2016. február 13., szombat

Ovidius: Hősnők levelei XVIII.


XVIII. Leander Heroni
 
Quam cuperem solitas, Hero, tibi ferre per undas
     accipe Leandri, dum venit ipse, manum.
Mittit Abydenus, quam mallet ferre, salutem,
     si cadat unda maris, Sesti puella, tibi.
si mihi di faciles si sunt in amore secundi,
     invitis oculis haec mea verba leges.
sed non sunt faciles; nam cur mea vota morantur
     currere me nota nec patiuntur aqua?
ipsa vides caelum pice nigrius et freta ventis
     turbida perque cavas vix adeunda rates.
unus, et hic audax, a quo tibi littera nostra
     redditur, e portu navita movit iter;
adscensurus eram, nisi quod cum vincula prorae
     solveret, in speculis omnis Abydos erat.
non poteram celare meos, velut ante, parentes,
     quemque tegi volumus, non latuisset amor.
protinus haec scribens, 'felix, i, littera!' dixi,
     'iam tibi formosam porriget illa manum.
forsitan admotis etiam tangere labellis,
     rumpere dum niveo vincula dente volet.'
talibus exiguo dictis mihi murmure verbis,
     cetera cum charta dextra locuta mea est.
at quanto mallem, quam scriberet, illa nataret,
     meque per adsuetas sedula ferret aquas!
aptior illa quidem placido dare verbera ponto;
     est tamen et sensus apta ministra mei.
septima nox agitur, spatium mihi longius anno,
     sollicitum raucis ut mare fervet aquis.
his ego si vidi mulcentem pectora somnum
     noctibus, insani sit mora longa freti.
rupe sedens aliqua specto tua litora tristis
     et, quo non possum corpore, mente feror.
lumina quin etiam summa vigilantia turre
     aut videt aut acies nostra videre putat.
ter mihi deposita est in sicca vestis harena;
     ter grave temptavi carpere nudus iter:
obstitit inceptis tumidum iuvenalibus aequor
     mersit et adversis ora natantis aquis.
at tu, de rapidis inmansuetissime ventis,
     quid mecum certa proelia mente geris?
in me, si nescis, Borea, non aequora, saevis.
     quid faceres, esset ni tibi notus amor?
tam gelidus quod sis, num te tamen, improbe, quondam
     ignibus Actaeis incaluisse negas?
gaudia rapturo siquis tibi claudere vellet
     aerios aditus, quo paterere modo?
parce, precor, facilemque move moderatius auram!
     imperet Hippotades sic tibi triste nihil!
vana peto; precibusque meis obmurmurat ipse
     quasque quatit, nulla parte coercet aquas.
nunc daret audaces utinam mihi Daedalus alas!
     Icarium quamvis hinc prope litus abest.
quidquid erit, patiar, liceat modo corpus in auras
     tollere, quod dubia saepe pependit aqua.
interea, dum cuncta negant ventique fretumque,
     mente agito furti tempora prima mei.
nox erat incipiens—namque est meminisse voluptas—
     cum foribus patriis egrediebar amans.
nec mora, deposito pariter cum veste timore
     iactabam liquido bracchia lenta mari.
luna fere tremulum praebebat lumen eunti
     ut comes in nostras officiosa vias.
hanc ego suspiciens, 'faveas, dea candida,' dixi,
     'et subeant animo Latmia saxa tuo.
non sinit Endymion te pectoris esse severi;
     flecte, precor, vultus ad mea furta tuos!
tu dea mortalem caelo delapsa petebas;
     vera loqui liceat!—quam sequor ipsa dea est.
neu referam mores caelesti pectore dignos,
     forma nisi in veras non cadit illa deas.
a Veneris facie non est prior ulla tuaque;
     neve meis credas vocibus, ipsa vide!
quantum, cum fulges radiis argentea puris,
     concedunt flammis sidera cuncta tuis,
tanto formosis formosior omnibus illa est;
     si dubitas, caecum, Cynthia, lumen habes.'
haec ego vel certe non his diversa locutus
     per mihi cedentes sponte ferebar aquas.
unda repercussae radiabat imagine lunae
     et nitor in tacita nocte diurnus erat.
nullaque vox usquam, nullum veniebat ad aures
     praeter dimotae corpore murmur aquae.
Alcyones solae memores Ceycis amati
     nescio quid visae sunt mihi dulce queri.
iamque fatigatis umero sub utroque lacertis
     fortiter in summas erigor altus aquas.
ut procul adspexi lumen, 'meus ignis in illo est:
     illa meum,' dixi, 'litora lumen habent.'
et subito lassis vires rediere lacertis,
     visaque quam fuerat mollior unda mihi.
frigora ne possim gelidi sentire profundi,
     qui calet in cupido pectore, praestat amor.
quo magis accedo propioraque litora fiunt,
     quoque minus restat, plus libet ire mihi.
cum vero possum cerni quoque, protinus addis
     spectatrix animos, ut valeamque facis.
nunc etiam nando dominae placuisse laboro,
     atque oculis iacto bracchia nostra tuis.
te tua vix prohibet nutrix descendere in altum;
     hoc quoque enim vidi, nec mihi verba dabas.
nec tamen effecit, quamvis retinebat euntem,
     ne fieret prima pes tuus udus aqua.
excipis amplexu feliciaque oscula iungis—
     oscula, di magni, trans mare digna peti!
eque tuis demptos umeris mihi tradis amictus
     et madidam siccas aequoris imbre comam.
cetera nox et nos et turris conscia novit
     quodque mihi lumen per vada monstrat iter.
non magis illius numerari gaudia noctis
     Hellespontiaci quam maris alga potest;
quo brevius spatium nobis ad furta dabatur,
     hoc magis est cautum, ne foret illud iners.
iamque fugatura Tithoni coniuge noctem
     praevius Aurorae Lucifer ortus erat;
oscula congerimus properata sine ordine raptim
     et querimur parvas noctibus esse moras.
atque ita cunctatus monitu nutricis amaro
     frigida deserta litora turre peto.
digredimur flentes repetoque ego virginis aequor
     respiciens dominam, dum licet, usque meam.
siqua fides vero est, veniens hinc esse natator,
     cum redeo, videor naufragus esse mihi.
hoc quoque, si credes: ad te via prona videtur;
     a te cum redeo, clivus inertis aquae.
invitus repeto patriam; quis credere possit?
     invitus certe nunc moror urbe mea.
ei mihi! cur animis iuncti secernimur undis
     unaque mens, tellus non habet una duos?
vel tua me Sestus, vel te mea sumat Abydos;
     tam tua terra mihi, quam tibi nostra placet.
cur ego confundor, quotiens confunditur aequor?
     cur mihi causa levis, ventus, obesse potest?
iam nostros curvi norunt delphines amores
     ignotum nec me piscibus esse reor.
iam patet attritus solitarum limes aquarum,
     non aliter multa quam via pressa rota.
quod mihi non esset nisi sic iter, ante querebar;
     at nunc per ventos hoc quoque deesse queror.
fluctibus immodicis Athamantidos aequora canent
     vixque manet portu tuta carina suo;
hoc mare, cum primum de virgine nomina mersa,
     quae tenet, est nanctum, tale fuisse puto.
est satis amissa locus hic infamis ab Helle est,
     utque mihi parcat, nomine crimen habet.
invideo Phrixo, quem per freta tristia tutum
     aurea lanigero vellere vexit ovis;
nec tamen officium pecoris navisve requiro,
     dummodo, quas findam corpore, dentur aquae.
arte egeo nulla; fiat modo copia nandi,
     idem navigium, navita, vector ero
nec sequor aut Helicen aut qua Tyros utitur Arcton;
     publica non curat sidera noster amor.
Andromedan alius spectet claramque Coronam
     quaeque micat gelido Parrhasis Ursa polo;
at mihi quod Perseus et cum Iove Liber amarunt,
     indicium dubiae non placet esse viae.
est aliud lumen, multo mihi certius istis,
     non errat tenebris quo duce noster amor;
hoc ego dum spectem, Colchos et in ultima Ponti
     quaque viam fecit Thessala pinus eam
et iuvenem possim superare Palaemona nando
     morsaque quem subito reddidit herba deum.
saepe per adsiduos languent mea bracchia motus,
     vixque per immensas fessa trahuntur aquas.
his ego cum dixi: 'pretium non vile laboris,
     iam dominae vobis colla tenenda dabo,'
protinus illa valent, atque ad sua praemia tendunt,
     ut celer Eleo carcere missus equus.
ipse meos igitur servo, quibus uror, amores
     teque, magis caelo digna puella, sequor.
digna quidem caelo, sed adhuc tellure morare,
     aut dic, ad superos et mihi qua sit iter!
hic es et exigue misero contingis amanti,
     cumque mea fiunt turbida mente freta.
quid mihi, quod lato non separor aequore, prodest?
     num minus haec nobis tam brevis obstat aqua?
an malim, dubito, toto procul orbe remotus
     cum domina longe spem quoque habere meam.
quo propius nunc es, flamma propiore calesco
     et res non semper, spes mihi semper adest.
paene manu quod amo, tanta est vicinia, tango;
     saepe sed, heu, lacrimas hoc mihi 'paene' movet!
velle quid est aliud fugientia prendere poma
     spemque suo refugi fluminis ore sequi?
ergo ego te numquam, nisi cum volet unda, tenebo
     et me felicem nulla videbit hiems,
cumque minus firmum nil sit quam ventus et unda,
     in ventis et aqua spes mea semper erit?
aestus adhuc tamen est. quid, cum mihi laeserit aequor
     Plias et Arctophylax Oleniumque pecus?
aut ego non novi, quam sim temerarius, aut me
     in freta non cautus tum quoque mittet Amor;
neve putes id me, quod abest, promittere, tempus,
     pignora polliciti non tibi tarda dabo.
sit tumidum paucis etiam nunc noctibus aequor;
     ire per invitas experiemur aquas.
aut mihi continget felix audacia salvo
     aut mors solliciti finis amoris erit.
optabo tamen ut partis expellar in illas
     et teneant portus naufraga membra tuos.
flebis enim tactuque meum dignabere corpus
     et 'mortis,' dices, 'huic ego causa fui!'
scilicet interitus offenderis omine nostri,
     litteraque invisa est hac mea parte tibi.
desino; parce queri. sed ut et mare finiat iram,
     accedant, quaeso, fac tua vota meis.
pace brevi nobis opus est, dum transferor isto;
     cum tua contigero litora, perstet hiems!
istic est aptum nostrae navale carinae
     et melius nulla stat mea puppis aqua.
illic me claudat Boreas, ubi dulce morari est;
     tunc piger ad nandum, tunc ego cautus ero
nec faciam surdis convicia fluctibus ulla
     triste nataturo nec querar esse fretum.
me pariter venti teneant tenerique lacerti,
     per causas istic impediarque duas
cum patietur hiems, remis ego corporis utar;
     lumen in adspectu tu modo semper habe.
interea pro me pernoctet epistula tecum,
     quam precor ut minima prosequar ipse mora. 

Leander Hérónak


Mit, Héróm, a szokott vízen maga vinne Leander
hozzád, vedd ama kéz rótta levél sorait.
Serstusi lány! Légy oly boldog, mint lenne Abydus
ifja a szíve szerint, síma ha lenne az ár.
Hogyha az ég kedvel, s pártolja szerelmem: e szókat,
melyeket írtam, nem látja szemed derüsen.
Ám nem kedvel az ég. Minek is késlelteti vágyam,
s úszni tehozzád mért tilt a szokott habokon?
Látod, az ég feketébb a szuroknál, s útra az öblös
gálya se kelhet, amíg szél veri végig az árt.
Egy, csakis egy bátor matróz indult el a révből,
s ő viszi el hozzád néki adott levelem.
Szálltam volna, midőn kötelét oldotta, fel én is,
ám ott volt, s a hajót nézte egész Abydus.
S rejteni mit vágyunk, felfedtem volna szerelmünk,
s nem lett volna titok már a szülőim előtt.
S szóltam, amit írtam: „Levelem, menjél, te szerencsés,
s majd ő fogja feléd nyújtani drága kezét.
Sőt odaérteti tán hozzád még szép ajakát is,
míg kicsomózni segít hó- foga majd szalagod.”
S ezt miután halkan suttogva kimondtam, a többit
jobbom mondta tovább, róva papírra szavam.
Mennyire hőbb vágyam: sose írjon e kéz, hanem ússzon,
víve serényen majd át a szokott habokon.
S bár nyugodt tengert a kezem verdesni tanultabb,
tolmácsolni azért tudja szivem szavait.
Itt ez az éj, hetedik s évnél ez a várakozás több,
s habzik a tenger vad feszine, forrva dühöng.
S nékem az éjjeleken vidító álmom ha csak egy volt,
ám tomboljon eként szüntelenül csak az ár.
Egy sziklán ülök, és szomorúan nézem a partot,
és mit nem tud a test, átvisz a lelkem oda.
Sőt torony ormán fenn virrasztó fényeket is lát,
vagy legalább azokat képzeli látni szemem.
Háromszor tettem száraz fövenyen le ruhámat,
háromszor szánván ily bajos útra magam.
Ifjui tettem meggátolta zajongva a tenger,
s átcsap a feldühödött ár, míg uszom, a fejemen.
Ám te, a száguldó viharoknak legszilajabbja,
mondd, konokul mért vágysz egyre csatázni velem?
Engem sújt a dühöd, tudd meg, Boreas, nem a tengert,
vajh, szerelemre ha nem gyúlsz, mire vinne dühöd?
Mert légy bármi fagyos, bajos azt, te ravasz, letagadnod:
egy Acte- beli lány lángja sebezte szived.
S tűrted volna, midőn örömöt mentél te rabolni,
hogy fent bárki is el- zárja a légben utad?
Óvjál védve, s a lágy levegőt űzzed szelidebben,
s zordon Hippotades úgy legyen enyhe veled!
Jaj, hiu kérés, ő maga ellene zúg, amit esdek,
s mit felvert, a vad árt, nem zabolázza sehol.
Ó, ha merész szárnyát most Daedalus énnekem adná,
bár eme táj mellett fekszik az Icari- part!
Tűrök akármit, csak szállhasson a légben a testem,
mit gyakran hajigált már a bizonytalan ár.
Majd, hogy a tenger, a szél megint megtilt, felidézi
lelkem, enyém mikor is lett ez a titkos öröm.
Szállt le az éj már (ezt is öröm felidézni), hogy útra
apja küszöbjéről kelt a te hű szeretőd.
Nem habozok. Levetvén a ruhám s a félelmemet együtt,
kezdtem verni szivós karral a lágy habokat.
S közben a Hold remegő fényét rám szórta szüntelen,
mint utamon végig jóakaró utitárs.
„Istennő, ragyogó, óvj- szóltam nézve reá fel-
emlékezzen a szép latmusi bércre szived.
Endymion, hogy hozzám légy zord szivü, ne hagyja,
s vesd a szemed rám, míg csókot orozni megyek!
Lám, te halandóhoz szálltál le, az égi az égből;
s istennő- a valót mondani hagyd- aki vonz!
Hogy ne is említsem, mely egy égihez illik, erényét,
és csak egy istennő, az lehet ily gyönyörű.
Mert az övénél csak magad és Venus arca igézőbb,
ámde ne hidd szavaim, s nézd meg azt a lányt te magad.
S mint ha ezüst fényed tündöklik tiszta sugárral,
s szebben nálad az ég csillaga se ragyog,
úgy valamennyi csodás lánynál szép lénye csodásabb,
és vak vagy, ha te ezt, Cynthia, nem hiszed el!”
Ezt mondtam neki én, vagy mást, bizonyára hasonlót,
s hátramaradt, mely vitt egyre, mögöttem a víz.
Fénylett tőle, amint tükrözte a Holdat a hullám,
s nappali fénnyel volt teljes a hallgatag éj.
És a fülembe nem ért sehol egy hang, egy kicsi nesz sem,
csak, mit a testem szelt úszva, a víz suhogott.
Már csak az Alcyonék sírtak, Ceyxet a drágát
hívta, s e gyászdal mért, nem tudom, elragadott.
S minthogy a két karom és vállam nehezült, igyekeztem
bártan a vízárból jól kiemelni fejem.
S látva a távoli fényt, szóltam: „Nekem ég az a láng ott;
istennőm lakik ott, merre kiterjed a part.”
S hirtelenül megtér az erő görcs- fogta karomba,
s lágyabbnak tűnnek, mint ezelőtt, a habok.
S hogy megvédjen a mély víz dermesztő hidegétől,
vágyakozó szívem tiszta szerelme tüzelt.
S hogy haladok, mennél közelebb van a part, s kicsinyebb út
vár, annál hosszabb útra tüzelne erőm.
És amidőn igazán láthatsz, ott állva, azonnal
megnöveled kedvem, s öntsz a szivembe erőt.
S vágyom: az úrnőmnek tetsszék most már, ahogy úszom,
ott a szemed láttán lökve ütemre karom.
Vissza alig tarthat dajkád, hogy a vízbe rohanjál,
ezt jól látta szemem, s nem tagadod le te sem.
Ámde nem érte el azt, bárhogy gátolta futásod,
lábad a part szélén hogy be ne hintse a hab.
Majd megölelsz, s örömet csókod nyujt. Égi hatalmak,
érdemes ily csókért úszni a tengeren át!
S válladról köpenyed levevén, testemre teríted,
s víz áztatta hajam szárogatod, törölöd.
Tudja a többit az éj, mi magunk s tornyunk, a segítőnk,
s nékem a fényével, míg uszom, útmutatóm.
Hellespontusi árban megszámolni a hínárt
könnyebb, mint e csodás éjnek ezer gyönyörét!
És mennél kevesebb perc volt az örömre, mi annál
jobban ügyeltünk, nem veszteni semmi időt.
Űzni az éjt készült Tithonus hitvese immár,
s Lucifer is feltűnt Aurora arcai előtt.
Halmozzuk, sebesen, kapkodva, sietve a csókot,
azt panaszolva, milyen kurta időt ad egy éj.
Várnánk még, de nehéz szóval már sürget a dajka,
s hagyva a tornyot, a hűs partra sietve megyek.
Búcsúnk könnyes, a víz, mely a szűznek hordja nevét, vár,
s vissza, amíg lehet úrnőmre tekint a szemem.
Higgyed el én, ideút jöttem, mint mesteri úszó,
s vissza hajótörtnek képzelem egyre magam.
S ezt is hidd el, az út ide, ugy véltem, csupa lejtő,
s tőled visszafelé, mint hegy, a víz meredek!
Kedvtelenül térek haza én (ezt el ki hihetné)
s igy igaz, itthon most gyötrelem élni nekem.
Már egyesült a szivünk, jaj, mért választ el a tenger,
egy kettőnk szive, egy mért ne lehetne hazánk?
Lakjad Abydusomat, vagy lakjam Sestusod én majd,
mint te az én földem, földedet ugy szeretem.
Mért leszek én is dúlt, mikor orkán dúlja a tengert,
s mért tarthat fel a szél, ily kicsi, könnyü dolog?
Ismeri már karcsú delfínek népe szerelmünk,
s bennem a hal sem lát, gondolom én, idegent.
Szinte kijárt ösvény, amelyen hozzád megyek egyre,
mit kerekével amit sok kocsi koptat, az út.
Hogy hozzád ilyen út visz csak, fájt ez nekem eddig,
s most fáj, hogy nem ereszt erre se menni a szél.
Tombol most Athamantides bősz árja fehéren,
és csak a rév is alig védheti most a hajót.
Vélem, azóta ilyen, hogy a szűz belefúlt, ez a tenger,
és neki adta nevét az, ki beléje veszett.
Helle veszte után ez a hely rosszhirü eléggé,
s jószivü bár hozzám, őrzi bűne nevét.
Phrixust, mert az aranygyapjas koson ülve a bőszült
áron biztosan át kelt, de irígylem én!
Ámbár nem kérek segedelmül kost se, hajót se,
csak, melyet úszva hasít testem, eresszen a víz.
Nem kell semmi segély, csak kezdjek biztosan úszni,
s gálya, hajós, utazó egymagam én leszek ott.
Nem figyelem Helicét, s mire tyrusi néz fel, az Arctust,
ily szerelem nem néz köznapi csillagokat.
Lássa csak Andromedát meg a tündöklő Koronát más,
parrhasi Medvét, mely északi tájra ragyog.
S kit Perseus, Jupiter s Liber szeretett, nem irigylem,
könnyen vészbevivő lesz az ily útmutatás!
Más fény lesz vezetőm, biztosabb sokkal ezeknél,
s bolygni sötétben nem hagyja szerelmemet ez.
Nézve reá Colchist s Pontus szélét beutaznám,
s mind a helyet, mit a nagy thessali gálya bejárt.
S ifju Palaemont is meg tudnám úszva előzni,
azt, akit istenné tett hamar egy csodafű.
Gyakran a hosszú mozgástól már két karom ernyed,
fáradt, s szelni alig képes a végtelen árt.
S szólok nékik: „E nagy munkáért nem kicsi díj jár;
úrnőm drága nyakát majd megölelhetitek!”
S tüstént nyerve erőt, az ígért díjért törekednek,
épp, mint gyors paripák elisi versenyeken.
S így óvom magam is, mely perzsel bent, ama lángot,
és te vezetsz, méltóbb égijelül, te leány!
Méltó égilakó lennél, de maradj csak a földön,
vagy mondd, merre vezet nékem is égbe az út!
Itt vagy, jaj, de milyen kis időre szegény szeretőddel,
s éppúgy, mint a habok, zajdul az én szivem is.
Mit használ nekem az, hogy nem nagy víz különít el?
Ily kicsiny ár nékem tán kicsinyebb akadály?
Űzzenek el, már- már az a vágyam, a föld peremére,
tőlem ahol távol lenne a remény s szerelem.
Vagy mennél közelebb, annál közelebbi a lángom,
él a remény mindig, s ritka a teljesülés!
Kézzel elérem, akit szeretek már szinte közelről,
s gyakran e „szinte” kinoz, s csalja ki könnyeimet.
Tűnő alma után kapkodni- a sorsom alig több,
s kérni a kortyot, amely hab taraján tovafut.
Hát nem ölelhetlek soha, csak ha a víz is akarja?
S nincs, aki boldognak látna, ha zord az idő?
S bárha bizonytalanabb nincs, mint a szelek meg a hullám,
mindig a szél meg a víz döntse reményeimet el?
Nyár van még, de mi lesz, amikor feldúlja dühödten
Plias s Arctophylax s Oleni kecske az árt?
Mert vagy nem tudom én, milyen elszánt is kebelem, vagy
óvatlan maga küld akkor is úszni Amor.
Ámde ne véld azt, hogy hosszú lesz elmaradásom,
s gyorsan zálogot is kapsz az igéretemért.
Mert ha eként tombol még néhány éjjen a tenger,
úszva elindulok én tiltakozó habokon.
Hozva szerencsét megment engem tán e merészség,
vagy vegye el létem majd a heves szerelem.
Kívánom, legalább ama partra sodorjon a vízár,
és a te öblödben vesse ki holttetemem!
Majd te zokogsz, s méltatsz egy végső símogatásra,
szólva eként: „Meghalt, s én vagyok érte a hibás!”
Ámde talán megbánt a halálom jóslata téged,
és levelemben e rész mélyen el is szomorít.
Végzem, hagyd a panaszt. Ám hogy befejezze dühét az
ár is, kérlek ezért, szüntelenül könyörögj.
Kis nyugalom kell csak, míg hozzád át tudok úszni,
partodon ott ha leszek, dúlhat akármi vihar.
Megfelelő, biztos kikötőt ott lelhet a gályám,
s nincsen öböl, mely ilyen biztosan óvja hajóm.
Zárjon el ott engem Boreas, hol oly édes időznöm,
s akkor majd ovatos s úszni tunyább leszek én.
Majd a rideg habot egy rossz szóval sem szidom akkor,
azt se panaszolom, hogy tiltja az útam a víz.
Tartson vissza a víz, meg lágy, ölelő karos engem,
s tartson e két ok majd vissza az oldaladon.
Hagyjon alább a vihar, s testem szolgál evezőként.
csak gyújtsad ki a fényt, mindig amely vezetőm!
Töltsd el közben az éjt- ha netán késnék- levelemmel,
s szól az imám, magam is menjek utána hamar.

(Muraközy Gyula fordítása)


Nincsenek megjegyzések: