2016. április 26., kedd

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) huszonkettedik ének

Háza dulóit egyűl egyig elvesztette Odysseus.

Erre kibontakozott rongyábol terves Odysseus,
S a küszöbön termett kézíjasan és lövedékkel
Terhes puzdrával; s kiszilálván lábi elébe
A szárnyas nyilakat szólott a nyalka sereghez:
„E veszedelmes bajverseny bé volna fejezve.
Most pedig egy más célba, hová ember soha sem lőtt,
Hadd lássuk betalálhatok-e; kedvezzen Apollon!”
Szólván a keserű nyilat Antinoosnak irányzá.
Ő épen poharat készült emelinteni, a szép
Két fülüt és aranyat; már ott forgatta kezével,
Hogy kiüríti borát, miután megöletni koránsem
Volt esze ágában. Ki remélné, hogy lakomázó
Férfi seregben, egy annyi között, ha különben erős is,
Szörnyü halált és borzasztó veszedelmet okozzon?
Őt egyenest torkon sebhette Odysseus íja;
Gyönge nyakának tulsóján szaladott ki az érc hegy.
Félre hanyatlott, és kiesett egyszerre kezéböl
A serleg; mindjárt vér vastag sipja tolult ki
Orrán, hirtelenűl elrúgta magátol az asztalt
Lábaival s leveré padolatra fölűle az étket;
Megrondúla kenyér és hús. Felzúgtanak erre
A daliás hőslők, látván bajtársok elestét;
És felugrálván ültökböl mind szertefutottak
A palotában, mindenüvé kapkodva falakhoz;
De nem volt sehol is sem ohajtott dárda, sem egy pajzs.
És haragos szóval riadoztak Odysseus úrra:
„Vendég, rosszul lősz embert; ugyan ennek utána
Nem lesz versenyed; im, most már kész szörnyü halálod!
Ollyan férfiut öltél meg, ki egész Ithakának
Ifjai közt legjobb; itt esz meg tégedet a sas!”
Igy szólott kiki: mert szándéktalan emberölőnek
Gondolták, botorak, fel nem foghatva eszökkel,
Hogy valamennyeken ott csügg már a gyászos enyészet.
S vágva komor szemivel támadta meg őket Odysseus:
„Hah ebek, azt gondoltátok, soha sem jövök én meg
Troja alól, hogy feldultátok házamat, aztán
Szolgálóimat elháltátok erőszakos úton;
Én élvén, feleségemnek hőslői valátok,
Istent sem félvén a mennyei székeken immár,
Emberi bosszútol sem tartván életetekben!
Most összes titeket meglelt a gyászos enyészet!”
Szólt vala; mind sápadt réműlet szállta meg őket,
S tétova kapkodtak, ki hová és merre szaladjon.
Csak maga Eurymakhos szólott neki erre viszontag:
„Már ha Odysseus térsz igazán Ithakába, helyeslem
A te beszédedet; olly sok rosznak végire jártak
Mind uri házadnál az akhivok mind pedig ottkint.
De ki ezeknek mestere volt, már fekszik elejtve,
Antinoos, ki megindítá e dolgokat első,
Nászra nem annyira vágyakozó és hölgybe szerelmes,
Mintsem egyéb tervvel, mit azonba nem engede isten:
Hogy mívelt Ithakának eő országlana hellen
Népe felett, fiadat pedig ármánykodva megölné.
Hát miután ő érdemeként leteritve, kegyelmezz
Népednek! Mi pedig, mi kiengesztelni az ország
Színe előtt, minden házadban elettet elittat
Húsz ökör árával térítünk vissza fejenként,
És rezet és aranyat fizetendünk, mignem egészen
Megnyugszik szived. Addig ugyan haragudni jogod van.”
Vágva meg ezt szemivel váltá fel eszélyes Odysseus:
„Eurymakhos, ha örökségét kiki mind nekem adná,
A mie most vagyon és máshonnan is adna reája,
Ugy sem szüntetném kezemet ma az emberöléstöl,
Mig az egész bünért seregestül meg nem adóztok.
Ám válaszszatok a kettőben, megverekedni
Avvagy futni, hahogy szabadúlás várna reátok.
Én pedig egy lelket se hiszek menekülni haláltol.”
Szólt; el lettek azoknak szívei s térdei halva.
Kik közt Eurymakhos szavait felemelve beszélt már:
„Oh feleim, kezeit többé a mint van, ez ember
Meg nem fogja, hanem miután tegzet kapa s íjat,
A teremajtótól addig lő, mig le nem öldös
Bennünket seregestül. Azért nosza rajta, leventák,
Kardot rántsatok, és fogjátok el asztalitokkal
Meghalató nyilait! Tartsunk tömegestül erősen
Ellene, hogyha küszöb s ajtótol félre taszitván
A városba osontani s lármát ütni lehetne!
Akkor aligha utószor nem lőtt volna ez ember!”
Ezt harsogta után, réz és mindkét felül éles
Kardot rántva, dühös riadallal Odysseus ellen
Ugrott volt. Hanem egyszersmind nagyságos Odysseus
Elröppentve nyilát, vele mellbe találta csecsénél,
És májában akasztá fel. Padolatra vetette
Eurymakhos kardját, szédülten tántorodott le
Asztala mellül; az ételeket mind földre sodorta
Gömbölü kelyhestül. Homlokkal ütötte kinában
A földet, mindkét lábával rúgva csörömpölt
Trónjával: mig éji setét barnúla szemére.
Most pedig Amphinomos rontott nagyságos Odysseus
Urra kivont karddal, ha talán sikerülne magának
Őt eltolni az ajtóbol: megelőzte azonban
A deli Telemakhos, hátulrol vállközepébe
Sujtva az érc kelevézt, és mellén verve keresztül.
Az lezuhant s a földet egész homlokkal ütötte.
Telemakhos pedig eltágult vala, Amphinomosban
Hagyva nyulánk gerelyét: mert félt, netalán az akhivok
Egyike fegyverrel huzakodtakor ellene szökvén
Kardosan, általverje avagy sebtébe levágja.
És szaladott; és egyszeriben kegyes atyjahoz érvén,
Hogy közelébe jutott szavait felemelve beszélett:
„Édes atyám, majd már két dárdát s pajzst hozok, aztán
Egy rezezett sisakot, ki halántékodra felillik;
De magam is fegyverkezem, a kondásnak, ökrésznek
Szinte hozok; mert fegyverben hadakozni tanácsosb.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Fuss hamar, és hozz, mig nyilaink ostromlani vannak;
Nehogy az ajtóbol magamat megtoljanak engem.”
Szólott. Telemakhos hajlott nemzője szavára,
És a tárba futott, hol ama hadi fegyverek álltak.
Itt négy pajzst választa ki, nyolc dárdákat ezekhez,
Négy rezezett sisakot, lobogót tetejébe sörénynyel;
És szaladott s haladéktalanul nemes atyjahoz ére.
Önmaga ölté fel testére az ércet először,
Aztán a szolgák búvának fegyvereikbe,
És közepekbe vevék daliás terügazdag Odysseust.
A ki mig a küszöbön tartott vala néki nyilában,
Addig egyenként szüntelenül lődözte a hőslők
Dandárát: kik is egymáson dőlöngtenek össze.
De miután kifogyott az irányzó gazda belőlök,
Kézívét roppant palotájának küszöbénél
Megtámasztá a tündöklő házfalazathoz;
Ekkor béfedezé vállát négyrétü paizszsal,
Majd daliás főjére sörényes jó sisakot tett
Illemesen, mellynek rettentőn lenge taréja;
S megragadá a két izmos, rezezett nyelü dárdát.
Némi vakajtó volt a roppant házfalazatban,
S fent az emelt várpadláson szolgála kilátás
A szurdokra be, jól eldeszkáztatva belülröl:
Erre vigyázni hagyá kondását terves Odysseus,
Melleje állitván; mivel a kiut egyedül ez volt.
Szólította pedig társit fel hős Agelaos:
„Oh feleim, nem megy valamellyitek ott a vakajtón
Fel, s szól a népnek, ha ezennel lárma lehetne?
Akkor aligha utószor nem lőtt volna ez ember!”,
Szóla Melantheus kecskebacsó neki erre viszontag:
„Nincs mód benne, dicső Agelaos! mert igen elzárt
A csinos utcajtó, szoros a szurdoktorok; itt egy
Izmos férfiu bennünket mind gátlani képes.
De várj, hadd hozok a tárházbol fegyvereket le
Számaitokra, mivel gondolnám ebbe teperték
És nem másba, Odysseus és fia a hadi fegyvert.”
Szólva Melantheus kecskebacsó felméne Odysseus
Úr fegyvertárába legott a házi nyiláson:
És választva tizenkét dárdát, vértet is annyit,
Annyi rezes sisakot, lobogót tetejébe sörénynyel,
Visszainalt, s a hőslőknek hamar átada mindent.
Itt el lettek Odysseusnek szíve s térdei halva,
A mint fegyverben látá vala és kezeikben
Hosszú dárdákat villongani. A baja meggyült.
S monda legott deli Telemakhosnak röpke szavakkal:
„Telemakhos, nyilván valamellyik házi cselédnő
Szerzi nekünk e bajt, avvagy bizonyára Melantheus!”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Én vétettem, atyám, és nem más senki; miérthogy
A fegyvertárnak becsukatlan hagytam utánam
Műremek ajtóját, s amazoknak kéme szemes volt.
Menj, ügyes Eumaeos, zárd el hamar a teremajtót,
S nézz körül, asszony-e az ki velünk ezt tenni merészlé,
Vagy Doliosfi Melantheus, mint részemröl arányzom.”
Mig ezek itt egymást ekképen váltogaták fel,
Ime Melantheus kecskebacsó felrándula ismét
Fényes fegyverekért. Sejtvén Eumaeos, azonnal
Szólította meg a közel álló bajnok Odysseust:
„Nagyságos Laertiades, fortélyos Odysseus,
A bizonyos rosz férfi, kiről az imént gyanakodtunk,
Ismét felmegyen a tárházba: de monddsza ki nyiltan,
Meggyilkoljam-e őt, ha birandok véle különben,
Vagy pedig elhozzam hozzád ide, hogy megadózzon
Sok büneért, mellynek házadnál végire jára.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Majd én s Telemakhos feltartóztatjuk az ifjú
Hőslőket belül, ámbátor bőszültek; azonban
Lábait és kezeit hátulforgatva ti ketten
Vessétek tárházba, kötözzetek hátula deszkát;
És láncnál fogvást, mellyet hozzája csatoltok,
Huzzátok fel az oszlopon ötet, egész a gerendák
Mennyezetéig; hogy kinlódjék élve sokáig.”
Szóla. Igen hallgattak azok rá, s szófogadólag
Mentenek a tárházba; nem is sejtette Melantheus,
Mert a háttérben dárdákat válogatott volt.
Két oldalrol az ajtófélnél vártak utána.
A mint a küszöbön kiosontott volna Melantheus,
Jobb keziben gyönyörű sisakot hozvája, balában
Széles öreg pajzsot, rongáltat szürke penésztöl;
Mellyet Laertes maga hordott ifju korában,
Most pedig ott feküdött már szíjvarrásait oldva:
Rája rohanván megragadák azok, és beteperték
Üstökinél fogvást, s legyürék a földre veszéklőt.
S lábait és kezeit fájdalmasan összekötözvén,
Hátrafeszíték jól, valamint lelkekre parancsolt
Nagyságos Laertiades, terügazdag Odysseus:
És láncnál fogvást, mellyet hozzája csatoltak,
Felhúzták magas oszlopon őtet, egész a gerendák
Mennyezetéig; hol gúnyolta kanász Eumaeos:
„Most csak módtalanul puha ágyon fekve virasztod
Már át, drága Melantheus, mint szükséges, az éjet!
Fel se kelend híred nélkül a széphaju reggel
Okeanos hullámaibol, mikor a deli hőslők
Konyhájára kövér kecskéket hajtanod illik!”
Igy hagyatott az felpeckelve világi kinokra
Kettejök ellenben fegyvert öltözve, bezárván
A ragyogó ajtót, leeredt nagyságos urához.
Igy állottak erőt lélekzőn, ők ugyan a ház
Szép küszöbén négyen, mig ama delik és sokak ottben.
Elközelített most Zeus lánya, hatalmas Athene,
Mentor képében mind szózat mind pedig arcra:
Kit szemlélve örült és szólított meg Odysseus:
„Mentor, menteni jőj, és jusson eszedbe barátod,
A ki veled jót tettem előbb; és korfelem is vagy!”
Szólott, népzavaró Pallasnak itélve magában.
Másfelül a hőslők fenyegetvén tiltakozának.
S támadt rája Damastorides Agelaos először:
„Mentor, rá ne vegyen csábítékával Odysseus,
Küzdeni a hőslők ellen, s mellette csatázni!
Mert elvégre is ugy hiszem eldűlőnek ezen bajt:
Ha ezeket megölők, az atyát és a fiut, akkor
Rád kerülend a sor meghalni, miérthogy a háznál
Illyeneket forralsz; igenis, te fejeddel adózol!
És miután hódolt érc fegyvereinknek erőtök,
Birtokidat, mellyek házadban s kívüle vannak,
Összevegyítjük Odysseuséival; és Ithakában
Sem fiaid sem lányaidat nem hagyjuk ezentul
Életben, s kedves nődet társalgani vélünk.”
Szólott. Még jobban felgyúla ezekre Athene,
És haragos szóval fakadott ki Odysseus ellen:
„Nincs az előbbeni szellemed, és nem ama deli bajnok
Vagy te, Odysseus, már, ki kilenc esztendeig álltál
Jóatyu, hókebelű Heleneért Troja hadával
Szemben, elöldösvén seregéböl számtalan embert!
A te tanácsiddal Priamosnak városa megdőlt.
Hogyhogy most, miután lakod és javaidba menekszel,
Gyávulsz meg szemközt a hőslők nyalka hadával?
Jersze barátom, jer mellém, hogy lássad ezentul,
S megtudd, Alkimides Mentor mint szokta letenni
Elleneiddel szemközt a hálának adóját!”
Szólt. Hanem elváló diadalt nem adott vala méglen,
Ámde vitézségét s erejét kísérteni vágyott
Mind nagyságos Odysseusnek, mind drága fiának.
Önmaga ellenben felszállván fecske alakban
A fényes palota kormos szelemenje fölé ült.
Társit azonba tüzelte Damastorides Agelaos,
Eurynomos, nemes Amphimedon, Demoptolemos hős,
Büszke Polyktorides Pisandros, meg Polybos: kik
A hőslők közt legderekabbak voltak erőben,
Kik még éltenek és életre halálra tusáztak,
Többit eloltván a kézív és sűrü lövések.
Szólította tehát Agelaos mindezeket fel:
„Oh feleim, kezeit majd csak megfogja ez ember!
Imé, Mentor üres szókkal táplálva elillant,
S ők a ház küszöbén egyedül magaikra maradtak.
Hát egyszerre ne mind lőjön hosszúnyelü dárdát;
Csak hatotok vessen legelőször, hogyha az isten
Őt leteríteni engedné s dicset adna felette!
Mert a többi sebaj, mihelyest leterítve Odysseus!”
Igy szólott. Amazok mindnyájan lőttek esennen
A mint hagyta; de mind hiusitá kékszem Athene:
Mert kinek a roppant uri ház ajtóragaszába
Szállt dárdája, kié a zárt ajtóba furódott
Rézterhelve, kié pedig a falazatba csörömpölt.
A mint elkerülék a hőslők dárdalövését,
Mond felemelve szavát emezekhez bajnok Odysseus:
„Oh feleim, most már rajtunk vagyon, ugy hiszem, a sor,
A daliás hőslők seregére irányzani, a kik
Mult büneikhez még le akarnak aprítani minket!”
Monda. Kilőtték mind szemközt célozva az éles
Dárdákat: Demoptolemost nagyságos Odysseus,
Euryadest deli Telemakhos, Elatost Eumaeos
Kondás, Pisandrost pedig eldöntötte az ökrész;
Kik valamennye hanyatt homlok dölt a padolatra.
A hőslők most már mind a házzugba vonulván,
Ők dárdáikat a holtakra rohanva kiszedték.
Ellőtték azután éles dárdáikat ismét
A hőslők; de nagyát hiusitá kékszem Athene:
Mert kinek a roppant uri ház ajtóragaszába
Szállt kelevéze, kié a zárt ajtóba furódott
Rézterhelve, kié pedig a falazatba csörömpölt.
Amphimedon deli Telemakhost maga érte csupán meg
Kézfejen, ércével véknyan karcolva fel a bőrt;
Ktesippos pedig Eumaeost pajzsán fölül éré
Vállba zsurolva, de átszállván vasa földre lezörrent.
Erre megint bajnok, tervekben gazdag Odysseus
Pártja röpített a hőslőkre hegyesvasu dárdát:
És maga Eurydamast halatá dulvári Odysseus,
Amphimedont fia Telemakhos, Polybost Eumaeos.
Ktesippost pedig a jó ökrész verte keresztül
Mellén, és felemelve szavát dicsekedve beszélett:
„Oh Polythersides, gúnyoknak mestere, többé
Nagy szavakat ne beszélj örömest, de az égi karokra
Hagyjad az illyeneket, kik nálad jobbak ezerszer!
Ezt neked a lábért, mit vendégségül Odysseus
Urnak adál, mikor önházában koldula tőled.”
Szólt a pörge tulokcsordák ökrésze. Azonban
Bajnok Odysseus szemben ütötte Damastoridest le;
Telemakhos meg Euenorides Leokritos ellen
Dobta vasát, és hasközepén átverte az embert;
A ki lehullt s a földet egész homlokkal ütötte.
Ekkoron emberölő aegist emelinte Athena
A szelemen magasán: sziveik leverettek azoknak,
S a házban fel alá riadoztak, mint szilaj ökrök,
Mellyeket ösztönöző bögölyök bolygatnak ama hév
Nyár idején, mikor a fényes nap hosszura terjed.
Ellenben emezek, mint orrók és hegyoromrol
Más madarakra leszállt, körmökkel fegyveres ölyvek;
Mig amazok földröl fellegbe ijednek előttök,
Addig ezek gyilkolva utánok rontanak, és nincs
Semmi erő s menedék; örvend pedig a madarászat
Szemlélője: ugy űzték ők a házban alá fel
A deli hőslőket; kik főbe veretve cudar jajt
Hallattak. Vérben fürdött az egész szobapadlat.
Térdihez esvén itt Leodes Odysseus urnak,
Átkarolá azokat s könyörög vala röpke szavakkal:
„Irgalom és kegyelem, térden könyöröglek, Odysseus!
Én soha sem tettem vagy szóltam az udvari nőkböl
Senkinek illetlent, sőt mást is tiltani szoktam
A deli hőslők közt, ki hasonló dolgokat űzött;
Jaj, de nem adtak helyt feddő szavaimnak, azért im
Rettenetes bosszút vontak fejeikre magoknak!
Én pedig, a látnok társim közt, s büntelen ember,
Hullok el! Ennyire nincs jótétért hála korunkban!”
Vágva komor szemmel mondá neki terves Odysseus:
„Ám ha te házamnál a hőslők látnoka voltál,
Gyakran kelle imádkoznod buzgalmasan e helyt,
Essem el a vágyott hazaúttol örökre s kövessen
Téged az én hölgyem, s legyen otthon gyermekek anyja.
Nincs mód benne azért elvinned szörnyü halálod!”
Imigy szólva kapá izmos jobbjával az ottan
Fekvő kardot, mellyet előbb Agelaos elesvén
Ejtett földre, s közép nyakban vágá vele őtet,
És még szólónak gördült feje a házporba.
Terpiades dalnok menekült a szörnyü haláltol,
Phemios, a hőslők akaratlan lantosa eddig.
Ő keziben harsány lanttal közelébe huzódott
Volt az orajtónak, két részre tünődve magában:
Vagy kiszivárogván palotábol az udvari Zeusnek
Szent oltárához folyamodni, hol annyi ökörcomb
Égett el Laertes öreg meg Odysseus által;
Vagy pedig irgalomért könyörögvén térdihez esni.
Tűnődései közt legcélszerüebbnek itélte,
Laertesfi Odysseusnek hahogy illeti térdét.
Hát sima lantját borkupa és az ezüstszegü trónnak
Közte letévén a háznak földére középen,
Méltóságos Odysseushez futa, s általölelvén
Térdeit esdeklett vala hozzá röpke szavakban:
„Irgalom és kegyelem, térden könyöröglek, Odysseus!
Megbánnád magad is későbben, hogyha megölnél
Dalnokot, éneklőt a mennyei s földi valóknak.
Entudomanyu vagyok, s e minden hangokat isten
Adta belém! Én meg tudnálak zengeni téged
Istenemül; ne siess elvágására nyakamnak!
Telemakhos kedves fiad is megmondja felőlem,
Mert nem akarva hivalkodtam házadba, nem árért
Énekelék az akhiv hőslők lakomáiban; ámde
Ők hajtottanak a többek s derekabbak erővel!”
Szólott. Telemakhos, miután hallotta beszédét,
Egyszeriben megszólítá közelében az atyját:
„Hagyd el, atyám, ezt meg ne sebezd, ő büntelen ember.
Mint hirnök Medon is légyen szabad, a ki lakunkban
Szüntelenül követett gondjával gyermeket engem;
Hogyha Philötios és Eumaeos meg nem ölék még,
Vagy te le nem vágtad kezeid dúlásai közben.”
Szólt. Hallotta Medon hirnök, helyes és okos ember;
Mert leterülve feküdt egy trónnak alatta, födötten
Ujnyuzatú csákóbőrrel, rettegve haláltol.
Ekkor előbúvott szaporán, letevén hamar a bőrt,
És ime Telemakhos daliának térdihez esve
Átkarolá azokat, s könyörög vala szárnyas igékkel:
„Kedvesem, itt vagyok; oh szabadits meg; mondjad atyádnak
Kárt ne tegyen bennem réz fegyvere, a leterített
Hőslő népre haragjában; kik is udvara kincsét
Feldulták cudarul, nem vévén semmibe téged!”
Szólt mosolyogva legott tervekben gazdag Odysseus:
„Légy bizton, mivel ez megmentett és szabadított;
Hogy megtudjad utóbb magad is, másoknak is elmondd,
Mennyire jobb a jó mint a gonosz életü bére.
Csak ki ezen vérengzésből, és üljetek ottkint
Addig az udvarban, te meg itt e népszerü dalnok,
Mig én a mit kell elvégezem a palotában.”
Igy szólott. Ezek a palotából eltakarodván
Kívül az udvari Zeus oltára elébe ülének,
Mindenüvé nézvén, megöléstöl tartva szünetlen.
Erre körülnézett házában Odysseus, él-e
Még valamellyes akhiv, eddig kikerülve halálát.
És ime mindazokat seregestül vérbe porokba
Látta terülve; miként halakat, miket égszinü tenger
Nedveiböl likacsos hálóval partra vetettek
Volt ki halászaik, és mindnyájan tengeri vízért
Tátongván az aszú homokon szétszórva feküsznek,
De az aláragyogó nap eloltja belőlök az éltet:
Igy szóródtanak a hőslők egymásra halomban.
Szólítá most Telemakhost egyszerre Odysseus:
„Telemakhos, nosza híjad elém Euryklea dajkát,
Hadd mondok neki egy ollyan szót, melly szivemen van.”
Szólott. Telemakhos fogadá kegyes atyja parancsát,
S megdöngetve az ajtót mond Euryklea nőhöz:
„Hallod öreg némber, jövel íziben, a ki az udvar
Szolgálói felett őrködni, virasztani szoktál;
Jersze, atyám kíván; valamit fog közleni véled.”
Mondá. Szárnytalanok maradának az asszony igéi;
S a népes terem ajtóját kinyitotta legottan,
És ment, Telemakhos szentséges egyéne vezetvén.
Ime Odysseust a holtak közepette találta
Vérrel fertővel mocskoltan, mint egy oroszlánt,
Melly tulokételröl jön elé a barmos alombol;
El van egész mellén és arcán kétfelül ázva
Undok aludt vérrel; borzasztó nézni szemébe:
Igy vala mind kezeit mind lábait undok Odysseus.
Annyi halottat s vért látván Euryklea, mármár
Égre sikoltandott a ténynek nagyszerüségén;
Ámde Odysseus eltiltá, noha gerjedezett volt,
És szólitván meg mondá neki szárnyas igékkel:
„Szívben örülj, anyjok; tartsad belül és ne sikolts fel,
Mert megölött emberfi felett örvendeni nem szent.
Isteni gondviselés meg az önbűn verte meg őket.
Mert miután nem tiszteltek napalatti halandót,
Sem jót sem gonoszat, ki talán hozzájok akadna,
Ezzel szörnyü csapást vontak fejeikre magoknak.
Már te az asszonyokat számláld el sorral a háznál,
Kik vétektelenek, kik hajtnak semmibe minket.”
Mondá nékie hiv Euryklea dajka ezekre:
„Gyermekem, én mindent igazán megvallok előtted.
Ötven szolgáló némber vagyon összeleg a te
Udvarodon, kiket én oktattam házi dologra,
Gyapjat gyártani és igazán szolgálni örökké.
Csúfságokra tizenketten vetemültek ezekböl,
Kik sem Penelopét nem nézték, sem pedig engem.
Telemakhos megnőtt ugyan immár, ámde az udvar
Női felett nem adott még néki az anyja hatalmat.
De várj, hadd megyek a pompás felházba, hireddel
A feleségedhez, kit egy isten elaltata ottfent.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Hadd alugyék az még; hanem a ház nőit elejbém
Jőni parancsold, kik rendetlen dolgokat üztek.”
Imigy szólta után az öreg némber nyomon elment,
Hirt teve a nőknek, s hamar összeseregleni készté.
Addig Odysseus Telemakhost, kondást meg az ökrészt
Szólítván, mondá hozzájok röpke szavakkal:
„Hordjátok ki a holtakat és hajtsátok a nőket;
Annak utána pedig mossátok az asztalokat meg
Gyér szívacsokkal, s a trónok szépségit egyenként.
Ha pedig a palotát elrendeztétek egészen,
A szolgálókat kivezetvén a palotábol,
Közte az élésbolt és pompás udvari falnak
Öldössétek meg köszörült fegyverrel, egész mig
Mindegyik éltét elfogyatátok s ők Aphroditét
Elfeledik, mit ama hőslőkkel titkon üzének.”
Szólott. A szobanők seregestűl összejövének,
Sirván sírva, sürű könnyeknek záporit öntve.
A holtak tetemit takarították ki először,
S a körözött udvar külső tornáciba rakták,
Egymáshoz támaszkodván: sürgetve parancsolt
Köztök Odysseus, és hajtotta erővel is őket.
Annak utána pedig tisztává mostanak asztalt
Gyér szivacsokkal, s a trónok szépségit egyenként.
Telemakhos majd és a kondás és jeles ökrész
Seprűvel kisikárolták a mennyezetes ház
Padlatait; mit az asszonyi nép felszedve kihordott.
Végre hogy a palotában mindent rendbe hozának,
Itt kivezetvén a szolgáló némbereket bolt
És derekas várfal közt álló térre csoportban,
Egy szurdokba tolák, honnan lehetetlene szökni.
Telemakhos felemelve szavát szólt módosan immár:
„Nem fogom én ezeket végezni ki tiszta halállal
Semmi esetre az életböl, kik csúfra tevének
Engem anyámmal együtt, és a hőslőkkel aludtak!”
Igy szólván magas oszlopnak derekához akasztá
Hosszu hajókötelét; körülölté ekkor a bolton,
Jól felemelve, mikép a földre ki lába se érjen.
Mint szállékony sárga rigók vagy gyáva galambok,
Hogyha bokorban lappangó hurkokba kerülnek,
Ottan akadnak fel s szomorú fészekre találnak:
Úgy állt sorban ezek feje, mindnyájok nyaka tőrbe
Fojtódván, miszerint borzasztó lenne halálok.
Lábaik egy kissé rángottak méglen alattok.
Erre Melantheust hozták már a pitvaron által.
Irgalmatlanul elmetszették a fülit, orrát;
És kiszakitva ebek számára veték ki heréjét;
Bosszusan elvágták kezeit meg lábait érccel.
Megmosván azután kezeit kiki s lábait elsőbb,
Bésietének Odysseushez; s befejezve lön a baj.
Szólítá fel azonban az úr Euryklea dajkát:
„Hozz nekem, anyjok, hozz bajgyógyszer ként s tüzet immár,
A teremet hadd füstölöm át; és Penelopének
Mondd, hogy jőjön alá maga és körhölgyei véle;
És rendelj minden szolgálót gyorsan elejbém.”
Mondá nékie hiv Euryklea dajka viszontag:
„Ugy van, gyermekem, ezt helyesen mondottad; azonban
Várj, hadd hozzak előbb köntöst számodra s palástot.
Illyen rongyokkal ne is állj burkolva hatalmas
Válladat a háznál; mert hisz nem volna becsűlet!”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Tűz legyen énnekem a fényes palotában először.”
Szólott. Nem lehetett Euryklea szófogadatlan;
Ként hoza néki s tüzet: melylyel nagyságos Odysseus
A pitvart s palotát általfüstölte tudósan.
Ment ezalatt az öreg nő jó ura termein által,
Hírt teve a szolgálóknak, s lesietni noszítá.
A kik alájővén kezeikben fáklyavilággal,
Mind körüláradták s üdvözlék bajnok Odysseust,
És főben vállban csókdosva, kezébe tapadva
Hálásan fogadák. Kiben itt édes siralomvágy
Kelt vala és zokogás; mert jegyzett mindenikére.

Nincsenek megjegyzések: