2016. február 20., szombat

Ovidius: Hősnők levelei XIX.


XIX. Hero Leandro
 
Quam mihi misisti verbis, Leandre, salutem
     ut possim missam rebus habere, veni!
longa mora est nobis omnis, quae gaudia differt.
     da veniam fassae; non patienter amo.
urimur igne pari, sed sum tibi viribus impar:
     fortius ingenium suspicor esse viris.
ut corpus, teneris ita mens infirma puellis;
     deficiam, parvi temporis adde moram.
vos modo venando, modo rus geniale colendo
     ponitis in varia tempora longa mora.
aut fora vos retinent aut unctae dona palaestrae
     flectitis aut freno colla sequacis equi;
nunc volucrem laqueo, nunc piscem ducitis hamo,
     diluitur posito serior hora mero.
his mihi summotae, vel si minus acriter urar,
     quod faciam, superest praeter amare nihil.
quod superest facio, teque, o mea sola voluptas,
     plus quoque, quam reddi quod mihi possit, amo.
aut ego cum cana de te nutrice susurro,
     quaeque tuum, miror, causa moretur iter;
aut mare prospiciens odioso concita vento
     corripio verbis aequora paene tuis;
aut ubi saevitiae paulum gravis unda remisit,
     posse quidem, sed te nolle venire, queror;
dumque queror lacrimae per amantia lumina manant,
     pollice quas tremulo conscia siccat anus.
saepe tui specto si sint in litore passus,
     impositas tamquam servet harena notas;
utque rogem de te et scribam tibi, siquis Abydo
     venerit aut, quaero, siquis Abydon eat.
quid referam, quotiens dem vestibus oscula, quas tu
     Hellespontiaca ponis iturus aqua?
sic ubi lux acta est et noctis amicior hora
     exhibuit pulso sidera clara die,
protinus in summa vigilantia lumina turre
     ponimus, adsuetae signa notamque viae,
tortaque versato ducentes stamina fuso
     feminea tardas fallimus arte moras.
quid loquar interea tam longo tempore, quaeris:
     nil nisi Leandri nomen in ore meo est.
'iamne putas exisse domo mea gaudia, nutrix,
     an vigilant omnes, et timet ille suos?
iamne suas umeris illum deponere vestes,
     pallade iam pingui tinguere membra putas?'
adnuit illa fere; non nostra quod oscula curet,
     sed movet obrepens somnus anile caput.
postque morae minimum 'iam certe navigat,' inquam,
     'lentaque dimotis bracchia iactat aquis.'
paucaque cum tacta perfeci stamina terra
     an medio possis, quaerimus, esse freto.
et modo prospicimus, timida modo voce precamur,
     ut tibi det faciles utilis aura vias;
auribus incertas voces captamus et omnem
     adventus strepitum credimus esse tui.
sic ubi deceptae pars est mihi maxima noctis
     acta, subit furtim lumina fessa sopor.
forsitan invitus mecum tamen, improbe, dormis
     et, quamquam non vis ipse venire, venis.
nam modo te videor prope iam spectare natantem,
     bracchia nunc umeris umida ferre meis,
nunc dare quae soleo, madidis velamina membris,
     pectora nunc nostro iuncta fovere sinu
multaque praeterea linguae reticenda modestae
     quae fecisse iuvat, facta referre pudet.
me miseram! brevis est haec et non vera voluptas;
     nam tu cum somno semper abire soles.
firmius, o, cupidi tandem coeamus amantes,
     nec careant vera gaudia nostra fide.
cur ego tot viduas exegi frigida noctes?
     cur totiens a me, lente morator, abes?
est mare, confiteor, non nunc tractabile nanti;
     nocte sed hesterna lenior aura fuit.
cur ea praeterita est? cur non ventura timebas?
     tam bona cur periit, nec tibi rapta via est?
protinus ut similis detur tibi copia cursus,
     hoc melior certe, quo prior, illa fuit.
at cito mutata est pacati forma profundi.
     tempore, cum properas, saepe minore venis.
hic, puto, deprensus nil quod querereris haberes
     meque tibi amplexo nulla noceret hiems.
certe ego tum ventos audirem laeta sonantes
     et numquam placidas esse precarer aquas.
quid tamen evenit, cur sis metuentior undae
     contemptumque prius nunc vereare fretum?
nam memini, cum te saevum veniente minaxque
     non minus, aut multo non minus, aequor erat;
cum tibi clamabam: 'sic tu temerarius esto,
     ne miserae virtus sit tua flenda mihi.'
unde novus timor hic quoque illa audacia fugit?
     magnus ubi est spretis ille natator aquis?
sis tamen hoc potius, quam quod prius esse solebas,
     et facias placidum per mare tutus iter—
dummodo sis idem; dum sic, ut scribis, amemur
     flammaque non fiat frigidus illa cinis.
non ego tam ventos timeo mea vota morantes,
     quam similis vento ne tuus erret amor,
ne non sim tanti, superentque pericula causam
     et videar merces esse labore minor.
interdum metuo, patria ne laedar et impar
     dicar Abydeno Thressa puella toro.
ferre tamen possum patientius omnia, quam si
     otia nescio qua paelice captus agis,
in tua si veniunt alieni colla lacerti
     fitque novus nostri finis amoris amor.
a, potius peream, quam crimine vulnerer isto,
     fataque sint culpa nostra priora tua!
nec quia venturi dederis mihi signa doloris,
     haec loquor aut fama sollicitata nova.
omnia sed vereor! quis enim securus amavit?
     cogit et absentes plura timere locus.
felices illas, sua quas praesentia nosse
     crimina vera iubet, falsa timere vetat.
nos tam vana movet, quam facta iniuria fallit,
     incitat et morsus error uterque pares.
o utinam venias! aut ut ventusve paterve
     causaque sit certe femina nulla morae!
quodsi quam sciero, moriar, mihi crede, dolendo;
     iamdudum pecca, si mea fata petis.
sed neque peccabis, frustraque ego terreor istis,
     quoque minus venias, invida pugnat hiems.
me miseram! quanto planguntur litora fluctu,
     et latet obscura condita nube dies!
forsitan ad pontum mater pia venerit Helles
     mersaque roratis nata fleatur aquis;
an mare ab inviso privignae nomine dictum
     vexat in aequoream versa noverca deam?
non favet, ut nunc est, teneris locus iste puellis;
     hac Helle periit, hac ego laedor aqua.
at tibi flammarum memori, Neptune, tuarum
     nullus erat ventis impediendus amor:
si neque Amymone nec, laudatissima forma,
     criminis est Tyro fabula vana tui,
lucidaque Alcyone Calyceque Hecataeone nata,
     et nondum nexis angue Medusa comis
flavaque Laudice caeloque recepta Celaeno
     et quarum memini nomina lecta mihi.
has certe pluresque canunt, Neptune, poetae
     molle latus lateri conposuisse tuo.
cur igitur, totiens vires expertus amoris,
     adsuetum nobis turbine claudis iter?
parce, ferox, latoque mari tua proelia misce;
     seducit terras haec brevis unda duas.
te decet aut magnas magnum iactare carinas
     aut etiam totis classibus esse trucem;
turpe deo pelagi iuvenem terrere natantem
     gloriaque est stagno quolibet ista minor.
nobilis ille quidem est et clarus origine, sed non
     a tibi suspecto ducit Ulixe genus.
da veniam servaque duos. natat ille; sed isdem
     corpus Leandri, spes mea pendet aquis.
sternuit etn lumen—posito nam scribimus illo—
     sternuit et nobis prospera signa dedit.
ecce, merum nutrix faustos instillat in ignes
     'cras' que 'erimus plures' inquit et ipsa bibit.
effice nos plures evicta per aequora lapsus,
     o penitus toto corde recepte mihi!
in tua castra redi, socii desertor amoris;
     ponuntur medio cur mea membra toro?
quod timeas, non est! auso Venus ipsa favebit
     sternet et aequoreas aequore nata vias.
ire libet medias ipsi mihi saepe per undas,
     sed solet hoc maribus tutius esse fretum.
nam cur hac vectis Phrixo Phrixique sorore
     sola dedit vastis femina nomen aquis?
forsitan ad reditum metuas ne tempora desint,
     aut gemini nequeas ferre laboris onus.
at nos diversi medium coeamus in aequor
     obviaque in summis oscula demus aquis
atque ita quisque suas iterum redeamus ad urbes;
     exiguum sed plus quam nihil illud erit.
vel pudor hic utinam, qui nos clam cogit amare,
     vel timidus famae cedere vellet amor!
nunc male res iunctae, calor et reverentia pugnant.
     quid sequar, in dubio est; haec decet, ille iuvat.
ut semel intravit Colchos Pagasaeus Iason,
     impositam celeri Phasida puppe tulit;
ut semel Idaeus Lacedaemona venit adulter,
     cum praeda rediit protinus ille sua.
tu quam saepe petis quod amas, tam saepe relinquis,
     et quotiens grave sit puppibus ire, natas.
sic tamen, o iuvenis, tumidarum victor aquarum,
     sic facito spernas, ut vereare, fretum.
arte laboratae merguntur ab aequore naves;
     tu tua plus remis bracchia posse putas?
quod cupis, hoc nautae metuunt, Leandre, natare;
     exitus hic fractis puppibus esse solet.
me miseram! cupio non persuadere quod hortor
     sisque, precor, monitis fortior ipse meis;
dummodo pervenias excussaque saepe per undas
     inicias umeris bracchia lassa meis.
sed mihi, caeruleas quotiens obvertor ad undas,
     nescio quid pavidum frigore pectus habet.
nec minus hesternae confundor imagine noctis,
     quamvis est sacris illa piata meis.
namque sub aurora iam dormitante lucerna
     somnia quo cerni tempore vera solent,
stamina de digitis cecidere sopore remissis
     collaque pulvino nostra ferenda dedi.
hic ego ventosas nantem delphina per undas
     cernere non dubia sum mihi visa fide:
quem postquam bibulis illisit fluctus harenis,
     unda simul miserum vitaque deseruit.
quidquid id est, timeo; nec tu mea somnia ride
     nec nisi tranquillo bracchia crede mari.
si tibi non parcis, dilectae parce puellae,
     quae numquam nisi te sospite sospes ero.
spes tamen est fractis vicinae pacis in undis;
     tu placidas toto pectore finde vias.
interea, quoniam nanti freta pervia non sunt,
     leniat invisas littera missa moras. 

Hero Leandernek

Hogy boldog legyek én, leveled kívánja, Leander;
bár ez a boldogság jönne tevéled ide!
Melly öröm késlelteti, jaj, mily hosszu a perc mind;
nézd el a szót, nem bír várni a hű szerelem!
Egy láng perzsel ugyan, de erőm kisebb a tiédnél,
férfiszivekben több- vélem- a lelkierő.
Lelke, akárcsak a teste, erőtlen a zsenge leánynak,
késel még kicsikét, s már belepusztulok én.
Hisz ti vadászgattok, vagy a szántóföldre ügyeltek,
s száz dolog elfoglal, míg fut a hosszu idő.
Vonz a Forum vagy kent testtel keltek viadalra,
vagy kanyarul, zabolán tartva, tüzes lovatok.
Tőrrel lestek vadmadarakra, a halra horoggal,
s elfut víg borozás közben az alkonyat is.
Én e magányban mit tehetek, ki szeretni tudok csak,
még ha kevésbé is perzsel esetleg a láng?
Mit tehetek? Minthogy még sokkal jobban imádlak,
egyetlen gyönyöröm, mint viszonozni tudod!
Vagy rólad susogunk kedves dajkámmal, ugyan mért
nem jössz, s töprengek, míly akadály is akadt?
Vagy, látván, a gyűlölt szélvész mint dúlja a tengert,
ajkam szidja vadul- szinte helyetted- az árt.
Vagy, ha hömpölygő hullám dühe olykor alábbhagy,
szól panaszom: tudnál jönni, de mégsem akarsz!
Szól panaszom, s szerető szemem ázik könnyben, amellyet
felszárít remegő kézzel a drága anyó.
S mintha az ismert nyom még látszana jól a fövényen,
szerte a parton csak lábnyomaid keresem.
S hogy híradást kapjak s neked írjak: kérdezem egyre,
jött-e Abydusból vagy megy-e arra hajó?
Mondjam-e hány csókot kap drága ruhád, amit itthagysz,
hellespontusi árt szelni hogy útnakeredsz?
S hogyha a fény eltűnt, s a napot tovaűzve az éjnek
szebb órája ragyog, s gyújtja ki csillagait,
tüstént őrlángot gyújtunk a toronynak az ormán,
melly a szokott úton jelzőtüzed, útmutatód.
Majd sodrott fonalat pergő orsóra tekerve
asszonyi mód csaljuk meg mi a lomha időt.
Kérded, az ajkam mit mond ily nagy várakozásban?
Leander neve, nem más, amit emlegetek.
„Véled-e, dajkám, mondd, hogy a kedvesem útnak eredt már?
Vagy fél, mert odaát rá a családja ügyel?
Mit vélsz, válláról a ruháit már levetette,
és az egész testét síkos olaj fedi már?”
Szinte igent int, ám csókunkkal mit se törődik,
bólogat ősz feje, mert álom igázta szemét.
Kis szünet, és így szól: „Biztos, hogy kint van a vízen,
s izmos karja mozog, kétfele szelve az árt.”
S tele fonallal hogy koppan le a földre az orsó,
ott vagy-e, töprengünk, már a szoros közepén?
Majd ki-kinézegetünk, majd félő szóval esengünk,
hogy tegye könnyűvé útad, elülve, a szél.
Élesen figyelünk a neszekre, s bármi zörejre
véljük, megjöttél, és jele ennek a zaj.
Így tűnik el nagyrészt, engem megcsalva, az éjjel,
míg kimerül szemem, és titkon az álom elér.
Tán nem is óhajtod, s mégis, te gonosz, velem alszol,
s jönni magad ha nem is vágyol, azért idejössz.
Mert azt álmodom én: látom, közeledve hogy úszol,
s ázott karjaidat majd a nyakamra fonod.
Majd, mint szoktam, adok nedves testedre ruhát is,
és melegíti hideg kebled, ölelve, szivem.
Majd megesik, mint a nyelv, ha szemérmes, jobb, ha ki sem mond,
mely nagy öröm, de miről szólni utóbb pirulok.
Jaj nekem! Élvezetem rövid és végtére csalóka,
mert hisz az álommal távozol el magad is.
Ó, vágyó szeretők, bár forrnánk össze szilárdan,
s lenne nagyon tartós s igazabb gyönyörünk!
Mert lel társtalanul, fagyosan már annyi sok éjjel,
s annyira ritkán mért jössz ide, lusta uszó?
Elhiszem, úszónak most még nem kedvez a tenger,
ámde szelídebb volt éjszaka tegnap a szél.
Múlni miért hagytad, s féltél attól, ami nem jött?
S lett oda, mert szíved félt, a veszélytelen út?
S kínálkozzék bár tüstént új alkalom erre,
jobb lehetőség volt az, hisz előbb adatott!
S képe a háborgó árnak bár változik egyre,
gyakran sokkal előbb érsz ide, hogyha sietsz.
Nem lesz vélem, okod, ha a vész itt ér, a panaszra,
nincs, mely bántana, míg engem ölelsz, a vihar.
Akkor az orkán mint bömböl, hallgatva, örömmel
kérném, hogy ne legyen már soha csendes az ár.
Ámde mi történt, hogy jobban rettent ma a hullám,
s bárha lenézted előbb, tőle ma ennyire félsz?
Jól emlékszem, amikor itt jártál nálam utolszor,
s így vagy majdnem eként dúlt viharozva a hab,
így kiabáltam utánad: „Légy te merész, de ne ejtsen
engem e bátorság búba, megölve szivem!”
Honnan ez új remegés? Hova lett ama régi merészség?
hol van a híres uszó, az, ki lenézte az árt?
Légy inkább te olyan, mint szoktál lenni korábban,
s majd ha kisímul az ár, szelje vigyázva kezed.
Csak te maradj ugyanaz, s égj értem, mint ahogy írod,
s ne legyen szíved lángja hideg hamuvá.
Vágyaidat gátló szélvész nem ijeszt oly erővel,
csak ne legyen szélként szíved is ingadozó,
hogy kevesebbre becsülj, s a veszélyt tartsd többnek okánál,
s ennyi törődésért- véld- kicsi díj vagyok én.
S bánt a hazám olykor: nehogy azt mondják, alig illő
hogy befogadja a thrák lányt egy abydusi ágy.
Én mindent kibirok, békésen tűrve, csak azt nem,
hogy töltsd ott az időd egy rima foglya gyanánt.
Mert a nyakadra ha tán más nőnek a karja fonódik,
már a mienk oda, győz rajta az új szerelem.
Haljak előbb, minthogy sebet üssön rajtam a vétked,
s érjen előbb el a vég, mint a bünöd kiderül!
Ezt nem azért mondom, minthogyha gyötörne újabb hír,
vagy te jeleznéd, hogy fájdalom érhet utóbb.
Ám már minden ijeszt. Szeretett már bárki nyugodtan?
S gyötri a távollét jobban a messzelevőt!
Boldog a nő, ki, jelen lévén, megtudja valóban
azt, ami bűn, s a hazug hír nem ijesztheti meg.
Mert a valós vétek s a gyanú ugyanúgy gyötör engem,
s bántja e két képzelt gond, belemarva, szivem.
Jönnél már ide, hogy tudnám biztossan, utadban
vissza nem egy nő tart most, de atyád meg a szél.
Ámde, ha hallom, hogy nő, elveszt, hidd el, a rossz hír;
véts, ha siettetni vágyod a végzetemet!
Ám dehogyis vétesz! Csak üres rémkép, ami kínoz,
s hogy ne jöhessél át, tombol a szél irigyen.
Jaj nekem, milyen ár veri hullámozva a partot,
s rejti sötét felhő, s elbujik ebben a nap.
Tán idejött Helle kegyes anyja a taenari árhoz,
s harmatozón sír, hogy lánya a vízbe veszett?
Vagy vizi istennő- ama mostoha- dúlja a partot,
mely megkapta gyűlölt mostohalánya nevét?
Zsenge leányokhoz nem jó ez a rév, amilyen most;
Helle veszte e hely, s vad vize nékem is árt.
Bezzeg, hogyha hívott, Neptunus, téged a vágyad,
szél a szerelmednek gátja sosem lehetett.
Már ha nem aljas vád, hogy Amymone a tied volt,
s Tyro, híre szerint arca a leggyönyörűbb,
s fénylő Alcyone s Hecataeon lánya, Calice,
s míg viperáktól ment fürtü Medusa velük,
szőkés Laodice, s ki az égbe jutott be, Celaeno,
s kiknek a könyvekből ismeretes neve, mind.
Őket, Neptunus, meg a többit zengik a költők:
össze miként símult lágy kebelük s a tied.
Gyakran látva tehát: szerelemnél nincs erősebb,
mért nem hagyja szelni régi utunk szabadon?
Vad szived enyhüljön, nagy vízzel kelj viadalra,
mely különít két földrészt, bizony ez kicsi ár.
Nagy vagy, a nagy gályát illő néked hajigálni,
vagy dühösen széjjel- szórni hajóhadakat.
Méltatlan, hogy az ár ura úszó ifjat ijesztget;
gyenge dicsőséget nyújthat egy ily kicsi víz!
Fényes származatú nemes ő, s akit annyira gyűlölsz,
néki Ulixest nem lelheted ősei közt.
Védve segítsd kettőnk. Ő úszik csak, de ez egy ár
hordja az ő testét és a reményeimet.
Ámde a mécs serceg (míg írok, fénye világít)
s így sercegve nekem kedves előjelet ad.
Bort cseppent, im, a jós mécsnek lángjába a dajkám,
„Holnap a számunk nő!”- szól szava, s ő is iszik.
Majd te növeld számunk, s jussál át győzve az áron,
ó, kit a legmélyén őriz örökre szivem!
Táborod itt vár, jöjj, szerelem szökevény katonája,
elnyúlt tagjaimat most mire őrzi az ágy?
Nincs, amitől féljél. Ki merész, Venus azt maga óvja;
ő, kit a víz szült, tár útat a vízben eléd.
Hullámok taraján úsznék magam is nagy örömmel,
biztosb ámde a víz, látom, a férfi előtt.
Mert amidőn itt járt Phrixus s testvére e tájon,
mért, hogy e nagy víznek csak huga adta nevét?
Vagy tán attól félsz, nem lesz hazaútra időd már?
S hogy nem bírja erőd, sok lesz a két feladat?
Mért ne találkozhatnánk mi a tengerek közepén majd,
kölcsönösen csókot váltva a víz tükörén?
S majd azután térnék mindketten vissza hazánkba;
nem sok ez, ám kis öröm mégis a semmi helyett.
Veszne szemérmünk, mely késztet titkolni szerelmünk,
vagy, mely a hírtől fél, veszne ilyen szerelem!
S küzd ez a bús pár most a szivemben: a vágy s a szemérem,
s én melyiké leszek? Ez fűt, amaz int, mi helyes.
Hogy Colchisba elért egyszer pegasaei Iason,
vitte a gályán gyorsan a colchisi lányt.
S érve az idai csábító lacedaemoni földre,
vissza rabolt nővel tért haladéktalanul.
Ámde te, ha felkeresed, hagyod el már kedvesed ismét,
s úszol, ahol bajjal kelne csak át a hajó.
Éppen ezért, dagadó hullámok győztese, ifjú,
úgy nézzed le az árt csak te, ha tiszteled is.
Gondosan ácsolt, nagy gályákat is elnyel a tenger,
s többet elér, véled, mint evező, a karod?
Úszni akarsz? A hajósnép is fél úszni, Leander,
s hogyha hajójának vége, csak úgy teszi ezt!
Jaj, mire buzdítlak, meggyőzni korántsem akarlak,
esdek, erősebb légy, mint ami int, a szavam!
Csak jöjj, és a karod, mely az árt már annyi sok ízben
győzte le fáradtan, vállam ölelje megint.
Csakhogy ahányszor a kék színű tengerre tekintek,
nem tudom én, mi fagyos félelem ül szivemen.
S kínoz az is, amellyet mult éjszaka  láttam, az álom,
engesztelni habár vittem az áldozatom.
Mert hajnalban, amint mécsem már hunyt ki, midőn a
nemhazudó álmok képei tűnnek elénk,
s ujjaim álmosan dobták le a földre az orsót,
és párnámra ledőlt végre nyugodni fejem,
úszni, im, egy delfint láttam szélverte habokban,
s szinte valóságként tűnt fel előttem e kép.
S ezt tombolva az ár hogy a szomjas partra vetette,
együtt hagyta el a víz meg a léte szegényt.
Bármi is ez, félek, ne nevessed hát ki az álmom,
s csak ha a víz lecsitult, bízd a habokra magad.
Óvni magad vonakodsz? Óvjad meg hát a szerelmed;
élve csak ugy maradok, hogyha te élsz magad is.
Megtörik ámde az ár, hiszem én, s békéje közel van,
s jó utat úgy nyisson benne nyugodt kebeled.
S mert most úszni a víz senkit sem hagy, tegye addig
enyhébbé a gyülölt várakozást e levél.

(Muraközy Gyula fordítása)
Megjegyzés küldése