2016. február 12., péntek

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) tizenhetedik ének

Városi út; kecskés; a hű kutya ismer urára.

Hogy pedig a hajnal feltetszett rózsakezével,
Szépséges saruit gyöngéd lábára kötözvén
Telemakhos, nagyságos Odysseus urfia, vette
Dárdáját, izmos jobbjába szabályosan illőt,
És városba menendő a kondáshoz imigy szólt:
„Apjok, már én a városba megyek, hogy anyámék
Lássanak; úgy vélem tudnillik, nem hagy elébb fel
Árva siralmaival s az emésztő szívedezéssel,
Mig magamat nem lát. Néked pedig azt hagyom immár,
Hozd be szegény vendégedet a városba, hogy ételt,
Koldulgasson; adand ottan neki a ki akarja
Holmi cipót s leveket. Mert én még mindenegy embert
Nem vállalhatok el, magam is terhelve bajaktol.
A vendég, ha talán bosszankodik érte, magával
Vessen számot; mert én nyiltan szólani szoktam.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Kedvesem, itt tartatni magam sem ohajtok ezentul;
Koldúsnak jobb a városban mint a mezőkön
Élelmet koldulni; adand nekem a ki akarja.
De nem is arravaló volnék, hogy pusztai csárdán
Tartózkodva tegyem, mit az úr és gazda parancsol.
Menj csak; ez ember majd bevezet, kire hagyni szives vagy,
Hogyha előbb tüznél megfűtözöm és melegebb lesz.
Mert ezek a gúnyák iszonyú roszak; úgy lehet, a dér
Venne meg; a város, mondjátok, messzire fekszik.”
Mondá. Telemakhos hamar átvolt a küszöbön, nagy
Gyorsan elindulván; és a hőslőkre roszat szőtt.
A ki midőn azután népes házokba jutott volt,
Dárdáját magas oszlophoz támasztani vitte,
Önmaga ellenben fényes teremébe belépett.
Első pillantotta meg őt Euryklea dajka,
Szőnyeggel huzván be az ékes trónokat épen;
S könyhullatva elébe futott: mind összegyülének
Bajnok Odysseusnek más szolgálói körében,
És főjét és két vállát csókdosva köszönték.
Jött palotájábol szellemdús Penelope is,
Artemis és Aphrodite arany szépségivel arcán;
És könyhullatván megölelte szerette szülöttét,
Megcsókolta fejét, szeminek két drága világát,
És zokogó ajkkal mondá neki röpke szavakban:
„Megjösz, Telemakhos, jaj drága világom; azóta
Nem volt lelkemnek láthatni reménye, hogy édes
Nemződröl loppal hirt venni Pylosba eveztél!
Jersze, beszéld el ugyan, mit láttál, mit nem utadban.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Édes anyám, ne fakaszsz engem siralomra, ne is dúld
Fel szivemet, szörnyű veszedelmeken általesettnek;
Inkább megmosdván és tiszta ruházatot öltvén
Felházadba siess tennen körnémbereiddel;
S kérve fogadkozzál valamennyi olympi karoknak,
Századot adni, ha Zeus boszut áll e dolgok üzőin.
Én gyűlésbe megyek, fényes palotánkba hivandó
A jövevényt, ki honomba kisért a tengeren engem;
A kit is istenmás feleimmel előre bocsáték,
Piraeosnak ajánlván, hogy házába vezetve
Látná szívesen és tisztelné, mig haza térek.”
Mondá; szárnytalanok maradának amannak igéi.
A ki legott mosdván és tiszta ruházatot öltvén
Kérve fogadkozik a mennyek halhatlaninak, hogy
Századot ad, ha Zeüs boszut áll a dolgok üzőin.
Telemakhos pedig a fényes palotábol elindult,
Dárdával keziben s két fürge kuvaszszal utána.
Isteni bájakkal hintette meg arcban Athene.
A gyűlésbe jövőn függött valamennyi akhiv szem.
Környüle a csapodár hőslők gyülekeztenek össze,
Kellemesen szólók, hanem elvesztére törekvők.
De ő a sűrű tömegektöl félrevonultan,
Hol Mentor, Halitherses ült és Antiphos, a kik
Régtöl hűséges bajtársai voltak atyárol,
Ott foga helyt; kik is őt mindenröl sorra kikérdék.
Elközelített most daliás Piraeos, az ország
Gyűlésére vezetvén a vendéget; Odysseus
Gyermeke el nem fordult tőle, de állva fogadta:
A kit szólított Piraeos egyéne legelső:
„Telemakhos, küldjed házamhoz nőidet immár,
Hogy Menelaos ajándokait lakotokba emeljék.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Piraeos, nem tudni mikép szakad a mi ügyünknek
Vége. Ha a dölfös hőslők végtére megölvén
Engemet, a jószágaimon osztozni találnak;
Azt akarom, birjad te, avagy valamellyik ezekböl:
Ha pedig én szerzek kárt és veszedelmet azoknak,
Akkor az örvendő palotáiba hozzad örömmel.”
Igy szólván szomorú vendégét ő haza vitte.
A mint a népes várnak teremébe jutottak,
Köntösiket díszes székek s trónokra helyezve
Tiszta medencékben hágdosván megmosakodtak.
Megfürdetve pedig szobanőktől s kenve olajjal,
Hogy bojtos kacagányt és köntöst vettek azoktol,
A réz fürdőböl kieredvén trónra nyugodtak.
Ekkor arany korsót hordozván házi cselédnő
Kézvizeket töltött az ezüst tálcára belőle
Mosni; gyalult asztalt helyezett nekik annak utána;
Mellyre szemérmes sáfárnő kenyeret raka, s bőven
Hordott ételeket, mindenből szívesen adván.
Anyja pedig szemközt ült a terem ajtaja mellett
Karszéken, fínom fonalat pörgetve az orsón.
Most kiki a feladott eleséghez nyúla kezével.
Végre hogy éhök megcsilapult és szomjokat olták,
Szót szellemdús Penelope maga kezde legelső:
„Úgy én, Telemakhos, feleredvén lakteremembe,
Ágyba megyek, mindig kínosba szivemnek azóta
És ázottba könyemtöl, hogy nagyságos Odysseus
Troja alá elment Atreusnek gyermekivel; ha
Nékem, mignem ama hetykék a házba bejöttek,
Némi talán hallott hirt nem fogsz adni atyádrol.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Ah szűlém, mindent igazán megvallok előtted!
Elmentünk Nestor néppásztorhoz Pylos ország
Földire; ő szivesen látván palotáiban engem,
Húzamosan szeretett, valamint apa szokta vidékröl
Nagy későn haza jött magzatját: ugy fogadott ez
Engemet önmaga és jóságos gyermeki véle.
Bajnok Odysseusröl soha sem hallotta azonban,
A mint mondja, de senkitől is maig, él-e avagy hal;
De Menelaos Atrideshez lakedaemoni földre
Küldött el lovain s szekerén, a dárdadicsőhöz.
Itt látám argiv Helenét, ki miatt sokat állott
Ilion és Argos hada Zeus végzése szerint ki.
Megkérdett azután hadnagy Menelaos Atrides,
Mi szükség vezetett legyen engem spartai földre;
A kinek én mindent igazán értéseül adtam.
Felfogván azután a szót mondotta viszontag:
,Oh hékám, bizonyára igen nagy férfiu ágyán
Vágynak hálni, magok lelketlenek és pulya ifjak!
De valamint imént ellett vemhéit oroszlán
Barlangjába vivén menedékre az erdei szarvas;
Hogyha, mig ő hegyeken és völgyeken át legelészik,
Megtért e közben fekvére az otthonos állat,
Mindkettőnek rettenetes véget vet: azonkép
Rettenetes véget vet ezeknek is egykor Odysseus.
Mert oh bárcsak, Zeus atya, Pallas Athene, Apollon,
Ollyan alakban, mint a lesbosi szóvita mellett
Felkelvén Philomelidest viadalra fogadta,
S földhöz ütötte, hogy örvendett minden görög: akként
Mérkőznék meg az elvetemült hőslőkkel Odysseus!
Hisz keserű nász és rövid élet volna ma bérök.
A mit már tőlem kérdeztél, megfelelendem,
Nem csalogatva s kitérőleg; hanem a miket egykor
Nékem ama szóhű aggasztyán híremül ejtett,
A szent tengeri lény, igazán elmondva előtted.
Ez vallotta, hogy egy szigeten keserűen epedni
Látta Kalypso nymphánál, ki is őtet erővel
Tartóztatja; s nem indulhat földére honának,
Nem lévén kezügyébe hajó s bajtársai, kiktöl
Végre az ősz tenger széles hátára vitetnék.’
Igy mondotta nekem hadnagy Menelaos Atrides.
Ezt végeztem után indultam; jó szelet adtak
Menny halhatlani, melly szaporán Ithakába röpített.”
Igy szólván anyjának igen megrázta kedélyét.
Vágott közbe Theoklymenos most, istenes ember:
„Laertesfi Odysseusnek kedves felesége,
Az bizonyost nem tudhata; jer hallgass ki ma engem,
Én igazán jósolni fogok s nem rejteni semmit.
Tudja azért meg Zeus isten legelőre, s Odysseus
Vendégasztala és szent tüzhelye, ahhova jöttem,
Hogy nagyságos Odysseus e balságokat értve
Már szeretett országában járván avagy ülvén,
A hőslők összes daliáira vészeket épit.
Illy madarat sejdíték én az evicke hajóra
Szállva; s legottan el is magyarázám Telemakhosnak.”
Mond neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Vajha beszéded igazsággá nőhetne, oh vendég;
Akkoron ismernél te barátságomra, veendő
Tőlem ajándékot, mellyért boldoglana minden!”
Mig ezek itt egymást ekképen váltogaták fel,
A hőslők ezalatt kapuján kül Odysseus urnak
Majd tekejátékkal majd láncsavetéssel időztek
A sima térszínen, hol előbb csapodárul enyelgtek.
Végre midőn intett az idő étkezni, s bejöttek
A barmok mindenfelül, üzve szokottaik által;
Ekkor szóla Medon - tudnillik imez vala nékik
Legkedvesb hirnök, s mindig velök a lakomában:
„Jó uraim, miután eleget mulatott kiki bajjal,
Térjetek a palotába, derék lakomához ülendők;
Mert nem rosz végezni saját idejében az étket.”
Mondá; szót fogadának azok, s felkelve bementek.
A mint a várnak népes teremébe jutottak,
Itt kacagányaikat székek s trónokra helyezvén,
Nagy juhokat, hízott kecskéket ölének ebédül;
Öltenek ennek utána kövér süldőket is, aztán
Parlagi tulkot. Ezenközben nagyságos Odysseus
És kondása bekészült a városba mezőröl;
S kezdé a kondás legelőre, becsűletes ember:
„Már, vendég, miután még a városba ma kivánsz
Elbúcsuzni, miképen uram rendelte; igazság,
Én örömest megtartnálak tanyaőrömül itten:
Tartok azonban tőle, nehogy megszidjon utóbb is
Érte; pedig de igen metszők a gazda szidalmi!
Jersze tehát, menjünk; tudnillik legjava eltelt
A napnak; tán hűs is lesz rád nézve az este.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Értem, hallom; az én szívemböl szólasz egészen.
Menjünk, ámde te járj kalaúzul mindig előre.
Adjsza csak egy botot a kezeimbe, ha volna körötted,
Mankóul, mert síkosnak mondjátok az útat.”
Igy szólván hátára veté illetlen iszákját,
Folt hátán foltost, mellyen heveder vala szijbol;
Eumaeos pedig a kívánt botot adta kezébe.
Indultak. Tanyaőrül ebek s a hátramaradt más
Pásztorok álltak helyt, mig urát városba vezette
Az, vén koldús embernek képében erősen
Mankózót, ki silány kankót hord testi ruhául.
A mint a röges úton előre haladva közelgtek
Volt a városhoz, s a szépcsorgásu kikámvált
Kútnál járának, mellyből a honfiak ittak:
Mellyet előbb Ithakos meg Neritos ása s Polyktor;
Környékén pedig égerfák vizenyős lapon élő
Berke virult, az emelt sziklákon alára hideg viz
Zúgott, s legfölül nymphák oltára helyezve
Díszelgett, hol az útas nép áldozni megállott:
E helyen érte utó őket Doliosfi Melantheus,
Kecskéket hajtván, nyájának válogatottit,
A hőslők lakmáira, két bojtárral utána.
És látván ezeket kigunyolta, gyalázatos és csúf
Módra szutyongatván, hogy Odysseus lelke kigyúladt:
„De itt már csakugyan gyávának gyáva vezére!
Milly jól összekerít párt párral mindig az isten!
Na s aztán hova hurcolod e hasat, oh fene kondás,
Zsémbes koldusodat, fertelmét a lakomának?
A ki sok ajtónak ragaszához vetve zsurolja
Vállait egy szeletért, s nem háromb vagy pedig üstért:
Kit ha te átadnál tanyaőrűl énnekem, avvagy
Ólat sepreni és gödölyéknek hordani lombot,
Meglátnád, mi derék combot hizlalna savómon.
Minthogy azonban ebűl vagyon elszoktatva, világért
Sem lesz kedve nehez munkára, de kéregetőleg
Kuncsorog a nép közt, ha ki adna puruttya belébe.
És most megmondom kereken, mi bizonynyal ugy is lesz:
Ha nagyságos Odysseusnek palotáiba feljő,
Már hisz elég ember keziböl koponyája körében
Szállongó zsámoly horzsolja rosz oldala bőrét!”
Igy szólván, mikor elhaladott mellette, csipőjét
Megrúgá gonoszul: noha nem vethette ki őtet
Utjábol, hanem állt vala rendűletlen. Odysseus
Tűnődék, rárontva legott agyonüsse botával,
Vagy hogy megkapván a földhöz vágja-e fővel.
Türt és mérsékelte hevét; de kanász Eumaeos
Összeveszett vele, és kezeit felemelve imázott:
„Csermelyi szűz Nymphák, Zeus lányi, ha nektek Odysseus
Valaha bárány és gidacombokat égete, hájjal
Béteregetve fölül; cselekedjétek meg imámra,
Hogy jőjön haza ő és hozza közinkbe az isten!
Mert hiszen a te dagályaidat lelohasztani fogná,
Mellyekkel helykén a széles városon által
Jársz kelsz; aztán meg rosz pásztor rontja a marhát!”
Szólt neki erre viszontag kecskék bácsa Melantheus:
„Oh hékám, mit nem fecsegett ez okos kutya nékem!
Kit még én egy deszka hajón Ithakábol utóbb is
Messze viszek, hogy többítsem jószágimat árán.
Bárcsak Telemakhost lőné meg tegzes Apollon
Ugy a háznál, vagy buktatnák a deli hőslők,
Mint elveszve Odysseustek hazanapja örökre!”
Szólva magokra hagyá a csak ballagva menőket;
És mivel elsietett, szaporán ura házahoz érvén,
Egyszeriben beeredt, s a hőslők közt települt le,
Eurymakhosszal szembe, mivel kedvelte leginkább;
S a felszolgáló inasok húst adtanak egyben
Néki, szemérmes sáfárné ellenbe kenyérrel
Szolgált. Elközelíte azonban Odysseus úr is
És kondása, s megállottak vala: és ime harsány
Lantnesz üté meg; mert épen szép dalt vezetett be
Phemios. Itt megfogva kezét mondotta kanásznak:
„Ez leszen, oh Eumaeos, Odysseus háza bizonynyal:
Könnyen elismerszik többek közepette is: imé
Egyböl másik emelkedik, és tág udvara fallal
S rácsokkal bekeritve; hatalmas szárnykapuk állnak
Rajta. Ezen csakugyan nem fogna ki könnyen az ember.
Sejdítem, bennette sokan gyülekeztenek össze
Vig lakomára, mivel szaga illatoz és gyönyörű lant
Harsog, mit lakomához adott társúl az ur isten.”
Szólott néki viszont kondás Eumaeos ezekre:
„Ám kitaláltad, mert hisz egyébként sem vagy okatlan;
De immár lássuk, hogyan és mint lészen ezentul.
Vagy te eredj a mennyezetes palotába először,
És keveredj a hőslőkhöz, s hagyj engemet ittkint;
Vagy ha amúgy tetszik, te maradj, és én megyek első.
Csak ne soká késsél, netalán kivül érjenek, aztán
Meghajigáljanak és elverjenek; erre figyelmezz.”
Szólt neki erre viszont nagyságos bajnok Odysseus:
„Értem, hallom; az én szívemböl szólasz egészen.
Csak te eredj be legelsőben; majd én kivül állok,
Ütlegek és vereségekben nem holmi tudatlan.
Edzve az én lelkem, miután sokféle vitákat
Láttam tengeren és hadban; hadd jőjön ez is már.
Tudnillik lehetetlenség eldugni mohó és
Bomlott hast, melly annyi veszélybe keríti az embert!
Ennek gyártatnak végette az égszinü tenger
Sik hátára hajók, kárául az elleneseknek.”
Mig ezek itt egymást ekképen váltogaták fel,
Im felütötte fejét s füleit nagyságos Odysseus
Ott fekvő ebe argos: melly táplálva s nevelve
Általa volt egykor, noha nem használva is, harcra
Kellvén mennie Troja alá. Eleinten az ifjak
Csak ki-kivitték szarvasok és zergékre, nyulakra;
Most pedig elhanyagolva feküdt, ura távollévén,
A tulok és öszvértrágyában, melly kupacon volt
Kivül az ajtónál, mig végre Odysseus urnak
Béresi a széles teleket zsírozni kihordák.
Itt feküdött ekkor kulláncscsal teljesen argos.
Most hogy sejdíté közelében lenni Odysseust,
Megcsóválta ugyan farkát s füleit lekonyítá,
Ámde saját gazdájához nem futhata többé;
A ki amarra tekintve könyet törlött ki szeméböl,
Rejtve kanászátol; kihez igy mondotta legottan:
„Oh kondás, ez ebet trágyán heverészni csudálom;
A melly csínos ugyan termetre, de nem tudom, illyen
Szép létére hasonlókép gyors volt-e szaladni;
Vagy csak amollyan, mint a millyent asztalebül tart
Némelly gazda, s hatalmas urak pompára nevelnek.”
Szólott néki viszont kondás Eumaeos ezekre:
„Ugy vagyon, a távol meghalt uraság ebe volt ez!
Ha ma is ollyan volna egész termetre s alakra,
Mint Trojára menet házánál hagyta Odysseus,
Egybe tapasztalnád erejét és fürge szökésit:
Mert meg nem szabadult mély rengetegekben előle
A vad pára, ha egyszer látá; olly nyomozó volt.
Most már itt nyomorog, miután urasága vidéken
Elhalt, nem bánván többé vele a heverő nők.
Házi cseléd ugyanis, ha urát sarkába nem érzi,
Már azután többé igazán nem végezi dolgát!
Mert mennydörgő Zeus elvette felényi erényét
Embernek, kit szolgaiság munkáira sorsol.”
Igy végezve bement népes palotába legottan;
És egyenest az erős hőslőknek tarta köréhez.
Argos ebet pedig egyszeriben meglepte halála,
Hogy húsz évek után megpillantotta Odysseust.
A palotába vegyült jó kondás Telemakhosnak
Tünt legelőre szemébe; ki mindjárt intve, magához
Szólította: körülnézvén az, felkapa rögtön
Egy heverő széket, hol hentes férfiu ült, most
Húsakat osztogató a hőslő rendnek ebédül:
Eztet kapta fel, és áthelyzé Telemakhosnak
Asztala elleniben; a mellyre leültnek azonnal
Részt tön az asztalnok, s kenyeret húzott ki szatyorbol.
Ennek utána pedig maga jött nagyságos Odysseus,
Némelly vén s nyavalyás koldúsnak képiben, izmos
Bottal gyámitkozva, szegényes testi ruhában:
S a teremajtónak kőrös küszöbén belül ült le,
Megtámaszkodván ciprusfa ragaszhoz, az ácsnak
Művéhez hajdan, ki szabályhoz mérve remeklé.
Telemakhos magahoz szólítván küldte kanászát,
Egy kenyeret vévén a nagy szépségü szatyorbol,
És húst, a mennyit kezivel markolhata, s mondá:
„Vidd ezeket, s add a vendégnek; mondd neki aztán,
Járja el a hőslő urakat koldulva sorában;
Mert nem jó a koldúsnak, ha szemérmetes ember.”
Szólott; értve parancsát jó Eumaeos elindult;
És közelitve felé mondá neki röpke szavakban:
„Telemakhos küldötte, öreg; s mondatja, hogy aztán
Járjad el a hőslő urakat koldulva sorában;
Mert nem jó a koldúsnak, ha szemérmetes ember.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Istenem, áldd meg Telemakhost, ha világon egy embert
Áldottál valaha; s add meg neki, mit szive óhajt!”
Szólván két kézzel fogadá, és lába elébe
Tette le, illetlen koldústáskája fölében.
Ett azután, mig a dalnok szép éneke hangzott.
A mire elkölté, amaz is befejezte zenéjét.
S mig a hőslők ott tomboltak, Pallas Athene
Laertesfi Odysseusnek közelébe teremvén,
Szorgalmazta, cipókat gyüjteni a deli hőslők
Rendeitől és látni, ki jó ki goromba közöttök;
Bár veszedelmétől igy sem volt senkit ovandó.
És oda sompolygott jobbrol hozzájok egyenként,
Mindenüvé nyujtván kezeit, mint régen igy élő.
Szánakozólag adának azok s meglepve csodálák,
Egymástol kérdezkedvén, ki s honnan eredne.
Itt felemelte szavát a kecskék bácsa Melantheus:
„Halljunk szót tőlem, nagyméltóságu királyné
Hősei; én ezelőtt, ugy tetszik, láttam ez embert:
Ugy vagyon, a kondás vezeté őt a palotába;
De ki legyen vagy honnan ered, nincs tudva előttem.”
Szólt, s támadta legott a kondást Antinoos meg:
„Nos, híres kondás, hát aztán mért hozod eztet
A városba? Nem untig elég sok kóbor, unalmas
Koldúsunk van-e itt, fertelmei a lakomának?
Hisz te magad zsémbelsz, hogy urad jószágit az itten
Veszteglők megeszik; s most még ezt kelle behínod?”
Szólott néki viszont kondás Eumaeos ezekre:
„Bármi derék vagy is, Antinoos, nem helyre beszélesz.
Mert ugyanis ki megyen vendéget híni vidékre
Önmaga, mást azokon kívül, kik népi müvészek,
Jóslót vagy nyavalyák gyógyászát vagy pedig ácsot,
És lantost, ki zenéjével vidítani termett?
Mert ez hivatalos faj akarhol az emberi nemnél.
Koldúst ellenben pusztítani senki se hína.
Haj de te legroszabb vagy örökké társaidék közt
Laertesfi cselédeihez; s hozzám hogy! Azonban
Én nem bánom, mig szellemdús Penelopeia
A háznál vagyon és életben Telemakhos hős.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Hallga; nekem szavakat nem fogsz szaporítani ezzel;
Antinoos megszokta erős igékkel örökké
Vagdalkozni, de másokat is bőszíteni arra.”
Szólt; és Antinooshoz fordula röpke szavakkal:
„Antinoos, gyönyörűn, de egészen atyául ügyelsz rám,
A ki erőszakosan kiveretni parancsolod illy nagy
Szóval házam vendégét; mitöl ójon az isten!
Nyujts neki bár valamit, nem bánom, sőt magam intlek;
Nincsen ezért mit anyámtol félned, sem pedig a ház
Szolga cselédeitöl, kik Odysseus dolgait űzik.
Téged azonban nem táplál illy lélek; előbb fogsz
Táplálkozni frisen te magad, mint adni szegénynek.”
Antinoos pedig igy szólott neki erre viszontag:
„Fenszavu Telemakhos, korlátlan szellemü, hogy szólsz?
Ha neki mindegyik hőslő ennyit nyujtana rendre,
Három hónapokig sem fogna kibúni hazulrol.”
Igy szólván lekapott, s a szép asztalnak alóla
Zsámolyt villantott vala fel, hol lábai nyugtak.
Többi pedig valamennyi adott. Megrakva iszákját
Húsakkal s kenyerekkel, mármár visszamenendő
Volt küszöbére Odysseus úr, kóstolni az ingyent:
Ámde megállott még, és szólott Antinooshoz:
„Kedvesem, adj; hiszen én nem a legrosszabbik akhivnak,
Sőt legjobbnak, mert fejedelmi családnak, itéllek;
Néked azért étket jobban kell sokkal ezeknél
Nyujtanod, és én a földön hirdetve dicsérlek.
Mert egykor magam is dús házban boldog időket
Láttam, hogyha nemem valamellyike, s szívesen adtam
Bármi szegény koldús embernek, akármibe szűkült;
Számtalanul sok szolgáim, s minden vala bőven,
Mikböl jól élnek s dúsgazdag néven hivatnak.
De Zeüs elfogyatá mindezt, minthogy neki tetszett;
A ki kalózokkal menetett el húzamos útra
Aegyptosba, hogy ott megleljem vesztemet. A mint
Aegyptos folyamán állnék meg evicke hajómmal,
Egyszeriben kedves bajtársaimékra parancslék,
Veszteg lenni hajóinknál s őrködni köröttök,
Kémeket útalván a szellős szemlefokokra.
De azok engedvén vágyiknak s ösztöneiktöl
Hajtva, hamar dulták Aegyptos népinek áldott
Telkeit; asszonyikat, csecsemőiket elragadozták,
Önmagokat leölék: zajok a városba behallott.
A lármára legott hajnalban jött az igen sok
Nép; lovagok, gyalogok lepték a hosszu mezőket,
És ragyogó érc fegyverek. Ekkor mennykövező Zeus
Gyáva futást hintett feleim közepére; nem is tűrt
Senkiek állani szembe, mivel mindenhol ölés volt.
Fegyverek éle sokat vagdalt agyon, élve vitettek
Többieink rabságra, hogy ott dolgozzanak holtig.
Engemet ellenben Kyprosban eladtak az ott járt
Iasides Dmetornak, ama honbéli királynak;
Honnan imént ide érkeztem vala ügyefogyottan.”
Mondá nemzetes Antinoos neki erre viszontag:
„Melly ördöng hurcolta közénk ezen asztali átkot?
Hallod-e, mellőlem csakugyan tisztulj ki középre,
Hogy keserű Aegyptost és Kyprost ne tapasztalj;
Annyira szemtelen és arcátlan koldus egyén vagy!
Sorra kerülsz ezeken, kiknek mindnyája mohóul
Kész adakozni; igen, mert hisz se baj és mesterség
Szórniok a másét, miután halmazban előttök!”
Szólt neki visszamenet tervekben gazdag Odysseus:
„Oh hékám, teneked szinhez hát nem juta szív is!
Koldúsnak te bizony házadnál a magadébol
Sót sem juttatnál, ki nekem de csak egy falatot sem
Birsz a máséból, ámbár halmazva előtted.”
Szólott; Antinoos még jobban fortyana most fel,
S vágván meg szemivel mondá neki röpke szavakban:
„Most már nem szépen vélnélek az úri teremben
Visszamenendőnek, ki magadnak gúnyokat engedsz!”
Szólta után zsámolyt kapván jobb vállba dobá őt,
Hátul vállcsúcson: de Odysseus álla szilárdul,
Mint kőszikla, nem is rendíté Antinoos meg;
Csak halkan csóválta fejét s örvényeze rosszat.
Visszaeredvén most küszöbére leült; elejébe
Helyzé a tele táskát, és mondotta középre:
„Halljunk szót tőlem, nagyméltóságu királyné
Hősei, hadd mondom ki előttetek a mi szümön van!
Nem baj az, épen nem keseritheti férfi kedélyét,
Hogyha saját jószága, teszem juha s ökrei mellett
Harcoltában esett szenvednie ütleget ollykor.
De engem nemes Antinoosnak egyéne puruttya
És bomlott hasamért bántott, melly sokra visz embert.
Ha koldúsnak azért jó istene s átkai vannak,
Antinoost lakodalma előtt vigye földbe halála!”
Eupithes fia Antinoos pedig erre viszontag:
„Ember, egyél s ülj veszteg, avagy menj máshova innen,
Hogy szádért kezeid s lábadnál fogva ne huzzon
Téged az ifjúság, és mindened összezuzassék!”
Szólt; de barátainak mindnyája neheztele rája;
És felemelve szavát mondá egy hetyke leventa:
„Antinoos, kár volt a szegény koldúsra hajitnod;
Bomlott, hát ha egyik halhatlan az égi karokbol!
Mert hisz az istenek átalakulván minden utassá,
Vándor képében járják a városokat be,
Szemmel tartva rosz és jó tettit az emberi nemnek.”
Szóltanak a hőslők, de amaz nem hajta szavokra.
Telemakhosnak végtelenül fájt volt ugyan a nagy
Bántalom, ámde könyűt a földre nem ejte szeméböl;
Csak halkan csóválta fejét s örvényeze rosszat.
Sejdítvén az ütést szellemdús Penelopeia
A palotában, némberihez mondotta középre:
„Bár igy lőne agyon magadat kézíves Apollon!”
A kinek Eurynome sáfárné monda viszontag:
„Hogyha cselédnőid szives átkán állna, királyné,
Széptrónú hajnalt nem látna csak egy sem ezekböl!”
Szólt neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Dajka, utálatosak mindnyájan, mert roszak egyig,
De nemes Antinoos főképen poklos egy ember.
Némi szegény vendég tévedt be az úri terembe
Koldulgatni, mivel sanyarú szükségei késztik;
S mig a többiek adtanak és tettek neki bőven,
Addig ez őt a zsámolylyal vállcsúcsba hajítá.”
Ő igy váltogatott a pamlagon ülve beszédet
Hölgy népével. Azonban evéshez láta Odysseus.
Majd jó Eumaeost szólítván monda az asszony:
„Jó Eumaeos, eredj, hídd a vendéget elejbém,
Hadd váltok vele szót és kérdek tőle egyet mást,
Nem hallotta hirét nagyságos Odysseus urnak,
Vagy tán látta magát; ugy tetszik sokfele járt kelt.”
Szólott néki viszont kondás Eumaeos ezekre:
„Bárcsak hallgatnának az emberek, asszonyom; ollyan
Szépet tudna beszéleni, hogy megigézne akárkit.
Három egész éjjel három nap tartogatám őt
A csárdán, mivel énhozzám menekűle hajórol;
Még sem győzte kalandjait elmagyarázni egészen.
És valamint néznek lantost, ki az istenek adták
Énekkel gyönyörűn elbájolhatja az embert,
A kit unatlanul ég kiki hallgathatni: azonkép
Igézett meg ez is nálam mulatásakor engem.
Emlegeté, hogy Odysseusnek vendége apárol,
S hogy Kretábol ered, hol Minos nemzete fénylik;
Onnan jött ide most nyomoroktol hajtva, lakodban
Koldulgatni. Beszéli tovább, hallotta Odysseust
A boldog nemzet mellett Thesprotia földén
Élni, s tömör jószággal együtt igyekezni honába.”
Szólt neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Menj és hídd nekem őt; hadd hallom tőle magátol.
Ám enyelegjenek a hőslők vagy kívül az ajtón
Vagy pedig a házban, miután magokat vigan érzik;
Mert hiszen önjavaik csorbátlanul állanak otthon,
Ételeik s boraik, csak háziak által emésztve.
Ők igenis, folyvást e ház palotáiban ülvén,
Tulkokat ölve, juhok sokaságát és hizodalmas
Kecskéket, dőzsölnek; utána derűre borúra
Isszák a lángbort; mi apad: mert férfiu nincsen,
Millyen Odysseus volt, az erőszakok utjait állni.
Jőne Odysseus ur, csak térne szerette honába,
Bezzeg az ármányos népen boszut állna fiastul.”
Monda. Nagyot tüsszentett Telemakhos, körül a ház
Megkondúla belé; szép Penelopeia mosolygott,
És sürgette legott Eumaeost röpke szavakkal:
„Menj nekem, egyszeriben hídd a vendéget elejbém;
Nem látod fiamat, mi nagyot tüsszente szavamra?
Épen azért se legyen bármellyik az udvari hőslők
Közt vészmentes, egyik se kerülje ki szörnyü halálát!
És ime én egyebet mondok, jól tartsad eszedben;
Ha igazán látom mindenkép szólani őtet,
Szép kacagányt s köntöst adatok neki testi ruhául.”
Szóla; derék kondás meghallva parancsait elment,
És közelébe jövén mondá neki röpke szavakkal:
„Vándor apó, hívat szellemdús Penelopeia,
Telemakhos szűléje; mivel tudakozni szeretne
Holmit férje felől, noha sok gyötrelmei vannak.
S ha igazán látand mindenkép szólani téged,
Szép kacagányt s köntöst adatand rád, a mi is első
Szükséged; hasadat majd annak utána kitartod
Már csak amúgy koldulva is; ad neked, a ki akarja.”
Szólt neki erre viszont nagyságos bajnok Odysseus:
„Én, Eumaeos, igaz hirrel lepném meg ezennel
Ikarios lányát, szellemdús Penelopeiát,
Mert jól ismerem őtet, együtt küzdvén vele mindig;
Félek azonba dagályátol hőslőinek, a kik
Vétkes erőszaka s bűnei a vas egekbe kiáltnak.
Mostan is a háznál, hogy semmi gonoszban utó nem
Érettet hajigálással megsérte ez ember,
Sem maga Telemakhos nem kelt fel tiltani sem más.
Mostan azért, ámbár siet, a palotába maraszszad
Veszteg Penelopét, meddig le nem áldozik a nap:
Akkor kérdezzen ki urának sorsa felől majd,
A tüzhöz közelebb ültetvén, minthogy igen rosz
Kankóm van; tudod azt te, kihez legelőre vetődtem.”
Szólott; Eumaeos, hogy hallá szózatit, elment.
A küszöbön bejövőt szólitá őt meg az asszony:
„Nem hozod, Eumaeos? mi jutott a vándor eszébe?
Tán valakit retteg? vagy ugy-e, szégyenkezik úri
Házunknál? Nem jó koldus, ki szemérmetes ember!”
A kinek igy mondotta viszont kondás Eumaeos:
„Ollyan helyre beszél, hogy akarki helyesleni fogná.
Ő bántalmaitol tart ennek a hetyke seregnek.
Várat azért téged, meddig le nem áldozik a nap.
És igazán sokkal jobb is leszen, asszonyom, őtet
Négy szem közt tudakoznod avagy vele szóba eredned.”
A kinek erre viszont szellemdús Penelopeia:
„E jövevény nem eszélytelenül számolgat, akárki.
Mert igazán az egész földön nem létezik illy több
Elvetemült, ármányok után járó sereg ember!”
Imigy szólta után Eumaeos visszahuzódott
A deli hőslőkhöz, miután elvégeze mindent;
És mond Telemakhosnak azonnal röpke szavakkal,
Hozzá hajtva fejét, hogy igéit senki se hallja:
„Kedvesem, én már a disznót megyek őrzeni, a te
Jószágod s enyimet; te meg itt mindenre vigyázz fel.
Őrizzed legelőbb magadat, s gondod legyen arra,
Hogy se bajod se legyen; sok akhiv leskődik utánad!
Verje meg őket Zeus, mielőtt kárunkra lehettek!”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Jól van, apó; csak eredj el hát, uzsonázva először,
S holnap jer be megint és hozz jó ölnivalókat;
Isten gondja leszen meg enyém a többi lakunkban.”
Szólt; Eumaeos most a székre leült vala ismét.
Igy elegendőleg jóllakván étel itallal,
Visszaeredt sertéseihez, teledes tele hagyván
Udvart vendéggel s lakot: a kik lejtve dalolva
Vígadozának együtt, közelitvén rájok az alkony.

Nincsenek megjegyzések: