2016. április 7., csütörtök

Irigy művészek

  A cikk alapja egy fészbuk-bejegyzés. Kíváncsi voltam, hogy mi a 'közvélemény' a témával kapcsolatban. Persze ez nem egy reprezentatív felmérés, csak amolyan körbe-érdeklődés. A végeredmény meglepő? Igen is, meg nem is.
   De miről is van szó? Találtam néhány képet, ami ókori/középkori szobrokat ábrázol, de mai ruhákban. Ettől az eredeti művészeti tartalmak vitathatatlanul megváltoznak. Ezt a változást kerestem, hogy kinek mit jelent. Lehet-e az ókori szobrokat modern kontextusban ábrázolni? Van-e egyáltalán értelme egy letűnt világot a mai korra ráhúzni? Nem lesz-e torz a modern értelmezés? És még ezer kérdés. Kurta válaszokat kaptam, de talán pont ezek a kényszeredett rövidségek árultak el a legtöbbet a közízlésről. Illetve köz-ízléstelenségről.
   Egy művész akkor művész, ha homlokon csókolták a Múzsák, ha megvan benne az isteni ihlet, ha képes több lenni, mint az emberek tömege. Akkor viszont művész, akkor is, ha nem Nobel-díjas író, hanem a konyhájában sütöget. Persze ezt rajtam kívül nagyon kevesen gondolják így, mert aki végigizzadt egy négy éves irodalmi egyetemi képzést, az foggal-körömmel ragaszkodik a saját vélt művészetéhez, mondván, az neki jár, mert megdolgozott érte. Pedig a dolgok nagyon nem így működnek, a művészet egyfelől adomány, amiért nem lehet megdolgozni, nem egy első díj, amit azért kapsz, mert keményen dolgoztál. A művészet isten ajándéka/büntetése keveseknek, akik HA dolgoznak érte, a tehetségük isteni magaslatokba emeli a művészetüket. De nem fordítva.
   Szóval a művészek - akik nagyon kevesen vannak - arról ismerhetők fel, hogy utolérhetetlenek, felülmúlhatatlanok, másolhatatlanok. Egyáltalán azt is ostobaságnak tartom, hogy bárkit felül/alul kell múlni. Ez egy rossz megközelítés, mindenkinek a saját útjával kell(ene) foglalkoznia, és nem másokat meg magát méregetnie. Mert annak semmi értelme. Visszakanyarodva a másolhatatlan művészekre, az ókori szobrászat sajátja, hogy másolhatatlan. Van benne valami, ami megfoghatatlan, ami leírhatalan, de egyedi. Nem kell hozzá nagy művészettörténeti előképzettség, hogy az ember felismerje az ókori szobrokat. De egy tudós sem tudja megmondani, hogy miért van ez, hogy összetéveszthetetlenek! Ez van, és kész. Bennük van az isteni, ami messze túlmutat az emberin. Ez a művészet maga, amikor egy kőből/festékből/fából/bárki számára elérhető anyagból valami olyat hoz ki, ami túlmutat az emberi lét határain, az istenit lebbenti meg a halandók számára. És ez a maga csodájában megismételhetetlen. 
   Mi, átlagos hétköznapi halandók, a művészek által kapunk némi betekintést az egzisztenciális valóságon túli világba; a spiritualitásba, a szakralitásba, az istenibe. A művészet beavatás egy magasabb létformába, a megértés, a felismerés egy fokozata. Ám egyben korlát is, határ is, a megismerés határa, ami arra figyelmeztet, hogy 'ember, itt a vonal, melyet nem léphetsz át, itt a te értelmed vége, innen ne menj tovább'. Hogy miért határ, miért korlát? Mert a művészeten túl az őrület van, mainas. Amit halandó nem képes elviselni. Persze érthető, ha valaki az istenit keresi és hajlandó is beleőrülni, de kevesek képesek eddig a pontig követni a rejtőzködő isteneket. Általában elég a tudat, hogy van valami a sövényen túl.
   A művészeket figyelni, megérteni és megérezni a munkásságukat, látni, ami kijön belőlük, egy csoda. Egy különleges kapcsolat emberek között, egy kapocs az emberiséggel, hogy időtől és világoktól függetlenül mind egyek vagyunk, ugyanazt álmodjuk, mert ugyanaz az isten álmodott meg minket egyetlen nagy közös álomban. Persze vannak, akik szeretnének maguk is művészek lenni, noha nem adatott meg nekik a képesség ajándéka/átka. Néha egyszerűen magukra aggatnak egy címkét, miszerint ők művészek - ezzel még nincs is nagy baj, hisz mind bolondok vagyunk, mi emberek, mindenki a saját színházát játssza. De vannak, akik irigyek. Ez agy nagyon rossz emberi tulajdonság, sok bánatot okoz annak, aki ebben szenved. Ezek az irigy emberek saját tehetség híján a tehetségeseket próbálják meg sárba tiporni. Lerángatni az angyalokat a maguk aljas kis mocsarába. Mert ha a másik is kisebbnek látszik, akkor én se vagyok olyan kicsi elven. Ne legyen senki tündöklő, ne legyenek halhatatlan alkotások, csakis az ő kicsinyességük. Ezek általában erőszakkal tukmálják a szemetüket az emberiségre.
   Mai korunk különösen kedvez az ilyen szemétgyárosoknak. Ma már művésznek címkézik azokat, akik egy letépett vécécsészét kiraknak, vagy lehánynak egy vásznak. Modern művészetnek nevezik azt a médiaszemetet, ami a fogyasztói társadalom mellékterméke, hulladéka, mérge. Mert ez méreg, mert aki képes megkülönböztetni az ocsút a búzából, az nem lesz fogyasztó ebben a kapitalista fogyasztói mókuskerékben. Jó fogyasztókat pedig úgy lehet nevelni, hogy elvesszük tőlük a szépet, az értékeset, és olcsó bóvlival, szeméttel tömjük tele az elméjüket. Ez egész jól működik, a rendszerváltozott Magyarországon kevesebb, mint húsz év alatt kitermelődött egy médiaszemét-fogyasztó társadalom. Sajnos, nem a 'fiatalok' azok, akiket széles tömegben bedarált a kultúrmoslék, hanem az idősebbek is, de ez másik téma. Next time. 
   A modern felfogás szerint az a művész, aki átlépi a korlátokat. És rendre az összes önjelölt kontár, aki elvégzett ilyen-olyan tanfolyamot, magát művésznek kiáltja ki és gyártja a szemetet, az értéktelent, a rosszat. Mert mindegyik úgy érzi, neki tabukat kell döntögetnie. Oké, a tabuk ledönthetőek, minden szabályt és szépséget egyetlen mozdulattal el lehet törölni, semmi sem az, aminek látszik. Ezt már megtanultuk a mai világfelfogásból. De mi van, ha nincsenek korlátok? Mi van, ha nincsenek tabuk? Nincsenek azok a láthatatlan kapaszkodók, amihez tarthatjuk magunkat. Nincsenek hűs mérföldkövek, amihez a megfáradt vándor a forró homlokát hozzányomhatná. Nincsen semmi, csak ez az istentől elrugaszkodott médiazabáló világ, ami nyilvánvalóan magát fogja felfalni. Egy éhes dögevő.
  Az ókori szobrokra mai ruhákat adtak. Miért kell felöltöztetni azt, aki meztelen? Mert a meztelenségük még mindig egyfajta büszkeség és erény ebben az erkölcstelen világban, ahol már szinte az a ciki, ha valaki fel van öltözve? Mert szép a testük? Van bennük valami, ami több egy meztelen emberi testnél. Van bennük isteni. És aki ezt a baromságot kitalálta, hogy ruhákba  csomagolva alázza meg az isteneket, az sem más, mint egy művészetet utánozni akaró kontár. Aki képtelen elviselni a szobrokból feléje áradó fenségességet. Akinek bajszot kell rajzolni a Mona Lisára, akinek ábrázolnia kell az ábrázolhatatlant. Egy lélek nélküli emberi hulladék. És az is, aki tapsol neki.
   Művészet az, ha hamisan játsszák Bachot? Művészet más festményét 'átfesteni', kiparodizálni? Nem, ez nem humor. Ez irigység. Aljas féltékenység. A humor onnan fakad, hogy meg tudja mutatni az eredeti mű értékét, közel tudja hozni, és képes a fenségessége nélkül befogadhatóvá tenni azok számára, akik nem tudják a túl nagy falatot lenyelni. Művészet a photoshop? Egy művész kezében igen. Egy kontár kezében fegyver. De egy művész kezében egy marék kavics is átváltozik. Mert ez az isteni. Az alkotás. És nem a rombolás.
  Möszijő Hebdo is feszegette a határait. Nekünk, Európaiaknak mindent szabad. Annyira liberálisok vagyunk, hogy nem kell tekintettel lennünk senkire, csakis magunkkal kell foglalkoznunk. És itt jön a kérdés, hogy a te szabadságod határa, ami nem sért másokat? Mert igenis, nem az a szabadság, hogy bárkit megbánthatunk. A szabadság felelősség, amit ideje lenne végre felfogni, megérteni. Aztán meg fél Európa a möszijőt gyászolja, holott elég goromba módon belegázolt mások érzéseibe. És tette ezt nem véletlenül, hanem szánt szándékkal. 
   A körbekérdezés végeredménye persze a fogyasztók éhes hangja: "még több szemetet a számba!". Kevesen értik meg, hogy ezek a dolgok miért nem jók. Sőt, egy magát értelmiséginek valló beteg lelkű ember teljesen felháborodott, hogy hogyan lehet ez kérdés, mert ez egy szuper ötlet, tök vicces és frankó. Hülye az, aki nem érti. Nos, szerintem aki nem érti, hogy miért nem jók ezek a dolgok, az nem hülye, csak nagyon szegény. 
   Egyfelől viszont értem, hogy ezt jónak találják, hiszen egy csomó ilyesmi terjeng: hogyan nézne ki a habokból kikelő Venus, ha nem lenne ilyen kövér, vagy Rubens modelljei is egész szépek lennének húsz kilóval könnyebben. Persze egy önjelölt festőtanonc, vagy ügyes kezű grafikus meg is valósítja ezeket. Művészet? Nem. Nem tud önállóan létrehozni semmit, nincsen egy saját ötlete, csak rágódik másokén, utánozni próbál, de mivel még utánozni sem képes, inkább meggyalázza az eredeti műveket. Beteg dolog. Nagyon beteg.
  ÉS végezetül a bizonyos képekből néhány:





 

Nincsenek megjegyzések: