2016. március 15., kedd

Ovidius: Hősnők levelei XXI.

XXI. Cydippe Acontio
 
Littera pervenit tua quo consuevit, Aconti
     et paene est oculis insidiata meis.
Pertimui scriptumque tuum sine murmure legi,
     iuraret ne quos inscia lingua deos.
et, puto, captasses iterum, nisi ut ipse fateris,
     promissam scires me satis esse semel.
nec lectura fui, sed si tibi dura fuissem,
     aucta foret saevae forsitan ira deae.
omnia cum faciam, cum dem pia tura Dianae,
     illa tamen iusta plus tibi parte favet
utque cupis credi, memori te vindicat ira:
     talis in Hippolyto vix fuit illa suo.
at melius virgo favisset virginis annis,
     quos vereor paucos ne velit esse mihi.
languor enim causis non apparentibus haeret,
     adiuvor et nulla fessa medentis ope.
quam tibi nunc gracilem vix haec rescribere quamque
     pallida vix cubito membra levare putas?
nunc timor accedit, ne quis nisi conscia nutrix
     colloquii nobis sentiat esse vices.
ante fores sedet haec quid agamque rogantibus intus,
     ut possim tuto scribere, 'dormit' ait.
mox, ubi, secreti longi causa optima, somnus
     credibilis tarda desinit esse mora,
iamque venire videt quos non admittere durum est,
     excreat et dicta dat mihi signa nota.
sicut erant, properans verba inperfecta relinquo,
     et tegitur trepido littera coepta sinu.
inde meos digitos iterum repetita fatigat;
     quantus sit nobis adspicis ipse labor.
quo peream si dignus eras, ut vera loquamur;
     sed melior iusto quamque mereris ego.
ergo te propter totiens incerta salutis
     commentis poenas doque dedique tuis?
haec nobis formae te laudatore superbae
     contingit merces et placuisse nocet?
si tibi deformis, quod mallem, visa fuissem,
     culpatum nulla corpus egeret ope;
nunc laudata gemo, nunc me certamine vestro
     perditis et proprio vulneror ipsa bono.
dum neque tu cedis, nec se putat ille secundum,
     tu votis obstas illius, ille tuis,
ipsa velut navis iactor, quam certus in altum
     propellit Boreas, aestus et unda refert.
cumque dies caris optata parentibus instat,
     immodicus pariter corporis ardor inest.
nunc mihi coniugii tempus crudelis ad ipsum
     Persephone nostras pulsat acerba fores.
iam pudet et timeo, quamvis mihi conscia non sim,
     offensos videar ne meruisse deos.
accidere haec aliquis casu contendit, et alter
     acceptum superis hunc negat esse virum;
neve nihil credas in te quoque dicere famam,
     facta veneficiis pars putat ista tuis.
causa latet, mala nostra patent; vos pace movetis
     aspera submota proelia, plector ego.
dic mihi nunc, solitoque tibi ne decipe more;
     quid facies odio, sic ubi amore noces?
si laedis quod amas, hostem sapienter amabis;
     me, precor, ut serves, perdere velle velis!
aut tibi iam nulla est speratae cura puellae,
     quam ferus indigna tabe perire sinis,
aut dea si frustra pro me tibi saeva rogatur,
     quid mihi te iactas? gratia nulla tua est.
elige, quid fingas: non vis placare Dianam.
     immemor es nostri; non potes—illa tui est.
vel numquam mallem vel non mihi tempore in illo
     esset in Aegaeis cognita Delos aquis.
tunc mea difficili deducta est aequore navis
     et fuit ad coeptas hora sinistra vias.
quo pede processi? quo me pede limine movi?
     picta citae tetigi quo pede texta ratis?
bis tamen adverso redierunt carbasa vento:
     mentior, a demens! ille secundus erat.
ille secundus erat qui me referebat euntem
     quique parum felix impediebat iter.
atque utinam constans contra mea vela fuisset!
     sed stultum est venti de levitate queri.
mota loci fama properabam visere Delon
     et facere ignava puppe videbar iter.
quam saepe ut tardis feci convicia remis
     questaque sum vento lintea parca dari.
et iam transieram Myconon, iam Tenon et Andron,
     inque meis oculis candida Delos erat;
quam procul ut vidi, 'quid me fugis, insula' dixi
     'laberis in magno numquid ut ante mari?'
institeram terrae, cum iam prope luce peracta
     demere purpureis sol iuga vellet equis.
quos idem solitos postquam revocavit ad ortus,
     comuntur nostrae matre iubente comae.
ipsa dedit gemmas digitis et crinibus aurum
     et vestes umeris induit ipsa meis.
protinus egressae superis, quibus insula sacra est,
     flava salutatis tura merumque damus;
dumque parens aras votivo sanguine tingit
     sectaque fumosis ingerit exta focis,
sedula me nutrix altas quoque ducit in aedes
     erramusque vago per loca sacra pede;
et modo porticibus spatior modo munera regum
     miror et in cunctis stantia signa locis.
miror et innumeris structam de cornibus aram
     et de qua pariens arbore nixa dea est
et quae praeterea—neque enim meminive libetve
     quidquid ibi vidi dicere—Delos habet.
forsitan haec spectans a te spectabar, Aconti,
     visaque simplicitas est mea posse capi.
in templum redeo gradibus sublime Dianae—
     tutior hoc ecquis debuit esse locus?
mittitur ante pedes malum cum carmine tali—
     ei mihi! iuravi nunc quoque paene tibi!
sustulit hoc nutrix mirataque 'perlege' dixit.
     insidias legi, magne poeta, tuas.
nomine coniugii dicto confusa pudore,
     sensi me totis erubuisse genis,
luminaque in gremio veluti defixa tenebam,
     lumina propositi facta ministra tui.
improbe, quid gaudes aut quae tibi gloria parta est?
     quidve vir elusa virgine laudis habes?
non ego constiteram sumpta peltata securi,
     qualis in Iliaco Penthesilea solo;
nullus Amazonio caelatus balteus auro,
     sicut ab Hippolyta, praeda relata tibi est.
verba quid exultas tua si mihi verba dederunt
     sumque parum prudens capta puella dolis?
Cydippen pomum, pomum Schoeneida cepit;
     tu nunc Hippomenes scilicet alter eris?
at fuerat melius, si te puer iste tenebat,
     quem tu nescio quas dicis habere faces,
more bonis solito spem non corrumpere fraude;
     exoranda tibi, non capienda fui.
cur, me cum peteres, ea non profitenda putabas,
     propter quae nobis ipse petendus eras?
cogere cur potius quam persuadere volebas,
     si poteram audita condicione capi?
quid tibi nunc prodest iurandi formula iuris
     linguaque praesentem testificata deam?
quae iurat mens est. nil coniuravimus illa;
     illa fidem dictis addere sola potest.
consilium prudensque animi sententia iurat
     et nisi iudicii vincula nulla valent.
si tibi coniugium volui promittere nostrum,
     exige polliciti debita iura tori.
sed si nil dedimus praeter sine pectore vocem,
     verba suis frustra viribus orba tenes.
non ego iuravi, legi iurantia verba;
     vir mihi non isto more legendus eras.
decipe sic alias, succedat epistula pomo;
     si valet hoc magnas ditibus aufer opes;
fac iurent reges sua se tibi regna daturos
     sitque tuum toto quidquid in orbe placet!
maior es hoc ipsa multo, mihi crede, Diana,
     si tua tam praesens littera numen habet.
cum tamen haec dixi, cum me tibi firma negavi,
     cum bene promissi causa peracta mei est,
confiteor, timeo saevae Latoidos iram
     et corpus laedi suspicor inde meum.
nam quare, quotiens socialia sacra parantur,
     nupturae totiens languida membra cadunt?
ter mihi iam veniens positas Hymenaeus ad aras
     fugit, et a thalami limine terga dedit
vixque manu pigra totiens infusa resurgunt
     lumina, vix moto corripit igne faces.
saepe coronatis stillant unguenta capillis
     et trahitur multo splendida palla croco.
cum tetigit limen, lacrimas mortisque timorem
     cernit et a cultu multa remota suo,
proicit ipse sua deductas fronte coronas
     spissaque de nitidis tergit amoma comis;
et pudet in tristi laetum consurgere turba,
     quique erat in palla, transit in ora rubor.
at mihi, vae miserae! torrentur febribus artus
     et gravius iusto pallia pondus habent.
nostraque plorantes video super ora parentes
     et face pro thalami fax mihi mortis adest.
parce laboranti, picta dea laeta pharetra,
     daque salutiferam iam mihi fratris opem.
turpe tibi est, illum causas depellere leti,
     te contra titulum mortis habere meae.
numquid, in umbroso cum velles fonte lavari,
     imprudens vultus ad tua labra tuli?
praeteriive tuas de tot caelestibus aras,
     ave mea spreta est vestra parente parens?
nil ego peccavi, nisi quod periuria legi
     inque parum fausto carmine docta fui.
tu quoque pro nobis, si non mentiris amorem,
     tura feras; prosint quae nocuere manus!
cur, qui succenses quod adhuc tibi pacta puella
     non tua sit, fieri ne tua possit, agis?
omnia de viva tibi sunt speranda; quid aufert
     saeva mihi vitam, spem tibi diva mei?
nec tu credideris illum, cui destinor uxor,
     aegra superposita membra fovere manu.
adsidet ille quidem, quantum permittitur ipsi;
     sed meminit nostrum virginis esse torum.
iam quoque nescio quid de se sensisse videtur;
     nam lacrimae causa saepe latente cadunt,
et minus audacter blanditur et oscula rara
     applicat et timido me vocat ore suam.
nec miror sensisse, notis cum prodar apertis;
     in dextrum vertor, cum venit ille, latus
nec loquor, et tecto simulatur lumine somnus
     captantem tactus reicioque manum.
ingemit et tacito suspirat pectore, me quod
     offensam, quamvis non mereatur, habet.
ei mihi, quod gaudes et te iuvat ista voluntas!
     ei mihi, quod sensus sum tibi fassa meos!
tu mihi siqua foret, tu nostra iustius ira,
     qui mihi tendebas retia, dignus eras.
scribis, ut invalidum liceat tibi visere corpus:
     es procul a nobis, et tamen inde noces.
mirabar quare tibi nomen Acontius esset;
     quod faciat longe vulnus, acumen habes.
certe ego convalui nondum de vulnere tali,
     ut iaculo scriptis eminus icta tuis.
quid tamen huc venias? sane miserabile corpus,
     ingenii videas magna tropaea tui!
concidimus macie; color est sine sanguine, qualem
     in pomo refero mente fuisse tuo.
candida nec mixto sublucent ora rubore.
     forma novi talis marmoris esse solet;
argenti color est inter convivia talis,
     quod tactum gelidae frigore pallet aquae.
si me nunc videas, visam prius esse negabis;
     'arte nec est' dices 'ista petita mea.'
promissique fidem, ne sim tibi iuncta, remittes
     et cupies illud non meminisse deam.
forsitan et facies iurem ut contraria rursus,
     quaeque legam mittes altera verba mihi.
sed tamen adspiceres vellem prout ipse rogabas,
     et discas sponsae languida membra tuae!
durius ut ferro iam sit tibi pectus, Aconti,
     tu veniam nostris vocibus ipse petas.
ne tamen ignores: ope qua revalescere possim,
     quaeritur a Delphis fata canente deo.
is quoque nescio quam, nunc ut vaga fama susurrat,
     neglectam queritur testis habere fidem.
hoc deus, hoc vates, hoc edita carmina dicunt:
     a, desunt voto numina nulla tuo!
unde tibi favor hic? nisi si nova forte reperta est,
     quae capiat magnos littera lecta deos.
teque tenente deos numen sequor ipsa deorum
     doque libens victas in tua vota manus;
fassaque sum matri deceptae foedera linguae
     lumina fixa tenens plena pudoris humo.
cetera cura tua est plus hoc quoque virgine factum;
     non timuit tecum quod mea charta loqui.
iam satis invalidos calamo lassavimus artus;
     et manus officium longius aegra negat.
quid nisi, si cupio mihi iam contingere tecum,
     restat, ut adscribat littera nostra "Vale!"

Cydippe Acontiusnak


Kaptam, Acontius, én egyszer tőled levelet már,
ebbe azért csaknem félt belenézni szemem.
Mégis elolvastam, hang nélkül, félve, hogy esküt
mond akaratlan majd ajkam egy isten előtt.
Újra becsapsz, vélném, ha nem írnád most leveledben:
jól tudod, egyszer elég volt eligérni magam.
Nem néznék bele sem, ha az istennő dühe azzal
nem nő tán, ha ilyen durva vagyok teveled.
Mindent megteszek én. Szent tömjént kap ma Diana;
ám ő elvakulón áll a te oldaladon.
Higgyem- irod- bosszús, s érted bosszút akar állni,
ám dehogyis járt így hű híve, Hippolytus.
Szűznek az ifjú szüzet bár védeni kellene inkább;
rettegek, elveszi ő még kora éveim is!
Mert kínoz egyre, habár nem tudni okát, a betegség,
s gyógyszer mit se segít, annyira gyenge vagyok.
Elhiheted, hogy alig van erőm most írni e választ,
s gyenge e sápadt test támasza is, könyököm.
S rettegek is, hogy hű dajkámon kívül a dolgot,
hogy levelet váltunk, mások is észreveszik.
Ajtóm őrzi. Ha kérdik, mit teszek: „Alszik”- eként szól-
így óv, hogy tudjak írni zavartalanul.
Majd, hogy e hosszu titok legjobb fedezője, az álom,
nem lesz, tartva soká, már hihető kifogás,
s látja, olyan jón, akit lehetetlen lenne kizárni,
kezd köhögésbe, s eként ismeretes jelet ad.
És, hol tartok, a sort, én félbeszakítva azonnal,
megkezdett levelem félve ölembe dugom.
Majd veszem innen elő, s fárasztja az ujjam ismét,
s láthatod így, nekem ez mennyire nagy feladat.
Halnék, (így igaz ez) méltó ha vagy erre, de sokkal
jobb vagyok én, mint kell, s mint ahogy érdemeled.
S én, kit e kétes baj már annyiszor ért temiattad,
tűrtem s tűrjem a bús meglakolást cseledért?
Hát ez az általad úgy dícsért szépségem e díjra
érdemes, és az árt az néki, ha tetszeni mer?
Hogyha te rútnak látsz- s ez lenne bizonnyal a legjobb-
nem bűnhődne e test, s kérne, elesve, segélyt.
Most, dícsérve, nyögök, most versengésetek elveszt,
és, mi enyém, a varázs ejt sebet önmagamon.
Ámde, te nem hátrálsz, s ő sem tűr el vereséget;
óhaja gátja te vagy, óhajodé pedig ő.
Ingó gálya vagyok, szívós Boreas mit a mélyre
hajt, majd hozza megint vissza az ár s az apály.
Hogyha, amit szüleim nagy vígan várnak, a nap jő,
ront iszonyú hévvel rám ugyanakkor a láz.
S éppen a nász idején, jaj nékem, dönget az ajtón
rettenetes dühvel vad Persephone.
Szégyen, a félsz bánt, bár nincs bűntudatom, hogy a látszat
az: joggal lakolok, sértve az isteneket.
Vagy, ki szerint ez csak véletlen, s mondja a másik:
férjnek nem kegyelik fent a nagy égiek ezt!
Ámde ne hidd, téged hogy nem rágalmaz a pletyka;
s hirdetik azt többen: mérged okozta bajom.
Rejtve az ok, de bajom látják. S elvetve a békét,
vívok vad viadalt, s egy csak az áldozat: én!
Mondd meg most, s a szokott módon szivem be ne csapjad,
mit tennél, ha gyülölsz: hogyha szeretve gyötörsz?
Árt, ha szeretsz? Bölcsen fogod elleneid te szeretni!
Törj vesztemre tehát, s rajtam eként könyörülj!
Vagy, kire vágytál, most már mit se törődsz a leánnyal?
S vétlenül, ily lázban, vasszivü, veszni hagyod?
Vagy, ha a vad szűzhöz már értem hasztalan esdesz,
mit dicsekedsz vele? Hisz látni, nem is kegyel ő!
Döntsd el, mit hazudol! Nem vágysz enyhítni Dianát?
Akkor hűtlen vagy!- Nem tudsz? Félhetted Őt!
Aegei- tengerben Delust bárcsak sose láttam
volna meg én, vagy ne akkoriban legalább!
Útra hajónk mély és háborgó tengeren indult,
s így nagyon is baljós volt ez az útrakelés.
Útra miként indult lábam s lépett küszöbünkre,
s hágott fel rád, gyors járatu, cifra hajó?
Vissza az ellenszél kétszer hajtotta vitorlánk;
ám botor ily szó: volt jóakaróm az a szél!
Mert az a szél volt jó, ami űzött vissza, menőben,
mely gátolta e bajt rámzuditó utazást.
Bár fújt volna a szél csak szembe szüntelenül, ámde
balga panasz, hogy nincs szél, ami állhatatos.
Delust, híre miatt, mielőbb meglátni siettem,
s úgy tűnt, mintha tunyán úszna feléje hajónk.
Egyre panaszkodtam, hogy mily lomhák evezőink,
és, hogy vinni hajónk mennyire gyenge a szél.
S hogy Myconost, Tenust, s Andrust elhagytuk az úton,
Delus tiszta fehér színben elénk ragyogott.
Messzire volt, s szóltam: „Mért futsz, sziget, egyre előlem?
Most is a tengeren bolygatsz, akár ezelőtt?”
Alkonyodott már, hogy szálltunk ki a partra, kifogni
kezdte mikor bíbor- szín paripáit a Nap.
S ő a szokott úton hogy ezekkel felfele indult,
szólt az anyám, s tüstént rendbeszedik hajamat.
Ő maga tesz gyűrűt a kezemre, hajamra aranydíszt,
majd azután a ruhám ő maga adja reám.
Most tisztelni a szent sziget isteneit sietünk mi,
sárga színű tömjént s bort vive áldozatul.
S míg az ígért vérrel hint ő oltárt, valahány van,
s dobja a füstös, szent tűzre belek tömegét,
felkeresek sok más szentélyt is fürge dadámmal,
s merre a lábunk visz, járjuk a szent helyeket.
Járom a csarnokokat, bámulva királyok ezernyi
szép adományát, hogy szerte ezer szobor áll.
Majd meg az oltárt, mely készült sokezernyi agancsból,
s melyhez az istennő dőlt neki szülve, a fát.
S min, ami csak (de nem emlékszem, s kedvem se sorolni,
mit szemem ott látott) delusi látnivaló.
Tán amig ezt néztem, láttál meg, Acontius, engem,
s vélted, oly együgyü, hogy könnyü becsapni e leányt!
Újra Dianának házába megyek fel a lépcsőn;
mert vajon ily biztos hely hol akadhat ugyan?
S dobnak a lábam elé ott egy almát eme verssel…
Ejha, megesküdtem, kis hija, újra neked!
Felveszi és ámul dajkám, s „Olvasd el” eként szól,
én meg elolvastam, ritka poéta, cseled!
Mondva a házasság szót, úr lett rajtam a szégyen,
s éreztem, hogy egész arcom elönti a pír.
Majd a szemem lefelé, mereven kebelemre szögeztem,
ó, a szemem, mely most terveid ügynöke lett!
Mért örvendsz, te gonosz? Mi dicsőség fénye övezhet?
Egy becsapott szűzlány- érdem-e férfinak ez?
Én nem lépek eléd bárdot s pajzsot hordva kezemben,
mit rég Trója alatt Penthesileia viselt.
S nincs amazón-öv sem rajtam, hímezve arannyal,
úgy, mint Hippolytén, hogy te utóbb elorozd.
Mért ujjongsz, ha szavad fennhangon mondta el ajkam?
Nem vagyok oly bölcs, hogy- egyszerü lányt- be ne csapj!
Alma igázta le Schoeneist, egy alma Cydippét,
s mint uj Hippomenes, játszod-e most szereped?
Rajtad bár a fiú lett volna az úr, ki szerinted
annyi ezer lánggal gyújtja lobogni szivünk.
Kértél volna a jók módján, esdvén, nem erővel,
tönkre csellel nem téve reményeidet.
Vágyva reám, mindezt feltárni miért nem akartad,
s most a szivem szintén vágyva hajolna feléd!
Mért nem a meggyőzés volt eszközöd, ám az erőszak,
bárha, mit óhajtasz, tán teljesitem magam is?
S mit nyertél te az elmondott, szent esküszöveggel,
melyre az istennő önmaga volt a tanú?
Esküt az ész tesz, és én vele nem tettem le az esküt,
márpedig így lesz a szó véglegesen hiteles!
Esküt a lélek bölcs szándéka tehet s a belátás,
és csak a döntésünk köt le, de semmi egyéb!
S hogyha a nászt csakugyan meg akartam néked igérni,
akkor lesz az igért nászi szobára jogod.
És ha nem adtam mást, csak lélek nélküli szókat,
hasztalanul tieid, nincs igazán erejük!
Nem volt eskü az ott; olvastam az eskü igéit;
hogy kívánjalak én férjül, az útja nem ez.
Ám csapj be mást eként! Levelek váltsák fel az almát,
s vedd el a dús kincsét, hogyha beválik e mód:
esküdtesd a királyt, birodalmát hogy neked adja,
s nyerd el csak, mi neked teszik a föd kerekén!
Hidd, képes leszel így te magát megelőzni Dainát,
hogy ily égi erő van leveledbe jelen.
Bár ezeket mondtam tőled vonakodva szilárdan,
s jól megvédtem ügyét esküszavamnak, azért
szó, ami szó, félek Latois szörnyű dühétől,
s tőle ered, vélem, mely ma emészt, ez a kór.
Mért van, ahányszor csak készül nászáldozat itten:
nászom előtt testem gyönge lesz, összeesem?
Jött háromszor a ház oltárához Hymen, ámde
elmenekült, hagyván nászi szobánk küszöbét.
Tölti fel egyre serény kézzel bár, pislog a lámpa,
s csóválhatja, alig fog csak a fáklya tüzet.
S már koszorús fürtjét áztatja csodás kenetekkel,
sáfrányszínt sugaraz rajta a dárga palást.
ám küszöbünkre ha lép, meglátván itt halálnak
rettenetét, s hogy lett görbe az ünnepe itt,
szégyell járni a bús násznép közt egymaga vígan,
és arcát lepi, mely volt köpenyén, az a pír.
S elveti ő is, mely a fején volt, a díszkoszorúját,
s fénylő fürtjeiről törli az illatos írt.
Jaj nekem! Ó, nyomorult testem láz lángja emészti,
s akkora súllyal nyom, mint soha még, a ruhám.
S látom rám szüleim könnyet hullatva hajolni,
s már nászfáklya helyett gyúl a halotti nekem.
Ó, kinomon, festett tegezű úrnő, könyörüljél,
s gyógyerejű bátyád küldd ide, hozni segélyt.
S szégyened az, hogy mag ő vesztem okát tovaűzi,
végemnek te leszel tán okozója magad!
Mert vajon én, mikor egy árnyas forrásba merültél,
fürdőzésedet ott lestem-e szemtelenül?
Annyi sok isten közt oltárodat elhanyagoltam?
S szólt-e lenéző szót- egyet- anyádra anyám?
S más bűnöm van-e, minthogy egy ál- esküt kibetűztem,
átfutván ama vers bajvivő szövegét?
Adj, ha szerelmed nem hazudott, tömjént te is értem,
s védjen most meg, amely bajba sodort, a kezed.
Hogyha boszús, mert nem kaptad meg még az igért lányt,
hagyja az istennő: végre tiéd legyek én.
Hisz csak az élőtől várhatsz mindent! De miért is
ölne meg engemet ő és a reményeidet?
Azt sose hidd, hogy sajgó testemet éri kezével,
s így simogatja, akit férjül atyám kijelölt.
Ott ül az ágyamnál, ez igaz, mikor erre jogot kap,
ám, hogy az egy szűzé, azt figyelembe veszi.
S már azt sem tudom én, milyen érzés tölti be szivét,
mert- nem látni okát- könnye csak egyre pereg.
Óvatosan bókol, ritkán kér csókot az ajka,
s halk lesz hangja, mikor „kedvesem”, így nevez ő.
Nem csoda, sejt valamit. Nyíltan mutatom ki, mit érzek,
s falnak fordulok én, hogyha szobámba belép.
Ajkam néma marad, s zárt szemmel színlelek álmot,
és ha netán hozzám-ér keze, visszalököm.
Nyögve sohajt, némán kebeléből, mért vagyok én rá
oly haragos; nem adott ő erre soha okot.
Jaj nekem, ennek örülsz, s gyönyör ezt meghallani néked,
jaj, amit érzek, fel- fedte előtted a szó!
Bárha kimondhatnám: rád több joggal haragudhat
most a szivem, nékem mert te vetetted a cselt.
Írod, bár a betetgségben meglátni jöhetnél;
messzire vagy tőlem, s onnan is ártani tudsz.
Fájdalom ez: neved értelmének a dárda felel meg,
távolból is elér sebzeni dárdahegyed.
Mert a kapott seb után bizony én nem kaptam erőre,
s távolból leveled mint a gerely hegye ért.
Mért jönnél ide? Hogy lásd testem ily nyomorultnak,
álnok eszednek ily nagy diadalmi jelét?
Már elemészt ez a kór. Sápadt, vér nélküli színem,
rémlik, az almádnak a színe ilyen lehetett.
Íme, fehér arcom lágy pír nem színezi fénylőn,
s mint ma csiszolt márvány, színe egészen olyan.
Ily színű az ezüst, mit használunk lakomákon,
hűs vízpára miatt hogyha a fénye fakul.
Hogyha ma megnéznél, hogy előbb láttál, letagadnád,
szólva: „E lányért kár volt kieszelni cselem!”
S esküm elengednéd, hogy tőlem megszabaduljál,
s majd a nagy istennőt kérve: feledje szavam.
S kérnél arra talán, hogy vonjam vissza esküm,
küldve, hogy olvassak, más, elütő szavakat.
Ámde szeretném, hogy lássál, hisz óhajod ez volt;
meggyőződni, milyen nagybeteg is jegyesed.
S bárha, Acontius, érzőbb nálad a vas, magad esdnél,
hogy legyek elnéző számba adott szavadért.
Kértük- jó ha tudod- szent Delphi jövőbe tekintő
istenurától, hogy vissza mi adja erőm.
S ő bosszús; az a hír, hogy mit tudom én, milyen esküt
megszegtek, noha rá ő maga volt a tanú.
Ezt igazolja a jósisten s mind sorban a jósok,
és igazolja a vers mind a te vágyaidat.
Honnan ez égi kegy? Új leveled van, s megnyerted ezzel
mind, hogy elolvassák, égi nagy isteneink?
Védnek az istenek? Így követem szent lényüket én is;
győztél, s mint akarod, néked adom kezemet.
Elmondtam, mint csapta be nyelvemet esküd, anyámnak;
szégyentől pirulón s földre szegezve szemem.
Tedd te a többit. Túl sok is egy szűztől az, amit tett,
hisz levelet sem félt válaszul írni neked.
Zsibbad a testem, a toll már megkínozta eléggé,
s tiltakozik többet tenni beteg kezem is.
Nincs más hátra, legyek, kívánom, hitvesed immár,
s még a levél végül mondja el: „Áldjon az ég!”

(Muraközy Gyula fordítása)

Nincsenek megjegyzések: