sokszorosan hiredet!
Így joggal lobogott Theseus, ezt tudva, ki vélvén:
illet e zsákmány ily hős szvet, elragadott,
spártai módra amíg küzdesz, fénylőn az olajtól,
s meztelenűl a csupasz férficsoportba vegyülsz.
Tettét dícsérem, hogy visszaadott, s alig értem;
őrizetet, szívóst érdemel ekkora kincs.
Hulljon előbb le inkább fejem vérlepte nyakamról,
semhogy az ágyamtól téged elvigyenek.
Téged már a karom másnak sosem ád oda, téged
szivemről sese tép senki le, míg lehelek!
Visszaszereznek? Előbb rablok tőled valamit majd,
mert hiszen olyan tunya nem lesz a szerelmem azért!
Mert vagy erényed lesz hamarost enyém, vagy egyéb, mit
tőled, erényed nem sértve, rabolni lehet.
Légy csak enyém, s látod: Paris állhatatos, sose hátrál,
s csak siri máglyámmal fog kialudni tüzem.
S mit megigért Jupiter nagyhírű hitvese- húga-
nékem, a trónnál is többrebecsüllek én.
S míg a nyakadra a két karomat ráfonhatom, addig
semmi nekem, mit igért Pallas, a hősi erény!
Mert sose bánt, soha nem vélem balgának a döntést,
lelkem vágya szilárd, és soha meg nem inog.
Csak kérlek, te ne hagyd, e remény hogy semmibe hulljon,
ó, te, kiért méltán kelt e nagy útra hajóm.
S kötni nemessel nászt immár nem a nemtelen óhajt,
hogy feleségem vagy, szégyened az sose lesz.
Éedekel? Egy Pilas s Jupiter volt dísze nemünknek,
hogy ne soroljam elő azt, aki közbül esik.
Ázsia legdúsabb földjének a trónja atyámé,
oly roppant terület, hogy beutazni nehéz.
Várost és aranyos palotát látsz majd te, ezernyit,
s fényben elérik uruk, hidd meg, a templomok is.
S láthatod Iliumot s a falát, meg rajta a sok nagy
tornyot, amit Phoebus lantja szavával emelt.
S mondjam-e, mily nagy tömeg él és mennyi sok ember?
El csak alig bír e föld akkora néptömeget.
Trója anyái, eléd kisietnek sűrü csapatban,
s fríg fiatal nőknek majd kicsi lesz palotánk.
S hányszor mondogatod: „De szegény a honunk, az acháj föld,
s egy városnyi ma itt egy palotában a kincs!”
Mentsen az ég, hogy Spártát, városodat lebecsüljem:
mert a szülőfölded, drága szivemnek e hely.
Mégis, Spárta szegény, ám téged pompa övezzen,
s ily csoda- szépségnek túl kicsi ekkora föld.
Mert a te bájadhoz végnélküli pompa az illő,
és mi örömre tüzel, mindig uj élvezetek.
Népem férfiain meglátva a drága ruhákat,
mit vélsz, mily ragyongón járnak a dardani nők?
Tája Therapnének kit szült, hajtsál a szavamra,
és sose restelld, hogy Frígia sarja urad.
Fríg eredet volt, vérrokonunk, ki vegyíti az égben
vízzel a nektárt most, égilakók italát.
Fríghez ment, ki bevégzi az Éj útját, Aurora;
s égilakó volt bár, égbe ragadta urát.
S fríg az az Anchises, akit egykor a szárnyas Amor- had
anyja ledőlve ölelt vígan az Ida hegyén.
S énhozzám ha veted Menelaust korra, alakra,
nem hiszem, őt hogy elém tenni akadna okod.
Nem fut apósod elől a Nap bizonyára, s ebédje
láttán vissza nem is tartja sebes fogatát.
Nem szárad Priamus nemzőjén vére ipának,
s myrtusi ár, nem az ő gaz büne adta neved.
Alma után nem az ősünk kapkod a Styx folyamában,
egy kis kortynyi vízért esdve a víz közepén.
Ámde minek sorolom, ha a férjed ezeknek utódja,
mindenképp Jupiter itt a családban após.
Ó, gazság, hogy egész éjjel bitorolja tested
férjed jogtalanul, és örömére ölel!
Míg én téged alig látlak lakománknak a végén,
s még ez a perc is hány kínnal emészti szivem!
Ellenségemnek kívánhatok ily lakomákat,
melyeken oly sokszor bort iszogatva ülök.
Kín ez a vendégség! A szemem láttán hogy e bárgyú
tuskó fonja reá itt a nyakadra kezét!
Tép az irigység, ott (mi akaszt elmondani mindent),
hogyha az asztal alatt megsimogatja kezed.
És adtok ha netán egymásnak csókot előttem,
kelyhet emelve elé eltakarom szememet.
Nézem a földet, amíg ő kedveskedve ölelget,
s tiltakozó számban benne reked falatom.
S száll csak a sóhajom itt, s látom, hogy hallva e sóhajt
vissza sosem tartod gúnyolodó kacajod.
Oltani- már hányszor!- borral kívántam e lángot,
s nő ez, a tűzhöz a bor mámora uj tüzet ád!
Többet látni miért? Nyakam elfordítva ledőlök,
ám te magadra vonod szüntelen újra szemem.
Mit tegyek, ingadozom. Fáj téged látni, de jobban
fájna az arcodról percre levenni szemem.
Mint illő s lehet, én kinomat titkolni igyekszem,
ámde ha titkolom is, látszik a hő szerelem.
Nem szól néked a szám, ám érzed a kinomat, érzed!
S bár sose ismerné senki se kívüled azt!
Hányszor is elfordítottam könnyezve az arcom,
hogy ne akarja urad tudni e könnyek okát.
Mámorosan hányszor szóltam bizonyos szerelemről,
és e csodás archoz szólt valamennyi szavam.
S szóltam e költött név ürügyén én persze magamról,
s én voltam, ha nem is tudtad, a „hű szerető”.
Sőt, hogy a pajkos szó szabadabban hagyja el ajkam,
játszottam nem is egy ízben a részeget ott.
Köntösöd, emlékszem, felfedte, kinyílva, a melled
egy ízben, s a szemem látta csupasz kebeled.
Színe fehérebb volt, mint a szűz hó, tej, vagy a tolldísz,
melyben ölelte a nagy Jupiter egykor anyád.
S míg ez a kép lekötött, poharat tartott kezem éppen,
láttam csak, földre zuhant görbefülű poharam.
S lányod, Hermionét ha te megcsókoltad, a csókot
gyermeki ajkáról vígan oroztam el ott.
Olykor fekve hanyatt zengtem sok régi szerelmet,
majd titkos jeleit küldte feléd a kezem.
Majd Aethrát s Climenét, fő kísérőid akartam
környékezni szíves szók erejével utóbb.
Erre csak annyit szólt ajkuk, hogy félnek, utána
ott is hagytak a hév esdekelés közepett.
Bár lennél valamely nagy verseny díja- nagy ég, add!-
kit nyoszojáján vár harca után, aki győz.
Hippomenes Schoeneist mint elnyerte futásban,
s egy fríg fonta kezét Hippodamia köré,
s mint Achelousnak szarvát, rárontva, letörte
Hercules, óhajtva Deinaira kezét,
ily feltétel alatt küzdöttem volna merészen,
s tudtad volna, e bősz harcnak a díja te vagy!
Nem tehetek most mást, gyönyörűm, mint nagy könyörögve
általölelni, ha el- tűröd, a lábaidat.
Ó, te ikerfívéreid élő éke, csodás kincs,
lenne urad, ha nem ő nemz, jogosan Jupiter!
Vagy jössz Sigaeum révébe velem feleségként,
messze hazámtól, vagy fedjen a taenari föld.
Mert ez a nyíl nemcsak kívül súrolta a keblem;
mély sebet ejtett, hogy kínja a csontomig ér!
Most hiszem el, hogy igaz nővérem jóslata, mondván:
engemet egyszer majd égbeli nyíl szögez át.
El ne taszítsd, Helene, mit a végzet küld, e szerelmet,
s így vigye végbe az ég könnyen az óhajodat!
Sok jut eszembe, de hogy ketten szót váltani tudjunk,
oszd velem ágyad meg, csendben az éj ha leszáll.
Vagy tart vissza a félsz s szégyen, nászod megalázni,
s törvényes nyoszolyád annyira szent jogait?
Tisztes vagy, Helene, nagyon is, sőt együgyü szinte;
azt hiszed, ily arc el tudja kerülni a bűnt?
Vagy legyen arcod más, vagy zordonságodon enyhíts,
szépség és az erény közt sose szűnik a harc!
Jupiter és aranyos Venus ily furfangnak örülnek,
s nemde, ilyen csellel lett atyád Jupiter?
Lédának s Jupiternek lánya: ha jön szüleinktől
énünk, nem juthat néked túl sok erény!
Ámde erényes légy, ha követsz Trójába, hazámba,
és én legyek egyetlen vétked, esengek ezért.
Mostani bűnünket később jóváteszi nászunk,
hogyha igaz, mit ígért nékem a drága Venus.
S nem szval, tettel segitőd, elutazva a férjed,
tudjon orozni nyugodt szívvel a látogató.
Megfelelőbb percet, hogy krétai földre utazzék,
nem lelt, ó hogy e férj mily ravasz, az csoda már!
„Idai vendégünk rád bízom- szólt, mikor elindult-,
s mint ahogy én tenném, véle törődj te is úgy!”
Nem teszed azt, mire elment férjed kért, tanúsítom,
s engem, a vendéget, teljesen elhanyagolsz.
Abban bízol, Tyndarisom, hogy e balga eléggé
felfoghatja, e báj szép adománya mit ér?
Tévedsz, mit se tud ő. Csak sejtené, birtoka mily kincs,
nem bízná idegen férfira azt sohasem.
S hogyha szavam s lángom nem győz meg, mit maga kínált,
most ez az alkalom itt készt cselekdeni hamar!
Vagy mi felülmúlnánk őt is még ostobaságban,
tétlen hagyva, hogy elmúljon a biztos idő?
Szinte saját keze vitt hozzád engem, ki imádlak;
tedd, mire intett ő, férjed, a jóhiszemű!
Hosszu az éj, egyedül míg fekszel a társtalan ágyon,
s engem is ily egyedül nyugtat a társtalan ágy!
Ám tegyen eggyé majd a közös gyönyörök köteléke,
majd ragyogóbb lesz, mint déli verő, ez az éj!
S esküszöm én akkor, kit akarsz, a nagy égire, mindre,
s mondom utánad a szent nászra kötő fogadást.
S akkor elérem majd, ha bizalmam nem hiu ábránd,
szóval hatva reád, hogy te hazámba kövess.
Bánt a szemérem, a félsz, s az a látszat, hogy te követtél?
Énrám, s nem terád hárul a vád e bünért.
Azt teszem én, mit bátyáid s Aegeus fia tettek,
s annyira meghat, hogy hathat a példa reád.
Ő téged vitt el, míg az ikrek a két Leucippist,
s majd negyedikként fog szólani rólam a hír.
Haddal, fegyverrel tele vannak a trójai gályák,
s meggyorsítja utunk majd evezőnk meg a zél.
Dardan városaink járod, mint büszke királynő,
s majd, hogy uj istennő jött oda, véli a nép.
Illatot ontva fehéjas ég, bárhol jársz te, s a véres
földre a jószág hull döngve, nagy áldozatul.
Dús adományt ad atyám meg anyám s bátyám, valahány van,
s vélük egész Trójánk s Ilium asszonya mind.
Hej, csak alig mondtam valamit most még a jövőről;
több öröm ér annál, mit levelem megigér!
Messzeragadva ne félj, hogy nagy had zúdul utánik,
s hogy Görögország ránk küldi egész erejét.
Hány nőt vittek el eddig, s kit nyert vissza a fegyver?
Ettől, hidd el nekem, félni hiábavaló!
Rég Aquilónak a thrák sereg elrablotta Erechtist,
s háboru mégsem lett bistoni tájon ezért.
Új gályán elvitte Phasist pagasaei Iason,
s colchisi had nem tört Thessaliára utóbb.
Minoist is, akár téged, Theseus elorozta,
s Minos ezért Cretán nem sorozott sereget.
Túltesz a félsz gyakran, megnőve, magán a veszélyen,
s félni csekély ha az ok, szégyen a nagy remegés.
Ámde, ha tetszik, tedd fel, hogy majd háboru támad;
van nekem is seregem s fegyverem ölni elég.
Ázsia nem gyöngébb haderőben, mint a te földed,
mert van férfi elég, s ló is elég akad ott.
Atreusnak fia nem lesz hősi szivűbb, Menelaus,
nálam, s ő Parisod küzdve se múlja felül.
Visszaszereztem egy elvitt nyájat, szinte gyerekként,
ölve le rablóit, s innen eredt a nevem.
S győztem- szinte gyerek- sokakon sokféle csatában,
Ilioneus köztük volt s maga Deiphobus.
Ámde ne véld, a közelharcban vagyol én csak ilyen hős;
mit kiszemeltem, a célt mindig eléri nyilam.
S nem bizonyíthatod azt, hogy ilyen hős volt urad ifjan,
sem, hogy a furfangban Atrida engem elér.
S mind ha eként hiszed is, bátyjának tartod-e Hectort?
Azt, ki magában több, mint sokezernyi vitéz?
Nem tudod azt, mire képes e kéz, nem sejtes erőmet,
s majd akihez nőül mégy, alig ismered azt.
Így vagy nem követel téged majd vissza erős had,
vagy ha igen, győzünk harcban a dór seregen!
Ily feleségért nem sajnálok kardot emelni,
s küzdeni oly harcban, melyben ilyen nagy a díj.
Míg néked, ha egész földünk fegyvert ragad érted,
megmarad, él az utókorban örökre neved!
Bízva kövess innét, ne remegj, hisz az istenek óvnak,
s mind az ígért jó, hidd bízva, beteljesedik!

(Muraközy Gyula fordítása)

Nincsenek megjegyzések: