2016. szeptember 8., csütörtök

Homérosz: Himnusz Dionüszoszhoz


ΕΙΣ ΔΙΟΝΥΣΟΝ
Szólni fogok Dionűszoszról: a dicső Szemelének
gyermeke mint tűnt föl benyuló meredélyen, a meddő
tenger partja fölött: fölserdült termetü ifjú
férfi alakjában: dús fürtjei körbelebegték
szép kékesfeketén és bíbor köntöse omlott
izmos válla fölé. Hamar ott termettek, a borszín
tengeren át iramodva erősevezőjü hajóval
etruszk tengeri rablók. Hossz sors volt vezetőjük.
Meglátták, jeleket váltván sebesen kirohantak
s bárkájukra ragadták őt, örvendve szivükben.
Mert úgy gondolták, hogy Zeusztáplálta királyok
sarja; kemény kötelekkel akarták összekötözni.
Nem fonhatta be szíj, a bilincsek messzerepültek
karja, bokája felől, ő meg mosolyogva pihent ott,
mélykék szemmel; a kormányos jól látta, mi történt,
és odahíva azonnal a társait, ezt mondotta:
      „Balgatagok, milyen istent hoztatok összekötözve?

Szörnyü erős, hisz a jólépített bárka se tudja
hordani. Vagy Zeusz ő, vagy ezüstíjas nagy Apollón,
s hátha Poszeidáón. Mivel épp nem földi halandó
népre üt, ám az Olümposzon élő isteneinkre.
Rajta, csak engedjük szabadon most rögtön a barna
partra, ne bántsátok kezetekkel: megharagudva
rettenetes szeleket ne kavarjon szörnyü viharral.”
      Így szólt: ám a vezér korholta goromba beszéddel:
„Ó, te bolond, csak a szélre vigyázz, igazítsd meg a vásznat,
nézz a kötélzet után, ezzel majd férfi törődik.
Úgy hiszem, eljut Egyiptomig is, vagy a küproszi földre
tán a hüperboreusz tájékra s akár azon is túl:
végül szólani fog testvéreiről, vagyonáról
s társairól, ha az isten már idedobta utunkba.”
      Elhangzott a beszéd, fölvonta tehát a vitorlát,
azt fölfújta a szél; kifeszítették a kötélzet
két szárnyát: de hamar csoda-dolgok tűntek elébük.
Mert legelőször csörgedező bor folyt le a barna,
gyors bárkán, jó illatu, ízű s ambrosziás szag
támadt; látták mind, s elfogta a félelem őket.
És a vitorlatetőn szétterjedt nyomban a szőlő,
itt meg amott, mindenhol dúsan csüngtek a fürtök,
s árbocukon feketén kígyózva szaladt a borostyán,
ifju virágaival, bűbájos drága gyümölccsel:
és minden cöveken koszorú nyílt: most a hajósok
szóltak a kormányosnak már, hogy tartson a partra:
csakhogy oroszlánná változva a csúcson az isten
szörnyű volt, nagyot ordított s a hajó közepére
medvét állított, borzasnyakut, így mutatott jelt:
az bőgött; az oroszlán meg dühödötten alulról
fölfele szétnézett a hajó orrán; megijedtek
és az okosszivü kormányoshoz inaltak a tatra,
álltak rémülten; hanem az sebesen nekilendült,
ráugrott a vezérre, a többi, hogy elmeneküljön
gyászos vége elől, ugrott ki az isteni vízbe
s delphin lett. De a kormányost megszánta az isten
és nagyonis boldoggá tette, ilyen szavakat szólt:
      „Bátorság, te szivemnek kedves, hogy ki vagyok, halld:
messzehatóhangú Dionűszosz, kit Szemelé szült,
Kadmosz lánya, mivel Zeusszal szerelembe vegyült el.”
      Széparcú Szemelé fia, üdvözlégy, aki téged
elfeled, édes dalt alkotni nem is tud azontúl.
Devecseri Gábor fordítása

Megjegyzés küldése