2016. február 5., péntek

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) tizenhatodik ének

Itt ismerkedik atyjával meg az ifju levente.

Terves Odysseus és jó kondás reggelizéshez
Készültek, tüzet élesztvén a csárdai lakban,
S a bojtárokat elküldék a nyájnak utána:
És ime Telemakhost az ebek szűkitve körözték,
Meg sem ugatták jöttében. Nagyságos Odysseus
Sejdíté a szűkítést s lábak dobogását,
És mondá nyomon a kondáshoz röpke szavakban:
„Eumaeos, hozzád valamellyik cimbora, vagy más
Ismerősöd igyekszik; az eb nem ugatja, de inkább
Hízelkedve szükíti körül; dobogásokat hallok.”
Nem végezte szavát el egészen, hogy küszöbön volt
Kedves magzata. Eumaeos megijedve ugort fel;
Elhulltak keziből az edények, mikbe vörös bort
Sürgött tölteni: és elejébe kerűle urának,
S megcsókolta fejét, szeminek két drága világát
És mindkét kezeit; s a földre sebes könyet ejtett.
Mint a legkegyesebb atya szokta fogadni fiát, tiz
Évek mulva jövőt haza néki vidékröl, egyetlen
Vénkori nemzését, ki miatt sok fájdalom ölte:
Ugy tapadá ekkor deli Telemakhost körül a hiv
Kondás, mindenhol csókolva, halálból idültként.
És síránkozván mondá neki röpke szavakkal:
„Megjösz Telemakhos, jaj drága világom; azóta
Nem biztam hozzád, hogy lopva Pylosba eveztél!
Jersze be, oh kedves gyermek, hadd lássalak és olly
Váratlan hazatérteden a lelkemben örüljek.
Ugy sem látogatod meg gyakran telkedet avvagy
Pásztoridat, hanem otthon időzöl: elannyira kedves
A hőslők bomlott seregén legelészni szemednek!”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Jól van, apó; egyedül végetted jöttem is épen
Erre felé, hogy lássalak és őszinte szavadbol
Értsem, vajjon anyám még házunknál-e; vagy immár
Tán más férfiu vette el, és az Odysseus ágya
Párnák szűke miatt rosz póknak fészke lön eddig.”
Szólott a kondás neki erre, becsűletes ember:
„Sőt igen, ő folyvást nagy szivbékével időz még
Szép uri házadban maig is; csakhogy keserűen
Telnek el éjei napjai a mindegyre sirónak.”
Igy szólván a réz dárdát átvette kezéböl;
Az pedig a lak kő küszöbén egyszerre belépett.
Székhez igyekvőnek helyet engede atyja Odysseus.
De más részröl Telemakhos tiltotta, s beszélett:
„Ülj, vendég; mi lelünk csárdánkban egyébhol is ülni
Széket; im, arra való ez az ember, hogy helyet adjon.”
Monda, s leült amaz; és most ennek alája harasztot
Hintett a kondás, beterítvén bőrrel is; erre
Ült le Odysseus urnak egyetlen gyermeke aztán.
Majd süleményeket osztogatott tálakban eléjek
Eumaeos, maradékaiból a tegnapi napnak;
És a szatyrokban kenyeret szolgála; kupáját
Annakutána szinig vegyelitvén mézizü borral,
Végre leült szemközt nagyságos Odysseus urnak.
Itt kiki a feladott eleséghez nyúla kezével.
A mint éhök megcsilapult és szomjokat olták,
Szólította kanász Eumaeost Telemakhos meg:
„Honnan, apó, neked a vendég? Ithakába miképen
Hozták révészek? Kik lenni dicsekszenek ők is?
Mert gyalog én csakugyan nem gondolom őt ide jöttnek.”
A kinek Eumaeos kondás mondotta viszontag:
„Gyermekem, én mindent igazán megvallok előtted.
Ő maga téres Kretábol származni dicsekszik,
És hogy számtalan országon hajtotta keresztül
Hosszu kalandja, imigy végezvén róla egy isten.
Most thespróti hajósoktól illott ide hozzám
A szállásra, kit én kezeidbe ajánlok ezennel.
Tégy vele a mit akarsz; védenced lenni dicsekszik.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Eumaeos, szavaid különös fájdalmasan esnek!
Hogy fogadom házamba be a vendégeket illőn?
Én még ifju vagyok, s kezeimben nincs bizodalmam
Férfiuval feltenni, talán ostromlani készszel:
Édes anyám elméje pedig két részre tünődik,
Nálam időzzön-e még s rendezze tovább is az udvart,
Szégyelvén ura ágyát és a városi mende
Mondát; vagy valamellyik akhivhoz menjen el, a ki
Legderekabb hőslői között s legtöbb jegyet ígér.
A vendégnek azonban, mert csárdádba vetődött,
Szép kacagányt s köntöst juttasztok testi ruhául,
Hozzá kétélű kardot, lábára sarúkat,
Aztán elküldöm hova őt esze és szive húzza.
Vagy, ha te jobb szereted, lásd őtet szívesen itten,
Én pedig a számára ruházatot, ennivalókat
Küldök; hogy téged s bojtáraidat ki ne éljen.
A hőslő egyletbe ugyan bevegyülni világért
Sem hagynám; netalán, mivel olly zabolátlan egyének,
Bántani merjék őt; mi magamnak okozna keservet.
Tenni pedig valamit sokak ellen, vajmi bajos még
Próbált férfinak is; s ők nálam sokkal erősbek.”
A kinek igy szólott nagyságos bajnok Odysseus:
„Kedvesem, ám ha megengeditek szavatokba vegyülnöm,
Vajmi felette nagyon vérzik szivem érteni, a mit
Hőslők által erőszakosan lakotokban üzetni
Mondotok, illyennek neked, érdemes ifju, dacodra!
Szólj, önként hódoltál meg nekik, avvagy az ország
Gyűlölt meg, valamelly istencsuda által igézve?
Vagy feleidre panaszlasz, kik védelmiben ember
Bizni szokott, ha talán villongó háboru tör ki?
Vajha ez elmével még én illy ifju lehetnék,
Vagy nagyságos Odysseus urfia, vagy maga jőne
Vissza kalandjaibol - s lehet ehhez némi remény még -:
Már hiszen a fejemet vágná el akarki legott, ha
Laertesfi Odysseusnek házába teremvén
Nagy kárt nem tennék összes tömegében azoknak!
És ha viszontag erőt vennének rajtam, egyen sok,
Jobbitnám önnön házamban elesve letenni
Életemet, mint annyi cudart elnézni örökké,
Vendégek legyalázását és házi cselédnők
Illetlen hajhászatait fényes palotámban;
És a bor kimerítőit, kenyeremnek evését
Céltalan és botorul, sikerárva, mihaszna dologban!”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Én, vendég, mindent igazán megvallok előtted.
Sem nem gyűlölt meg tömegestűl engem az ország,
Sem nem vérfeleimre panaszlok, kikben az ember
Bizni szokott ha talán villongó háboru tör ki.
Mert Zeüs a mi családunkat ritkítani szokta.
Igy csak Laertest nemzé Akrisios, a mint
Laertes egyedül csak Odysseust, ez pedig engem
Egy magamat hagya házánál, olly hasztalanul, hogy
Számtalan ellenség bizvást napol a mi lakunkban!
Mert valakik legfőbb uraságai a szigeteknek,
Dulikhion, Same és erdőkoszoruzta Zakynthnak,
És Ithakán valahány országos nádorok élnek,
Annyan hősölik a szűlémet s dulnak a háznál.
Ő az utált nászon se nem ad ki, sem arra tökélni
El nem birja magát; mig azok szakadatlanul őrlik
Házamat, a mint van nekem is végemre jutandók.
Mindez azonban az égi karok szent térdein álljon.
Ámde, apó, te siess szellemdús Penelopéhez,
Hírrel, hogy se bajom s megjöttem néki Pylosbol.
Én itten maradok; ha bemondád híredet, ismét
Jőj ki. De ám az akhiv nemzetböl senkinek erröl
Nem kell tudnia; mert sok agyarkodik életem ellen.”
A kinek igy mondotta viszont kondás Eumaeos:
„Értem, hallom; az én szívemböl szólasz egészen!
De ugyanis szólj és add értésemre továbbá,
Elránduljak-e a nyavalyás Laertes öreghez
E hírekkel egyuttal még? Ki eleddig Odysseust
Ugy gyászolva is, a háznak munkáira még csak
Nézett, és szolgái között ett itt, ha megéhült:
Oh de mióta hajón eleveztél, ifju, Pylosba,
Többé azt mondják, nem eszik már és iszik akként,
Vagy néz a munkára; hanem szomorú sohajokban
Vesztegel, és megaszik bújában csontain a bőr.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Sajnos ugyan, hanem a búsongót hagyjuk ezuttal.
Mert a választás ha halandó emberen állna,
Édes atyám jöttét fognám választani elsőt.
Hát hiradásod után jer vissza legottan, utána
A parlagra ne is menj el; de jelentsed anyámnak,
Hadd küldjön mielőbb titkon hozzája köréböl
Sáfárnét, ki hirül adhatja az éltes öregnek.”
Monda, s kanászát elsürgette; ki vette sarúit,
És lábára füzé, s ment a városba. Nem is lett
Rejtek Athena előtt kondás Eumaeos elúta,
De közelíte legott, némberhez alakra hasonló,
Karcsuhoz és széphez, ki remek munkákat erényez.
Látva Odysseustől állott meg a csárdaküszöbnek
Elleniben; deli Telemakhos nem vette szemügyre,
Mert nem mindennek jelenik nyilván meg az isten:
Csak maga látta Odysseus, és az ebek, s nem ugatták,
Ámde vonítva legott szanaszét rezzentek az óltol.
Inte szemöldökivel Pallas: mit elértve Odysseus
Csárdai hosszu kerítésből a szabadba kimenvén,
Annak előtte megállt; kihez igy kezdette az isten:
„Laertesfi, Zeüs kedvence, eszélyes Odysseus,
Semmi titok többé, de beszélj hamar össze fiaddal,
A hőslőkre veszélyt s romlást forralva miképen
Menjetek immár a városba: titőletek én sem
Lészek messze soká, zavaros viadalba szerelmes.”
Szólva megérintette arany vesszővel Athene;
Elsőben szép tiszta mezet bűvölt vala s köntöst
Melle körűl, és testet adott s ifjabbnak igézé:
Ismét szög leve és arcái kiszélesedének,
És kékfürtü szakál sűrűdött össze az állán.
Most el az istennő, ellenben terves Odysseus
A csárdába eredt. Elhült deli gyermeke rajta,
S félreszegezte szemét, nehogy isten volna, remegvén;
És felemelve szavát mondá neki szárnyas igékkel:
„Másnak látszol egészen, vendég, hogy sem előbbed;
Más mezeid vannak, tested sem az akkori többé;
Isten vagy bizonyára, egy a mennybéli karokbol!
Légy irgalmas azért, hogy kellemes áldozatokkal
S finom aranynyal tiszteljünk mindenha; kegyelmezz!”
Mond neki erre viszont nagyságos bajnok Odysseus:
„Nem vagyok én isten, ne hasonlits engem azokhoz;
Édes atyád vagyok, a ki után keserűen epedvén
Gyásznapokat láttál, bántatva rosz emberek által.”
Szólván megcsókolta fiát; a földre könyücsepp
Gördült arcairol, mit ezig szorgalmasan őrzött.
Telemakhos pedig - ő ugyanis nem hitte, hogy atyja -
Ujabban felemelve szavát igy monda viszontag:
„Oh nem atyám, nem Odysseus vagy, hanem isten igéz meg
Engem ezekkel, hogy szívem még jobban epedjen!
Kész lehetetlenség illyet cselekedni halandó
Férfiunak, hacsak istenség szállván le az égböl
Könnyeden ifjúvá vagy öreggé nem teszen embert.
Mert hisz imént is egy agg és rongyos férfiu voltál;
Most pedig istennek látszol, mint a kik olympon!”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Telemakhos, nem kell már megjött édes atyádon
Sem bámulnod igen se pedig tűnődni magadban;
Mert Ithakába ugyan soha sem jő másik Odysseus.
Én, ime én vagyok az, ki sokat szenvedve husz évek
Elforgása alatt, valahára hazámba vetődtem!
Harcos Athenáé e munka, ki engemet ollyan
Emberré tett mint akará, mert győzi hatalma;
Egyszer koldúsok másává, egyszer ez ékes
Öltözetekkel feldíszített ifju személylyé.
Könnyü az istenségeknek, kik székei mennyben,
Mind felemelni dicsőn, mind földig alázni halandót.”
Igy végezve leült: fia Telemakhos pedig édes
Atyja nyakába borulván sírt és könnyeket ontott.
Mindkettőjökben siralomnak vágyai keltek.
Sirtak hangosan, és bővebben sas madaraknál
Vagy körmös keselyűeknél, mellyeknek elorzák
A pórok fiait, mielőtt szárnyokra kelének:
Olly keserű könyeket sírtak pilláik alatt ők.
És bizonyára siralmokban telt volna el a nap,
Ha egyszerre az ifjú meg nem kérdi az atyját:
„És Ithakába miféle hajón hoztak haza téged
A révészek, atyám? kik lenni dicsekszenek ők is?
Mert bizonyára gyalog nem tartalak én ide jöttnek.”
Szólt neki erre viszont nagyságos bajnok Odysseus:
„Gyermekem, én mindent igazán megvallok előtted.
A híres phaeak révészek hoztanak, a kik
Mást is örömmel megvisznek, ha honokba vetődött;
És az evicke hajón alvót a légszinü nedven
Meghozván, Ithakára kitettek, ajándokul untig
Sok rezet és aranyat, s elegendő szőtt mezet adva;
Mellyek egy istennek barlangba helyezve kegyéböl.
S most ide jöttem, Athene sugalmai által idézve,
Szörnyü halált tervezni veled gonosz elleneinknek.
Addsza tehát hireműl a hőslők udvari számát,
Hadd tudom én, hányan vannak mindössze s miféle
Emberek; és számot vetvén egyelőre magammal,
Lássúk, elég leszen-e mások segedelmei nélkül
Kettőnk nékik, avagy szétnézzünk némi segélyért.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Oh mindig hallottam, atyám, nagy híredet eddig,
Hogy kezeidre leventa vagy és tervekben eszélyes;
Ámde felette nagyot mondál: elszédülök! annyi
Válogatott haddal nem képes küzdeni kettő.
Mert a hőslő szám nem egy avvagy két tized ottben,
De sokkal tetemesb, a mint kitanulhatod ebböl.
Dulikhionból ötvenkét kiszemelt nemes ifjú
Férfi, kiket hat szolga követ szorgalmas apródul;
Same legényeiböl hősöl mindössze huszonnégy;
Száma Zakynthosból az akhivok hőseinek húsz;
Végre tizenkettő Ithakábol, mind nemes ember:
Kikkel még hirnök Medon, aztán népszerü dalnok,
Meg hét szolgacseléd, jó vendégséghezi kukta.
Már ha ezekkel megverekednénk, annyival ennyen,
Bár igen is keserű ne legyen még rajtoki bosszúd!
Hát, ha talán valamelly párt jutna eszedbe, serényen
Nézz körül, a ki velünk szíves leszen állani ellent.”
Szólt neki erre viszont nagyságos bajnok Odysseus:
„Jó, illyent igen is nevezek; halljadsza s itéld meg,
Vajjon elég-e nekünk maga Zeus atya s Pallas Athene
Védelmünkre, avagy még más bajtársra szoruljunk?”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Jó bajtársak azok bizonyára, kiket te neveztél,
Bár a fellegeken túl országolnak, hatalmas
Urai mind a mennyei mind a földi seregnek!”
Szólt neki erre viszont nagyságos bajnok Odysseus:
„Ők pedig épen nem fognak kimaradni sokáig
A gyilkos harcbol, mihelyest palotánkban Aresnek
Köztünk s a deli hőslők közt viadalmai folynak.
Hát te hasadtakor a fényes hajnalnak azonnal
Menj haza, s a hőslők szilaj osztályába vegyülj el;
Engemet ellenben bevisz a városba kanászunk
Később, egy nyomorú aggastyán s koldus alakban.
Már ha talán engem megbecstelenítenek, a te
Szíved csak türjön békével lenni bajomban;
Sőt ha kihurcolnak lábamnál fogva lakombol,
Vagy rám láncsáznak, csak eredj szenvedni nyugottan:
Ámde parancsoljad felhagyni az ostobasággal,
Nyájas igéket mondva nekik; kik azonban ezekre
Hajlani nem fognak, mert megjött iszonyu napjok.
S most egyebet mondok, mit tarts figyelemmel eszedben.
Majd ha tanácsos Athenének súgalma megíhlet,
Én intést adok a főmmel; mit gyorsan elértvén
A palotába levő minden hadi fegyvereket hordd
Egyszeriben fel ama belső tárházba, s rakásold
Rendbe; kegyes szóval nyugtasd azután meg az ifjú
Népet, elámítván, ha felőlök kérdeni fognak:
,A füströl letevém, miután nem is ollyanok immár,
Mint Trojára menet teremünkben hagyta Odysseus
Úr, de bemocskolvák a tűznek gőzei által;
Sőt mi nagyobb, azt is felvillantotta az isten
Elmémben, netalán borosultan perleni kezdvén
Egymásban kárt tégyetek, és hőslés s lakomátok
Fertőztetve legyen; mivel önként von kezet a vas.’
Csak számunkra maraszsz egyedül két kardokat és két
Dárdát, két kezelő alkalmas vértet ökörből,
Hogy rájok rontván felkapkodhassuk, Athene
S gondviselő Zeustől amazok megigézve leendvén.
Még egyebet mondok, mit tarts figyelemmel eszedben.
Hogyha valóban az én fiam és véremböl eredt vagy,
Otthon Odysseusnek haza jöttét senki se tudja,
Ezt az egyet Laertes öreg se, s kanász Eumaeos,
Semmi cseléd, de ne még önnönmaga Penelope is.
Csak ketten, te meg én, nézzük ki az asszonyok elveit,
És a férfi cselédeket is hadd lássuk, ugyancsak
Fél-e közűlök még valamellyik s tisztel-e minket,
Vagy nem ügyel többé tereád, de gyalázni merészel.”
Szólott néki viszont felséges magzata erre:
„Gondolom, édes atyám, fogod ismerhetni eléggé
Jellememet, hogy könnyelműség nem visel engem;
Részemről nyereségesnek nem látom azonban
Ezt ránk nézve; hanem te itéld bővebben, atyám, meg.
Mert nagy időbe kerül sorjába kisérteni őket,
Sarkokban járván, mig azoknak tábora folyvást
Dőzsöli a sok jószágot, nem tudva kimélést.
Én a némbereket ki ohajtom előre tanulnod,
Mellyek néznek alá s mellyek bűnetlenek; ámde
Férfiainkat nem kívánom alomrol alomra
Sort cirkálni, hanem legutóra marasztanod eztet,
Hogyha valóban adott valamelly jelt néked az isten.”
Mig ezek itt egymást illy szókkal váltogaták fel
Ketten, azonközben befutott az evicke hajó, melly
Telemakhost bajtársaival meghozta Pylosbol.
Ők miután a mélységes kikötőbe jutottak,
Barna hajójokkal száraz partokhoz eveztek;
A fegyvert elhordották a bátor apródok,
És az ajándékot Klytios házához emelték.
Ekkor hirnököt útaltak nagyságos Odysseus
Termibe, közlendőt szellemdús Penelopével,
Hogy fia Telemakhos kieredt a telkre, hajóját
A városba eveztetvén: netalán leveretve
Lelkében, szomorú könyeket pergetne az anyja.
És im a hirnök s a kondás összeakadtak,
Mindkettő azonegy hirrel meglepni az asszonyt.
Végre az istenféle király teremébe vegyülvén,
Szólott hirnök az udvari nők közepette először:
„Kedves szülötted megjött Ithakába, királyné!”
A kondás pedig elközelitvén Penelopéhez,
Mindeneket tudatott vele, mint jó gyermeke hagyta;
Végre parancsaiban miután hűségesen eljárt,
Ott hagyván lakot és udvart sertésihez indult.
A hőslők pedig elbúsultanak és leverettek.
Hát kigyülének az udvar nagy falazatjai kívül,
S a fényes kapunak telepedtek előtte le sorral.
Kik közt Eurymakhos, Polybos fia, kezde beszélni:
„Oh társak, de felette merész egy vállalatot vitt
Telemakhos ki, mit én soha meg nem vallani hittem!
Jertek, vontassunk egy legjobbféle hajót le,
És révészeket ültessünk bele, kik tegyenek gyors
Hirt amazinknak, hogy forduljanak izibe vissza.”
Nem végezte szavát, mikor ímé Amphinomos hős
Szétnézvén, a révbe hajót sejdíte s vitorlák
Összebocsátóit, s evezőket férfi kezekben.
S édesen elkaccantva magát szónokla középre:
„Semmi követséget, mivel ím a jámborok itthon;
Vagy valamelly isten mondotta nekik meg, avagy tán
Önmagok eszmélték, de nem érhették be hajóját.”
Igy szóltára felállván mind a révbe siettek.
Egyszeriben szárazra vonák ki hajójokat, aztán
A fegyvert elhordották a bátor apródok.
Majd gyűlésbe huzódának seregestül, egyetlen
Ifjat avagy vénet sem eresztvén ülni közéjek.
S Eupithes fia Antinoos felemelve szavát mond:
„Oh de csudálatosan mentette meg isten ez embert!
Napjában szakadatlanul egymást váltogató őr
Ült szellős fokokon kémlelve; s hogy a nap aláment,
Éjenként soha sem háltunk a partokon, ámde
Vizszinen uszkálván várók be az isteni hajnalt,
Telemakhosnak elállva utát, hogy kézre kerültet
Megrontsuk: s ime őt ezalatt haza hozta egy ördöng!
Most pedig immár itt tervezzünk gyászos enyésztet
A fiunak, ki se hagyjuk siklani; mérthogy ez élve,
Ugy gondolkodom én, mire sem mehet a dolog itten.
Nékie tudnillik sok eszélye s tanácsa van immár,
A nép szíve pedig nem igen vonzalmas irántunk.
Jertek azért, mielőtt az akhivokat összehirészli
Közgyűlésre: mivel hanyagul nem szenvedi, a mint
Én vélem, de kikel s el fogja panaszlani nékik,
Milly ármányt forraltunk ellene, és be nem érők:
A nép tényünket nem fogja dicsérni, ha hallja;
Sőt bárcsak pórul mi ne járjunk és lakainkbol
Elkergettetvén idegen földekre ne jussunk.
Jertek, előzzük meg; tegyük őt vagy parlagon avvagy
Béutjában semmire, s osztozzunk meg az udvar
Gazdag örökségén és birtokin, a lakot édes
Anyjának hagyván és a neki férjül esőnek.
Hogyha pedig tervem nincs kedveitekre, hanem ti
Hagyni akarjátok, hogy örökségének örüljön:
Már ugy kellemetes javait helyt ülve csoporton
Ám ne együk többé, de kelengyét adva hazulrol
Hősölgessen mindegyikünk; a hölgy pedig ahhoz
Menjen el a ki esik s legtöbbet ajánl neki jegyben.”
Igy szólott; amazok mindnyájan néma levének.
Nemzetes Amphinomos szavait felemelve azonban,
Nisos Aretiades nádornak gyermeke: a ki
Búzás és szénával gazdag Dulikhionnak
Hőslőit vezeté; s legjobban türte szaváért
Penelope maga is, miután esze s szíve helyén volt:
Ez felemelve szavát okosan mondotta középre:
„Oh bajtársaim, én nem akarnék Telemakhosnak
Véteni; rettenetes dolog ám fejedelmi családnak
Elvesztése! De kérdjünk meg legelőször egy istent:
És ha Zeüsnek örök törvénye helyesleni fogja,
Enmagam is megölöm mást is szorgalmazok arra;
Ámde ha ellenzik mennyben, cselekedni gonoszlom.”
Szólott Amphinomos; bevevék mindnyájan igéit.
Felkerekedvén ekkor Odysseus termibe mentek;
Mellybe megérkezvén díszes trónokra nyugodtak.
Mást gondolt ezalatt szellemdús Penelopeia,
Elvetemült hőslői között láttatni személyét;
Mert érté a felházban fia nagy veszedelmit,
Hallva Medon jó hirnőktöl, ki kitudta az ármányt.
A palotába leindúlót szobanői követték.
Némberek istennője derék hőslőihez érvén,
A remek épületű palotának szép küszöbénél
Álla meg, arca elé röppentvén fátyola báját;
És támadta meg Antinoost, s kifakadva beszélett:
„Antinoos, hamis és patvarszer, hisz tefelőled
Azt mondják Ithakán, legjobb vagy társaidék közt
Szóra s tanácsokban; te azonba koránse vagy illyen!
Őrült, mért szükség forralnod Telemakhosnak
Szörnyü halált, és nem vétkelsz üldözni Zeüstol
Látott esdőket? Nem szentség ártani másnak.
Nem jut eszedbe, midőn hozzánk menekült vala nemződ,
A néptöl félvén? melly rája felette haragvék,
Hogy Taphos országnak keveredve kalózival, ártott
A mivelünk egyezett népnek Thesprotia földén.
Elkészültek veszteni őt, kiszakítani szívét,
És sok kellemetes javait megfalni; de kiknek
Bár felbőszülteknek Odysseus ellenek állott.
Ennek eszed ma rutúl házát, hőslöd feleségét,
S öldöklöd gyerekét, engem pedig annyira kinzasz!
Ámde parancsolom, ódd magadat, tilts másokat ettöl.”
Szólt Polybos fia Eurymakhos neki erre viszontag:
„Ikarios lánya, szellemdús Penelopeia,
Bizd rám; illyeneken nem kell tűnődni szivednek!
Nincs olly férfi, nem is leszen, ámde ne is legyen, a ki
Telemakhos fiadat merné illetni kezével
Itt, mig én élek s a napnak súgara megsüt.
Mert kijelentem imé, mi pedig bizonyára ugy is lesz;
Egyszeriben hosszú dárdámat festi meg annak
Fekete vére: mivel dulvári Odysseus engem
Úri saját térdére vevén hajdanta nem egyszer,
Sültet adott kezeimbe s piros bort tarta felettem.
És igy Telemakhos kedvesbem sokkal akarmelly
Férfiunál; hőslőktöl azért rettegnie nem kell.
Istentőli halált, az igaz, mellőzni lehetlen.”
Igy szólott biztatva, holott maga vágyta halálát.
És ime Penelope feltermibe visszaeredvén
Akkédig siratá a kedves férjet Odysseust,
Mignem Athene szelíd álmot hullajta szemére.
A kondás pedig estefelé tért vissza Odysseus
S Telemakhoshoz, kik vacsorát hevenyeztenek épen,
Esztendős süldőt áldozva: mi közben Athene
Elközelitvén Laertesfi Odysseus úrhoz,
Vesszővel megüté és átbűvölte öregnek,
Aztán rongyokat ölte reá: netalán Eumaeos
Látva megismerné, s szellemdús Penelopének
Egyszeriben hírül vigye és hallgatni ne győzzön.
A kit is elsőben szólított Telemakhos meg:
„Megjöttél, kondás; mi hir a városban? Ugyancsak
Visszaeveztek-e már leseikből a deli hőslők
Eddig? avagy tán még szakadatlanul útamat állják?”
Szólott néki ezekre viszont kondás Eumaeos:
„Nem vala gondom ezekről a városban alá fel
Kérdezkedni, hanem végezvén tisztemet, aztán
Csak mielőbb ismét ide visszasiettete szívem.
Összetalálkozván társidtol vélem utamban
A követ, ez mondá a dolgot anyádnak először.
Mást ennyit tudok, önszemeimmel messzire látva.
Hogy már a város föliben jöttem vala, Hermes
Csúcsáról egy evicke hajót láttam beevezni
A kikötőbe; nagyon sok férfiak ültenek ottben,
Melly vértekkel dárdákkal megrakva setétlett.
Én nekik ítéltem, de valóban nem tudom, ők-e.”
Szólt; nevetett most Telemakhos szentséges egyéne,
Megvágván atyját szemivel, kikerülve a kondást.
Hogy pedig a bajon átestek s elkészüle étkök,
Megvacsoráltak, egyik sem látván szűket adagban.
Végre hogy éhök megcsilapult és szomjokat olták,
Ekkor az álom ajándékát élvezni feküdtek.
Megjegyzés küldése