2016. március 26., szombat

Egy kert anatómiája

  A római falfestményeknek megvan a maguk sajátos stílusa. Szinte kivétel nélkül a laikus szemlélő is képes megállapítani egy falfestményről, hogy római kori-e. Van egy közös stílusuk. A művészettörténészek köteteket tudnak teleírni ezzel a megfoghatatlan varázzsal, ami a falfestményeket át meg áthatja, de tagadhatatlanul létezik valami varázslat a dologban.
   Számomra nagyon kedvesek a 'kert' témájú festmények. A falon megelevenedő természet, a meghosszabbított külső tér, a természet becsempészése a városi életbe. Mindig eszembe jutnak a régi panel lakásokban az egész falat díszítő természet-fotók. Vagy egy őszi erdő, vagy pálmafás tengerpart volt, sok otthonban ugyanaz a kép köszönt vissza. Mégis, van benne valami közös. Az érintetlen utáni vágy, a menekülés, a kiszabadulás abból a börtönből, amit mi, emberek magunknak teremtettünk. Visszatérés az egyszerűséghez, az ártatlansághoz, talán az édenhez. 
   Ám a római kertek mégsem annyira édeniek. Talán azért, mert nem vadak, nem az érintetlen erdőt, a rengeteget, a német népmesék óriásokkal teli, félelmetes erdejét mutatják meg, hanem egy gondozott, rendezett teret. A természet itt szemmel láthatóan emberkéz gondozta kert, karban tartott és tervezett szisztéma. Olyasmi, mint a valódi kert folytatása. Még több bokor, még több illatos virág, és örökre vidám madarak. Egy idealizált, egy légiesen valószínűtlen tér, amiben minden túlcsorduló optimizmusa ellenére szívesen belépnék. Minden lehetetlensége ellenére olyanok, hogy elég csak egyetlen pillantás az ilyen képekre, és csikordulnak az öreg kapuk, belépek, mert beszippant. Mesevilág. Ahol jó lenni.








Megjegyzés küldése