2016. április 30., szombat

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) huszonharmadik ének

Penelope férjét elvégre megismeri tisztán.

Éltes anyó ezalatt nagyon örvendezve lihelt fel
Hirrel az asszonyhoz, hogy kedves jó ura megjött.
Térdei reszkettek, bicegett két lába alatta.
Fője felett állván meg imigy mondotta le hozzá:
„Kelj fel Penelope, én gyöngyöm, hogy szemeiddel
Lássad végre, mit olly szakadatlan vágygyal ohajtasz;
Itthon Odysseus, és noha későn, végtire megjött!
A deli hőslőket megölé, kik háza körében
Dultak, emésztették javait, törtek fia ellen.”
Szólt neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Kedves dajka, megőrítettek az istenek! A kik
Dőrévé nyomorithatnak bármillyen eszélyest,
És botor emberböl józant alakítani bölcsek;
Ők eszevesztettek, ki maiglan helyre beszéltél.
Mért gúnyolsz engem szomorú fájdalmakon égőt
Félre beszédiddel, s kellett felverned az édes
Álombol, melly pilláit szemeimnek igázá?
Mert illy jól soha még nem aludtam, m’óta Odysseus
Elment a gonosz (és ki se mondhatom) Ilion ellen.
Térj be azért innen s távozzál vissza körödbe:
Mert ha ezen szóval körnémbereimböl akárki
Más közelítene és verné el tőlem az álmot,
Én csakugyan szigorún utasitnám vissza előlem
Őt a házba; neked vénséged ezernyi szerencséd.”
Szólott nékie hiv Euryklea dajka viszontag:
„Nem gúnyollak, oh kedves gyermek, de bizonyomra
Itthon Odysseus, és a mint mondottam, elévan;
A bizonyos jövevény, kit mind bántottanak ottlent!
Telemakhos haza érkezetét jól tudta, de édes
Atyja tanácsából okosan titkolta szivében,
Mignem ama túlbüszke fajon végtére boszút állt.”
Szólt. Megörült a hölgy, s leteremvén a nyoszolyárol
Átkarolá öregét, és könycsepet ejte szeméböl;
És felemelve szavát mondá neki szárnyas igékkel:
„Nos szeretett dajkám, légy hát őszinte irántam;
Ha igazán itthon s a mint mondottad elé ő,
Hogy vethette kezét a szemtelen ifju seregre,
Egymaga a nálunk veszteglő annyi sokakra?”
Szólt neki erre megint Euryklea dajka viszontag:
„Nem láttam, nem hallottam, csakhogy megölöttek
Jaj szavait sejtém; mert bent a gondosan épült
Házban ülénk zavarodva, be lévén csukva az ajtó:
Mignem Telemakhos kedves fiad a palotábol
Értem jött, ura atyjátol küldetve utánam.
A megölötteknek közepette találtam Odysseust
Állva, kik a roppant háznak földére teritve
Egymáson nyujtóztak! Örültél volna, ha láttad
A vér s fertővel festettet, mint egy oroszlánt!
Mostan ezek már mind kivül a pitvarba helyezvék
Egy csapaton; férjed meg a házat füstöli kénnel,
Nagy tüzet élesztvén, és engem külde utánad.
Jersze azért le velem, hogy mindkettőtök örömnek
Adja szivét, miután annyit szenvedtetek eddig.
Már egyszer sikerült hosszú kívánatod: élve
Jött haza ő, fényes házában lelt vala téged,
És a drága fiát; aztán kik bántani merték
Őt a hőslőkböl, meg, oh megbosszulta dicsően!”
Szólt neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Kedves dajka, ne add magadat zabolátlan örömnek!
Tudhatod, a háznál mindenki örülve fogadná
Őt, de kivált én és fiam, a kit nékie szűlék:
Ámde valótlanság a mit te beszélesz előttem!
A hőslőket, igen, valamelly szent isten ölé meg,
Nem szenvedve kedélybántó csúfságikat immár.
Mert miután nem tiszteltek napalatti halandót,
Sem jót sem gonoszat, ki talán hozzájok akadna,
Igy búját látták büneiknek. Jaj de Odysseus
Elvesztette megutját, és oda ő is örökre!”
Szólt neki erre megint Euryklea dajka viszontag:
„Ejh lányom, fogaid rekeszéböl milly ige röppent!
Férjedet, a kandalló mellett veszteg ülőt, ezt
Mondod, hogy nem jő haza? Melly hihetetlen eszed van!
Várj hát, egy bizonyos jelről is szólhatok, a seb
Régi helyéröl, mit vadkonda fehér foga ejtett
Rajta: mosás közben fedezém fel, s hírül akartam
Adni neked, hanem ő gyorsan betapasztva kezével
Ajkaimat, nem hagyta; mivel jól tudja, hogyan kell.
Jersze ugyan; s ime én magamat kezeidbe ajánlom,
Hogy, ha csak ámitlak, nyomon irgalmatlanul ölj meg.”
Mond neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Kedves dajka, nehéz neked általlátnod az áldott
Istenségek örök végzésit, bármi okos vagy;
De menjünk le fiamhoz igy is, hadd látom elejtve
A hőslők seregét, és hogy ki tehette le őket.”
Imigy szólva lement tereméből, aggodalommal
Telve, ha távolrol kérdezze-e kedves urát ki,
Vagy csókdossa fejét s kezeit megfogva közelröl.
Ő, miután a kő küszöbön túlhágva belépett,
Bajnok Odysseusnek szemközt települt le az égő
Tűz fényén, a túlfalnál. Ura egy magas oszlop
Mellett ült lesütött szemmel, várván, ha szerelmes
Hitvese nem szólítja-e megpillantva személyét.
De az hallgatag ült; zsibbadság fogta szivét el.
Néha merőn nézvén képébe arányoza hozzá;
Néha nem ismere rá a foltos testi ruhátol.
S Telemakhos felemelve szavát fakadott ki s beszélett:
„Szűlém, kínos anyám, hajthatlan szellemü, mért igy
Elhuzakodnod atyámtól, és nem kérdezed inkább
Mellé ülve ki őt, s kezdesz szót váltani véle?
Más feleség csakugyan nem volna türelmes urátol
Igy szétlenni, ki tenger bún és bánaton által
Húsz bajos évek után szűlőföldére vetődött.
Oh de az a te szived sziklább a sziklaköveknél!”
Szólt neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Oh fiam, a szivemet zsibbadság fogta el ottben!
Sem nem kérdhetem én, sem szóba nem állhatok ezzel,
Sem nem nézhetek arca közé. Ha azonba valóban
Hitvesem, és igazán itthon van Odysseus, ugy mi
Egymást bővebben fogjuk kitanulni: miérthogy
Olly jeleink vannak, mit nem tud senki kivűlünk.”
Igy szólott. Nevetett nagyságos bajnok Odysseus,
S monda legott deli Telemakhosnak röpke szavakkal:
„Telemakhos, hagyjad szűlédet, hadd vegyen engem
Kisértetbe; talán jobban kitanulhat idővel.
Most, mert ronda vagyok s ezen aljas testi ruhában,
E végett vet meg s nem bir ismerni el annak.
Ám mi tanácskozzunk, hogy ügyünkben jóra mehessünk.
Mert ki csak egy férfit halatott is nemzete közt meg,
A kinek épen nem számos pártvédei vannak,
Fut, tova hagyva rokonságát és ősei földét:
Mi pedig a haza legszínét törlöttük el, első
Ifjait a szellős Ithakának; ezekre figyelmezz!”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Lásd ezeket magad, édes atyám; igen, a te tanácsod
Páratlannak mondatik a földön, nem is állja
E részben veled a versenyt ki, de semmi halandó.
Mi szorgalmatosan követendünk, s a mi erőnktöl
Telhetik, ugy hiszem én, nem lesz kifogásod az ellen.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Halljad azért, hogy gondolom én legcélszerüebbnek.
Mosdjatok elsőben, s öltözzetek által; az udvar
Némberivel szintén váltassatok izletes öltönyt:
Isteni énekesünk a harsány lanton azonban
Játszi zenéjével vigságos táncokat indít;
Hogy nászt gondoljon ki zenéjét hallja kivülröl,
Ugy az utas valamint a környékünkbeli szomszéd.
Nehogy előbb fusson hire a városban az ifjú
Hőslők vesztének kezeinktöl, mint kimehettünk
Sok fával gazdag külső telekünkre; hol aztán
Meglátjuk, mit adand osztályul az isteni felség.”
Igy szólott. Fogadák azok és ráálltak örömmel.
Elsőben kiki megmosdott, és uj mezet öltött;
Átöltöztenek a nők is; majd isteni dalnok
Lantjához nyulván, jeles ösztönt kelte közöttök
Kellemes énekhez meg az ékes nemzeti tánchoz.
Most az egész nagy ház rengett környöskörül immár
Lábdobogásaitól az enyelgő férfiu s nőknek.
Mit sejdítve beszélt egy némelly ember az utcán:
„Hah, csakugyan férjhez ment a sok kérte királyné!
Lelketlen, nem akart a háznál várni, mig egyszer,
Ifju menyecskének választott kedvese megjött!”
Igy szólott némelly utazó, nem tudva, mi történt.
Most már Eurynome sáfárné bajnok Odysseust
Megfürdette saját házánál s kente olajjal,
És gyönyörű köntöst ada rá és drága palástot.
Pallas Athene pedig bájt hintvén rája nagyobbá
Tette s derékebbé még szemre, s jaccinttal egyenlő
Kondor fürtöt ereszte halántékára fejéröl.
Mint ha ezüst szobrot futtat meg aranynyal az ötvös
Férfiu, kit vagy Hephaestos vagy Pallas Athene
Oktata művészetre, s remek munkákat erényez:
Ugy hintette kecsét ennek vállára, fejére.
És a medencéből istenszerü férfi kilépvén,
Honnan előbb felkelt ismét trónjára leült volt
Hölgyével szemközt, és szólította meg eztet:
„Ármányos, konokabb szivet adtak néked olympos
Istenségei sokkal, mint más női kebelnek!
Más feleség csakugyan nem volna türelmes urátol
Igy szétlenni, ki tenger bún és bánaton által
Húsz bajos évek után szűlőföldére vetődött.
Rajta tehát, dajkám, vess ágyat, hadd fekügyem le
Enmagam is; hiszen ennek acél érzékei vannak!”
Szólt neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Ármányos, nem igen kapok én valamin, le se nézek
Semmit, avagy bámúlok; előttem képe azonban,
Ki s mi valál mikor elmentél Trojára hajódon.
Rajta tehát, Euryklea, vess neki kellemes ágyat,
Kívül az éjpalotán, mellyet maga rendeze hajdan:
Itt tegyetek nyoszolyát és vessetek ágymezet ennek,
Bőröket és kacagányt, meg csínos lazsnokot adván.”
Igy szólott kisértve urát. Mire bajnok Odysseus
Elbúsulva legott fordult széplelkü nejéhez:
„Oh asszony, mi kedélylázítók a te beszédid!
Hát ki szerezte az én nyoszolyámat máshova? Sokba
Telnék bármi ügyesnek is az, ha csak isteni felség
Jővén könnyeden át nem tette, hová neki tetszett:
Élő ember ugyan, bár ifjú lenne, helyéböl
Nem mozdithatná tova egyhamar; olly nagy az ágygyal
Mesterkélt jel, mit magam állíték vala, nem más.
Egy terepély, élő, virulékony olajfa magaslott
A várudvarban, vastag mint termetes oszlop:
E körül építém éjtermemet, és befejeztem
Sűrü kövekből és mennyeztem csínosan ottfent;
Végre derék ajtót idomitva reája bezártam.
Elvágám azután tetejében az árnyas olajfát;
Tőkéjét gyökerétöl fel meghántva kigyallám
Jól és helyre, szabályhoz mérvén, hogy csinos ágyláb
Lenne; kifurdaltam mindent sorjába furúval.
Innen kezdve csináltam az ágyat, mig befejeztem,
Feldíszitve aranynyal, ezüst, elefánttetemekkel;
S bíborral ragyogó szíjat húztam vala által.
Imigy fejtem meg neked a jelt. Nem tudom, asszony,
Ott van-e még nyoszolyánk, avagy immár máshova tette
Azt egy férfi, kivagdalván az olajfai tuskót.”
Szólt. A nőnek most elhaltak térdei s szíve
A jeleken, miket olly igazán megfejte Odysseus.
Hát könyhullatván egyenest futa, és körülölté
Férje nyakán kezeit, s mond csókokat osztva fejére:
„Oh ne neheztelj rám, ne, Odysseus; a ki különben
Meghaladád nemedet, de az isten megszomorított;
A ki sokallta hogy egymásnak közelében időzve
Vigadnók el az ifjút és érnők el az agg kort!
Csak ne vegyed tőlem rosz néven, meg se is ítélj,
Hogy mihelyest szemléltelek igy nem örülhete lelkem.
Mindig ijesztettek tudnillik némi nehezkes
Gondolatok, netalán valamelly külföldi kalandor
Érkezvén megcsaljon; mert ármányos az ember!
Ám argiv Helene, ki Zeüstöl láta világot,
Sem vegyülendett vándorral szerelembe vagy ágyba,
Tudva, miképen utóbb is visszaviendik erővel
Őt az akhiv tábor fürtös daliái honába:
Igy pedig elvetemíté őt csufságra az isten,
Dolgának szomorú végét egyelőre magában
Fel nem számítót; mi keservesen árta nekünk is.
Most, miután nyoszolyánk titkának pontosan adtad
Megfejtését, mellyet ugyan nem láta halandó
Kivüled és kivülem, s az egy Aktoris, a kit atyámék
Körnőűl adtak velem országodba jövővel,
A ki remek benyilónk ajtóját őrzeni szokta:
Meggyőzted szivemet, bármilly konok is vala eddig!”
Szólt; s még több siralomvágyat keltett fel urában.
Ott zokogott, tartván édes kedves feleségét.
Milly örömökre tünik fel uszóknak tengeren a föld,
Kiknek szélvihar és hullám közepette Poseidon
Széthasogatta sebes futtában evicke hajóját;
Csak kevesen verekedhettek lakföldre az égszin
Tengerröl, sok tajtékkal raggatva tetemben;
És örömest lépnek vészből a parti homokra:
Olly örömest látá férjét közelében az asszony.
Gyönge fehér karait le nem oldozhatta nyakárol.
S a rózsás hajnal mindkettőt sírva találta
Volna, ha most egyebet nem gondol kékszem Athene:
A hosszú éjet mesgyéjén fogta, s letartá
Okeanosban aranytrónú Hajnalt, nem eresztvén
Fogni serény lovait, fénylőket az emberi nemnek,
Lampost és Phaethont, a Hajnal nyarga hozóit.
Szólította meg itt feleségét terves Odysseus:
„Asszonyom, eddigelé nincs ám még vége szakadva
Mindennek, de tömerdek baj van hátra tovább is,
Végtelen és terhes, mit szinte leküzdenem illik:
Mert imigy jósolt énnékem Tiresias bölcs
Lelke, midőn egy nap Hades birodalmiba szálltam,
Mind magamat mind társaimat honnunkba keresve.
De jere menjünk már, feleségem, az ágyba; hogy édes
Álmot is élvezzünk, csendes nyugalomra feküdvén.”
Szólt neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Ágyad készen vár, és akkor fekhetel abba
Majd le, ha tetszeni fog; csakhogy meghoztak az ég jó
Isteni mennyezetes házadba s az ősi hazába!
De mivel érintéd s ajkadra vezette az isten,
Hadd tudom azt a bajt. Gondolnám, róla utóbb is
Értesülök, de azért nem rosszabb hallani rögtön.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Jámbor, mért neked olly nagy esennen hajtanod arra
Engem? Azonban elésorolom s nem rejtem előtted,
Bárha szived nem igen fog örülni szavamra, miérthogy
Én sem örűlök. Mert sok nemzet városin által
Készte utaznom utóbb, evezőt forgatva kezemben;
Mig oda érkezném hol tengert senki nem ismer,
Sóvegyes ételeket nem evő külföldi lakókhoz;
Kik biborarcu hajókrol nem hallottanak, és nem
Hosszas evedzőkröl, szárnyárol az uszka hajónak.
A bizonyos kitüzött jelt sem rejtendem előtted.
Majd mikor ott velem egy másik gyalog ütközik össze,
Azt mondó, hogy polyvalapát van vállamon; akkor
Földbe hagyá szúrnom hevenyében az ékes evedzőt,
És kékfürtü Poseidonnak szent áldozatául
Egy kost és tulkot s emehágó kant felajánlván,
Visszautazni szülőföldemre; s megadni az illő
Százados áldozatot minden mennyekben örökké
Élő istennek. S most immár szende halál jő
Rám a szőke halas tengerröl, melly elenyésztend
Kellemesen vénet, körülöttem boldogul élvén
A nemzet. Mindezt igy megjósolta előre.”
Szólt neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Ám ha öregséggel jobbal szeretend meg az isten,
Ugy bizhatni, mikép bajaidbol végre menekszel.”
Mig ezek itt egymást ekképen váltogaták fel,
Eurynome ezalatt s a dajka puhácska ruhábol
Ágyat készített tündöklő fáklyavilágnál.
Megvetvén hamar a duzzadt és kellemes ágyat,
Itt az öreg némber haladéktalan elmene vissza:
Eurynome szobahölgy ellenben aludni menőket
Módosan elvezeté, jobbjában fáklyavilággal.
A mint bévezeté, eltágult; s ők nagy örömmel
Tértek hajdani ágyoknak törvényire vissza.
Telemakhos pedig és a kondás és jeles ökrész
Elhagyták magok, elhagyaták a nőkkel a táncot;
És lefeküdtek az árnyékos várbéli szobákban.
Már azok a szerelem gyönyörűségének utána
Szóba ereszkedvén, egymásnak elébe sorolták:
Némberek istennője ugyan mit szenvede, folyvást
Látván a háznál a hőslők nyalka csoportját;
Mennyi tömerdek ihot, tulkot vágtak le utána
Jártok alatt, hány hordó bornak végire jártak:
Istenféle Odysseus meg, mint zaklata némelly
Embereket, mit nem kellett szenvednie néki
Másoktol. Gyönyörűséggel hallá neje; nem szállt,
Mignem egészen béfejezé, pilláira szender.
Kezdte, hogyan vön erőt kikon ország népein, és ment
Innen lotophagok termékeny földire, hogy bánt
A kyklops vele és hogyan állott társaiért ő
Bosszút rajta, kiket nagyon irgalmatlanul ett meg:
Hogy ment Aeolos országába, ki jól fogadá és
Küldte, de nem vala még szűlőföldére mehetni
Sorsa, mivel felkapván őt a szélvihar ismét
Visszacsapá a szőke halas tengerre veszéklőt:
Hogy járt Telepylos Laestrygoniában, ahol mind
Sarvas társai mind valamennyi evicke hajója
Tönkre jutott, egyedül szabadulhatván meg Odysseus.
Elsorolá a Kirke cselét s bűbájait aztán;
S hogy szállott Aides szirmos birodalmiba, jóslást
Kérdeni lelkétől a thebei Tiresiasnak,
Sokrévészü hajón, és látta barátait ottan
Jó anyjával együtt, ki egyénét szülte s nevelte.
Hogy hallgatta meg a Sirenek bájtele hangját,
Jött a kúdorgó szirtekhez, szörnyü Kharybdis
És fene Skyllához, hol nem járt senki bajatlan:
Tulkait a Napnak bajtársi miképen ölék le,
Mint sujtotta tüzes mennykővel barna hajóját
Fergeteges Zeüs, és vesztek bajtársai lábig
Mind oda, ő egyedül menekedhetvén ki ezúttal.
Hogy lett Ogygia szigetére kivetve Kalypso
Nymphahoz, a ki letartá őt férjének ohajtván,
Boltozatos barlangjában táplálva s igérve,
Hogy halhatlanná teszi, el sem vénül örökké,
Ámde az ő kebelét soha sem bájolta szerelme.
Hogy juta phaeak nemzethez küzdelmesen, a kik
Olly szivesen fogadák s tisztelték mint egy ur istent,
És haza küldötték szűlőföldére hajóban,
Sok rezet és aranyat, sok drága ruhákat ajánlva.
Ezt az igét mondá legutóbb, s megszökte az édes
Testoldó álom, szétüzvén lelke agályát.
Mást gondolt azután istennő kékszem Athene:
Elteltnek vélvén ugyanis szívében Odysseust
Mind neje ágyával mind álmai szent gyönyörével,
Felkelté az aranytrón Hajnalt okeanosbol
Mennyre, az élőknek fényt hozni. Odysseus úr is
Felkele a puha ágyból, és mondotta nejéhez:
„Asszonyom, eddigelé jóllaktunk soknemü bajjal
Mindketten, te ugyan helyben keserűen epedve
Jöttöm után, én meg Zeüs és más istenek által
Kedves földétöl nagyon elszóratva hazámnak.
Most, miután ismét gyönyörű nyoszolyánkra jöhettünk,
Megmaradott javainkra viselj jól gondot; azonban
A deli hőslőktöl megölött baromért ugyanannyi
Mást zsákmányolok, és részint adakozva nyerendek
Én az Akhivoktol, mig mind megtelnek az ólak.
Már magam a fákkal díszelgő telkre vonúlok,
Édes atyámat látni, kit olly sok fájdalom aggaszt;
Néked meg, noha jól gondolkodol, azt hagyom, asszony:
Mindjárt híre futand országunk szerte keletkor
A deli hőslőknek, kiket a palotában elejték;
Hát körnémbereiddel együtt bevonulva szobádban
Ülj, nem nézvén senkire és állván vele szóba.”
Szólta után szép fegyvereit vállára keríté;
Felkelté deli Telemakhost, kondást meg az ökrészt,
S vélek is egyszeriben hadi fegyvert öltete sorra.
Nem vonakodtak azok, de felékeskedtenek érccel.
Erre kaput nyitván kisiettek, előre Odysseus.
Fény vala már a földszínen; de Athene homályos
Éjjel fedve hamar kivivé a városon őket.
Megjegyzés küldése