2016. június 7., kedd

Ovidius: Amores II.


II
 
Esse quid hoc dicam, quod tam mihi dura videntur
    strata, neque in lecto pallia nostra sedent,
et vacuus somno noctem, quam longa, peregi,
    lassaque versati corporis ossa dolent?
nam, puto, sentirem, siquo temptarer amore.   
    an subit et tecta callidus arte nocet?
sic erit; haeserunt tenues in corde sagittae,
    et possessa ferus pectora versat Amor.
Cedimus, an subitum luctando accendimus ignem?
    cedamus! leve fit, quod bene fertur, onus.              
vidi ego iactatas mota face crescere flammas
    et rursus nullo concutiente mori.
verbera plura ferunt, quam quos iuvat usus aratri,
    detractant prensi dum iuga prima boves.
asper equus duris contunditur ora lupatis,
    frena minus sentit, quisquis ad arma facit.
acrius invitos multoque ferocius urget
    quam qui servitium ferre fatentur Amor.
En ego confiteor! tua sum nova praeda, Cupido;
    porrigimus victas ad tua iura manus.        
nil opus est bello—veniam pacemque rogamus;
    nec tibi laus armis victus inermis ero.
necte comam myrto, maternas iunge columbas;
    qui deceat, currum vitricus ipse dabit,
inque dato curru, populo clamante triumphum,              
    stabis et adiunctas arte movebis aves.
ducentur capti iuvenes captaeque puellae;
    haec tibi magnificus pompa triumphus erit.
ipse ego, praeda recens, factum modo vulnus habebo
    et nova captiva vincula mente feram.              
Mens Bona ducetur manibus post terga retortis,
    et Pudor, et castris quidquid Amoris obest.
omnia te metuent; ad te sua bracchia tendens
    vulgus 'io' magna voce 'triumphe!' canet.
blanditiae comites tibi erunt Errorque Furorque,  
    adsidue partes turba secuta tuas.
his tu militibus superas hominesque deosque;
    haec tibi si demas commoda, nudus eris.
Laeta triumphanti de summo mater Olympo
    plaudet et adpositas sparget in ora rosas.              
tu pinnas gemma, gemma variante capillos
    ibis in auratis aureus ipse rotis.
tunc quoque non paucos, si te bene novimus, ures;
    tunc quoque praeteriens vulnera multa dabis.
non possunt, licet ipse velis, cessare sagittae;
    fervida vicino flamma vapore nocet.
talis erat domita Bacchus Gangetide terra;
    tu gravis alitibus, tigribus ille fuit.
Ergo cum possim sacri pars esse triumphi,
    parce tuas in me perdere, victor, opes!   
adspice cognati felicia Caesaris arma—
    qua vicit, victos protegit ille manu. 


2.
Amor diadalmenete

Hogy magyarázzam okát, derekam mért érzi keménynek
ágyam, s rajtam mért nem marad ágytakaró?
S hosszú bár, álomtalanul mért töltöm az éjet,
s hogy fáradtságtól fájnak a csontjaim is?
Mert hiszen érezném, ha szivembe lopódzna Cupido.
Vagy már ott is van, s titkosan egyre gyötör?
Így van ez, így! Éles nyílvessző tört a szivembe.
Már az övé a szivem, s dúlja dühödten Amor.
Engedjünk? Vagy a gyors lángot még szítsuk a harccal?
Engedek! Ezzel majd könnyül a terhe talán.
Csóválod fáklyád? Magasabbra lobog fel a lángja.
Hogyha pihenni hagyod, végre kialszik a tűz.
Ostorral vágják a tinót, ha nem állja a jármot;
szánt örömest az ökör, hogyha nem ütlegelik.
Még a szilaj lovat is durván betörik zabolával;
féktől nem szenved, hogyha türelmes, a ló.
Így Amor is sokkal hevesebb, ha vonakszik az ember,
mint ha e rabságnak kényre megadja magát.
Hát megvallom, Amor, neked: itt vagyok, új hadizsákmány!
Meggyőzetve, magam kényre – kegyedre adom.
Harcba se kell szállnod. Békét s irgalmat esengek:
nem diadal győznöd rajtam, a védtelenen.
Köss mirtuszt koszorúdba, anyádnak fogd be galambját!
Vulcanus kocsit ad, bár nem is édesapád.
És ha felülsz kocsijára, a nép diadalmadon ujjong,
és a madárfogat úgy száll, amiként akarod.
Jönnek a rabjaid is: szép lányok, meg deli ifjak.
Ez lesz díszmeneted győzelem – ünnepeden.
Én pedig új sebbel mint új rab lépek a sorba,
és új láncaimat hordom alázatosan.
Hátrakötött kézzel meg a Józanság, a Szemérem
ott, a menetben, együtt mind, aki ellened állt.
Téged fél minden, s a tömeg kart tárva feléd, úgy
ujjong mámorosan s zengi himnuszodat.
Társad a Hízelgés, meg a Tévelygés, meg a Téboly:
tőled az ő seregük nem marad el sohasem.
Emberek, istenek így mind meghódolnak előtted;
ily katonák nélkül puszta – magadra maradsz.
Tapsol az édesanyád Olympusnak magas ormán,
s míg bevonulsz, rózsát hint mosolyogva reád.
Gyöngy fedi szárnyaidat, hajadat csupa gyöngy lepi tarkán,
s mégy aranyos kocsidon, színarany önmagad is.
Akkor is – ismerlek – sok szívben gyújtod a lángot,
s míg kocsidon tovaszállsz, fegyvered új sebet oszt.
És a nyilad sem pihen még akkor sem, ha akarnád:
gyújt, ha közel van a tűz, s nincs menekülni hová!
Bacchus ilyen lehetett leigázott gangeszi földön:
hajtva a tigriseit, mint te galambjaidat.
Hogyha tehát már része vagyok diadalmenetednek
énbennem kíméld, győztes, a birtokodat!
Ím’ a rokon Caesar diadalmas fegyvere példa:
ő rabul ejt s azután védi a rabjait is.


Nincsenek megjegyzések: