2016. április 1., péntek

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) huszonegyedik ének

Ijversenyt ad Penelope hőslői elébe.
 
S im ihlette meg a szívében kékszem Athene
Ikarios lányát, szellemdús Penelopeiát,
Ivet tenni s vasat hőslői elébe Odysseus
Házánál, versenyzeni és gyilkolni kihívót.
A ki szobája magas hágcsóján felmene; kampós
Kulcsot vett le derék jobbjával az ottani szegröl,
Egy rezet és csínost, elefántcsont markolatúat:
S most körnőivel a leghátsó udvari tárhoz
Indult, hol jószága feküdt halmazban urának,
A rezek és aranyak meg az annyi dologba került vas.
Itt vala felfüggesztve Odysseus kézive nyiltár
És sohajos lőszert viselő tegzével; ajándék,
Mellyet hajdaniban lakedaemon földön ajánlott
Iphitos Eurytides neki, mása az égi karoknak.
Ők egymást Messenében látták legelőször
Nemzetes Orsilokhos házánál, minthogy Odysseus
Megkeresé az adósságért, melly néki az ország
Népénél vala, hogy Messene kalózai pásztort
S háromszáz juhot orzottak ki hajón Ithakábol.
Ennek tett nagy utat végette Odysseus, atyja
S a nép véneitöl küldetve legényke korában.
Iphitos ellenben lovait puhatolta, tizenkét
Eltévedt kancát s munkában járatos öszvért,
Mellyek azonban utóbb éltének véget okoztak.
Mert a mint Herakleshez, Zeusnek dologedzett
Gyermekehez bészállt, sok bajt ismerni tanulthoz;
Ez megölé őtet, vendégét háza belében:
Szörnyeteg, istent sem tisztelvén sem pedig asztalt,
Mellyet elébe adott, megrontá gyilkosan őtet,
És körmös lovait házánál fogta sajátul.
E lovakat keresőleg akadt vala össze Odysseus
Urral, s íjat adott neki, mellyet is Eurytos atyja
Horda előbb, de halála után neki hagyta örökben.
Kardot adott ellenben Odysseus és sima dárdát
Annak zálogban: noha egymást asztalaiknál
Nem látták soha, mert hamarabb kimulatta világbol
Zeus fia Iphitos Eurytides istenközel ifjat.
Ezt az ajándékot nagyságos Odysseus harcra
Járván barna hajón soha el nem vitte magával,
De az igen kedves vendég emlékeül otthon
Hagyta feküdni, csupán Ithakának hordva körében.
Asszonyok istennéje tehát tárházahoz érvén,
Tölgy küszöbére legott felhága, mit egykoron értő
Művész ácsolván kiegyenlítette szabályhoz,
És feleket s ragyogó ajtót alkalmaza rája.
Késedelem nélkűl a závárszíjat eloldta,
A réz kulcsot irányozván bélökte, s az ajtó
Zárreteszét felüté: valamint a róna mezőnek
Pázsitain legelő bika, ugy bődült meg az érc kulcs
Által ütött ajtó; s feltárula sarkig előtte.
Ekkor fellépett az emelt deszkára, holott sor
Szekrény álla, belül szép illatos öltözetekkel;
Honnan felnyulván leemelte szegéröl az íjat
A tokjával együtt, melly fényeskedve borítá.
Erre leült vala, és a fegyvert térdire vévén
Ott sirt hangosan, és kivoná tokjábol az íjat.
Végre midőn jól lett siralommal lakva kedélye,
Vig hőslőihez a fényes palotába leindult,
Horgas kézijjal keziben s szeretett ura nyiltár
És sohajos lőszert viselő tegzével; utána
Ellenben ládát vittek körnémberi, mellyben
Sok réz, vas rejlett, játékai hajdan urának.
Asszonyok istennéje derék hőslőihez érvén
A remek épületű palotának szép küszöbénél
Álla meg, arca elé röppentvén fátyola báját;
Két tisztes körhölgy állott két oldala mellett.
És felemelve szavát mondá hőslőihez egyben:
„Halljátok szavamat, hőslők kara rendei, a kik
Rég elutas férjem házát szakadatlan itallal
Étellel lepitek, más színét kendeni máig
Sem birván sehogy is szakadatlan dolgaitoknak,
Mint hogy hősöltök s feleségül ohajtatok engem.
Nossza tehát hőslők, miután versenyzeni tetszik,
Én kiteszem nektek nagyságos Odysseus íját.
A ki nekem legkönnyebben felidegzi ez íjat,
És a tizenkét fejszét mind átlőtte nyilával,
Férjhez ahoz megyek, itt hagyván e szép lakot, egykor
Mennyekzős helyemet, rakvát mindennemü jóval;
Melly, tudom, éjszaka is gyakran megfordul eszemben.”
Igy szólván Eumaeos ügyes kondásra parancsolt,
Kézivet, és vasakat hőslői elébe kirakni.
Könyhullatva vevé Eumaeos tőle, s kirakta,
Másfelül a jó ökrész sírt, látván ura íját.
Pattant fel pedig Antinoos s hurogatta le őket:
„Oh buta parlagiak, mindennapiságok üzői,
Hát nyomorúk, mit kell pityeregnetek e palotában,
És felverni az asszony keblét, a kit amúgy is
Kínok emésztenek elvesztésén kedves urának?
Csendesen üljetek ám s lakomázzatok, avvagy izében
Menjetek ottkin sírni, belül hagyvátok ez íjat,
Nagy feladást a hőslőknek: mert gondolom, épen
Nem leszen a sima kézívet felidegzeni könnyü.
Ollyan férfiu tudnillik nincs egy sem ezeknek
Mind valamennye között, mint hajdan Odysseus; a kit,
Ám hiszen emlékszem, láttam gyerkőce koromban.”
Igy szólott; noha szívében gondolta, hogy ő csak
Majd felidegzi az iv hurját és a vason átlő:
De maga izlendett legelőször vádmen Odysseus
Bosszúló kezitöl nyilat, a kit háza körében
Mindig alánézett, bőszitvén társit is arra.
S im deli Telemakhos szavait felemelve beszélett:
„Oh hékám, mi nagy őrültté tett engem az isten!
Édes anyám azt mondja, pedig csak módos egy asszony,
Hogy férjhez megyen, és itt hagyja valóban az udvart;
Én meg imé nevetek s vígan vagyok oktalan észszel.
De nosza, oh hőslők; tudnillik díjatok ollyan,
Millyen hölgyet Akhajának birodalma nem ismer,
Sem szentföldü Pylos, se Mykene, sem lovas Argos,
Sőt Epiroson és Ithakán sincs mása: de tinnen
Ismeritek, mért kellene feldícsérnem anyámat?
Rajta tehát, többé ne időzzetek, és az idegnek
Húzatalát ne halaszszátok; hadd lássuk. Azonban
Én is igen szivesen mérkőzném ezzel az ijjal!
Ha feligázhatom és a célvasat átlövöm, akkor
Nem kinoz édes anyám házunkból elbucsuzása
S férjhez mente igen: mert immár ifju maradnék
Itthon, atyámat tiszteiben felváltani képes.”
Szólván talpra szökött; vállárol, kapta, leölté
A bíbor köntöst; leszegé vállárol az éles
Kardot: s a fejszéket elállította, egyetlen
Hosszu gödört medrezve nekik; kisorozta szabályhoz,
S földdel tömte körűl. Amazok meglepve csudálták,
Milly ügyesen sorozá ki, holott nem látta maiglan.
Most a küszöbhöz hátrálván kísérti az íjat.
Háromszor rándítá meg feligázni sováran,
Háromszor kiszakadt erejéböl karja, bizónak,
Hogy felidegzi az ív hurját és a vason átlő.
És bizonyára fel is húzandta negyedszer; azonban
Bajnok Odysseus intett és sürgetnie tiltá.
Itt ismét felemelve szavát deli Telemakhos mond:
„Oh hékám, ezután is erőtlen gyáva leszek már!
Vagy fiatalka vagyok, még nem bizhatva kikötni
Könnyeden emberrel, ki reám támadna esetleg.
Rajta tehát hőslők, ti magamnál sokkal erősbek,
Próbáljátok az íjat, hogy befejezzük a versenyt.”
Imigy szólta után padolatra helyezte az íjat,
Megtámasztva gyalult, alkalmasan összeragasztott
Ajtófélhez; utána nyilát állitva kilincshez,
Honnan előbb felkelt trónjára leült vala ismét.
S Eupithes fia Antinoos mondotta középre:
„Keljetek, oh feleim, valamennyen rendibe jobbrol,
Onnan kezdve, holott a mézbort szétpoharazzák.”
Igy szólt Antinoos; tetszett bajtársinak a szó.
Hát legelőször Leodes Önops fia kelt fel,
A ki közöttök látnok volt s a borkupa mellett
Mindig leghátúl; egyedül csak néki magának
Rútlék patvarkodni, szidónak társit is érte.
Imez vette fel a nagy kézivet és nyilat első,
És a küszöbhöz hátrálván próbálta idegjét:
De fel nem vonhatta, előbb belefárada, gyengéd
Munkatöretlen két keze, s a társakhoz imígy szólt:
„Oh bajtársaim, én fel nem vonom; ám vegye más is!
Mert bizony e kéziv még sok deli férfiut árvit
Szelleme s lelkétöl; miután már kellemesebb itt
Sokkal meghalnunk, mint eltéveszteni a mért
A háznál csapatozva ülünk, csak várva örökké.
Még ma nagyon bízik némellyik férfi, s nejéül
Égi Odysseusnét, szellemdús Penelopeiát!
De ha ez ijjal mérkőzött és látta, eredjen
Más valamelly némbert hősölni Akhaja uszályos
Némberiből szép jegymarháival; ez pedig ahhoz
Menjen el a ki esik s legtöbbet ajánl neki jegyben.”
Imigy szólta után padolatra helyezte az íjat,
Megtámasztva gyalult, alkalmasan összeragasztott
Ajtófélhez; utána nyilát állitva kilincshez,
Honnan előbb felkelt trónjára leült vala ismét.
Pattant fel most Antinoos s hurogatta le őtet:
„Leodes, fogaid rekeszéböl milly ige röppent,
Szörnyeteg és iszonyú? Bosszankadom érte, ha hallom,
Hogy még e kéziv majd sok deli férfiut árvit
Szelleme s lelkétöl meg, azért, mert véle te nem birsz.
Hisz nem is ollyannak szültek vala téged anyádék,
Hogy kézívet igáznál és nyilak embere lennél!
Várj, akad ennyi között az ivet felidegzeni termett.”
Erre Melantheus kecskebacsót szólitva parancsolt:
„Rajta Melantheus, éleszsz csak tüzet a palotában,
Tégy nagy karszéket melléje, teritsd be fölülröl
Bőrrel, s ottbenröl hozz egy nagy hájkereket ki;
Hogy fellangyitván és zsirral megkenegetvén
Mérkőzzünk a fegyverrel s befejezzük a versenyt.”
Szóla. Melantheus egyszeriben lobogó tüzet éleszt,
Nagy széket lódit melléje, reája fölülröl
Bőrt vet, s ottbenröl tetemes nagy hájkereket hoz:
Ezzel felmelegítve kisérték a nehez íjat.
De vele nem birtak, sőt sokkal hátra esének.
Antinoos pedig és istenközel Eurymakhos fő
Hőslők vártak még, legjobbak erényzeni ketten.
S ime helyökröl felkerekedvén lelkes Odysseus
Jó ökrésze Philötios és kondása, kimentek
A palotábol együtt; ki után Odysseus úr is.
És mikor ajtónak s tornácnak kivüle voltak,
Nyájas igét kezdvén szólítá benneket ímez:
„Ökrész és te, kanász, mondhatnék nektek egyet, vagy
Elhallgassam? Igaz, szívem szava szólni parancsol.
Mint lennétek Odysseusnek védelmire, hogyha
Hirtelen itthon termene és hozná az ur isten?
A hőslőkhöz avagy hozzá szitnátok-e jobban?
Szóljatok olly igazán mint ottben szívetek érez.”
Monda pedig neki válaszul erre Philötios ökrész:
„Zeus atya, vajha betelhetnék ebbéli szerelmem,
Hogy haza jőne urunk és hozná őtet az isten,
Mert majd meglátnád, kéz és hatalomra mit érek!”
Igy esdeklett Eumaeos kondás is Odysseus
Gazdának hazajöttéért az olympi karokhoz.
Végre hogy elméjét kitanúlá mindenikének,
Szólitotta legott őket meg válaszul ismét:
„Ime tehát haza jöttem ezer bajaimnak utána
Húsz esztendő mulva szülőföldemre közétek!
Látom, házi cselédim közt egyedül ti örültök
Megjöttemnek; egyéb embertől úri lakomban
Egy lélektöl sem hallottam utánam esengést.
Nektek azért igazán megmondom, hogy lesz ezentul.
Hogyha megengedi a hőslőket törnöm az isten,
Mindkettőtöknek feleséget s házat adandok,
S jószágot hozzám közel; és már annak utána
Telemakhos pajtásai és jó bátyjai lesztek.
Hadd mutatok pedig egy nyilván jelet is, hogy egészen
Rám ismerjetek és elmétek meghigyen: a seb
Régi helyét, mellyet rajtam Parnassoson a kan
Ejte, vadászón gyermekivel nemes Autolykosnak.”
Igy szólván lefedé rongyát a régi bibéröl.
Hogy látták amazok s kiviláglott minden előttök,
Sirva fakadtan ölelgették nagyságos Odysseust;
És feje és két vállában csókdosva köszönték.
Igy csókolt nekik is fejet és kezet elves Odysseus.
És már ott zokogókon enyészett volna le a nap,
Ha nem tiltja Odysseus igy szólítva meg őket:
„Félre siralmatokat, nehogy a fényes palotábol
Valaki ránk jővén meglássa s hirül tegye ottbenn.
Most egy a másik után menjünk be, ne összeleg; első
Én, s ti utánam rendre; jelül pedig erre vigyázzunk.
Majd a többi derék hőslők, kik házamat élik,
Nem hagyják nekem adni sem a tegzet sem az íjat:
Ámde te, jó kondás Eumaeos, hozdsza keresztül
Fegyverem a palotán, és add kezeimbe; parancsold
Aztán szolgálóinknak, hadd csukjanak ajtót:
És ha belülröl férfi nyögést vagy akarmi robajt is
Esnék hallaniok, ki ne jőjön senki közűlök
A házbol, hanem üljön veszteg dolgai mellett.
Rád pedig azt bízom, jó ökrész, zárd be az udvar
Várkapuját kulcscsal, s reteszét szorgalmasan üsd rá.”
Igy szólván beeredt népes teremébe Odysseus,
S honnan előbb felkelt ismét székére leült volt.
Majd szolgái osontának be utána egyenként.
S im az ivet már Eurymakhos kezelé vala, össze
Vissza melengetvén a tüznek lángjain: ámde
Igy se birá felhúzni, habár a lelke nyögött is;
És sohajtva nagyot szavait felemelve beszélett:
„Hah feleim, busulok magamon s mindnyájatok űgyén!
Engem nem bánt annyira nász, noha fájlalom ezt is;
Mert van egyéb sok akhiv némber valamint Ithakának
Habkörzött szigetén, ugy más országban akarhol:
De ha levente Odysseustől olly messzire járunk
Már mi erőben, hogy kézívét senki se bírja;
Ez már még az utókor előtt is szörnyü gyalázat!”
Eupithes fia Antinoos szólt erre azonban:
„Nem lesz ugy, Eurymakhos; hisz eléggé tudva előtted!
De ma az istennek szent ünnepe tartatik a nép
Közt: ki fog itt iveket feszegetni? Tegyétek azért le
Békével ma; tizenkét fejszénk helybe maradhat
Elrendezve: mivel nem gondolok ollyan Odysseus
Házánál járót, ki az ércet elorzani fogná.
Hadd szolgáljon azért a pohárnok serlegeinkbe,
Hogy szent áldmások közben tegyük el ma az íjat.
Reggel azonban ebédre Melantheus kecskebacsóval
Zsíros jószágot hajtassatok óla javábol;
Hogy kézíves Apollonnak szent combokat adván
Áldozatul, próbálkozzunk s befejezzük a versenyt.”
Mondá Antinoos; tettszett bajtársinak a szó.
Hát kezeikre vizet töltének hirnökök, aztán
Kancsókat koszorúzának szinborral az ifjak,
Majd elzsengézvén soraikban szétpoharazták.
Hogy pedig áldmásoztanak és mig akartak ivának,
Monda középre nekik fortélyban gazdag Odysseus:
„Halljunk szót tőlem, nagyméltóságu királyné
Hősei, hadd mondom ki előttetek a mi szümön van!
Eurymakhost pedig és istenközel Antinoos hőst
Kérem először is, a ki legitt olly helyre beszélett.
Félre az íjjal most; hagyjátok az égi karokra,
Kik holnap diadalt adnak, kinek isten akarja:
De engedjétek nekem át e horgas ivet, hadd
Mérkőzöm veletek meg erőre; ha vajjon az izmok
Ollyak-e hajlékony tetemimben mint azelőtt, vagy
Elpusztitva kalandoktól és tápla szükében.”
Igy szólott. Amazok valamennyen szörnyü haragra
Lobbantak, felhőzve, netán megvonja az ívet.
S Antinoos felpattanván hurogatta le őtet:
„Hah vendégek legnyomorúbbika, morzsa eszed sincs!
Hát nem elég hogy együtt békén lakomázhatol a mi
Fő uraságinkkal? mi rövidséged van? avagy nem
Hallasz-e minden szót és értekezéseket, a mit
Kívüled egy jövevény és koldús férfiu sem hall?
De igen, a mézédes bor bomlaszta meg; a melly
Másnak is árt, ki falánkul s nem módjával üríti.
Bor rontotta meg Eurytion deli kentaurost is
Fényes házában léleknagy Pirithoosnak,
A Lapitháknál jártakor. Ő, megverve bor által,
Pirithoosnál nagy gonoszat tett mámora közben;
Mellyre az emberek elbúsultanak, és felugrálván
Ültökböl kifelé hurcolták, mind füleit mind
Orrát elvagdaltan: imez pedig, a borelázott,
Ön kárán szekerezve lakolt a balgatag észért:
Ekkor az emberek és kentaurosok összecsapának,
Ő legelőre fizetvén meg borozásai árát.
Igy neked is nagy bajt jóslok, ha talán ezen íjat
Felvonod: a mi kegyelmünket soha ennek utána
Nem kapod el többé, de azonnal barna hajóra
Vetve király Ekhetoshoz, minden földi halandók
Átkához vitetünk; hol meg nem vallod. Igy álj hát
Csendesen, és ifjabbakkal feltenni ne próbálj.”
Szólt neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Antinoos, sem igazságos megszegni sem illő
Kedvét vendégnek, ki beszállott Telemakhoshoz.
S gondolod, a jámbor, ha Odysseus horgas ivének
Embere lesz, valamint erejében bízík is, engem
Mindjárt egyszeriben haza visz, s feleségeül elvesz?
Már ennyit maga is nehezen forgathat eszében.
Senki azért szívét bunak adva ne üljön ez úri
Ház lakomájánál; mert nem lesz semmi belőle!”
Mond neki erre viszont Polybos fia Eurymakhos hős:
„Ikarios lánya, szellemdús Penelopeia,
Nem hiszszük, s nem is ildomos az, hogy téged ez ember
Elvegyen; ámde ijeszt a férfii s némberi mende
Monda, nehogy még egy rosz akhiv hirdesse felőlünk:
,Vajmi derék férjnek feleségét vajmi csekély nép
Hősöli, melly íját sem időz felidegzeni, mignem
Némi kalandor jött, egy koldús ember; ez aztán
Könnyen feltekeré, s a célvason átlöve azzal.’
Igy szólnának azok; mi gyalázat lenne minékünk.”
Mond neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Eurymakhos, lehetetlenség jó hírü nevűnek
Lenni az ollyannak, ki rutúl megbecstelenitve
Dőzsöl egy úr házán? S mi gyalázat fekhetik ebben?
Ám hiszen e magas és alkalmas termetü vendég
Nemzetes embernek véréböl eredni dicsekszik!
Engedjétek azért a kézivet őneki meg, hadd
Lássuk; mert én megmondom, mi valóban ugy is lesz:
Hogyha birand vele és dicset ad neki tegzes Apollon,
Én kacagányt s köntöst adatok rá testi ruhául,
Annak utána pedig kelevézt kutya s emberek ellen,
Kétélű kardot, valamint lábára sarúkat;
Végre meg elküldöm hova őt esze és szive húzza.”
Telemakhos nemes ifju pedig szólt módosan erre:
„Édes anyám, az ivet nálamnál senki hatalmasb
Itt az akhivokból elajándékozni avagy nem,
Kik sziklás Ithakán országos nádorok élnek,
Vagy kik ménnevelő Elis körül a szigetekben.
Engem ugyan nem erőszakol egy lélek se, ha kedvem
Tartván általadom neki e kézívet örökre.
De menj fel teremedbe szokott munkáidat űzni,
A szövetet s guzsalyat; s dolgához látni parancsold
Nőidet: a szólás itt minden férfiu gondja,
Ámde kivált az enyém; mert a lakügy engemet illet.”
Anyja elámultan tért önnön termibe vissza,
Mert szívére vevé szeretett fia módos igéit.
S hogy körnémberivel nők istennéje lakába
Ért, addig siratá férjét, a kedves Odysseust,
Mignem Athena szelíd álmot hullajta szemére.
Vette azonban ügyes kondás Eumaeos az íjat,
S vitte; hanem felzúdult rá valamennyi levente;
És támadta meg őt egyik a túlbüszke csapatbol:
„Hát hova hurcolod azt a kézivet, oh fene kondás?
Dőre, tudom disznóidnál a pusztai csárdán
Ön hizlalt ebeid fognak megfalni, ha nékünk
Tegzes Apollon s mennynek egyéb halhatlana kedvez!”
Szóltanak. Ez nyomban letevé a kézívet, annyi
Udvari embernek megijedvén dorga szavátol.
Telemakhos nemes ifju pedig fenyegette amonnan:
„Apjok, odébb az ivet; nem jó hallgatnod akarkit;
Hogy bátor fiatalb, parlagra ne űzzelek agyba
Főbe dobálva kövekkel, erősb karaimra tenálad.
Bárcsak az udvari hőslőknél is elennyire volnék
Mind kezemet derekabb, mind ütközetekhez erőmet!
Mert tudom, a házbol valakit keserűn igazitnék
Egyszeriben ki; mivel már mind ármányok után van.”
Igy szólott. Édest nevetett a nyalka legénység
Rajta, s ezül kikiek lelohasztá Telemakhosra
Forrt haragát. Kondás most általvitte az íjat,
S általszolgálá nagyságos Odysseus urnak;
Majd kihiván megszólítá Euryklea dajkát:
„Telemakhos küldött, Euryklea dajka, okos hölgy,
Zárdsza be egyszeriben szorgalmasan a teremajtót!
És ha belülröl férfi nyögést vagy akarmi robajt is
Esnék hallanotok, ki ne jőjön senki közűlök
A házbol, hanem üljön veszteg dolgai mellett.”
Mondá. Szárnytalanok maradának az asszony igéi,
S a terem ajtóját szorgalmasan elreteszelte.
Titkon osontván most ki Philötios a palotábol,
Ez meg az udvar nagy kapuját zárolta be kívül.
Ott feküdött a csarnok alatt egy evicke hajónak
Byblos tarcsa, köté meg az ajtót véle, s beszökkent;
S honnan előbb felkelt, ismét székére leülvén
Terves Odysseust nézte. Ki most az ivet kezelé már,
Mindenüvé forgatva, kisértve iminnen amonnan,
Nem roncsolta-e meg szaruit tovalétiben a szú.
S szomszédára tekintve beszélett egy deli hőslő:
„Lah, mi felette igen betanult ármányos egy íjász!
Vagy házánál is hever illyen, vagy pedig ennek
Venni sovár mását! Ime mint forgatja kezében,
Minden csinjait ellesvén, a furcsa kalandor!”
Szóla reá más a hőslők túlbüszke hadábol:
„Bár ollyan sikerét élvezze vitáinak, a mint
Ezt a kézívet fel fogja idegzeni köztünk!”
Szóltanak a hőslők. Hanem elves Odysseus egyben,
A mint a nagy ivet kezein mércelte s körösleg
Nézegeté; mint dal s lantértő férfiu könnyen
Vonja fel ujdon forgatyuján a húrokat, itt is
Ott is megkötvén a sodrott juhbelet: épen
Olly hanyagul rántá fel Odysseus a nehez íjat.
Aztán jobbjával kisérté szálas idegjét;
Melly gyönyörűen zendült el, mint fecskei szózat.
A hőslők szive megdermedt bújában; egészen
Elhalaványultak: megdördült a csudatékony
Zeus; mire felvidult nagyságos bajnok Odysseus,
Hogy számára Kronos felséges magva csudát tett.
Most felvette legott a gyors nyilat, a ki mezítlen
Fekvék néki az asztalon, öblös tegze viselvén
Többieit, miket a hőslők nyomon érzeni fogtak:
Eztet az íj karjára tevén huza nyilvasat és húrt
Széke felett helyt ülve: s midőn céloz vala szemközt,
Lőtt azután. El sem vétette sorában az első
S többi kitett fejszét, hanem átfuta mindenikében
A rézterhes nyil; és szólott Telemakhoshoz:
„Telemakhos, nem csúfolt meg házadban időző
Vendéged; sem irányom vétve, sem ívetek engem
El nem fárasztott, s még folyvást épek ez izmok;
Nem, mint a hőslők igenis legyalázni szeretnek!
Most már int az idő, vacsorát készitni világnál
Még a hőslőknek, később pedig énekek és lant
Élveit adni, mivel lakomának ez a koronája!”
Szólván inte szemöldökivel; mire bajnok Odysseus
Kedves gyermeke Telemakhos felövezte az éles
Kardot, s megragadá dárdáját; és közelébe
Állott székének, fegyverzett lángszinü rézzel.

Nincsenek megjegyzések: