2016. február 26., péntek

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) tizennyolcadik ének

Iros Odysseusszel párví; hőslői kelengyék.

Egy házló koldús jöve közbe, ki kéregetőleg
Ácsorgott fel alá Ithakában, potrohos ember,
Kész az evéshez iváshoz széles kedvig, azonban
Még sem erős vagy inas, noha nagy szál férfiu szemre.
A neve Arnaeos, miután születésekor eztet
Adta fel anyja; de Irosnak nevezék el az ifjú
Hőslők, mert eljárt izenettel akarhova küldék.
Imez közbejövén kiüzé házábol Odysseust,
És támadva meg igy mondá neki röpke szavakban:
„Félre küszöbtöl, öreg, netalán lábfogva huzassál,
Nem látod, hogy a vendégek mindnyája kacsingat
Rám, s kicepelni tanít? noha én átallom ugyancsak.
Félre tehát, netalán kezeinkkel döntsük el a pert.”
Vágva meg ezt szemivel mondá neki terves Odysseus:
„Ördöngös, neked itt sem szólva se téve nem ártok,
Sem nem irigylem akarmennyit nyujtandanak; elfér
E küszöbön mind a kettőnk. Nem kellene bánnod
A másét tőlem; gondolnám csak te is ollyan
Koldús vagy mint én, mig az áldást istenek adják.
Kézre pedig ne igen szaporán hivogass ki, nehogy még
Megharagíts, s noha vén, véressé gyúrjam utóbb is
Melledet és szádat: már aztán holnap erősen
Békém lenne; mivel nem gondolnálak Odysseus
Termibe visszajövendőnek soha második izben.”
A kinek Iros felpattanván szóla viszontag:
„Oh hékám, be pörögve beszél e csúnya falánk has,
Mint kuckói dadák; kit ugyan, hahogy épen akarnám,
Ugy pofon üthetnék hogy mindjárt földre potyogna
Állkapcájábol foga, mint disznónak a kárban!
Nossza övezkedjél, hadd lássák ütközetünket
Mindezek; ifjabbal merhetnél még te kikötni?”
Mig ezek a magas ajtónak taposott küszöbénél
Illyen esennen hurcolták meg szóval egy a mást,
Sejté bennöket Antinoosnak híres egyéne,
S édesen elkaccantva magát mondotta középre:
„Társaim, illyet ugyan nem láttatok életetekben;
Jéh mi mulatságot hoza e teremekbe az isten!
A vendég s Iros veszekedvén kézviadalra
Unszolják egymást; koccantsuk bennöket össze!”
Szóla. Barátainak valamennye kacagva felugrált;
És a két rongyos koldús körül összegyürűzvén,
Eupithes fia Antinoos mondotta középre:
„Halljunk szót, valamit mondok, hőslő uraságok!
Ép tüzön e két kecskehasak; vacsorára tevők fel
Sütni magunknak, zsirral meg vérrel tele töltve:
Mellyikek a harcon győz és leteendi vitézét,
Keljen fel, válaszsza ki és vigye a neki tetszőt.
Ez mindenha velünk fog már lakomázni, kivűle
Senki egyéb koldúst nem eresztvénk e palotába.”
Szólott Antinoos, tetszett bajtársinak a szó.
Kikhez most ravaszul tervekben gazdag Odysseus:
„Édeseim, lehetetlen ugyan fiatallal öregnek
Tűznie össze, kit olly bajak ostromlottak; azonban
Rosz hasam unszol rá, hogy megdermeszszen az ütleg!
De nekem ám szentűl esküdjetek arra előbb meg,
Hogy valamellyitek Irosnak kedvezve nem üt le
Vastag karjaival, s ejt pajkosan ennek alája.”
Szóla; megesküdtek valamennyen, mint követelte.
Monda azonban Telemakhos szentséges egyéne:
„Vendég, már ha szived vagy hősi kedélyed ez ellen
Bajra hevít, csak kelj ki s ne félj a többi akhivtol
Semmit is; az sokkal fog küzdeni, a ki megillet.
Én vagyok itt a gazda, s helyesli is Eurymakhos meg
Antinoos, kiknek mindketteje módosan érez.”
Monda. Helyeslették vatamennyen. Odysseus immár
Ágyékát környűlövezé rongyokkal: előtünt
A tetemes szép comb, és széles válla s hatalmas
Melle; tovább kifitult izmos két karja: de Pallas
Elközelitvén még nevelé a nemzeti pásztort.
A hőslők mindnyája igen hüledezve csudálá.
És mondotta közöttök egy a másikra tekintve:
„Iros aligha igen pórul nem jár ma dacával;
Nézzed elernyedt rongyaibol mi csipőt mutat a vén!”
Szóltanak; Irosnak gonoszúl elhamvada kedve:
Mégis előhozván felövezték őtet erővel
A szolgák; nagy teste körül mind reszkete a hús.
S Antinoos felpattanván hurogatta le, s mondá:
„Már most, hetyke, bizony sokkal jobb volna nem élned,
Hogyha valóban félsz és rettegsz ettöl az aggott
Embertöl, kit igen legyalázott búja is eddig.
És én megmondom kereken, mi bizonynyal ugy is lesz:
Ha leteszen s kifog ez rajtad diadalmas erővel,
Barna hajóra dobatván én elküldlek azonnal
Epirosba, király Ekhetoshoz, az emberi nemnek
Átkához: ki füled s orrod lemetélteti késsel,
És kiszakitván nyersen ebeknek dobja herédet.”
Szóla. Nagyobb remegés szállott még Iros inába;
Ámde középre vivék; mindkettejek öklöt emelt már.
Ekkor azon futtatta eszét nagyságos Odysseus,
Sujtsa-e meg, hogy az összerogyót odahagyja az élet,
Vagy csinján ütvén a földre terítse karával.
Végre is az tetszett legjobb ötletnek előtte,
Csinján ütni, nehogy kiki ráismerjen a háznál.
Hát felemelkedvén Iros jobb vállon ütötte
Őtet; emez pedig azt tarkón sujtotta, s betörte
Csontait: egyszeriben vérsip pirosúla ki száján,
És a porba lenyekkenvén borzalmasan össze
Vaccantotta fogát s rúgá a földet. A hőslők
Kézfelemelve halának el a nevetésben. Odysseus
Lábonfogva huzá Irost a pitvaron át, mig
Tornácajtóhoz s udvarra nem ére; hol ülve
Falhoz támasztotta, kezébe botot nyoma rögtön,
És felemelve szavát mondá neki szárnyas igékkel:
„Itt ülj veszteg, ebet disznókat elűzni ezentul,
És magad illy nyomorú ne keress még hercege lenni
Vendég s koldúsnak, netalán pórabbul akadj meg.”
Igy szólván hátára veté illetlen iszákját,
Folt hátán foltost, mellyen heveder vala szíjbol.
Visszaeredvén igy, küszöbére leült; hahoták közt
Tértenek a hőslők is bé, s adtak neki jó szót:
„Áldjon meg, vendég, Zeüs és más istenek azzal,
Mit legjobban akarsz és első vágya szivednek;
Hogy véget vetsz e telhetlen férfiu terhes
Koldúlásainak; mi aligha király Ekhetoshoz
Nem szállitjuk el őt, átkához az emberi nemnek.”
Igy szólottak; örült a jósló szónak Odysseus.
Nemzetes Antinoos feladá már most neki a nagy
Zsír és vérteljes bendőt; mire Amphinomos hős
Két kenyeret húzván ki szatyorbol, elébe helyezte,
És az arany serleggel imigy áldmásoza hozzá:
„Üdvöz légy, oh vándor apám, s legalább csak ezentul
Boldog is, a kit máiglan sok fájdalom üldöz!”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Amphinomos, te igen módosnak látszol előttem;
Épen mint az atyád. Mert jó dícséretet hallék
A nemes és gazdag Nisosrol Dulikhionbol,
Kit nemződnek mondanak; igy te okos vagy, ugy érzek.
Épen azért mondom, csak hallgass szómra s jegyezd meg:
Semmit az embernél gyarlóbbat nem nevel a föld,
Mind a közt, mi szinén lélekzik s mozgani termett.
Mert nem vélekedik gonoszul járhatni, mig isten
Mennyei áldással kedvez neki s térdei vígak:
És ha viszont bút mértenek a halhatlanok, ezt is
Zúgó lélekkel s leveretve szokása viselni.
Olly elméje vagyon tudnillik az emberi nemnek,
Milly napokat hoz rá fel az istenek emberek atyja.
Ám én is boldog leheték, ha világon egy élő
Férfi; de sok gonoszat mivelék, engedve negédnek
És az erőszaknak, bizván feleimbe s atyámban.
Hát soha éltében se legyen zabolátlan akárki,
De jó istene áldását éldelje szerényen:
Mint itt látom ezen hőslőket csúfosan egy olly
Férfiu házánál dőzsölni s gyalázni nejét, ki
Szűlőföldéröl nem fog kimaradni szerintem
Hosszu időig, sőt immár nagyon is közel. És bár
Tégedet isten vinne saját házadba el addig,
És ne találkoznál megjöttekor ővele! Mert én
Nem hiszem egymástól a hőslő rendeket és őt
Vértelen elválandóknak, ha lakába vetődik.”
Szólt, s áldmásoza, s elkölté a mézizü nedvet;
S visszatevé a serleget a nemes ifju kezébe.
A ki odább állott szomorúan az úri teremben,
Elcsüggedt fővel, miután roszat éreze rögtön;
Csakhogy imigy se menekvék meg; tudnillik Athene
Telemakhostol agyonvágandót helybe marasztá:
S honnan előbb felkelt ismét trónjára telepszék.
És ihlette meg a szívében kékszem Athene
Ikarios lányát, szellemdús Penelopeiát,
A deli hőslők közt lejelenni; hogy ifjai szívét
Még feszesebben felhangolja, s becsűletesebbnek
Lássék férje s szülötte előtt, mint eddigelé is.
Hát elkaccantotta magát váratlanul, és szólt:
„Eurynome, kedvem jött, mit nem tettem eleddig,
A deli hőslők közt lejelenni, ha gyűlölöm is mind.
Egy szükséges igét kívánnék súgni fiamnak,
Hogy könnyelműen ne tegyen fel peckes azokkal,
Kik szépen szólnak, de mögötte galádul akarják.”
A kinek Eurynome sáfárné monda viszontag:
„Ugy ám, gyermekem, ezt helyesen mondotta ki ajkad;
Menj és egyszeriben kössed szívére fiadnak,
Megmosdván elsőbb s kenekedvén arculatodban.
De igy arcádat könynyel szennyezve ne indulj
Hozzájok, mivel épen nem jó mindig epedni;
Aztán a fiad is már olly nagy! kit te az égnek
Boldogihoz mindig láthatni szakálosan esdél.”
Szólt neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Eurynome, noha jóakarólag szólva, ne késztess
Testemben megmosdani és kenekedni olajjal!
Elvették tudnillik az én szépségemet akkor
Menny halhatlani, a mint ő elevedze hajóin.
Csak küldd Autonoe szobanőt és Hippodameiát
Vélem alá, hogy ezek környezzenek a palotában.
Férfi seregbe magam nem lépek, mert szivem átall.”
Imigy szólta után kieredt tereméböl az agg nő,
A hölgyeknek meghirdetni s leküldeni véle.
Most ismét egyebet gondolt vala Pallas Athene:
Ikarios lányát édes szenderbe meríté.
Mig az imigy lehajoltan aludt, s el voltanak oldva
Izmai ágyában, halhatlan bájakat hintett
Rája az istennő, hogy akhiv nézői csudálnák.
Elsőben szép arculatát mennybéli kecsekkel
Kendé, millyeneket koszorús Aphrodite vesz fel,
A Khariték gyönyörű seregébe vegyülni ha készül;
Aztán karcsúbb és tetemesbbé tette, s fehérebb
Szinnel emelte havát elefántcsont uj szeleténél.
Ezt végezve az istennő láthatlanul eltünt.
Végre fehérkebelű szobanői bejöttenek; a kik
Némi zörejt tévén, felereszté őtet az álom.
És megtörlé arcait, és mondotta középre:
„Oh mi szelid álom lepe meg gyötrelmeset engem!
Bár illy szende halál küldetnék Artemis által
Énnekem egyszeriben, hogy szünném végre keservet
Látni világomban, sok erénynyel gazdag uramnak
Sirva utána; mivel legjobb volt a Danaok közt!”
Imigy szólta után fényes tereméböl aláment,
Nem maga, mert nyomban két szép körhölgye kiséré.
Némberek istennője midőn hőslőihez ért volt,
A remekűl épült palotának szép küszöbénél
Álla meg, arca elé röppentvén fátyola báját;
Kétfelül a két körnémber várt asszonya mellett.
Térdök eloldva lön és sziveik megigézve azoknak;
S véle ohajtottak valamennyen aludni az ágyon.
Ő ellenben Telemakhost szólitva beszélett:
„Telemakhos, sem eszed sem szíved rendiben immár!
Mig gyerkőce valál, helyesebben jártanak a te
Gondolatid; ma pedig, miután igy felnevekedtél,
S boldog férfi szülöttének vélhetne akarmelly
Ember, termeted és deli szépségedröl itélve:
Nincsen már ma helyén sem szíved sem pedig elméd.
Oh milly történet ment végbe ez úri teremben,
Hogy te ama jövevényt ugy megbántatni szivelted!
Hogyhogy? hisz ha minálunk igy zaktattatik egyszer
Olly idegen vendég, ki talán megszálla lakunkban,
Az teneked szégyen csak mindenszerte s gyalázat.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Nem veszem azt rosz néven, anyám, ha fiadra neheztelsz;
De én mindeneket meggondolok, és tudom a jót
Úgy, mint a gonoszat; s még akkor csak fiu voltam.
Nincs mód benne merőben okosnak lennem azonban:
Mert elijesztenek e mellettem téltul ülők, kik
Káromat örvendik, nem lévén pártomon ember.
A vendég s Iros koldús viadalma különben
Nem kedvekre ütött ki, mivel diadalmas amaz lett.
Mert oh bárcsak, Zeus atya, Pallas Athene, Apollon,
Úri lakunkban mind akként bólintna fejével
A leverett hőslő nemzet, némellyeik ittben,
Mások az udvarban, s lennének térdeik oldva,
Mint hogyan a kapunál amaz Iros csüggeteg agygyal
Ottkint ülve meg egy részeg módjára ma bólint!
Sem lábára nem állhat fel, sem nem mehet onnan
Önnön szállására, mivel jó térdei oldvák.”
Mig azok itt egymást illy szókkal váltogaták fel,
Eurymakhos felemelve szavát mond Penelopéhez:
„Ikarios lánya, szellemdús Penelopeia!
Ha jász Argosban látnának mind az akhivok
Tégedet, itt holnap több hőslő ülne bizonynyal
Vendégség mellett; mert minden nőt megelőzesz
Mind kép s nagysággal, mind ottben jó s helyes észszel.”
Szólt neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Eurymakhos, nekem a termetnek s arcnak erényét
Elvették az olympi karok, mikor Ilion ellen
Mentek az Argosiak, s egyetemben férjem Odysseus.
Hogyha megérkezvén ő éltem gyámola lenne,
Majd ez volna dicsőségem nekem és igazán jó.
Most csak búsúlok, miután megláta az isten.
Ő, mikor indult és idehagyta szerette hazáját,
Jobb kezemet markon fogván mondotta utószor:
,Oh asszony, mert Troja alól nem gondolok épen
Visszajövendőnek minden páncélos akhivot;
Mert Priamos hadait daliáknak lenni beszélik
Szinte, akar nyilazásban akar meg dárdalövésben,
Vagy megülésében lovaiknak, mellyek egyenlő
Harcokon a bajt leghamarabb eldönteni szokták.
Nem tudom, engedi e honomat még látnom az isten,
Vagy pedig ott maradok; te azért mindenre vigyázz fel
A háznál; emlékezzél meg atyámrol anyámrol,
Mint jelenen, vagy még távollétemkor ugyabban.
És ha fiunknak meglátod serdülni szakálát,
Menj férjhez, kihez ugy tetszik, búcsuzva lakodtol.’
Igy szólott nekem ő, s ezek immár sorra betelnek.
Megjön az éj, mikor elközelit szomorú lakodalma
Árva személyemnek, kit Zeus megfoszta örömtöl!
De mi kedélyemet és szivemet keseríti felettébb;
Ám a hőslőknek hajdan törvénye nem ez volt.
Kik valamelly jó nőt és gazdag férfi leányát
Hősleni vágytanak, és versenyt küzdöttenek érte:
Ők magok állitnak hízott juhot, ökröket a lány
Nemzetinek lakomára, s becses jószágokat adnak;
Nem hogy más javait büntetlen emészteni fognák.”
Igy szólott. Megörült nagyságos bajnok Odysseus,
Hogy mig ajándékot szede tőlök, s nyájas igékkel
Hóditgatta kedélyeiket, mást gondola szíve.
Eupithetes fia Antinoos szólott neki aztán:
„Ikarios lánya, szellemdús Penelopeia,
A mi kelengyéket neked a hőslők ide fognak
Hozni, fogadd, miután adományt megvetni nem is szép;
Mi pedig a háztol dolgunkra s egyébüve addig
Nem mehetünk, meddig te nem a legjobbik akhivhoz.”
Mondá Antinoos; tetszett bajtársinak a szó;
És az ajándékért kiki elküldötte cselédét.
Antinoosnak már gyönyörű szép pettegetett nagy
Fátyollal jöve meg, mellyen mindössze tizenkét
Finom arany kapocs égett, jól illesztve csatába.
Eurymakhosnak elektronnal hoza közbevegyített
Drága kösöntyüt aranybol, mint a tündökölő nap.
Eurydamastol két apród háromszemü, gazdag
És nagy szépségű füllengőt hozva közelgett.
Annak utána Polyktorides Pisandros inassa
Nyakperecet választva hozott, felséges ajándék.
Igy egyik egygyel, más másikkal kedveze néki.
S némberek istennéje legott teremébe felindult,
Női utána vivén a sok szép drága kelengyét.
Ők pedig uj táncokba s szerelmes dalra hevülten
Múlatozának együtt, igy várva be vígan az estét;
Kikre vigalmikban szállott le az este homálya.
Erre legott három vilmát(5) tettek ki világul
A palotában, mellyeknek körülötte hasábra
Imént vagdalt fát, régen száradtat aszúvá,
Közbe pedig fáklyát keverének. Ezekkel Odysseus
Némberi váltva világítottanak a palotában;
A ki ma hozzájok szavait felemelve beszélett:
„Szolgálói az olly rég távol Odysseus urnak,
Menjetek a palotába, holott a fejdelem asszony
Létezik, és orsót pörgessetek; és vele együtt
Ülve mulassatok avvagy gyapjat tépjetek ottben.
Én ezeket majd már ellátom fáklyavilággal.
Mert ha bevárni akarják a szép üstökü reggelt,
Sem fognak rajtam ki, mivel sokféle baj edzett.”
Mond; a szolgálók egymásra tekintve nevettek.
És zördűle reá cudarul szép képü Melantho,
Kit Dolios nemzett, s maga Penelopeia nevelt fel
Önnön lánya gyanánt, játékul bábokat adva
Néki: de igy se törődött Penelopeia könyével,
Ámde szeretkezvén hálongált Eurymakhosszal.
Ez fakadott ki tehát veszekedve Odysseus ellen:
„Ejnye szegény vendég, te bizonynyal eszetlen egyén vagy,
Hogy nem mégy lefeküdni kovácsműhelybe melegre,
Vagy csapszékbe, hanem még e helyen annyi sok ember
Közt olly sok mindent vadan összebeszélesz, azoktol
Nem rettegve. Talán bizony a bor szállt fel agyadba?
Vagy pedig olly eszelős vagy, azért megy félre beszéded?
Vagy tán az pöffeszt, hogy koldús Iros alázva?
Csak még Irosnál derekabb ki ne keljen utóbb is
Ellened, a ki kemény őklével jól megagyalva
Kerget el a háztol, miután sok vérbe keverne.”

(5 Eustath leirása szerint közel az, mi palócainknál a fáklyatartó.)

Vágva komor szemmel szólitá ezt meg Odysseus:
„Várj kutya, egyszeriben megmondom Telemakhosnak,
Millyeneket fecsegél, hogy felkoncoljon izekre!”
Mondván, a nőket szétrezzentette szavával;
Eltakarodtanak a palotában, s oldva levének
Térdik ijedtekben, komolyan mert szólani vélték,
Ő pedig immár fáklyával szolgálva világolt,
S ott állván sűrűn nézé mindnyájokat; ámde
Szivtüze mást forralt, mi sikertelen el sem enyészett.
A hőslőkkel azonban kékszemü Pallas Athene
Semmit sem hagyatott gunyaikbol alább; hogy Odysseus
Lelkét még jobban járná a fájdalom által.
Kik közt Eurymakhos, Polybos fia, kezde beszélni,
Őt bosszantva, derék feleit hahotára fakasztván:
„Halljunk szót tőlem, nagyméltóságu királyné
Hősei, hadd mondom ki előttetek, a mi szümön van!
Nem jött ám istentelenűl e jámbor Odysseus
Házahoz! Úgy tetszik, merevény egy fáklyavilág még
A feje is; mellyen, szál nem sok, s annyi hajunk sincs.”
Mond, s kérdezte meg egyszersmind dulvári Odysseust:
„Oh vendég, ha fogadnálak, nem volna-e kedved
Külső telkeimen elegendő szolgai bérért
Szakmányban szedegetni gyepűt, csemetézni gyümölcsfát?
Holtod napjáig kenyeret fogok adni tenéked,
A testedre ruházatot, a lábadra sarúkat!
Minthogy azonban ebül vagy már elszokva, világért
Sem lesz inyedre hasonló munka, de kéregetőleg
Kuncsorgasz fel alá, ha ki adna puruttya beledbe.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Eurymakhos, ha dologverseny támadna tavaszszal
Kettőnk közt, mikoron leghosszabb létezik a nap;
És mind a ketten fel volnánk görbe kaszával
Fegyverkezve, te s én, hogy egész estalkonyig étlen
Mérkőznénk azután a rétnek búja füvében.
Vagy ha viszont két legjobbféle pirók ökör állna
Fogva, nagy és mind a kettő jóllakva szüléssel,
Egykoru és ugyanazt bíró, nem satnya erőre,
S a négyholdnyi telek röge hagyná menni ekémet:
Meglátnád, ha barázdámat kihasítom-e végig.
Vagy ha talán isten valamellyes háborut adna
Még ma, s nekem vértem, két dárdám lenne, fejemre
Ellenben sisakom feltenni, agyamhoz arányos;
Mert az előharcos daliák közepébe vegyültnek
Látnál engemet, és nem hánynád a hasamat fel!
De te felette garázda vagy, és zabolátlan eszélyű,
És magadat nagynak hiszed és páratlan erősnek;
Mert kevesekkel s vélek sem derekakkal időzöl.
Jőne Odysseus meg, csak térne lakába vidékröl:
Ám hiszen e másképen elég szélesre hagyódott
Ajtó egyszeriben szűk lenne az elszaladónak!”
Szólott; Eurymakhos még forróbb bosszura gerjedt;
S vágva komor szemmel mondá neki röpke szavakban:
„Hah nyomorú, adok én, hogy mindent összebeszélesz
Ennyi sok ember előtt, és lelked háza csepet sem
Retteg tőlök! Igen, vagy bor szállott fel agyadba,
Vagy pedig illy eszelős vagy, azért megy félre beszéded;
Vagy tán az pöffeszt, hogy koldús Iros alázva?”
Imigy szólta után zsámolyt kapa; ámde Odysseus
Amphinomosnak térdeihez guggolt le, hatalmas
Eurymakhostol félve: ki hát a pohárnokot éré
Jobb kézen; kondulva repült a földre kupája,
És maga eljajdulva hanyatt a porba terült le.
Felzúdultanak erre setét palotában az ifjak;
És szólott soraikban egy a másikra tekintvén:
„Bárcsak ez a vendég megbomlott volna egyébütt,
Mint ide jött; legalább zajt nem támasztana köztünk!
Most egy koldúsért kell perleni! Jól sem esik már
Itt a vendégség, miután a pórias áll be!”
S Telemakhos felemelve szavát mondotta közöttök:
„Ördöngös, ti dühöngötök, és magatokban az ételt
S bort nem rejthetitek; biz egy isten bujtogatótok!
Jobb lesz azért jóllakva legott haza mennetek ágyba,
Majd mikor úgy tetszik; no de én senkit ki nem űzök.”
Igy szólott. Azok ajkaikat mardosva csudálák
Telemakhost szavaért, mit elannyira bátoran ejtett.
A kikhez szólalt vala fel nemes Amphinomos hős,
Nisos Aretiades jó hercegi magzata, mondván:
„Oh feleim, nem volna derék, méltányos igéket
Hallva, gyülölséges villongásokra kitörnünk!
Többé a vendéget sem kell bántani, mást sem
Házi cselédeiböl nagyságos Odysseus úrnak.
Inkább zsengézzen bort serlegeinkbe pohárnok,
Hogy miután áldmásoztunk lefeküdni eredjünk,
A vendéget Telemakhos gondjára hagyandók
Úri lakásában, miután hozzája vetődött.
Igy mondotta; barátainak tetszettenek a szók.
És most Mulios a kondérban bort elegyített,
Hirnők Dulikhionból és inas Amphinomosnál;
Majd szétosztogatá közelitve kihezkihez: a kik
Áldmásoztanak, és elkölték a zamatos bort.
Hogy pedig áldmásoztanak és mig akartak ivának,
Elszéledtek aludni saját házokba egyenként.
Megjegyzés küldése