2016. február 2., kedd

Ovidius: Hősnők levelei XVII.

XVII. Helene Paridi
Si mihi quae legi, Pari, non legisse liceret,
     servarem numeros sicut et ante probae.
Nunc oculos tua cum violarit epistula nostros,
     non rescribendi gloria visa levis.
ausus es hospitii temeratis advena sacris
     legitimam nuptae sollicitare fidem!
scilicet idcirco ventosa per aequora vectum
     excepit portu Taenaris ora suo
nec tibi, diversa quamvis e gente venires,
     oppositas habuit regia nostra fores,
esset ut officii merces iniuria tanti?
     qui sic intrabas, hospes an hostis eras?
nec dubito quin haec, cum sit tam iusta, vocetur
     rustica iudicio nostra querela tuo.
rustica sim sane, dum non oblita pudoris
     dumque tenor vitae sit sine labe meae.
si non est ficto tristis mihi vultus in ore
     nec sedeo duris torva superciliis,
fama tamen clara est, et adhuc sine crimine lusi
     et laudem de me nullus adulter habet.
quo magis admiror, quae sit fiducia coepti
     spemque tori dederit quae tibi causa mei.
an quia vim nobis Neptunius attulit heros,
     rapta semel videor bis quoque digna rapi?
crimen erat nostrum, si delenita fuissem;
     cum sim rapta, meum quid nisi nolle fuit?
non tamen e facto fructum tulit ille petitum;
     excepto redii passa timore nihil.
oscula luctanti tantummodo pauca protervus
     abstulit: ulterius nil habet ille mei.
quae tua nequitia est, non his contenta fuisset.
     di melius! similis non fuit ille tui.
reddidit intactam minuitque modestia crimen
     et iuvenem facti paenituisse patet.
Thesea paenituit, Paris ut succederet illi,
     ne quando nomen non sit in ore meum?
nec tamen irascor—quis enim succenset amanti?—
     si modo, quem praefers, non simulatur amor.
hoc quoque enim dubito, non quod fiducia desit,
     aut mea sit facies non bene nota mihi,
sed quia credulitas damno solet esse puellis
     verbaque dicuntur vestra carere fide.
at peccant aliae, matronaque rara pudica est.
     quis prohibet raris nomen inesse meum?
nam mea quod visa est tibi mater idonea, cuius
     exemplo flecti me quoque posse putes,
matris in admisso falsa sub imagine lusae
     error inest; pluma tectus adulter erat.
nil ego, si peccem, possum nescisse; nec ullus
     error qui facti crimen obumbret erit.
illa bene erravit vitiumque auctore redemit.
     felix in culpa quo Iove dicar ego?
et genus et proavos et regia nomina iactas;
     clara satis domus haec nobilitate sua est.
Iuppiter ut soceri proavus taceatur et omne
     Tantalidae Pelopis Tyndareique decus;
dat mihi Leda Iovem cygno decepta parentem,
     quae falsam gremio credula fovit avem.
i nunc et Phrygiae late primordia gentis
     cumque suo Priamum Laumedonte refer!
quos ego suspicio; sed qui tibi gloria magna est
     quintus, is a nostro nomine primus erit.
sceptra tuae quamvis rear esse potentia terrae,
     non tamen haec illis esse minora puto.
si iam divitiis locus hic numeroque virorum
     vincitur, at certe barbara terra tua est.
munera tanta quidem promittit epistula dives
     ut possint ipsas illa movere deas.
sed si iam vellem fines transire pudoris,
     tu melior culpae causa futurus eras.
aut ego perpetuo famam sine labe tenebo
     aut ego te potius quam tua dona sequar.
utque ea non sperno, sic acceptissima semper
     munera sunt, auctor quae pretiosa facit.
plus multo est, quod amas, quod sum tibi causa laboris,
     quod per tam longas spes tua venit aquas.
illa quoque, adposita quae nunc facis, improbe, mensa,
     quamvis experiar dissimulare, noto—
cum modo me spectas oculis, lascive, protervis,
     quos vix instantes lumina nostra ferunt,
et modo suspiras, modo pocula proxima nobis
     sumis, quaque bibi, tu quoque parte bibis.
a, quotiens digitis, quotiens ego tecta notavi
     signa supercilio paene loquente dari!
et saepe extimui ne vir meus illa videret,
     non satis occultis erubuique notis.
saepe vel exiguo vel nullo murmure dixi:
     'nil pudet hunc!' nec vox haec mea falsa fuit.
orbe quoque in mensae legi sub nomine nostro,
     quod deducta mero littera fecit, 'amo.'
credere me tamen hoc oculo renuente negavi.
     ei mihi, iam didici sic ego posse loqui!
his ego blanditiis, si peccatura fuissem,
     flecterer; his poterant pectora nostra capi.
est quoque, confiteor, facies tibi rara potestque
     velle sub amplexus ire puella tuos.
altera sed potius felix sine crimine fiat,
     quam cadat externo noster amore pudor.
disce modo exemplo formosis posse carere;
     est virtus placitis abstinuisse bonis.
quam multos credis iuvenes optare, quod optas?
     qui sapiant, oculos an Paris unus habes?
non tu plus cernis, sed plus temerarius audes;
     nec tibi plus cordis sed minus oris, adest.
tunc ego te vellem celeri venisse carina,
     cum mea virginitas mille petita procis.
si te vidissem, primus de mille fuisses;
     iudicio veniam vir dabit ipse meo.
ad possessa venis praeceptaque gaudia serus;
     spes tua lenta fuit; quod petis, alter habet.
ut tamen optarim fieri tua Troica coniunx,
     invitam sic me nec Menelaus habet.
desine molle, precor, verbis convellere pectus
     neve mihi, quam te dicis amare, noce;
sed sine quam tribuit sortem fortuna tueri
     nec spolium nostri turpe pudoris habe.
at Venus hoc pacta est, et in altae vallibus Idae
     tres tibi se nudas exhibuere deae;
unaque cum regnum, belli daret altera laudem
     'Tyndaridis coniunx,' tertia dixit, 'eris!'
credere vix equidem caelestia corpora possum
     arbitrio formam supposuisse tuo;
utque sit hoc verum, certe pars altera ficta est,
     iudicii pretium qua data dicor ego.
non est tanta mihi fiducia corporis, ut me
     maxima teste dea dona fuisse putem.
contenta est oculis hominum mea forma probari;
     laudatrix Venus est invidiosa mihi.
sed nihil infirmo; faveo quoque laudibus istis;
     nam, mens, vox quare, quod cupit esse, neget?
nec tu succense nimium mihi creditus aegre;
     tarda solet magnis rebus inesse fides.
prima mea est igitur Veneri placuisse voluptas;
     proxima, me visam praemia summa tibi,
nec te Palladios nec te Iunonis honores
     auditis Helenae praeposuisse bonis.
ergo ego sum virtus, ego sum tibi nobile regnum?
     ferrea sim, si non hoc ego pectus amem.
ferrea, crede mihi, non sum; sed amare repugno
     illum, quem fieri vix puto posse meum.
quid bibulum curvo proscindere litus aratro
     spemque sequi coner quam locus ipse negat?
sum rudis ad Veneris furtum nullaque fidelem —
     di mihi sunt testes!—lusimus arte virum!
nunc quoque, quod tacito mando mea verba libello,
     fungitur officio littera nostra novo.
felices, quibus usus adest! ego nescia rerum
     difficilem culpae suspicor esse viam.
ipse malo metus est; iam nunc confundor et omnes
     in nostris oculos vultibus esse reor.
nec reor hoc falso; sensi mala murmura vulgi
     et quasdam voces rettulit Aethra mihi.
at tu dissimula, nisi si desistere mavis.
     sed cur desistas? dissimulare potes.
lude, sed occulte! maior, non maxima, nobis
     est data libertas, quod Menelaus abest.
ille quidem procul est, ita re cogente, profectus;
     magna fuit subitae iustaque causa viae;
aut mihi sic visum est. ego, cum dubitaret an iret,
     'quam primum,' dixi, 'fac rediturus eas!'
omine laetatus dedit oscula, 'resque domusque
     et tibi sit curae Troicus hospes,' ait.
vix tenui risum, quem dum conpescere luctor,
     nil illi potui dicere praeter 'erit.'
uela quidem Creten ventis dedit ille secundis;
     sed tu non ideo cuncta licere puta!
sic meus hinc vir abest ut me custodiat absens.
     an nescis longas regibus esse manus?
forma quoque est oneri; nam quo constantius ore
     laudamur vestro, iustius ille timet.
quae iuvat, ut nunc est, eadem mihi gloria damno est,
     et melius famae verba dedisse fuit.
nec quod abest hic me tecum mirare relictam;
     moribus et vitae credidit ille meae.
de facie metuit, vitae confidit, et illum
     securum probitas, forma timere facit.
tempora ne pereant ultro data praecipis, utque
     simplicis utamur commoditate viri.
et libet et timeo, nec adhuc exacta voluntas
     est satis; in dubio pectora nostra labant.
et vir abest nobis et tu sine coniuge dormis,
     inque vicem tua me, te mea forma capit;
et longae noctes et iam sermone coimus
     et tu, me miseram! blandus, et una domus.
et peream, si non invitant omnia culpam;
     nescio quo tardor sed tamen ipsa metu.
quod male persuades, utinam bene cogere posses!
     vi mea rusticitas excutienda fuit.
utilis interdum est ipsis iniuria passis.
     sic certe felix esse coacta forem.
dum novus est, potius coepto pugnemus amori!
     flamma recens parva sparsa resedit aqua.
certus in hospitibus non est amor; errat, ut ipsi,
     cumque nihil speres firmius esse, fugit.
Hypsipyle testis, testis Minoia virgo est;
     in non exhibitis utraque lusa toris.
tu quoque dilectam multos, infide, per annos
     diceris Oenonen destituisse tuam.
nec tamen ipse negas; et nobis omnia de te
     quaerere, si nescis, maxima cura fuit.
adde quod, ut cupias constans in amore manere,
     non potes. expediunt iam tua vela Phryges;
dum loqueris mecum, dum nox sperata paratur,
     qui ferat in patriam, iam tibi ventus erit.
cursibus in mediis novitatis plena relinques
     gaudia; cum ventis noster abibit amor.
an sequar, ut suades, laudataque Pergama visam
     pronurus et magni Laumedontis ero?
non ita contemno volucris praeconia famae,
     ut probris terras impleat illa meis.
quid de me poterit Sparte, quid Achaia tota,
     quid gentes Asiae, quid tua Troia loqui?
quid Priamus de me, Priami quid sentiet uxor
     totque tui fratres Dardanidesque nurus?
tu quoque qui poteris fore me sperare fidelem
     et non exemplis anxius esse tuis?
quicumque Iliacos intraverit advena portus,
     is tibi solliciti causa timoris erit.
ipse mihi quotiens iratus 'adultera!' dices,
     oblitus nostro crimen inesse tuum!
delicti fies idem reprehensor et auctor.
     terra, precor, vultus obruat ante meos!
at fruar Iliacis opibus cultuque beato
     donaque promissis uberiora feram:
purpura nempe mihi pretiosaque texta dabuntur,
     congestoque auri pondere dives ero!
da veniam fassae! non sunt tua munera tanti;
     nescio quo tellus me tenet ista modo.
quis mihi, si laedar, Phrygiis succurret in oris?
     unde petam fratres, unde parentis opem?
omnia Medeae fallax promisit Iason:
     pulsa est Aesonia num minus illa domo?
non erat Aeetes, ad quem despecta rediret,
     non Idyia parens Chalciopeve soror.
tale nihil timeo, sed nec Medea timebat;
     fallitur augurio spes bona saepe suo.
omnibus invenies, quae nunc iactantur in alto,
     navibus a portu lene fuisse fretum.
fax quoque me terret, quam se peperisse cruentam
     ante diem partus est tua visa parens;
et vatum timeo monitus, quos igne Pelasgo
     Ilion arsurum praemonuisse ferunt.
utque favet Cytherea tibi, quia vicit habetque
     parta per arbitrium bina tropaea tuum,
sic illas vereor, quae, si tua gloria vera est,
     iudice te causam non tenuere duae;
nec dubito, quin te si prosequar arma parentur.
     ibit per gladios, ei mihi! noster amor.
an fera Centauris indicere bella coegit
     Atracis Haemonios Hippodamia viros:
tu fore tam iusta lentum Menelaon in ira
     et geminos fratres Tyndareumque putas?
quod bene te iactes et fortia facta loquaris,
     a verbis facies dissidet ista suis.
apta magis Veneri quam sunt tua corpora Marti.
     bella gerant fortes, tu, Pari, semper ama!
Hectora, quem laudas, pro te pugnare iubeto;
     militia est operis altera digna tuis.
his ego, si saperem pauloque audacior essem,
     uterer; utetur, siqua puella sapit.
aut ego deposito sapiam fortasse pudore
     et dabo cunctatas tempore victa manus.
quod petis, ut furtim praesentes ista loquamur,
     scimus, quid captes conloquiumque voces;
sed nimium properas, et adhuc tua messis in herba est.
     haec mora sit voto forsan amica tuo.
hactenus; arcanum furtivae conscia mentis
     littera iam lasso pollice sistat opus.
cetera per socias Clymenen Aethramque loquamur,
     quae mihi sunt comites consiliumque duae.

Helene Parisnak


Hogyha elolvasnom bűn volt, Paris, azt, amit írtál,
őrzöm, amint eddig, tisztes erényeimet.
S most, miután szemem így megsértetted leveleddel,
vélem, kis diadal lenne, ha nem felelek.
Mert a szent vendégjogot így meggyalázni, te jöttment,
s megkísérteni, ki más jogszerü hitvese már?
Persze, azért fogadott be, hogy átkeltél a zajongó
tengerek árján, itt Taenaris öble e föld!
És, aki érkeztél hozzánk oly távoli néptől,
itt csak azért várt így, tárt kapuval palotánk,
hogy vétek legyen ily nagy jótettért a fizetség?
Vendégnek jöttél, vagy támadni akarsz?
Persze, tudom jól én, hogy e szókért majd a szemedben
együgyünek látszom, bármi jogos panaszom.
Csak legyek együgyü, ám a szeméremről le ne mondjak,
s éljem folttalanul végig az életemet.
S bárha nem is színlel szigorú érzelmeket arcom,
és nem ülök zorddá vonva szemöldökömet,
hírem jó, soha nem vitt bűnbe szerelmi enyelgés,
s egy buja férfiu sem tud dicsekedni velem.
Jobban bámulok én így csak, hogy e tettre te biztatsz;
s mért hiszed azt, hogy majd osztod az ágyamat is?
Elragadott egyszer Neptunus utódja. Szerinted
az, ki fogoly volt már, csak légyen újra fogoly?
Önként hogyha megyek vele, engem terhel a vétek,
ám hurcolt, s mi maradt nékem? A tiltakozás!
S ő nem nyerve el azt, mit e tettel akart, hazaküldött,
s félelmen kívül semmi balom nem esett.
Pár csókot bírt csak kicsikarni a tiltakozótól,
ám ezután nem lett birtoka semmi egyéb.
Míg neked, elvetemült, dehogyis lett volna elég ez;
nem volt, mint te olyan, hála az égnek, e hős.
Szűzen visszaadott, önuralma legyűrte a vágyát,
s láttuk, az ifjú megbánta mit elkövetett.
S bánta azért csak, hogy Paris őt nálunk ma kövesse,
s rólam már soha nem szűnve fecsegjen a nép?
Mégse haragszom (hisz ki neheztel az őt szeretőre)
hogyha szerelmed nem képmutatás, miről írsz.
Kétkedem ám mégis. Nem, mintha inogna bizalmam,
mert nagyon is tudom én: arcra vagyok gyönyörű.
Ámde az ifjú nő gyakran kárt vall, ha hiszékeny,
s férfinak- úgy mondják- hinni aligha lehet!
„Oly sok a vétkes nő, s tisztes matrona alig van!”
S engem a tisztákhoz mért ne sodorjon a hír?
Azt gondoltad, anyám példája után megyek én majd,
s szívem olyan könnyen hajlik, akár az övé?
Bűnbe anyám megcsalva esett, mert oly fura külsőt
vett fel a csábító: tollruha fedte be őt.
Én ha bukom, nem véd a tudatlanság, s nem akadhat
oly mentségem, amely árnybaborítja bünöm.
Ő tévedt, ám nem bűnhődött: védte a tettes;
engem mily Jupiter óvna, ha bűnbe esem?
Őseid emlegeted s fajtád fejedelmi nevekkel;
rangos e ház szintén, s híre elég ragyogó!
Hogy ne is említsem Jupitert, az apósom elődjét,
S Pelops Tantalidest s nagyhirü Tyndareust;
lett az atyám Jupiter, hattyúként csapva be Ledát,
s ez simogatta, hívén neki, az álmadarat.
Így hát csak dicsekedj fríg nemzeted ősi hirével,
s hős Priamust, az atyád s Laomedont se feledd.
Őket tisztelem, ám első tőlem, ki tenéked
ősöd ötödrenden, s most kivel úgy dicsekedsz.
S még ha nem is győzöl, mily roppant föld ura vagytok:
hogy kisebb a miénk itt, nehezen hiszem el.
Mert attól ha emez tán lélekszámra, vagyonra
elmarad is, barbár föld bizonyára hazád.
S írásod noha oly dús gazdagságot ajánl fel,
érte hogy istennők szava hajolna feléd,
én az erényt ha szeretném is most szegni esetleg,
bűnre nem ily adomány bírna, hanem te magad!
Vagy megtartsam jóhiremet folt nélkül, örökké,
vagy, ha követlek is, az ok csak te legyél, s ne a kincs!
Nem vetem ezt se meg én, de sosincs szebb olly adománynál,
mely minekünk nagy kincs lesz az adója miatt.
Sokkal több, ha szeretsz, és értem küszködöl annyit,
s hogy nagy tengereken volt eveződ e remény.
S azt is, amit lakomán, te ravasz, művelni merészelsz,
bár rád színleg ügyet sem vetek, észreveszem.
Hogyha, te könnyelmű, a szemed vágyódva tekint rám,
álli szemem csak alig bírja tekintetedet.
Majd sóhajtasz, majd közvetlen előlem a kelyhet
elvive ajkad is ott éri, hol ajkam ivott.
Ujjad is hányszor láttam titkos jelet adni,
és szemöldöködet; szinte beszélt ez a jel.
Gyakran ijedtem meg: valamit meglát uram ebből,
s arcom, amint túl nyílt volt a jeled, kipirult.
S némán mondtam, avagy halkan suttogva magamban:
„Nem szégyelli magát”- s volt jogosult ez a szó.
Majd nevem olvastam s a „szeretlek” szót is alatta,
a ott volt írva le ez borral az asztalomon.
Ámde jelezte szemem, hogy mindent nem hiszek én el;
jaj, kitanulta szemem már az ilyen jeladást!
Hatna reám ez az udvarlás, vétkezni ha vágynék,
és bevehetné majd könnyen ilyesmi szivem.
Azt is elismerem én, hogy ritka csinos vagy, akármely
lány örömest várná, hogy szeretőn megöleld.
Ámde legyen boldog bűn nélkül más veled inkább,
mint hirem elvegye majd egy idegen szerelem.
Lásd be a példámból, hogy szép pár nélkül is élhetsz,
és attól, ami vonz, visszahuzódni erény.
Hány ifjúnak volt esze megkívánni, amit vágysz,
mit vélsz? Csak teneked van, Paris, erre szemed?
Nem látsz már ezután, de tebenned több a merészség,
s szíved nem hevülőbb, ám alakod csinosabb.
Bár jött volna meg veled gyors gályád, amikor még
kérő pályázott szűzi kezemre, ezer!
Hogyha előbb látlak, leszel akkor ezer közül első,
s nem rosszalja e tényt akkor uram maga sem.
Későn jössz, az öröm másé, elvette tőled.
Késve remélsz; mire vágysz, másnak a birtoka már!
S vágynék lenni habár melletted trójai hitves,
s nem bánt helyzetem, az, hogy Menelaus uram.
Hagyd, ne akard érző szivemet feldúlni szavakkal,
s azt, kit- mondod- imádsz, bajba ne vidd, ne gyötörd!
Hagyd, hogy a végzet amit nékem szánt, éljem a sorsom,
s hírem, amin nincsen folt, elorozni ne vágyd.
Ám Venus ígért el neked Ida nagy orma alatt, hogy
égilakó, három, jött oda meztelenül.
Egyik trónt ígért, győzelmet a másik, „Arád lesz
Tyndaris”- így szólt végül a harmadikuk.
Kötve hiszem, hogy eléd járultak az isteni lények,
szépségük felől ott kérve itéletedet.
Vagy, ha talán igaz is, kitalált az a része, hogy engem
ítéltek, mondod, díjul itéletedért.
S bájaimat annyira nem tartom, hogy higgyem is: engem
vélt nagy ajándéknak éppen az isteni nő.
Hogyha halandó szem tart szépnek, nékem elég az,
ám, ha Venus dícsér, több az irígyem is úgy.
Bárha tagadni miért: nékem ily dícséret is édes,
s mért ne beszélje ki szám, hogy mire vágyakozom.
S most, szavaid hogy ilyen nehezen hiszem el, ne neheztelj,
nagy dolgoknak elég késve adnunk mi hitelt.
Fő örömöm, hogy ilyen szépnek tartott Venus engem,
majd, hogy a legvonzóbb díjnak ítélt szived is,
s nem kellett neked ott Pallas s Juno adománya,
hallva, milyen sok jót mond Helenérül a hír!
Így az erény neked én vagyok itt, s neked én a nemes trn,
vas lennék, ha szived még szerelemre se gyujt!
Vasból nem vagyok én, hidd el, de szeretni vonakszom
azt, akiről, hogy enyém lesz, nehezen hiszem el.
Szántani mért a vizes partszélen görbe ekével,
s szítani mért a reményt, mit maga tilt meg a föld?
Jámbor e szív a szerelmi cselekre, az ég a tanúm rá:
nem csaltam ravaszul meg soha hű uramat.
Most is, hogy szavaim rábízom a néma papírra,
nékem az ily írás teljesen új feladat.
Boldog a már jártas! De nem értek az ilyenhez, ezért is
látom a bűn útját ennyire vésztelinek.
Baj maga, hogy félek. Feldúlt már most is a lelkem,
és a szemét, vélem, már ki-ki rámszegezi.
S joggal. Pletyka kering, hallom, már rólam a nép közt,
pár hallott szavukat Aethra közölte velem.
Ámde te csak színlelj, ha nem óhajtasz visszavonulni,
s jól színlelni ha tudsz, visszavonulni minek?
Rajta, de csak titkon! Mert hogy nincs itt Menelaus,
csak szabadabb a terünk, ám nem a legszabadabb.
Ő távol van ugyan, mert így kívánta a helyzet,
s volt fontos, komoly ügy hirtelen útja oka.
Így véltem legalább. Töprengett, keljen-e útra,
„Jöjj haza csak- mondtam néki- minél hamarabb!”
Jó jelnek veszi, megcsókol- „Hát légyen a gondod
trójai vendégünk- szól- sok ügyem, meg a ház!”
Szinte kitört kacajom, s el akarván nyomni, csak annyit
tudtam: „Eként is lesz”- mondani nagynehezen.
S indult Kréta felé, jó széllel bontva vitorlát.
Ámde ne hidd, minden hogy szabad itten azért!
Úgy kelt útra uram, hogy távolléve is őriz,
s nem tudod azt, a király karja mi messzire ér?
Hírnevem is terhes, mert annál több oka félni,
mennél jobban imád szép szavad engemet itt.
Épp a dicsőség- az, mi vidít- árt nékem, ahogy most.
S többet is érne nekem: lenne hirem kitalált!
S azt ne csodáld, engem hagyván veled, útra hogy indult;
hitte szilárdan, hogy lelkem, erényem erős.
Félt, hogy az arcom ilyen; bízott lelkemben. Erényem
megnyugtatta, de gond volt neki szép alakom.
Nyert lehetőségünk használjuk jól ki, mit önként
jámbor férjem adott, erre ma itt van a perc!
Vágyok s rettegek is. Még nem tudtam bizonyosan
dönteni, kétségek közt inog egyre szivem.
Most távol van uram, s társ nélkül dőlsz te is ágyba,
s egy a tüzünk: én rád vágyakozom, te reám.
Hosszuak éjjeleink, s egyesültünk már mi szavakban,
s jaj nekem, egy hát fed, s szellemed elragadó!
Bűnbe visz engemet- úgy éljek- ma e nagy lehetőség,
s nem tudom én se, mi tart vissza, mily aggodalom.
Tisztesen érnéd el, mire most unszolsz buja módon!
Győznöd erővel kell húzódozó szivemen.
Gyakran az ezt eltűrőknek használ az erőszak,
így, ha erőltetsz, lesz boldog e szív igazán.
Míg a szerelmünk új, harcoljunk ellene inkább,
oltja kevés víz is, hogyha a láng kicsi még.
Hű szerelem nincsen vendégségben. Bolyg az, akár ő;
véled, a legforróbb, s hirtelen elmenekül.
Minos lánya tanú, meg Hypsipyle, kiket egykor
tönkre a házasság csalfa igérete tett.
Hűtlen, rólad is azt mondják, elhagytad imádott
Oenonéd, akihez már nem egy év kötözött.
Ezt te nem is tagadod. Mert tudjad meg, kinyomoztam
nem csituló gonddal minden előbbi ügyed.
S kívánd bár, hogy e láng tartós legyen, ez lehetetlen;
bontja vitorláit máris a fríg hadinép.
Míg te velem szólsz, s míg készítjük elő a kívánt éjt,
már kel a szél, mi szülőfölded elérni segit.
S elvisz e szél a sok újdonsággal telt örömöktől,
s majd a szerelmünk is, mint ez a szél, tovaszáll!
Vagy feleségedként- mondd- Laomedonnak utódja-
menjek el úgy dícsért Iliumodba veled?
Annyira nem vetem én meg, a szárnyas hír ami jót mond,
hogy most hallja a föld tőle gyalázatomat.
Mert mit mondana rólam Spárta s egész nagy Achaia,
Trója, szülőfölded s Ázsia népei mind?
S mit gondol Priamus s Priamusnak hitvese rólam,
s annyi fivéred meg dardani hitveseik?
Hogy hinnéd magad is, hogy hűségem nem inog meg?
Hát saját példád már sose nyugtalanít?
S bárki is ér- idegen- bárhonnan a trójai partra,
joggal gyötri szived félelem, aggodalom.
S hányszor mondod rám magad is haragudva: „Te szajha!”-
nem gondolva: bünöm fő okozója te vagy.
S így bírája leszel a vétkemnek, mit te okoztál;
kívánom, hogy előbb fedje be arcom a föld!
Ám majd kincse vidít Trójának, drága sok ékem,
s még az igértnél is több adományt kapok én.
Persze, ajándék vár, bíbor sok drága szövettel,
s dússá tesz, mit elém hoznak, a súlyos arany.
Nézd el igaz szavamat: nem elég sok, dús adományod;
vissza szülőföldem tart, ez a titkos erő.
Fríg földön ha baj ér, ki siet megmenteni engem?
Hol lelek én fívért, kérni segélyt, meg atyát?
Mit nem igért meg Medeának a csalfa Iason,
s Aeson házából mégis elűzte szegényt!
Nem volt már, akihez menjen megalázva: Aeates,
s Idya, anyja sem és Chalciope, huga sem.
Nem gyötör ily gond most, ám Medeát se gyötörte!
Túl jót várva becsap gyakran a balga remény.
Mindama gályának, melyet most hány-vet a tenger,
jó szele volt, az öbölt hagyva midőn kifutott!
Rémít engem a véres fáklya is, az, mit anyád szült
éjszaka, álmában, még születésed előtt.
Félek a jós- szótól, mely előre jelezte, hogy egykor
majd a pelasg tűztől hamvad el Iliumod.
S mint ahogyan kedvel téged Cytheraea, ki győzött,
és a szavad révén két diadalt aratott,
én, ha dicsekvő szód igaz, éppúgy félem a kettőt,
vesztessé akiket tett az itéleted ott.
S nem kétlem, hadakat szerveznek, hogyha követlek,
és a szerelmünk, jaj, kard teszi tönkre hamar!
Centauroknak tán, atraxbeli Hippodamiát
védve hadat nem üzent bőszen a haemoni had?
Joggal gyulva haragra- hiszed- késik Menelaus,
két bátyád, az iker, s Tyndareus hada majd?
Bár hőstetteid elmondván jól tudsz dicsekedni,
arcod egészen más mint- dicsekedve- szavad.
Mert tested Venusé inkább, s nem harcosa Marsnak;
küzdjön a hős, te szeress csak Paris, egyre szeress!
Kérd Hectort, akit úgy dícsérsz, vívjon tehelyetted;
hol te kiváló vagy, más, nem ilyen csatatér.
Lennék bölcs s kicsivel bátrabb, ennek csak örülnék,
mert hisz elérhet sok hasznot a nő, ha eszes.
Így teszek én is tán egyszer, megvetve szemérmet,
s mint foglyod, megadom késlekedő kezemet.
Sürgeted azt, hogy most szóljunk mi titokban ezekről;
jól tudom én, mit akarsz, s „szólni” mit értesz ezen!
Mert te fölötte sietsz, s aratásod gyenge vetés még,
s tán ez a késlekedés vágyad elérni segít.
S most végzem levelem, rejtett művem, mire bíztam
lelkem titkait én, mert kimerült a kezem.
Majd Aethrám s Clymeném révén meghányjuk a többit,
hívem e kettő, s kész adni tanácsokat is.

(Muraközy Gyula fordítása)


Megjegyzés küldése