Homérosz: Himnusz Dionüszoszhoz


ΕΙΣ ΔΙΟΝΥΣΟΝ
Szólni fogok Dionűszoszról: a dicső Szemelének
gyermeke mint tűnt föl benyuló meredélyen, a meddő
tenger partja fölött: fölserdült termetü ifjú
férfi alakjában: dús fürtjei körbelebegték
szép kékesfeketén és bíbor köntöse omlott
izmos válla fölé. Hamar ott termettek, a borszín
tengeren át iramodva erősevezőjü hajóval
etruszk tengeri rablók. Hossz sors volt vezetőjük.
Meglátták, jeleket váltván sebesen kirohantak
s bárkájukra ragadták őt, örvendve szivükben.
Mert úgy gondolták, hogy Zeusztáplálta királyok
sarja; kemény kötelekkel akarták összekötözni.
Nem fonhatta be szíj, a bilincsek messzerepültek
karja, bokája felől, ő meg mosolyogva pihent ott,
mélykék szemmel; a kormányos jól látta, mi történt,
és odahíva azonnal a társait, ezt mondotta:
      „Balgatagok, milyen istent hoztatok összekötözve?

Szörnyü erős, hisz a jólépített bárka se tudja
hordani. Vagy Zeusz ő, vagy ezüstíjas nagy Apollón,
s hátha Poszeidáón. Mivel épp nem földi halandó
népre üt, ám az Olümposzon élő isteneinkre.
Rajta, csak engedjük szabadon most rögtön a barna
partra, ne bántsátok kezetekkel: megharagudva
rettenetes szeleket ne kavarjon szörnyü viharral.”
      Így szólt: ám a vezér korholta goromba beszéddel:
„Ó, te bolond, csak a szélre vigyázz, igazítsd meg a vásznat,
nézz a kötélzet után, ezzel majd férfi törődik.
Úgy hiszem, eljut Egyiptomig is, vagy a küproszi földre
tán a hüperboreusz tájékra s akár azon is túl:
végül szólani fog testvéreiről, vagyonáról
s társairól, ha az isten már idedobta utunkba.”
      Elhangzott a beszéd, fölvonta tehát a vitorlát,
azt fölfújta a szél; kifeszítették a kötélzet
két szárnyát: de hamar csoda-dolgok tűntek elébük.
Mert legelőször csörgedező bor folyt le a barna,
gyors bárkán, jó illatu, ízű s ambrosziás szag
támadt; látták mind, s elfogta a félelem őket.
És a vitorlatetőn szétterjedt nyomban a szőlő,
itt meg amott, mindenhol dúsan csüngtek a fürtök,
s árbocukon feketén kígyózva szaladt a borostyán,
ifju virágaival, bűbájos drága gyümölccsel:
és minden cöveken koszorú nyílt: most a hajósok
szóltak a kormányosnak már, hogy tartson a partra:
csakhogy oroszlánná változva a csúcson az isten
szörnyű volt, nagyot ordított s a hajó közepére
medvét állított, borzasnyakut, így mutatott jelt:
az bőgött; az oroszlán meg dühödötten alulról
fölfele szétnézett a hajó orrán; megijedtek
és az okosszivü kormányoshoz inaltak a tatra,
álltak rémülten; hanem az sebesen nekilendült,
ráugrott a vezérre, a többi, hogy elmeneküljön
gyászos vége elől, ugrott ki az isteni vízbe
s delphin lett. De a kormányost megszánta az isten
és nagyonis boldoggá tette, ilyen szavakat szólt:
      „Bátorság, te szivemnek kedves, hogy ki vagyok, halld:
messzehatóhangú Dionűszosz, kit Szemelé szült,
Kadmosz lánya, mivel Zeusszal szerelembe vegyült el.”
      Széparcú Szemelé fia, üdvözlégy, aki téged
elfeled, édes dalt alkotni nem is tud azontúl.
Devecseri Gábor fordítása

Megjegyzések

A legolvasottabbak:

Görög és római istenek, félistenek, legendás lények, hősök

A katonaváros amfiteátrumának története