2016. szeptember 23., péntek

Vergilius: Priapus-versek

III
Ezt a kis mocsaras majort, íme én, eme kunyhót,
melyet pár szem aszalt füge föd be kákanyalábbal,
ezt oltalmazom én, paraszt-baltával faragott holt
tölgyfaág: legyen évenként dúsabb egyre a termés.
Tisztelettel öveznek e szűkös kis kalyibának
gazdái, apa és fiú együtt, égilakóként.
Egyik gondosan őrködik buzgón arra ügyelve,
szentélyem ne csufítsa gaz s fel ne verje a csallán,
másik zsenge kezét telirakja dús adománnyal.
Formás kis koszorú adóm lombtermő kikeletkor,
s első zsenge kalász, midőn frissen érik a búza,
és a mák, a tejes nedvű rőtszinű violával,
halványsárga szinű tök és édes illatu alma,
s vérpiros szemü szőlőtő, árnyékban nevelődött.
Vérrel festi be szerszámom (ám hallgassatok erről!)
nagy szakállt viselő kis bak és patás anyakecske.
Íly sok áldozatért Priapus méltán teszi tisztét:
illik óvni a gazda csöpp szőlőjét s kicsi kertjét.
Hát fiúk, ne merészkedjen lopni senki se innen,
gazdag ám a mi szomszédunk, és fitymálja Priapust,
tőle csenjetek, arra visz éppen itt ez az ösvény.

(fordította Lakatos István)

Nincsenek megjegyzések: