2016. március 25., péntek

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) huszadik ének

Bízik Odysseus; a hőslők torzképei; jóslók.
 
Ámde Odysseus a tornácban fészkele, tulkok
Cserzetlen bőrét teregetve alája, fölülröl
Sok juhok irháját, miket ott az akhivok ölének;
Eurynome bojtos gúnyát vete a feküdőre.
A hőslőkre gonosz tervekkel Odysseus a mint
Éberül itt feküdött, ím jöttenek a palotábol
A deli hőslőkkel szerelembe vegyülni kacér nők,
Összebeszélgetvén és pajkoskodva nyihogván.
Nékie keblében zajosan háborga fel a szív;
S mindenüvé jártatta eszét, tűnődve magában,
Felrobbanva halált termeszszen-e mindenikének,
Vagy végszer s legutóbb elereszsze vegyülni az ádáz
Hőslőkkel: keserűn ugatott szive keble balában.
Mint neveletlen kölkeinek körülötte sivó eb
Mindenegy isméretlent megcsahol, és neki berzed;
Úgy ugatott ennek belsője az iszonyu dolgon.
De mellét sujtván mondá kurholva szivéhez:
„Veszteg, oh szív; láttál immár kinosabbat is ennél
Az nap, hogy megevé szeretett bajtársidat a vad
Kyklops; ámde türél békével, mignem az elmés
Terv kihozott barlangjábol, megromlani vélőt!”
Igy szólott vala, dorgálván szívbéli kedélyét.
És igenis folyvást pórázon béketürőleg
Megmaradott szive; ő ellenben idestova forgott.
Mint lobogó tüzeken zsír és vérrel tele bendőt
Sokszerüen hánytorgat emerre amarra az ember,
Nagy nehezen várhatva sülését: ő is ezenkép
Hányta vetette magát ide és oda, súlyosan aggván,
Mint vethesse kezét a hőslő szemtelenekre,
Egymaga sokra. Hanem közelített a magas égböl
Némber képe alatt istennő kékszem Athene,
S fője felett állván meg imigy mondotta le hozzá:
„Mért, oh nemednek legboldogtalanabbja, vagy ébren?
Imhol ez a te lakod, s a házban hív feleséged,
Meg fiad, a millyent csak az ember szíve kivánhat.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Oh igen, istennő, szavaid bizonyára igaz szók;
Mindazonáltal azon tűnődik némileg elmém,
Mint vessem kezem a bent hőslő szemtelenekre,
Egymagam annyira, kik nálunk mindenha csoporton.
A mi nagyobb, ezek is fel-feltünedeznek eszemben:
Ha Zeus hírével s a tieddel meg birom őket
Verni, hová leszek? Esdeklem, tégy ebben okossá.”
Szólt neki erre viszont istennő kékszem Athene:
„Oh különös, hisz egyéb még aljasb társban is olly jól
Megnyugszik, ki halandó és nincs ennyi tanácsa;
Én pedig istenség vagyok, a ki világi bajodban
Szüntelen őrzelek; és ímé, kijelentem előtted:
Hogyha mibennünket körülállana férfiak ötven
Jó dandára, halálunk és vesztünkre törekvő,
Nékik is elhajthadd juhait meg tulkait, elhidd.
Adjad azért magad álomnak; bajos éjszaka mindig
Ébren lenni; kibúsz bajaidbol teljesen immár.”
Igy végezve szavát, miután pilláira édes
Szendert hullajtott, feleredt az olympi karokhoz.
A mint a daliát leigázá bánatenyésztő
És tetemoldó álma, viszont felesége ocsódott,
S lágy nyoszolyájának bennette felülve kesergett.
Végre midőn jól lett siralommal lakva kedélye,
Artemis istennőhöz imigy eregette imáit:
„Artemis, áldott istennő, Zeus lánya, oh vajha
Szende nyilat lővén epedő mellembe kivennéd
Lelkemet egyszeriben; vagy kapna fel a viharos szél,
És meghordozván a légösvényeken engem,
Okeanosnak hullámzó örvényibe vetne!
A mint Pandareus szűz lányit kapta fel a szél,
Kiknek meghalaták szűléit az istenek, és ők
Árvákul maradának honn; Aphrodite azonban
Sajttal, izes mézzel, jó borral etette itatta;
Hera nemekben páratlan szép arca s eszélylyel
Áldta meg; Artemis istennő nagy termetüekké
Tette; Athene pedig müveket remekelni tanítá.
Mig Aphrodite olymp halhatlan boldoginál járt,
Árva kegyenceinek mennyekzőt kérni az égen
Mennykövező Zeustöl, ki valóban mindeneket tud,
Üdvetlen s üdvös sorsát napalatti nemünknek:
Addig harpyák ragadák a lányokat itt el,
S mérges erinnysekhez adák szolgálni cselédül.
Bár igy enyésztene el mennyország istene engem,
Avvagy lőne agyon nyilörűlő Artemis, hogy szent
Emlékét vívén a földbe Odysseus urnak,
Nála csekélyebb férj gyönyörűségére ne válnék!
Még a bajt türhetni, midőn bús ember egész nap
Szívet sorvasztó siralomban tölti világát,
Éjjel azonban nyugta vagyon; mert messze felejtet
Jót gonoszat, miután becsuká szemeinket az álom:
De nekem álmokat is roszakat küld látnom az isten.
Mert ezen éjszaka is mellettem hált deli képe,
Ollyan alakban mint az akhiv seregekkel elindult
Volt; s én felvidulék, őt vélvén látni, nem álmot.”
Szólt; az aranytrónú hajnal pedig eljöve mindjárt.
Sejdítette szavát sirató hölgyének Odysseus;
Tűnődött azután, és azt gondolta magában,
Hogy ráismervén immár neje fője felett áll.
Felszedvén takarót és irhát, mellyek alatt hált,
A palotában székre tevé, s miután az ökörbőrt
A folyosóra kitette, kezét felemelve könyörgött:
„Zeus atya, hogyha vizen és szárazon édes hazámba
Önként hoztatok el, miután megvertetek engem;
Adja jelenségét valamelly a ház körül éber
Emberi állat, kint pedig egy mennybéli csudátok.”
Szóla imádkozván. Bevevé neki gondviselő Zeus,
S megdördült haladéktalanúl a fényes olympnak
Fellegiben; mire felvídult nagyságos Odysseus
Lelke. Jelenséget pedig egy nő szóla közelső
Egy házbol, hol Odysseus urnak malmai voltak,
Mikre tizenkét némber ügyelt dolgozva, buzát meg
Árpát őrölvén, velejéül az emberi nemnek.
Már a többi megőrlődvén búzája lefekvék,
Egy virraszta csupán, legvékonyb köztök erőre;
A ki megállítván malmát szólt, jelben urának:
„Zeus atya, oh kit az istenek emberek ottfen uralnak,
Vajmi nagyon megdörrentél a csillagos égben,
Bár fellegtelen az; bizonyára csudául ez egynek!
Oh add meg nekem is nyavalyásnak egyetlen imámat!
A hőslők végszer s legutóbb lakomázzanak immár
Méltóságos Odysseusnek palotáiban ez nap!
Ők, kik térdeimet sanyarú munkában eloldák
A lisztőrlésznél, ma vigadjanak itten utószor!”
Szóla; jelenségére örült nagyságos Odysseus,
S Zeus dörejére, hivén, hogy megveri háza falóit.
A szép háznak egyéb szobanémberi jöttek azonban,
És a kandallón lobogó tüzet élesztettek.
Felkelt Telemakhos nemes ifju is a nyoszolyábol
Öltözködni; nehéz kardot függeszte le vállán,
Szépséges saruit gyengéd lábára kötötte;
És vön erős dárdát, réz éllel meghegyezettet:
S a küszöbön állván nevezé Euryklea dajkát:
„Kedves dajka, mikép emberlettétek az útast
Ágy és étellel? nem hált amugy elhanyagolva?
Mert hiszen illyen anyám, másképen módos egy asszony;
Néha csekély embert visszásan nagy becsülettel
Látni szokott, mig az érdemeset nem bánva ereszti.”
A kinek igy mondotta viszont Euryklea dajka:
„Nem fognád, fiam, őt méltán gáncsolni ezúttal;
Mert bort addig ivott, mig tartá kedve; kenyér sem
Kellett volna tovább neki; mert kérdezte időnként.
Végre midőn ágy és lefeketröl gondola, szűléd
Párnát tenni alá a szolgálókra parancsolt:
De ő, mint valamelly váltig boldogtalan ember,
Nem kívánt ágyon meg párnán hálni, hanem csak
Tulkok cserzetlen bőrén s irhákon aludt volt
Kint az előházban; mi pedig rá paplanat adtunk.”
Szólott. Telemakhos kieredt a szép palotábol,
Dárdával keziben, meg fürge kutyákkal utána;
És egyenest a sarvas akhivok térire tartott.
S im Euryklea most a szolgálókra parancsol,
Ops Pisenorides szépmíveltségü leánya:
„Nossza, ti a palotát fogjátok sepreni vizzel
Megnedvezve, bibor szőnyeggel béteregetni
A trónok padait; ti pedig szivacsozzatok aztán
Mindenegy asztalt meg, s mossátok tiszta csinossá
A kupa s gömbölü serlegeket; ti viszontag ezennel
Kútra eredjetek, és szaporán megjőjetek onnan.
Mert a hőslőknek nem fog kimaradni sokáig
Népe ma, sőt idején itt lesz, mivel ünnepe támadt.”
Igy szólván, örömest hallák s hajlottak azok rá.
Húszan barnavizű kúthoz sietének azonnal,
Többi meg a háznál ügyesen rendezgete mindent.
Most szorgalmatos apródok mentek be, kik is fát
Hasgattak helyesen s tudományosan. Itt haza jöttek
Kutrol az asszonyok; a kondás jött nyomban utánok,
Három süldőket hajtván csordája javábol:
Mellyeket ott hagyván legelészni az udvari kertben,
Szólítá maga meg gyengéd szózattal Odysseust:
„Jobban bánnak-e már az akhivok véled, oh vendég,
Vagy csak most is alánéznek, mint annak előtte?”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Bárcsak megvernék, Eumaeos, az istenek őket
Annyi gonoszságért, mellyet szakadatlanul űznek
Mások házánál, nem nézvén semmire többé!”
Mig ezek itt egymást illy szókkal váltogaták fel,
Elközelített volt a kecskék bácsa Melantheus
Hozzájok, legjobb kecskéit hajtva ebédül
A deli hőslőknek, két bojtárával utána;
Mellyeket a hangos csarnoknak alája bekötvén,
Megtámadta legott bántó szózattal Odysseust:
„Oh idegen, mégis fogod itt untatni az embert
Kéregetésiddel? hát nem kotródol-e nyomban?
Már látom, csakugyan nem válunk el mi előbb, mint
Egymás karjait izlelnők, miután te nem illőn
Koldulsz! Máshol is esznek tán a fürtös akhivok!”
Monda; de nem szólott tervekben gazdag Odysseus,
Csak halkal csóválta fejét, fenekedve magában.
Harmadik is jött közbe, Philőtios, érdemes ember,
Egy meddő tehenet s hízott kecskéket inalva,
Mellyeket a révész szállított által, akarkit
Általszálító, ha az ember megkeresé őt;
És hogy hangos csarnok alá bekötötte hozalmát,
Kérdé Eumaeos kondást, közelébe megállván:
„Eumaeos, micsodás uj vendég jött vala ismét
A házhoz? ki, ez itt? hollyan nemzetböl eredtnek
Vallja magát? avvagy hol az ő országa, családa?
Oh nyavalyás, testben de hasonlít a mi urunkhoz!
Ugy van, az égi karok meg szoktak látni közembert,
Kik fejedelmeket is nyomoruságokra itélnek.”
Imigy szólta után odanyujtá nékie jobbját,
És felemelve szavát mondá röpülékeny igékkel:
„Üdvöz légy, oh vándor apám, s legalább csak ezentul
Boldog; mert ma bizony sok mindenféle bajod van.
Zeus atya, nincs nálad rettentőbb isten az égen,
Hogy nem szánod az embereket, ha világra teremtéd,
Búnak bánatnak kínos fájdalmira vetni!
Izzadság foga el, szemeim láttadra könyekbe
Lábadtak, hogy eszembe jutott nagy Odysseus, a ki
Tán a külföldön szintigy rongyoskodik ez nap,
Ha ugyan él valahol s a napnak látja világát.
Hogyha pedig meghalt, és Hades termiben immár,
Oh jaj Odysseusért akkor nekem, a ki kephallen
Földön még sihedert tett engem tulkain őrré:
Mellyek igen szaporodnak ugyan, s nem könnyen akadnál
Úrra, kinek szintigy gyarapodnak homlokos ökrei;
De azokat mások hajtatják vélem ebédül
Bé ide, és se fiát nem nézik sem pedig isten
Bosszujátol nem borzadnak, minthogy az olly rég
Távol ur értékén már osztozkodni keresnek.
És bizonyára nekem sokszor forgottak eszemben
Ollyas gondolatok, hogy baj, mig gyermeke itt van,
Nékem az ökrökkel más országokba vidéki
Nemzethez mennem; de ugyancsak még is epesztőbb,
Mások barmainál helyben vesztegleni búmra.
És már rég valamelly más országbéli királyhoz
Szöktem volna, miérthogy odább szenvedni keserves;
Mégis ama nyavalyást csak várom, hogyha lakába
Érkezvén a hőslőket valahára kiverné!”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Oh ökrész, miután nem látszol sem buta sem rosz
Embernek, sőt józan eszet sejdítek agyadban,
Annak okáért elmondom, s meg is eszküszöm arra.
Tudja tehát meg Zeus örök istensége, Odysseus
Vendégasztala s tüzhelye is, hova jöttem ezuttal,
Hogy te imitt lévén megtér Ithakába Odysseus;
És ha kivánod, majd szemeiddel láthatod akkor
A hőslők vesztét, kik emésztik nagyszerü házát.”
Monda pedig neki erre viszontag az érdemes ökrész:
„Oh adná isten, hogy igaz legyen a te beszéded,
Vendég; meglátnád kéz és hatalomra mit érek!”
Igy esdeklett Eumaeos kondás is Odysseus
Gazda megutjáért szivesen fel az égi karokhoz.
Mig azok itt egymást illy szókkal váltogaták fel,
A hőslők ezalatt megölésre s halálra keresték
Telemakhost; hanem a madarok balrol jöve nékik,
Egy fenszálló sas, körmeiben gyáva galambbal.
S Amphinomos felemelve szavát mondotta középre:
„Oh feleim, nem akar sikerülni ez a mi tanácsunk,
Telemakhos megölése, hanem lássunk az ebédhez.”
Mondván Amphinomos tetszett bajtársinak a szó;
S feltakarodván egyszeriben nagyságos Odysseus
Házahoz, öltönyiket székek s trónokra helyezvén
Nagy juhokat meg felhízott kecskéket, azonkül
Zsíros disznókat meg csordai tulkot ölének.
A vese megsülvén szétoszták sorra; kupákban
Bort elegyítettek, s a kondás kelyheket osztott;
Erre Philőtios emberséges férfi kalácsot
Rakdosa szatyrokban; bort adni Melantheus állt fel.
Most kiki a feladott eleséghez nyúla kezével.
És ime Telemakhos, különös fortélylyal eszében,
A palotának belküszöbére ülette Odysseust,
Illetlen széket tévén neki és kicsiny asztalt;
Majd veserészt adván elejébe, arany poharába
Bort töltött vala, és igy szólította meg őtet:
„Itt ülj már a többi urak közepette borozva;
Ám én a hőslők kezeit s bántalmit ezentul
Eltiltom tőled, mert nem csapszék ezen ősi
Ház, de Odysseusé, ki nekem szerzette magamnak.
Ti pedig, oh hőslők, ovakodjatok a kezek és szók
Durva negédeitöl, netalán perpatvar eredjen.”
Igy szólott; azok ajkaikat mardosva csudálák
Telemakhost szavaért, hogy bátran kelt ki közöttök.
S Eupithes fia Antinoos mondotta középre:
„Bárha keményke, vegyük be, Akhivok, Telemakhosnak
Úri szavát; bizonyomra, igen fenyegetve beszél ma!
Kár, nem hagyta olympi Zeüs; másképen aligha
El nem akasztók a fenhangú szónokat eddig.”
Igy szólt Antinoos, de amaz nem hajta szavával.
A hirnökkar im a városban szent hekatombét
Tart ezalatt épen, s a fürtös akhivok Apollon
Árnyékos ligetébe gyülöngenek össze csoportban.
A hőslők, a hús megsülvén és levonatván,
Szétoszták vala és nagy vendégséget ütöttek.
Adtak Odysseusnek, kik kuktálkodtak, arányos
Húsadagot szintén, millyen nékik juta; mérthogy
Telemakhos nemes ifju igen lelkekre parancsolt.
Pallas Athene pedig nem hagyta ezúttal is a ház
Nyalkáit bántalmaikon tágítani, hogy még
Mélyebben sebesüljön meg szívében Odysseus.
Volt a hőslők közt egy igen badar és szeles ember,
Ktesippos, ki Same szigetén tartotta lakását;
Ez nemes atyjának bizván értékiben, a rég
Távol Odysseusnek feleségét hősleni merte;
Ez felemelve szavát mondá a hetyke csapat közt:
„Halljunk szót tőlem, valamit mondok, deli hőslők!
A vendégnek imé régen van arányos adagja,
Mint illik; mert Telemakhos vendéginek, a kik
Megkeresik házát, sem szép koplalni se nem jó.
De hadd én is adok vendégfalatot neki; hogy vagy
Fürdősnének avagy más olly szolgának ajánlja
Kedveskedve, kik a nagy Odysseus termiben élnek.”
Imigy szólva ökörlábat húzván a szatyorbol
Vastag karjával, doba: de kikerülte Odysseus
Félre nyomintva fejét könnyedkén, s elmosolyodván
Rája amúgy ravaszúl: amaz a csínos falat éré.
És támadta legott Ktesippost Telemakhos meg:
„Van, Ktesippe, szerencséd, hogy kikerülte az ember
Durva dobásodat és ültében meg nem ütötted;
Mert hegyezett dárdám szállt volna keresztüled egyben,
És mennyekzőért bús tort lakhatna feletted
Édes atyád. Ne is illetlenkedjék nekem e helyt
Senki is innentul, mivel eszmélek s tudom immár
Mind jót mind gonoszat, ki eleddig csak fiu voltam.
Ám ezeket mégis békével türjük azonban,
A sok juh mészárlását, megivott borainkat,
És a bitang kenyeret; mivel egynek elűzni baj ennyit:
Csak ne agyarkodnék rám ellenséges egyéntek!
Vagy ha talán magamat csakugyan megorozni kerestek,
Ezt sem igen bánnám; mert sokkal jobban is esnék
Meghalnom, mint e csúfságot néznem örökké,
Elpáholt vendégeimet s az idestova hurcolt
Szolgáló nőket, méltatlanul ősi lakomhoz.”
Igy szólván amazok valamennyen néma levének.
Csak későn mondotta Damastorides Agelaos:
„Oh feleim, nem volna derék, méltányos igéket
Hallva, gyülölséges villongásokra fakadnunk;
S többé a vendéget sem kell bántani, mást sem
Házi cselédeiböl nagyságos Odysseus urnak.
Telemakhosnak egyet szólnék s anyjának azonban,
Hogyha szerény ígém szívöknek tetszeni fogna.
Míg mindkettőtök, nemes ifju, reményleni tudta
Jámbor Odysseusnek szeretett honnába jövését,
Addig nem vala baj függőben s várakozásban
Tartani a daliás hőslőket: mert csak az is lett
Volna derék egyedül, ha Odysseus önmaga megjő.
De most már ezen úr haza nem jöhetése világos!
Üljsze azért jó szűlédnek melléje, s beszéld rá,
Menjen el a legjobb, legtöbbet adó daliához:
Hogy te vigan költhessed el ősi javaknak egészét
Házi ebédeknél, ő meg más férfinak essék.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Oh nem, Zeus engem s az atyám fájdalmai, a ki
Messzire vagy meghalt vagy bujdosik; én, Agelaos,
Nem tiltom szűlém lakadalmát, sőt hagyom ahhoz
Menni, ki legderekabb s legtöbbet ajánl neki jegyben.
Ámde pirúlok erőszakkal kitaszítni anyámat
Férjhez házunktól; őrizzen tőle az isten!”
Szólott Telemakhos; mire a hőslőket Athene
Olthatlan hahotára törette ki, és eszeveszté.
Ők most fintorodott állal hahotáztanak immár,
Véresen ették húsaikat, telegyültek egészen
Könnyekkel szemeik; s veszedelmet jósola lelkek.
Szólt is közbe Theoklymenos nekik, istenes ember:
„Hah nyomorúk ti, mi lelt? Ime képetek éji setétbe
Árnyékolva, fölül fejetek s a térdeitek lent!
Jajvész harsant fel, könnyekben fürdnek az arcok,
Vér fecskend falakat s gyönyörű oszlopközöket be!
Ábrákkal tele a tornác, tele kívül az udvar,
Bús erebosba tolongókkal! Kiveszett az arany nap
Mennyböl, s borzasztó ködfátyol szálla helyére!”
Igy szólván, édest nevetett kiki rajta közöttök.
S Eurymakhos felemelve szavát, Polybos fia, mondá:
„Őrjöng a közibénk imént jött külhoni vendég!
Rajta fiúk, szaporán igazítsátok ki piacra
A házból őtet, ha velünk itt néki setét van.”
Szóla Theoklymenos neki válaszul, istenes ember:
„Nem kérek tőled kalaúzokat, Eurymakhos hős;
Vannak két szemeim, füleim, meg lábam alattam,
És a keblemben nem egészen idomtalan elme:
Majd kivezetnek ezek, mert rátok szörnyü siralmat
Látok várni; mitől egy akhiv hőslő se legyen ment
És szabadulhasson, kik Odysseus háza körében
Bármilly férfiubol hallatlan csúfokat űztök!”
Igy szólván kieredt a sok nép lakta teremböl,
S Piraeoshoz ment, ki örömmel látta magánál.
A hőslők pedig egymásnak vigyorogva szemébe
Ingerlék deli Telemakhost, vendégin enyelgvén.
És emelé szavait fel egy a túlbüszke csapatbol:
„Soha szerencsétlenb egy gazdát, ifju, tenálad!
Ime kifürkészted már ezt a borra kenyérre
Áhitatos koldúst, ki valóban nem szere semmi
Ténynek avagy rénynek, hanem a föld egyszerü terhe;
Most pedig egy másik már épen jóslani kelt fel!
Ha rám hallgatnál, sokkal jobb volna biz ennél:
Jer, vendégeidet hányjuksza hajóra, s vitessük
Sikeliába, ha elkelnének egy ildomos áron.”
Szóltanak a hőslők; de amaz nem gondola vélek;
Csak titkon lopogatta szemét atyjára, szünetlen
Várva, kezét ha vetendi reá a szemtelenekre.
Átellenbe helyezvén a karszéket azonban
Ikarios lánya, szellemdús Penelopeia,
Sort hallgatta beszédeit a palotában ülőknek.
Mert az ebédet ugyan kacajok közt vígan evék meg,
Kedveset és dúsat, miután ma igen sokat öltek:
De vacsorájoknál meg aligha lehetne keservesb,
Mellyet az istennő és lelkes férfi adandó
Volt nekiek; mivel ők illetlenkedtek először.
Megjegyzés küldése