2016. március 4., péntek

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) tizenkilencedik ének

Agg dajkája megismeri őt a régi bibéröl.
 
Ámde Odysseus a fényes palotába maradván
Pallas Athenével vészt terveze mindazok ellen.
És felemelve szavát mondá egyszerre fiához:
„Telemakhos, hadi fegyverimet béhordani szükség
Egytöl egyig: hanem a hőslőket, hogyha felőlök
Kérdezkedni találnak, tápláld nyájas igékkel:
,A füströl letevém, miután nem is ollyanok immár;
Mint Trojára menet teremünkben hagyta Odysseus,
Sőt bészennyezvék a tüznek gőzei által.
A mi nagyobb, azt is felvillantotta az isten
Elmémben, netalán borosultan perleni kezdvén
Egymáson sebet ejtsetek, és hőslés s lakomátok
Fertőztetve legyen; mivel önként von kezet a vas.’
Szólott. Telemakhos fogadá kegyes atyja parancsit,
És kihiván megszólítá Euryklea dajkát:
„Dajka, belül foglalkodtasd a némbereket, mig
Édes atyám hadi fegyvereit fel nem rakom innen
A tárházba; miket távollétében atyámnak
És mig én fiu voltam, igen megszennyeze a füst.
Most majd elteszem immár, hol tűz gőze nem éri.”
Szólott néki viszont kedves dajkája ezekre:
„Bárcsak is aggódnál már egyszer, gyermekem, úri
Házadrol, s jószága felett őrködni szeretnél!
Hát de beszélj, ki megyen lobogó fáklyával előtted?
Mert a némbereket tiltod kieredni szobábol.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„A vendég; mert én kenyeremnek evőit ugyancsak
Nem hagyom ám munkátlan, akarmilly messziröl értek.”
Igy szólt; szárnytalanok maradának az asszony igéi,
S a népes paloták szép ajtait elreteszelte.
Felkerekedvén ekkor Odysseus és deli magva
Béhordtak sisakot, bogláros pajzsokat, éles
Dárdákat; mialatt istennő kékszem Athene
Fényes arany mécset hordozva világola nékik.
És deli Telemakhos nevezé egyszerre az atyját:
„Édes atyám, mi csudás dolgot látok szemeimmel!
Akként tünnek elém falak és valamennyi sikátor,
És a fenyőfa gerendázat s magasan feligyekvő
Oszlopok a háznak kebelében, mintha csak égne!
Itt valamelly isten jelenik meg az égi karokbol!”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Csendesen; a jelenést rejtsed szívedbe s ne vizsgáld;
Illy törvénye vagyon mennyekben az égi karoknak.
Most immár fekügyél te le; én pedig itt maradandok,
Mégis bujtani a nőket s velek édes anyádat.
Ez bújába ki fog mindenröl kérdeni engem.”
Szólván, Telemakhos kieredt a szép palotábol
Fáklyavilág mellett háló teremébe, hol eddig
Ágyba feküdni szokott, mikoron ráértek az álmok;
Itt feküdött ma is és várá fel az isteni reggelt.
Ámde Odysseus a fényes palotába maradván
Pallas Athenével vészt terveze a hadak ellen.
S ím jött terméböl szellemdús Penelopeia,
Artemis és Aphrodite arany szépségivel arcán:
A kinek egy karszék teteték a tüzhöz, ezüsttel
És elefántcsonttal cifrázva köröskörül; egykor
Ikmalios diszműve, ki még zsámolyt ada hozzá,
Összefolyót azzal ha befedték nagyszerü bőrrel.
E helyen ült azután szellemdús Penelopeia.
Erre fehérkebelű szobanők jöttek be szobábol,
Széthordák a sok kenyeret meg az asztalokat mind,
A poharakkal együtt, mikből a dölfösek ittak;
Aztán földre veték a vilma zsarátnokit, és uj
Fát raktak vala rá, hogy fűtene s adna világot.
S gyult ki Melantho már másodszor Odysseus ellen:
„Hát, ember, még éjszaka is fogsz bántani minket
A háznál? ólálkodol a hölgyeknek utána?
Eltakarodj nyomorú, érjed be az étel itallal,
Vagy pedig üszkökkel megverve szelelsz ki az ajtón.”
Vágva komor szemmel szólítá ezt meg Odysseus:
„Ördöngös te, miért berzenkedel annyira énrám?
Tán hogy nem ragyogok? vagy ez aljas testi ruháért?
Vagy mert koldulok? Ejh, inség hajt engemet erre:
Illyenek a koldús és bolygó emberek a föld
Hátán. Láttam már dús házban boldog időket
Néha napon magam is, ha nemem valamellyike, s adtam
Bármi szegény koldús idegennek bármibe szűkült;
Számtalanul sok szolgáim, s minden vala bőven,
Mikböl jól élnek s dúsgazdag néven hivatnak:
De Zeüs elfogyatá mindezt, mivel őneki tetszett.
Vigyázz, aszszony, azért, netalán szépségedet egykor
Elvesztvén mugad is, melly most a többi cseléd közt
Annyira kedveltet, megutáljon az asszonyod, avvagy
Jőjön Odysseus úr, mi bizony még nem lehetetlen.
És ha ez elhalt is, meg sem jő többet örökre,
De fia Telemakhos már ollyan Phöbos Apollon
Égi kegyelméböl, hogy az udvar semmi fegyetlen
Némbere sem rejlik csapodárságával előtte.”
Szólott. Meghallván szellemdús Penelopeia,
Támadt a szobanőre legott, s hurogatta le, mondván:
„Várj bátor kutya, mert egy szálig tudva előttem
A te galádságod, mit főddel törlesz el egykor;
Jól tudtad te, mivel hallottad előre magamtol,
Hogy deli férjem iránt ki fogom kérdezni ez embert
A háznál szorgalmatosan; mert kínokon égek.”
Igy szólván fordult sáfárné Eurynoméhez:
„Eurynome, hozz karszéket s bőrt rája, hogy üljön
A vendég és szóljon avagy hallgassa meg a mit
Én mondok, miután kívánok szólani véle.”
Szólott. Eurynome szaporán elhozva letette
A sima karszéket, s takaróul bőrt vete rája;
Mellyre leülvén nagyságos dulvári Odysseus,
Itt szellemdús Penelope szólalt meg először:
„Oh jövevény, az iránt tudakozlak először is immár,
Ki s ki vagy? és honnan? hol laknak drága szülőid?”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Asszonyom, a széles földháton senki sem érhet
Téged utol! Mert felhat hirneved a magas égig,
Mint valamelly jó fejdelemé, ki töméntelen és nagy
Népeken istenként ott országolva merőben
Tartja fen a jogokat; mig búzát hoz buja földjök
És árpát ezalatt, s fáik terhelve gyümölcscsel,
A tenger halat ád, a barmok időre fiaznak
Intézvényi után, s a nemzet boldog alatta.
Másrol tégysze azért nékem kérdéseket, és ne
Nemzetségem avagy szűlőföldemnek iránta;
Nehogy ez emlékkel még több gyötrelmeket égess
Most is eléggé fájdalmas szívembe. Különben
Sem lehet ildomos úgy mások házában epedve
Ülni, s kivált nékem keseregni derűre borúra:
Mert ha magad nem is, egy szobalány bosszúra fakadtan
Azt mondhatja, mikép bor ríkat nálatok engem.”
Szólt neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Oh vendég, nekem a termetnek s arcnak erényét
Elvették az olympi karok, mikor Ilion ellen
Mentek az Argosiak, s egyetemben férjem Odysseus,
Hogyha megérkezvén ő éltem gyámola lenne,
Majd ez volna dicsőségem nekem és igazán jó!
Most csak búsúlok, miután megláta az isten.
Mert valakik legfőbb kara rendei a szigeteknek,
Dulikhion, Same és erdőkoszorúzta Zakynthnak,
És Ithakán valahány országos nádorok élnek,
Mind hősölnek azok s pusztítanak itten erővel.
Igy vendégekkel se törődém, kéregetők és
Hirnöki renddel sem, noha másként nemzeti tisztek.
Én csak Odysseus férjem után epedezve sohajtok.
Ők nászt sürgetnek, s én csellel győzöm a dolgot.
Elsőben szátyvát állitván belterememben
Nagy fátyolt ihlett szövögetnem az isteni felség,
Széleset és véknyat, s külön igy mondottam azokhoz:
,Oh hőslők, miután odahalt nagyságos Odysseus,
Várjatok el lakadalmam után mig fátylam egészen
Kész - nehogy a fonalam szátyvámon semmire menjen -,
Felséges Laertesnek lepedőül idővel,
Majd az enyésztő sors ha nyulánk álomra fekette
Őt, netalán engem valamellyik tisztes akhivnő
Szóra tegyen, ha dus embernek gyászfátyola nem lesz.’
Igy szólottam; azok hajlottak igémre. Azontul
Nappal ugyan csak sződögelém a nagyszerü művet,
Éjszaka ellenben fáklyákat rakva kifejtém.
Három egész évig rejlettem s hitt az akhivság.
De mikor a negyedik jött és fordultak az órák,
Holdak enyésztével, sok napnak eláldozatával;
Itt kutya, dolgaimat nem bánó hölgyeim által
Rajta lepének meg s korholtak dorga beszéddel.
Fátylamat igy hát kénytelen is bé kelle fejeznem.
Most pedig el se tudom hárítani nászomat, és más
Útat sem lelek: úgy szorgolnak szűleim otthon
Férjhez, s olly bosszús értéke falóira meglett
Gyermekem is: miután ollyan háztartani képes
Férfi maholnap már, kit Zeus áldása dicsőit.
Igy is azonba tudasd vélem, mi családbol eredtél;
Mert nem kőtöl vagy te szakadt, sem az egyszeri fátol.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Laertesfi Odysseusnek kedves felesége,
Meg nem szűnöl-e hát csakugyan tudakozni nememröl?
Jól vagyon, elmondom, noha több kínoknak adandasz
Által az eddigieknél is: mivel igy vagyon annak
Dolga, ki honjátol távol bujdosva sokáig,
Mint én, annyi hazát látott és annyi sok aggályt.
A mi felől kérdél igy is felelendek azonban.
Légszinü tengernek közepében létezik egy föld,
Kreta, kövér és habkörzött, bennette kilencven
Boldog várossal, tele sok számnélküli néppel:
Mások más keveréknyelvűek; vannak Akhivok,
Bentermett Eteokretek sokasága, Kydonok,
Háromfaj Dorok, meg az istenféle Pelasgok.
Knossos az országnak roppant fő városa, mellyütt
Minos országolt, ki kilenc évente Zeüsszel
Szóba vegyűle, atyámnak Deukalionnak az atyja.
Engem s Idomeneust tudnillik Deukalion szült;
És az ugyan Trojára eredt a sürge hajókon
Atreus ikrével; nékem pedig a nevem Aethon,
Korra kisebbnek, amaz jobb lévén s korra is elsőbb.
Itt láttam már, és megvendégeltem Odysseust,
Kit Kretába vetett a szélvihar utjai közben,
Troja irányábol kisodorva Malea fokánál;
És Amnisoson állt vala Ilithya homályos
Barlangjánál révbe, alig menekülve haláltol.
A városba jövén legelőször is Idomeneusröl
Kérdeze, kit fele és vendégtársául adott ki:
De akkor tiz vagy tizenegyed hajnala volt már
Idomeneus eleveztének lovas Ilion ellen.
Én bevezetvén őt megvendégeltem, örömmel
Látva lakunkban, hol bőven vala soknemü kellék;
És neki és bajtársainak, valakik vele jártak,
Népileg összekerült lángszin bort, lisztet ajánltam,
S tulkokat áldozatul, hogy töltözhessenek untig.
Erre tizenkét nap veszteglett helyt az akhivság;
Mert ott zárta fuvalmaival boreas szele, állni
A földön se hagyó, felköltve egy égi haragtol.
Tizenharmadikán szélcsend lőn, és eleveztek.”
Monda, valószinnel kendvén sokféle koholmányt.
A halló hölgynek csorgott könye, olvada bőre.
Mint bércnek tetején a tél havazása leolvad,
Ha zephyros lesuvasztván széthömpölygeti euros,
És sebes árpatakok gyülnek tele olvadagával:
Akként olvadozott könyezőnek kellemes arca,
A mellette ülő férjet siratónak. Odysseus
Szíve ugyan megesett zokogó hölgyére, s merően
Álla feszült pillái alatt mindkét szeme, mint vas
Vagy szarvak: hanem a könyet eltitkolta negéde.
Penelope, miután jóllakva lön árva könyekkel,
Váltván ujra fel őt mondá neki röpke szavakkal:
„Most, jövevény, igazán meg fogjuk látni, valóban
Vendégelted-e meg jó férjemet udvarotokban
Lelkes társaival, mint ajkad szózati mondják.
Mondd meg azért, vajjon minemű viselet vala testén,
Millyen volt maga és bajtársai, kik vele jártak.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Annyi időre bajos megmondani, asszonyom, eztet
Néked; tudnillik már húsz esztendeje annak,
Hogy tőlünk elbúcsúzott s Trojára evedzett.
Mennyire emlékszem mégis megmondom azonban.
Méltóságos Odysseusnek kétrétü bibor volt
Bojtos köntöse; rajta kapocs két völgygyel aranybol
Tündöklött, hímes rajzokkal gazdag elülröl:
Egy kutya őzvemhet tartott letaposva legelső
Lábaival, mellyet kiki megbámúla, hogy ámbár
Mindkettőjök arany, mégis mint fojtogatott az,
S vergődött lábával imez, menekülni lihegvén.
Teste körül pedig ép ollyannak láttam az égő
Köntöst, mint aszu rőt hagymák hártyái; hasonló
Lágynak ugyan, hanem olly ragyogónak mint nap az égen:
És bizonyára sok asszonynak megakadt szeme rajta.
Mostan azonban mást mondok, mi figyelmet igényel.
Nem tudom, e mezeket hon vette-e már fel Odysseus,
Vagy valamelly társtol kaphatta evicke hajóján,
Avvagy egyik másik vendégtől: annyi barátja
Volt ugyanis, hogy nem sok akhiv foghat vala hozzá.
Részemröl neki én réz pallost, egy gyönyörű szép
Kétrétű, bokaig nyúló bibor mezet adtam,
S megtisztelve bocsátám el dolgára hajóin.
Nála kevéssel idősb hirnök volt véle továbbá,
A ki felől szintén elmondom, ki s minemű volt:
Vállaiban púpos, feketés arcúlatu, göndör,
Névileg Eurybates; kit Odysseus többi barátja
Közt kiemelve becsült, hogy néki kezére cselekvék.”
Szólván még jobban felkelté nője szivében
A siralomvágyat, miután ráismere minden
Tárgyra, mit elmagyaráza Odysseus. Ámde könyekkel
Jóllakván váltotta fel azt, és monda viszontag:
„Már ezután, idegen, voltál-e maiglan avagy sem
Szánatos ember, igen kedves leszesz a mi lakunkban!
Mert miket emlegetél, én adtam rája szobámbol
A betürött mezeket, felboglározva diszéül
Tündöklő csattal: kit azonban, fájdalom, én már
De soha sem fogadok megjöttekor ősi honába!
Olly bal sorssal evedzett el nagyságos Odysseus
Tőlem ama gonosz (és ki se mondhatom) Ilion ellen!”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Laertesfi Odysseusnek kedves felesége,
Férjed után többé ne fogyaszszad testedet, olvaszd
Szívedet; ámbátor nincsen nehezemre valóban:
Mert még más urat is meg szoktak sírva siratni
Nők, kik magzatokat nemzettenek egykor azokkal;
Nemhogy bajnok Odysseust, kit közel istenel a hír.
De szüntesd fájdalmidat és szavaimra figyelmezz.
Mert igazán mondom, mit sem titkolva előtted,
A mit Odysseus úr jártárol hallanom a dús
Thesprot nemzetnek közelében esett vala: hogy még
Él, és számtalanul sok kincset gyüjtve vidéki
Népeknél, közelit Ithakába; de gyármü hajóit
És bajtársit egyűl egyig elvesztette az égszin
Tengereken, hogy Trinakiét odahagyta; mivel Zeus
S Nap haragudtak rá, kinek ökreit társi megölték.
Igy azok egy lábig tenger hullámiba vesztek;
Őt pedig a nagy özön kivetette hajója talapján
Phaeak földre, holott istenközel emberek élnek;
Kik szivesen látták, tisztelték mennyei lényként,
És sokkal megajándékozván bútlan igérték
Átszállitni: s bizony nagyságos Odysseus eddig
Itthon volna, hanem jobbnak tartotta előbb még
Többnél több javakat kincsezni halomra vidéken.
Ennyire mulja fölűl a földnek eszélylyel Odysseus
Többi halandóját; vele nem mérkőzhetik ember.
Igy mondotta nekem Thesprotia Phido királya.
A mi nagyobb, áldmásozván esküt teve hozzá,
Hogy lebocsátva hajó és készek társi az utra,
Kik megtérítik szeretett földére honának;
Engem azonban előküldött, miután buzatermő
Dulikhionba hajó volt indúlóban az ország
Emberivel. Nekem ő az Odysseus összetakarta
Pénzt is megmutatá; másnak tized ízig elégne
Éleleműl, ollyan soka volt neki Phido királynál!
Őt Dodonában mondá járónak, olympi
Zeus terepély cserfájátol hallgatni tanácsot,
Rég odaléte után szűlőföldére miképen
Érkezzék, nyilván-e avagy titkolva személyét.
Ime tehát igy üdvöz az; és mármár közeledbe
Vándorol; el se maradhat ővéitöl és hona kedves
Partjaitol sok időre: hanem hadd esküszöm is meg.
Tudja tehát ottfent Zeüs istensége, Odysseus
Vendégasztala s tüzhelye is, hova jöttem ezúttal,
Hogy betelik minden, valamint megmondom előre!
Még ezen esztendő folytában megjön Odysseus;
E hónapnak végével, s elejével amannak.”
Szólt neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Vajha ez íge valósággá igazulna, oh vendég,
Akkoron ismernél te barátságomra, veendő
Annyi ajándékot, hogy mind boldoglana látód!
Oh de az én szivem azt sejdíti, s valóban ugy is lesz,
Hogy sem az én férjem nem jő haza, sem te honodba
Nem kaphatsz vitetőt, nem lévén úri parancsnok
A háznál millyen nagy Odysseus volt, ha ugyan volt,
Jámbor vendéget befogadni s ereszteni szíves!
De mossátok meg, szobanők, és vessetek ágyat,
Párnát és takarót meg csínos lazsnakot ennek,
Hadd legyen itt, mig a hajnal fog eredni, melegben.
Ámde korán reggel fürdőt, kenetet neki; hogy majd
Telemakhosszal együtt telepedjék vig lakomához
A háznál; ki pedig merné őt bántani patvar
Emberül, annak ugyan meggyűl baja; mérthogy akarmint
Fogna dühöngni, de itt többé soha semmire sem megy.
Mert, vendég, hogyan is látnád te, ha szivre s eszélyre
Múlok-e én valakit tul vajjon az asszonyi nemben,
Hogyha te boglyasan és nyomorún öltözve ülendesz
A ház vendégségeinél? Rövidéltü az ember;
S a ki kegyelmetlen maga s szíve kegyetlenül érez,
Annak erős átkot kíván mindenki fejére
Éltében, kimulása után ellenbe gyalázzák:
A ki pedig feddhetlenül él s feddhetlenül érez,
Ennek hírenevét mindenhova elviszik a föld
Népeihez vendégei, és ezer emberek áldják.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Laertesfi Odysseusnek kedves felesége,
Ellenem a párnák és fínom lazsnakok attol
Fogva, midőn legelőször evicke hajómon az áldott
Kretának havas ormaitól idegenbe szakadtam.
Ugy fekszem csak ez éjszaka is, mint eddig, alatlan.
Tudnillik sokszor háltam már disztelen ágyon
Eddigelé, s várám trónján fel az isteni hajnalt.
Szintugy nincsenek a lábfürdők kéjei nékem
Nagy kedvemre; nem is nyúland lábamhoz azon nők
Senkie, a kik házadnál szolgálva sürögnek:
Hacsak egy ollyan tisztes öreg nem volna közöttök,
A ki talán itten szintannyit szenvede mint én;
Attol nem fognám ellenzeni lábamat aztán.”
Szólt neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Oh kedves vendég, soha sem jött úri lakomba
E mai napságig szeretettebb s olly okos ember,
Mint te, ki mindenkép különös jól helyre beszélesz!
Van nekem a háznál, igen, egy alkalmas öregcsém,
A ki ama nyavalyást ügyesen dajkálta, nevelte,
Felfogván kezivel mikoron elhozta szüléje:
Lábadat ez megmossa, habár szakadott erejű is.
Kelj fel ugyan, művelt Euryklea, mosd meg azonnal
A te uradnak kortársát; úgy fordul, Odysseus
Szinte hasonló karban már lábára kezére!
A nyomorúságok hamar elvénítik az embert.”
Igy szólott. Az öreg némber betakarta kezével
Arcait, és könyeket csordítván monda sirólag:
„Jaj nekem érted, gyermekem; oh de nagyon meg is útált
Téged az isten, bár másoknál ajtatosabbat!
Mennykövező Zeusnek bizonyára egy emberi állat
Annyi kövér combot nem gyujtott és hekatombét
Nem tett áldozatul, hogysem te, remélve, nyugodtan
Vénülhetni meg és nevelést adhatni fiadnak;
Az pedig igy elzárt házadtol téged örökre!
Őtet is igy fogják épen hurogatni talán most
Gazdák némberi, a kiknél megszálla vidéken,
Mint nálunk ez ebek téged mindnyájan ugatnak:
Kiknek azért ovakodva gonosz bántalmaitol, már
Meg sem akarsz mosdatni, habár nem erővel is untat
Engemet arra, de készt, szellemdús Penelopeia.
Megmosom én a lábaidat mind Penelopeért,
Mind önnönmagadért: mert titkos sejtelem ébred
Szívemben; s már most valamit mondok, hanem értsd meg:
Mindenféle sorú vendég megfordula már itt,
Ámde Odysseushez se beszédre se lábra se testre
Nem láttam senkit még annyira verni, miként te!”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Oh öreg, igy mondnak bennünket mindazok, a kik
Valaha kettőnket látták, egymásra felettébb
Verni, mikép te is ollyas mit sejdítve beszélesz.”
Szólt. Az öregcse tehát ragyogó üstöt veve, mellyben
Lábat mosni szokott; legelőre hideg vizet öntött
Bővebben bele, abba pedig hevet. Elves Odysseus
Kandallónál ülve setétre befordula rögtön:
Felvillant ugyanis lelkében előtte, netán hogy
Megtapogassa sebét és rejtett titka kisüljön.
Mosta tehát az urat hozzáközelitve: s azonnal
Ráismére bibéjéröl, mit kondafog ejtet
Egykor rajta, midőn anyjának nemzetes atyját
Autolykost s fiait Parnasson látogatá, ki
Híres or és eskes vala: mikkel földi nemében
Hermes azért áldotta meg őt, mivel áldozatául
Sok bárány s gidacombot adott; ki követte tehát őt.
Autolykos tudnillik alájővén Ithakába,
Lánya fiát imént születve találta; kit aztán
Jó Euryklea a már megvacsoráltnak erélyes
Térdire állítván, szavait felemelve beszélett:
„Autolykos, te találd, mi nevet fogsz adni leányod
Drága fiának, az annyira s olly kedvesnek előtted.”
Szólott nemzetes Autolykos neki erre viszontag:
„Vőm és lányom, azul híjátok, mint magyarázom.
Én ide a mindentápláló földön igen sok
Férfiu s némbernek jöttem haragudva fejére:
Légyen azért vezetéke Odysseus. Én pedig egykor,
Hogyha felifjodván anyjának régi lakába
Parnassosra jövend, hol kincsem tárai vannak,
Jól megajándékzom s Ithakába örömmel eresztem.”
Méne Odysseus hát, hogy igéretit őse megadná.
Autolykos maga s Autolykos jó gyermeki őtet
Mint kézfogva köszöntötték mind nyájas igével;
Amphithea öreganyja pedig megölelve Odysseust,
Ugy csókolta fejét és két szeme drága világát.
Autolykos majd gyermekinek lelkére parancsolt,
Vig lakomát üttetni; kik is hallgattanak őrá:
És bevezettenek egy him, öt éves tulkot azonnal,
Ezt körülállották, megnyúzták, feldarabolták;
Majd elszegdelvén ügyen nyársakra taszíták,
És sütték okosan; szétoszták végül adagra.
S mostan egész nap imigy, mignem beköszönte az alkony,
Lakmároztak, nem lévén panasz étel italban.
Hogy pedig a nap elalkonyodott és rája setét lett,
Ekkor az álom ajándékát élvezni feküdtek.
Hogy pedig a hajnal feltámadt rózsakezével,
Mind az ebek mind Autolykos csemetéi vadászni
Mentek, együtt menvén nagyságos Odysseus úr is
Vélök. Parnassos faruházott zöld tetejének
Tartottak; mármár a szellős bércfokot érék.
A mint épen fellövelé a földre legelső
Súgarait tenger csendes hullámibol a nap,
A vadüző felek egy lápára jutottak, előre
Szaglászván nyomozó ebeik, s nyomaikban utánok
Járván Autolykos deli magzati. Köztök Odysseus
Legközelebb járt villongó láncsával az ebhez.
Itt a sűrü bozótok alatt nagy konda feküdt volt,
Hol sem nedves szél nem ereszti fuvalmait által,
Sem pedig a napnak ragyogó súgára be nem lő,
Sem zápor túl nem tör nedvivel: annyira sűrű
Volt a cseplye; haraszt csörgött elhintve alatta.
Férfiak és ebeik közelítő lábdobajátol
Hatva meg a fenevad, szemközt szágulda feléjek
Sűrü cselényéből; és szemszikrázva megállott
Feltorzasztott sertével közelekben. Először
Rontott rája kezében erős láncsával Odysseus,
Megsebesíteni azt; hanem ez megelőzve hasítá
Térde felett őt; nagy falatot vágott ki, reája
Oldalgván, de fehér agyarával nem hata csontig.
Jobb oldalra lapockában lőtt mostan Odysseus,
S a fenevadnak tulsóján villant ki az érchegy,
Melly a porba lehörgött és párája kiszállott.
Hogy vele Autolykos daliás csemetéi bebántak,
Békötözék azután tudományosan elves Odysseus
Lába sebét, vérének elállíták feketélő
Csorgásit dallal, s atyjokhoz visszasiettek.
Itt őt Autolykos maga és jó gyermeki szépen
Meggyógyítván és tisztelvén dús adománynyal,
Egyszeriben haza küldötték Ithakába, örűlőt
Örvendők. Kinek érkezetén felidültenek atyja
És szűlője, s kikérdezték mindenröl egyenként,
A sebbel mi lelé: ez nékik előada mindent,
Mint sértette fogával meg Parnassoson a vad
Konda, vadászót gyermekivel nemes Autolykosnak.
Ezt illetve harántékos kezivel meg az agg nő,
Ráismére legott, s elereszté jó ura lábát.
Szára lehibbanván megkondult hangosan a réz,
S a mint felbillent, vize a padolatra kiömlött.
A némber szívét öröm és kín kapta meg; eltelt
Két szeme könnyekkel, szava élénk hangja elállott.
És szakon illetvén mondotta Odysseus úrhoz:
„Jaj, biz Odysseus vagy, szeretett fiam! Ah hogy előbb nem
Ismerhettelek el, mint megtapogattalak, uram!”
Igy szólván szemeit már Penelopéra vetette,
Kedves férje megérkeztét híréül adandó;
De ki se nem nézett oda, sem nem sejthete semmit,
Merthogy Athena eszét egyebütt jártatta: hanem jobb
Kézzel megragadá torkon nagyságos Odysseus,
S baljával közelebb huzván mondá vala hozzá:
„Dajka, miképen akarsz elveszteni? Ám te neveltél
Engemet emlődön, ki sokat szenvedve maiglan
Végre husz évek után szűlőföldemre vetődöm.
Már ha megismertél és sejtete véled az isten,
Csitt, netalán másnak házamnál híreül essék.
Mert ime megmondom kereken, mi bizonynyal ugy is lesz;
Hogyha nekem diadalmat adand e népen az isten,
Téged sem foglak kíméleni, dajka, mikor majd
Mennyezetes palotám más szolgálóit ölöm meg.”
Mondá szellemdús Euryklea dajka ezekre:
„Drága fiam, fogaid rekeszéböl milly ige röppent?
Hisz tudod elmémet, mi szilárd s engedni szokatlan!
Titkodat őrzöm, mint az erős kőszikla vagy a vas.
Sőt egyebet mondok, mit tarts figyelemmel eszedben:
Hogyha neked diadalmat adand e népen az isten,
Én házadnak némberiről elmondom egyenként,
Kik vétektelenek, kik hajtnak semmibe téged.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Dajka, hová szólasz? szükségtelen agganod erröl;
Majd szemmel tartom magam és kitanúlom egyenként;
Csak te ne szólj semmit se, de hadd istenre a dolgot.”
Szólt. Euryklea most elrándult a palotábol
Ujabb lábvizekért, miután az előbbeni szétment.
Végre midőn megmosta s meg is kenetezte olajjal,
Itt ismét közelebb húzá a tüzhöz Odysseus
Karszékét, szorgalmasan elgúnyázva bibéjét.
Most szellemdús Penelope kezdette meg a szót:
„Vendég, némi kicsinyt akarok még kérdeni tőled;
Mert innentova int az idő nyugalomra feküdni,
A kinek aggasztó búbánata álmokat enged:
Engem ugyan tenger búval szeretett meg az isten!
Nappal tudnillik siralomban töltöm időmet,
Dolgom után látván és némbereimre ügyelvén;
Hogyha pedig jön az éjszaka s mind álomba merültek,
A nyoszolyán fekszem, de keserves szívemet árva
Búsúlásimban metsző fájdalmak epesztik.
Mint zöld fülmile, a hajdankori Pandareusnak
Lánya, midőn beköszönte az uj tavasz, erdei fáknak
Lombjain ülvén kellemesen felzengedez; a melly
Gyakran változtatva dalát ott csattog, egyetlen
Itylos édes gyermekeért panaszolva, kit érccel
Balgaul ölt vala meg, magzatját Zethos urának:
Igy hánykódik az én eszem is jobb s balra, fiamnál
Helybe maradjak-e még és mindent gondosan ójak,
Birtokimat, körnémberimet s a nagyszerü házat,
Tisztelvén uram ágyát és a népi beszédet;
Vagy pedig elmenjek már férjhez, az itten utánam
Járó és legtöbbet adó legjobbik akhivhoz.
A fiam is, mig még könnyelmű és siheder volt,
Ellenzette uram házát elhagynom egy újért;
De miután megnőtt s ifjúvá serdüle, most már
Még kívánja is elbucsuzásomat e teremektöl,
Bánva javát, mellyet megfalnak az udvari hőslők.
Jer csak azonban, halld s magyarázd meg nékem ez álmot.
Húsz lud eszik vizből a háznál tiszta buzákat
Naprol napra, miket nagy örömmel nézni szokásom;
És ime egy orrók sas szállván a hegyoromrol,
Mind kitöré nyakokat s megölé vala; és leteritvén
Bennöket udvaromon, maga a levegőbe kiszárnyalt.
Én, noha álom volt, ott sirtam rittam utánok.
Környülem összegyülöngtenek a szépfürtü akhivnék,
Síró környül, hogy megölé lúdsergemet a sas.
De az visszajövén s a ház ereszére leszállván,
Emberi szózattal búmat csilapitva beszélett:
,Bizodalom veled, oh híresneves Ikariosnak
Lánya! nem álmok ezek, de való, mi beteljesül immár;
A ludak a hőslők; én meg sas voltam eleddig
Bérceken; ámde jelennen férjedül érkezem hozzád,
Hogy minden hőslőt rettentő módra kioszszak.’
Szólott, és engem feleresztett álmaim éde.
Hogy kitekintettem, ludamat mind váluja mellett
Szemléltem búzázni frisen, mint annak előtte.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Asszonyom, álmaidat teljes lehetetlen egyébre
Elmagyarázni, mivel maga mondja tenéked Odysseus,
Mit lesz egyéne teendő: a hőslőknek ugyancsak
Vége; nem, egy lélek sem fog menekedni haláltol!”
Mond neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Oh vendég, bonyolodtak, igen szövevényesek álmunk
Titkai, mellyeknek nem minden része valósul!
Mert kétféle kapun jön az álom létre, szarúkbol
Épített egyiken, s elefántcsont másikon: a mik
Ujszeletű elefántcsont ajtón jöttenek által,
Mind ámítnak azok, hivságos dolgot igérvén;
Mik pedig a sima szarvajton érkeztek, egyiglen
Teljesülendnek ezek, mihelyest meglátta az ember.
Jaj de az én leverő álmom nem látszik ez ajtón
Jöttnek, örömtárgy gyermekem és rám nézve különben!
És egyebet mondok, mit tarts figyelemmel eszedben:
Ez leszen a szomorú holnap, melly engem Odysseus
Házábol kiszorít: tudnillik holnap adom fel
Versenyül a fejszét, mellyet maga szép teremében
Sorra, tizenkét céllapként elhelyze tudósan,
S messzire hátrálván általlődözte nyilával.
Mostan ezen versenyt hőslőim elébe teszem már;
S a ki közöttök legkönnyebben idegzi fel iját,
És a tizenkét fejszét mind általlövi; hozzá
Fognék menni tehát, idehagyván e lakot, egykor
Mennyekzős lakomat, rakvát mindennemü jóval;
Melly, tudom, éjszaka is gyakran megfordul eszemben!”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Laertesfi Odysseusnek kedves felesége,
El ne mulaszd ezt a versenyt feltenni eléjek!
Mert sokkal hamarabb megtér fortélyos Odysseus,
Hogysem azok kezökön forgatván a sima ívet,
Felvonják idegét s átlőjenek a soros ércen.”
Szólt neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Oh vendég, ha velem helyt ülve mulatni akarnál
A házban, meg nem szökné pilláimat álom:
Ámde halandónak lehetetlen mindig alatlan
Lennie, minthogy az ég halhatlani mesgye körébe
Zárták a buzatermő földön minden ügyünket.
És én innentul nyoszolyás termembe megyek fel,
S ágyba feküdni fogok, melly nékem gyászos, örökké
Könnyem záporitol nedvezve, mióta Odysseus
Elment a gonosz (és ki se mondhatom) Ilion ellen.
Én hát ott fekszem; te pedig hálj a palotában,
Vagy magad ágyazván, vagy párnát adjanak a nők.”
Imigy szólta után tündér palotáiba tágult,
Nem maga, mert körhölgyei mind elmentek utána.
Végre midőn körhölgyeivel teremébe jutott volt,
Akkédig siratá a kedves férjet Odysseust,
Mignem Athene szelíd álmot hullajta szemére.
Megjegyzés küldése