2016. május 3., kedd

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) huszonnegyedik ének

Poklokon a hőslők, feleikkel szemben Odysseus.

A hőslők lelkét ezalatt kyllenios Hermes
Rendre kiszólítá, vesszőt forgatva kezében
Szép aranyat, melylyel kiknek tetszése akarja
Elbájolja szemét, vagy szétüzi kellemes álmát.
Ezzel hajtva vezette; azok nyöszörögve követték.
Mint denevérek az áhitatos barlang üregében
Szálldosnak nyöszörögve, midőn a sziklagerincen
Egy kiesett a többi közül, s egymásba tapadnak:
Olly nyöszörögve tolongtanak ők az örömtelen útnak
Éjeiben, Hermes járván kalaúzul előttök.
Mentenek okeanos hulláma s fehér köve mellett;
Majd az arany Napnak kapujánál, majd meg az Álmok
Országán haladának elő: mig rétre jövének,
Mellyen lelkek, az elnyugovók ábrándai, laknak.
Itt lelték immár lábgyors Peleusfi Akhilleust,
És Patroklost és a vádtalan Antilokhost fel,
És Ajas lelkét, ki derék termetre s alakra
Legjobb volt Peleusfi után a többi görög közt.
Mig ezek annak időztek környüle, ime közelgett
Hozzájok szomorún Agamemnon nemzeti pásztor
Lelke, körébe csoportozván valamennyien a kik
Aegisthos palotájában vele halva maradtak.
Kit szólított meg Peleusfi Akhilleus első:
„Atrides, mindig különös kedvesnek itéltünk
Mennykövezö Zeusnél téged mi a többi akhiv közt,
Hogy magad annyi vitéz és számos férfi királya
Voltál Troja alatt, hol minket ezer vita körzött.
De ime téged is olly idején környékeze a sors
Mérge; mit el nem visz szűlötte világi anyának!
Vajha királyi dicsőséged fényében elesned
S meghalnod lett volna szabad Trojának alatta:
Majd az akhiv egyetem sirhalmot emelne fölötted,
És maradandó hirt fogtál örökítni fiadnak!
Most a legnyomorúbban volt megromlani sorsod!”
Szólt neki erre dicső Agamemnon lelke viszontag:
„Oh Peleus boldog fia, istenek ikre, Akhilleus,
A ki elestél Troja alatt, Argos tova; miglen
Környűled hullottak az érted küzdeni égő
Trojaiak s danaok; te meg a por fergetegében
Fekvél nagyszerüleg, lovaidtol örökre bucsúzva!
Ám mi egész nap harcoltunk, és fel se hagyandánk
A fene ostrommal, ha Zeüs szélvésze ki nem ver.
Végre midőn harcból a parti hajóra emeltünk,
Ágyba tevén téged langy vizzel s drága kenettel
Megmostuk szép testedet; és sok hő könyet ontott
A danaok hadserge, s haját letarolta feletted.
Majd kimerülvén a halhatlan tengeriekkel
E gyászhirre anyád, rettentő lárma zajongott
A halason, mire megrebbentek mind az Akhivok.
És bizonyára hajóra is omlott volna legott mind,
Hogyha nem ellenzé sokat és óságokat értő
Férfiu, agg Nestor; ki előbb is helyre tanácsolt,
Most is jóakarólag imigy szónokla középre:
,Vissza, oh Argosiak; ne szaladjatok, oh görög ifjak;
Isteni anyja jön a halhatlan tengeriekkel
Erre felé, holt magzatját meglátogatandó.’
Szólt. A lelkes akhiv tábor megtére azonnal.
Itt a tengeri agg szent lányai környüled álltak,
Szánandón sírván s rád halhatlan mezet öltvén;
Mind a kilenc Musák bájhanggal váltva fel egymást
Gyászoltak: könnyek nélkűl egy akhiv daliát sem
Láttál volna, ugy érdeklett a mennyei gyászdal.
Igy siratánk mi tizenhét éjjelen és napon által
Téged, öröklő istenek és napalatti halandók.
Tizennyolcadikán megadánk a tüznek, ihoknak
S csákó ökröknek sokaságát ölve körötted.
Égtél isteni öltönyben, sok drága kenettel
S édes mézzel együtt; sok híres férfi merengett
Fegyverkezve az ellobogó tüzmáglya körében,
A lovagok s gyalogok dandárai; szörnyü moraj volt.
Hogy megemésztettek Hephaestos lángjai, reggel
Felszedtük hó csontaidat, felséges Akhilleus,
Drága kenet s szinborba; anyád tisztádon aranybol
Egy korsót ada, mit Dionysos ajándoka s művész
Hephaestos gyönyörű remekének hírdete: ebben
Nyugszanak a te fehér csontid, Peleusfi Akhilleus
Összevegyitve Menötiades Patroklos hiveddel;
És külön Antilokhos, kit legmagasabbra becsültél
Patroklosnak eleste után a többi seregben.
Mindezeken végtére magas sírdombot emeltünk
Hírneves Argosiak győzhetlen tábora, szélén
A kiszögelt partnak, Hellespont árjai mellett:
Hogy tova ellássék ősz tengeren a ma is élő
Férfiunak, s neki is, ki utóbb fog jőni világra.
Ekkor anyád, engedvén a halhatlanok, ékes
Versenyt tett az akhiv daliáknak pályaközépre.
Én sok híres férfiunak voltam temetésén
Eddigelé, ha királyi halott végtiszteletére
Ifjak övezkedtek s pályát vívának: azonban
Annak látta kapott vala bámúlatra leginkább,
Mellyet ezüstlábú Thetis istennő tefeletted
Tarta; miérthogy igen kedveltek az istenek élőt.
Igy te halottadban sem vesztéd, lelkes Akhilleus,
Nagy nevedet, hanem emléked mindenha virágzik;
Ah de nekem mi öröm hadaimnak béfejezése?
Mert haza értemkor szomorú vészt sorsola főmre
Zeus atya Aegisthos keze és gonosz asszonyom által!”
Míg ezek itt egymást ekképen váltogaták fel,
Argosölő kalaúz ezalatt közelíte, vezetvén
A hőslők lelkét, kik Odysseus által elestek.
Mit látván amazok bámulva siettek eléjök.
S ráismére legott Agamemnon lelke Melantheus
Gyermeke árnyékára, tekintetes Amphimedonra,
Ki vendégfele volt s Ithakán tartotta lakását.
Szólította imezt Agamemnon szelleme első:
„Amphimedon, mi dolog hord itt e puszta homályban
Egykoru s válogatott mindnyátokat? Ennyi deréket
Még választva sem olly könnyen szedhetne az ember.
Nem rázföldi Poseidon rontott benneteket meg
Gyármü hajón, fene szélvész és hullámai által?
Avvagy szárazi ellenség tett életetekben
Kárt, mikor ökreit és szép gyapjasit elterelétek?
Nem haza mellett vagy valamelly hölgyérti csatában?
Légy őszinte, hisz én vendéged lenni dicsekszem.
Avvagy nem jut eszedbe, midőn lakotokba vetődtem
Istenmás Menelaosszal, Trojára evezni
Szorgalmazva evicke hajón dulvári Odysseust?
Egy álló hónapba került a tengeri úton
Járnom utána, mig őt bajjal rávenni hatottuk.”
Amphimedonnak lelke pedig mondotta viszontag:
„Oh Atrida, hadak fejedelme, dicső Menelaos,
Jutnak eszembe azok; s ime én őszinte ajakkal
Elmondom teneked, hogy esett vala szörnyü halálunk.
Hősöltük hölgyét nagyságos Odysseus úrnak,
A ki le sem mondott a nászrol rája sem állott,
Rettenetes romlást és vészt forralva fejünkre.
Sőt ezen újabb cselt gondolta ki végre magában.
Szátyvát állítván fátylat szőtt bálteremében
Széleset és véknyat, s külön igy mondotta mihozzánk:
,Hőslőim, miután odahalt nagyságos Odysseus,
Várjatok el lakadalmam után mig fátylam egészen
Kész - nehogy a fonalam szátyvámon semmire menjen -,
Felséges Laertesnek lepedőül idővel,
Majd az enyésztő sors ha nyulánk álomra fekette
Őt, netalán engem valamellyik tisztes akhiv nő
Szóra tegyen, ha dus embernek gyászfátyola nem lesz.’
Igy szólott; mire a mi szivünk meghitt neki bizvást.
S már ugyan a tetemes vásznat szövögette naponta,
Éjszaka ellenben fáklyákat gyujtva kifejté.
Három egész évig rejlett csele s hitt az akhivság.
De mikor a negyedik jött és fordultak az órák,
Holdak enyésztével, sok napnak eláldozatával,
Itt hírünkül adá egy nő, ki tudott vala mindent,
És mi kibontásán kaptuk szövetének az asszonyt.
Igy akaratlanul is bé kelle fejeznie művét.
A mint megmutatá mosván a nagyszerü fátylat,
Mását a ragyogó napnak vagy holdnak az égen,
Im valamelly ördöng gonoszul haza hozta Odysseust
A parlagra, holott kondása honolt vala néki.
Majd oda érkezvén nagyságos Odysseus édes
Gyermeke is, Pylos országbol megtérve hajóján,
Mindnyájunkra halált és vészt tervezve bementek
A híres városba; utóbb maga terves Odysseus
Köztök, előre pedig kalaúzul az érdemes ifju.
Őt kondása vezette be rosz foszlányba szorultat,
Egy nyavalyás öreg és mankózó kéregetőnek
Képében: kinek olly ernyedt vala testi ruhája,
Hogy ki nem ismerhette közöttünk senki belőle
A mint hirtelen ott termett, de idösbikeink sem,
Sőt gonosz ígékkel s hajgálásokkal epesztők.
Ő ideiglen békével szenvedte lakában
A mi dobásinkat s gunyainknak céda merényét;
Ámde midőn Zeusnek meg lett ihletve kegyétöl,
Ekkor Telemakhosszal együtt minden hadi fegyvert
Feltakaritván tárházába bezárta reteszszel;
Ennek utána pedig neje által csalfa szeszélyböl
Kézivet és vasakat rakatott hőslői elébe,
Árváknak minekünk bajul és gyilkolni ürűgyül.
Hosszu sorunkbol nem bírá felidegzeni senki
A nehez íjat, sőt igen és mind hátra maradtunk.
Hogy nagyságos Odysseusnek jött végre kezéhez,
Itt mi szidalmakkal valamennyien ellene voltunk,
Hogy ne adassék meg, bármennyit fogna beszélni:
De fia Telemakhos hatalommal szólva parancsolt.
Végre kezébe vevén az ivet nagyságos Odysseus,
Könnyedkén felidegzé azt, és a vason átlőtt.
Most a küszöbhöz hátrálván kiszilálta nyilát mind,
Iszonyuan fenekedve, s lelőtte az Antinoos hőst.
Annak eleste után egyebekre irányoza kínos
Vesszeivel; kik sűrűen hullottanak össze.
Nyilván lön, hogy egy istenség áll oldala mellett.
Mert a mennyezetes palotában előre szaguldva
Téltul öltek; ezek meg főbe veretve cudar jajt
Hallattak. Vérben fürdött az egész házpadlat.
Igy vesztünk mi el, oh Agamemnon, s még temetetlen
Fekszenek eddig holt tetemink nagyságos Odysseus
Termeiben: mert nincs rokoninknak híreül, a kik
Mély sebeinknek aludt vérét tisztára kimosván
Hon kiteritve siratnának, mint holtakat illet.”
Szólt neki erre dicső Agamemnon lelke viszontag:
„Laertesnek eszélyes gyermeke, boldog Odysseus,
Élted párjával de szerencsés férfiu voltál!
Ollyan igaz lélek táplálá Penelopeiát,
Ikarios lányát; szívén igy tudta viselni
Mennyekzős férjét! Azokáért el sem enyészik
Híre magasztos erényének, sőt kellemetes dalt
Szerzenek a népnek menny istenségei róla.
Nem forralt cseleket, mint híres Tyndareusnak
Lánya, ki meggyilkolva urát boszus éneke lészen
A föld népeinek, súlyos hírekbe kevervén
Gyönge nemét, még ollyant is, kinek élete tiszta!”
Mig ezek itt egymást ekképen váltogaták fel,
A föld allagiban, Hades szomorú teremében;
Ők ezalatt kihaladván a városbol, elértek
Laertes mívelt telekére, mit egykor az aggott
Férfiu lankasztó munkáival önmaga szerzett.
Itt állott nyaralója, körűlépitve tanyákkal,
Mellyekben szállásoltak, megháltanak, ettek
Szükséges szolgái, kik eljárának ügyében;
Egy sikel agg némber köztök, ki az éltes öregre
A fő várostol tova felvígyáza serényen.
Szólította fiát s szolgáit Odysseus itt meg:
„Menjetek immár e csinos épűletbe, s azonnal
A legjobb hízót készítsétek meg ebédül;
Én pedig elsőben próbára teendem atyámat,
Vajjon elismer-e még s fel tudna-e venni szemével
Engem, avagy nem arányoz már rég messze levőhöz.”
Igy szólván hadi fegyvereit szolgáinak adta;
S ők a házba legott beeredtek, Odysseus úr meg
A buja kertben odábbállott, kísérteni atyját.
Hosszu lugasba jövén Doliost nem lelte, sem egy más
Kerti cselédet vagy fiut: ők mind eltakarodtak
Gátot szedni kivül, hogy lenne garádul az úri
Kertnek; öreg Dolios maga ment kalaúzul, az atyjok.
Atyját lelte csupán mívelt telekében, egy élő
Fát körülásva. Silány köntös vala testi ruhája,
Disztelen és foltos; két lábszárára tuloknak
Bőréböl saru fűzve, hogy óná karcolatoktol;
Keztyűvel takará kezeit tövis ellen; agyát fent
Kecske sisakkal fedte, imigy táplálva siralmit.
Hogy megpillantá nagyságos Odysseus a kor
Terhétöl legyalázottat s bánatba merültet,
Egy terepélyes körte alatt könnyezve megállott.
Tűnődött azután, és azt forgatta magában,
Általölelje legott s csókolja-e, és megutárol
Részletesen bizonyossá tégye szerelmetes atyját;
Vagy pedig elsőben próbálni s kikérdeni lesz jobb.
Igy tűnődtében legcélszerüebbnek itélte,
Elsőben szóval faggatva kisérteni őtet.
Ezt gondolta után egyenest neki tarta Odysseus.
Mig az alára szegett fővel körülásta növényét,
Szólítá deli magzata meg mellette teremvén:
„A mint látom, öreg, te valóban nem vagy ügyetlen
Kertész, sőt igen is rendében mindened; el sincs
Itten semmi növény, füge, szőlőtőke, olaj- vagy
Körtefa s bármellyik veteményágy hagyva tunyául.
Egy szóm volna ha meg nem bántana téged azonban.
Rád nincsen jó gondviselés temagadra, de vénség
Terhe gyaláz és szirtos vagy, s condrába fanyalgasz.
Ám tunyaság végett el nem hanyagolhata gazdád.
Sőt épen nem szolgainak látszik nekem a te
Termeted és arcod, de királynak vélne az ember.
Ollyannak tetszel, ki ha fürdött és megebédelt,
Lágyan elalszik rá; a mint törvénye az aggnak.
De mondd meg nekem és őszintén adjad elejbém,
Ki s kinek embere vagy? ki gyümölcskertére ügyelsz fel?
Azt is tedd igazán hireműl és valld meg előttem,
Hadd tudom, a szellős Ithakába jövénk-e, miképen
Egy velem összeakadt ember mondotta, nem épen
Ollyan okos: miután nem kívánt szólani hozzám
Vagy hallgatni az én szavamat, hogy kérdeni kezdém
Egy vendégem iránt, ha ugyan még él-e avagy tán
Meghalt eddigelé s Aides birodalmiba szállott.
Mert neked elmondom, mire vígyázz, és pedig értsd meg:
Én országomban házunknál hajdan egy embert
Vendégeltem volt; és nem jött nála vidékröl
Házunkhoz soha is kedveltebb egy uri vendég.
Ő Ithakán hírdette magát gyökeresnek, azonban
Laertes Arkisiadesnek adá ki az atyját.
Ezt vendégeltem vala meg házunkba fogadván,
És szivesen látám a sok mindennemü jóbol.
Majd, valamint illett, vendégi ajándokot adtam
Néki, aranyban hét talentomot; erre virágos
Serleggel kedveskedtem számára ezüstböl;
Erre tizenkét szép szőnyeggel s egyszerü mezzel,
Annyi becses köntössel meg szintannyi palásttal.
Adtam ezenkül négy jó, műremekelni tudalmas
Némbereket, kiket elválasztani önmaga kívánt.”
Szólott néki viszontag ezekre könyezve az atyja:
„Oh vendég, azon ország ez, mellyet te neveztél;
Csakhogy benne galád, istentelen emberek élnek.
Dús adományaidat pedig elveszteknek itélhedd!
Mert ha hazájában lelnéd őt élve, bizonynyal
Ő is visszadná a kölcsönt néked ajándok
S szíves látással; mivel a kezdőnek ugy illik!
De mondd el nekem és őszintén adjad elejbém,
Hányadik éve midőn megvendégelted ama te
Szánatos emberedet, nekem ellenben, ha ugyan volt,
Gyermekemet? Kit messze hazája, családa köréböl
Vagy halak ettek meg tengerben, vagy pedig a föld
Színén lett madarak s vadak étke; nem is siratá meg
Anyja felöltöztetve, sem én, kik szűlei voltunk;
Sem felesége derék, jegygazdag Penelope nem
Jajgathatta szerelmes urát kiterítve szokásként,
Béfogván szemeit, melly tisztelet holtakat illet!
Annak utána pedig, hadd tudjam, valld meg előttem,
Ki s ki halandó vagy? honnan? kik drága szülőid?
Hol szállott meg evicke hajód, melly elhoza téged
És deli társaidat? Vagy csak mint útas eveztél
Némi vidéki hajón, melly hogy szárazra tön eltünt?”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Jól vagyon, én mindezt igazán megvallom előtted.
Mert a föld Alybas, hol nemzetem ősi lakása,
S én Polypemonides Aphidasnak hercege volnék,
Névvel Eperitos; a kit feltett terveim ellen
Egy ördöng ide tévesztett vala Sikaniátol.
A mi hajómat nézi, kivűl a város alatt áll;
A mi Odysseust, ő most már ötöd éve hogy úri
Házunktól eleredt és elbúcsúza mitőlünk,
A nyavalyás! Pedig olly kívánt és jó madarakkal,
Hogy mind én örömest küldém utjára lakunkbol,
Mind maga bizvást ment: mert még keveredni reménylénk
Vendégségbe s ajándékkal tisztelni meg egymást!”
Igy szóltára setét bú fellege szállta meg atyját;
És mindkét kezeit lemeritvén, őszhaju főjét
Béhintette fakó porral, keseregve zokogván.
Magzata szíve pedig fellázadt, s orra körül járt
Fojtó érzete már, láttára az édes atyának.
És odalépve körülkarolá s csókdosva beszélett:
„Ime, magam vagyok az, ki felől kérdezkedel, édes
Kedves atyám, húsz évek után megtérve hazámba!
Csak szüntesd zokogásaidat, csilapitsd könyed árját.
Mert tudtodra legyen - sietős a munka felettébb -,
Én az akhiv hőslőt mind elvesztettem a háznál
Durva merényeiért, miket olly fertelmesen űzött!”
Szólt neki erre viszont Laertes hangosan, és mond:
„Ám ha valóban Odysseus jösz meg, az én fiam, ennek
Tiszta jelenségét adjad, hogy meghigyen elmém.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Itt e hajdani sebhelyet, ezt méltassad először
Szemre tehát: mellyet Parnassos táji utamban
Konda fehér foga ejte, midőn kegyes Autolykoshoz
Küldöttél te s anyám, hogy nálunk jártakor ígért
Szíves ajándokait szűlém nemzője megadná.
Vagy legyen, e mívelt kertnek sorfáit ezennel
Megmondom, miket akkor adál még gyönge fiúnak,
Hogy hajdan köztök kísértelek, ezt is amazt is
Kérve, s te megnevezéd mindazt énnékem egyenként.
Körte tizenhárom, tíz almafa volt adományod,
És negyven füge; szőlősort pedig itten igértél
Ötvenet adni nekem, mellyek már szűretig érett
Fürtöt kínáltak; hol minden rakva gerezddel,
Hogyha fölülről az isten szent áldásai járnak.”
Szólt. Atyjának most elhaltak térdei s szíve
A jeleken, miket olly igazán megfejte Odysseus;
És karait körülölté drága fián: az elájult
Aggastyánt magahoz vonzotta levente Odysseus.
Végre midőn ismét lélekzett s visszaidűle,
Egyszeriben felemelve szavát mondotta viszontag:
„Zeus atya, vagytok hát még istenek a magas égen,
Hogyha valóban megszenvedtenek a buja hőslők!
Tartok azonban igen most immár tőle, nehogy ránk
Üssön egész Ithaka nagy nemzete, és a kephallen
Városokat bekalandoztassák hirnökeikkel.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Bizodalom! ne legyen szívednek gondja ezekre;
De jere menjünk bé a kert közelébeni házba;
Telemakhost, kondást, ökrészt elküldtem előre
Már oda, jó vendégséget készíteni gyorsan.”
Imigy szólta után a csínos házhoz eredtek.
Végre az alkalmas nyaraló bensőibe jutván
Ott lelték deli Telemakhost, kondást meg az ökrészt
Sok husokat vagdalva s piros mézbort elegyítve.
Nagyszivü Laertest ezalatt önnön teremében
Megmosdatta sikel körnémbere s kente olajjal,
Majd ékes köntöst ada rá: mire Pallas Athene
Elközelitvén megnevelé a nemzeti pásztort
Termetben, s derekabbítá mint annak előtte;
És elhagyta medencéjét. Meglepve csudálta
Őt fia, hogy látá mását az olympi karoknak;
És felemelve szavát mondá neki szárnyas igékkel:
„Oh nemzőm, igazán valamellyik boldoga mennynek
Szemre derékabbá tett tégedet arcra s tetemben!”
Monda szerényen Laertes neki erre viszontag:
„Mert oh bárcsak, Zeus atya, Pallas Athene, Apollon,
Mint az időben hogy megvettem Nerikos ékes
Várost Epiros partján, vezetője kephallen
Hadnak! bár tegnap házamnál ollyan alakban
Lett legyen állni szabad melletted vállamon érces
Fegyverrel, szemközt velek: oh de sokaknak eloldtam
Volna gonosz térdét, hogy örülni fogott vala lelked!”
Mig ezek itt egymást illy szókkal váltogaták fel,
Addig amott azok elkészülvén a lakomával,
Sorjában székekre avagy trónokra ülének,
S hozzá láttak az ételhez. Közelíte azonban
Vén Dolios, s az idős embernek munkatevésben
Fáradt gyermeki: mert kiszaladván összekiáltá
Őket öreg sikel anyjok, ezek nevelője s az aggnak
Gyámola is, miután utoléré őt az öregség.
Kik látván s ismergetvén nagyságos Odysseust,
Ott állottak hűledező lélekkel. Azonban
Szólította meg ez gyöngéden dorga szavakkal:
„Oh öreg, ülj le közénk, és félre az ámulatokkal;
Már régóta sovárogván kész ételeinkhez
Nyulni, csupán csak benneteket közelíteni várunk.”
Szóla. Kiterjesztett öllel szaladott neki szemközt
Vén Dolios; megfogta kezét s csókolta urának;
És felemelve szavát mondá neki szárnyas igékkel:
„Oh kedves, miután megjöttél mint mi kivánók,
Bárha reménytelen és csak az ég halhatlani hoztak,
Üdvöz, oh üdvöz légy, s áldjon meg az isteni felség!
Nékem azonban mondj igazat, hadd hallom, ugyancsak
Tudva-e már vajjon szellemdús Penelopének
Megjöttöd, vagy előbb embert kell küldeni hozzá?”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Tudva, öreg, mit kell aggódnod néked ezekröl!”
Igy szólván, amaz a csínos karszékre leült volt.
Most Doliosnak gyermeki is nagyságos Odysseust
Rendre körülsürgék, kezeit fogdosva s köszöntve;
Majd Dolios mellett sorban székekre ülének.
Mig ezek itt ekkép vendégeskedve időztek,
Hir ezalatt szaporán befutá a város egészét,
A hőslők szomorú sorsát megvinni lakonként.
Hallván a szavakat, mások máshonnan Odysseus
Háza elé áradtanak elbőszülve s jajongva.
A házbol kivivén kiki elsírolta halottját.
A külföldieket szűlőföldeikre vitették
Vissza, halászokkal gyors csolnakaikba rakatván;
És magok a piacon szivgyászosan összegyülének.
A mint egybesereglettek vala s felcsapatoztak,
Eupithes kele fel soraikbol szólni először:
Mert keserű bánat volt gyermeke árva szivének,
Antinoos, kit először lőtt agyon elves Odysseus;
Könyhullatva ezen szólott és monda középre:
„Hah feleim, mi gonoszt nem tett görögökkel ez ember!”
A deli és sokakat, kiket elvitt Ilion ellen,
Széles Akhaja virágait elvesztette hajóstul:
S most a kephallenek derekát öldöste meg itthon.
Jertek azért, mielőtt kievezne Pylosba kezünkböl,
Avvagy szent Elisbe, holott az epivek uralgnak;
Rajta tehát, vagy örök szomorúság a mi jövendőnk!
Mert az utókor előtt is szörnyü gyalázat ez a tény,
Ám ha mi gyermekeink s feleinknek gyilkos ölőit
Meg nem torlottuk, többé lehetetlen örülnöm
Éltemnek, hanem a poklokra szakadjak ezennel!
Rajta tehát, netalán kiosonjanak a mi kezünkböl!
Szólt könyező szemmel; megesett a nép szive rajta.
S íme Medon hirnök meg az isteni dalnok Odysseus
Termeiböl jöttek feleresztvén őket az álom,
És soraikba vegyűlőket mindenki csudálá.
Monda pedig köztök Medon, érdemes és okos ember;
„Halljunk szót, Ithaka kara rendei! bajnok Odysseus
Mindezeket nem az égi karoknak nélküle tette:
Én szemeimmel láttam volt, hogy egy isteni felség
Mentornak közel állt képében Odysseus urhoz.
Egyszer előtte jelenvén meg neki ihle szivébe
A halhatlan erőt, másszor meg az udvari hőslők
Közt dult, a kik is egymáson hullottanak össze.”
Szólt vala; mind sápadt réműlet szállta meg őket.
És emelé az öreg Halitherses Mastorides fel
Közre szavát, ki csupán maga nézett hátra s előre;
Ez most jóakarólag imigy szónokla közöttök:
„Halljunk szót, Ithaka ország kara rendei, tőlem!
Mindezeket magatok balsága szerezte barátim,
Nem hallgatva reám és Mentor népi vezérre,
Félbe hagyatni botor munkáikat ifjaitokkal:
A kik hallatlan dolgoknak végire jártak,
Megfalván javait, csuffá tévén deli hölgyét
A nagy férfiunak, kit nem vártak haza többé.
És most igy legyen, engedjen mindenki szavamnak:
Ne menjünk, netalán keresett veszedelmet arassunk!”
Szólt. Amazoknak nagy zajjal felugrála felénél
Többe üléséből, emezek helyt ülve maradván:
Nem szereték ugyanis szavait, hanem Eupithesre
Hallgattak vala; és szaporán fegyverre kelének.
A mint felfegyverkeztek kiki lángszinü rézzel,
A térséges város alatt csapatoztanak össze;
Kiknek eszetlenül Eupithes vala főnöke, bizván,
Hogy meg fogja fiát keserűn bosszulni: holott nem
Volt haza térendő, hanem ottan tette le éltét.
Szólította Zeüst meg azonban Pallas Athene:
„Oh mi atyánk Kronides, legfőbb ura minden uraknak,
Kérem alázatosan, mit forgatsz titkon eszedben?
A fene háboru és gonosz ütközeteknek ugyancsak
Meg kell lenni, avagy békét fogsz tenni közöttök?”
Monda viszont fellegtorlasztó Zeus neki erre:
„Gyermekem, éntőlem kell kérdezkedned ezekröl?
Nemde magadnak volt örökös szivbéli tanácsod,
Hogy hazatérte után kifizesse Odysseus őket?
Tégysze, miképen akarsz; hanem én kijelentem az illőt.
Mert a hőslőkön boszut állt már terves Odysseus!
Eskügyenek békét, és őt illesse az ország;
Mi pedig a fiak és rokonok megölésit örökre
Messze feledtessük velek, a kik régi barátul
Kedveljék egymást gazdagság s béke ölében.”
Igy szólván küldötte, különben is égve ohajtót;
S kékszem Athene olymposrol haladéktalan elszállt.
Eltelvén ezalatt azok izletes ételeikkel,
Méltóságos Odysseus igy mondotta középre:
„Nézzen egyik ki, az ellenség ha közelget-e immár.”
Szólt; kieredt Dolios fia, mint urasága parancsolt.
A küszöbön kivül állván meg s közelíteni látván,
Monda legottan Odysseushez repülékeny igékkel:
„Ugy vagyon, ők közelitnek, csak fegyverre legottan!”
Szólt; felugráltak ezek, szaporán fegyverbe buvának,
Négyen Odysseusék és hat fia vén Doliosnak:
Laertes s Dolios magok is fegyverre kelének,
Jóllehet ősz fővel, szükség edzette leventék.
A mint felfegyverkeztek vala lángszinü rézzel,
Ajtót tárva kitörtek, előre levente Odysseus.
Elközelíte azonban kékszem Athene feléjek
Mentor alakjában mind termet mind pedig arcra:
Kit látván megörült nagyságos bajnok Odysseus,
S egyszeriben szólott kedves fia Telemakhoshoz:
„Telemakhos, most már hozzá kell látnod erősen,
Férfiak ütközetén, hol végre kiválik az ember,
Meg ne gyalázni nemét eleidnek, kikre világhirt
Bűvölt eddigelé az erő és harci vitézség.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Láthatod, édes atyám, ha kivánod, hogy fiad ez nap
Nem teszi csúfra nevét eleidnek, mint te beszélesz!”
Igy szólt; örvendett Laertes, s monda középre:
„Millyen nap nekem ez, kegyes istenek? Ah de örűlök;
Gyermekem és unokám az erényért versenyez együtt!”
S elközelítve felé szólítá őt meg Athene:
„Oh Arkisiades, legkedvesb régi barátom,
Zeus atyahoz felimádkozván s a kékszemü lányhoz,
Megcsóválva röpíts iziben hosszúnyelü dárdát.”
Igy szólván nagy erőt ihlett bele Pallas Athene.
Ő felimádkozván lányához olympi Zeüsnek,
Megcsóválva lövé hamar a hosszúnyelü dárdát:
Eupithesbe talála, keresztüle réz sisakának,
Melly nem fogta fel a kelevézt hanem általereszté;
És lezuhant vala s a fegyver megcsördüle rajta.
Most az elődaliákba vegyülve fiastul Odysseus,
Sűrü halált osztott a kard s kétélü gerelylyel.
És leterítvén mind elfogták volna lakátol,
Hogyha olympi Zeüs szüz lánya, hatalmas Athene,
Harsány szózattal nem tiltja dühöngeni őket:
„Szünjetek, oh Ithaka polgárai, a fene harctol,
Hogy vérontatlan válhassatok egyszeriben szét!”
Szólt vala. Mind sápadt réműlet szállt amazokra,
És megijedteknek kiesett kezeikböl az éles
Fegyver Athene szavára legott, és földre lehullott;
S a város fele fordultak, kiki élni akarván.
Rettenetes riadallal ütött, valamint sas, azonban
Hátulrol rajtok nagyságos bajnok Odysseus.
Erre tüzes mennykőt hajitott Kronides le az égböl;
Melly az erősatyu Pallas előtt dörgött vala földre.
Szólítá ezután meg Athene bajnok Odysseust:
„Nagyságos Laertiades, fortélyos Odysseus,
Hagyd el ugyan, szüntesd az egyenlőn mostoha harcot
Végre, netán mennydörgő Zeus bosszúja találjon!”
Igy szóltára hajolt amaz és örvende szivében.
Most mindkét fél közt örökös frígyet köte immár
Pallas Athene, olympi Zeüsnek kékszemü lánya,
Mentor képében mind termet mind pedig arcra.

Nincsenek megjegyzések: