2016. október 26., szerda

Locusta, a méregkeverő

   Az ember, ha nőnek születik, különösen ravasznak és leleményesnek kell lennie. Nem volt ez másként régen se, most se. Egy nőnek minden korban nehéz volt helyt állnia, különösen akkor, ha a nő független volt, férj és férfiak támogatása nélkül élt.
   A Római Birodalom sosem volt unalmas hely, és az időszámításunk előtti első, és az időszámításunk szerinti első században különösen elszabadultak a sötét indulatok. No, nem mintha ezt nem lehetne elmondani a történelem sok szakaszára, de itt most különösen a mérgezési túlkapásokra gondolok. Akkoriban nagy divat lett a nemkívánatos rokont eltenni láb alól. Nem véres mészárlásokkal vagy bérgyilkosokkal, hanem mérgekkel. Az egyszeri embernek akkor sem volt erőssége a gyógynövénytan, vagy a kémia (vagy annak az őse), ahogyan ma is fennakadásokat okoz egy kamillavirág beazonosítása. A gonosz növényekről nem is szólva. Az már tényleg a művészet tárgykörébe tartozik. Egy kis gomba, egy kis nadragulya, és a kellemetlen családtag máris megfogta a felhő szélét. Ezek a bűntettek valahogy nem minősültek gyilkosságnak.
   Természetesen ezekhez a kényes balesetekhez a növénytanban kevésbé jártas jóakaró családtagok kénytelenek voltak igénybe venni egy méregkeverő szolgáltatásait. Aki professzionális szinten végezte a gyilkolászást, akár egy bérgyilkos. Ez a dolog annyira brutális méreteket öltött, hogy a - jogosan óvatos - tehetős emberek kóstolókat alkalmaztak, akik előbb ettek az ételből, amit felszolgáltak nekik, mint ők, hogy lássák, életben maradnak-e. Nyilván ez csakis az azonnal ölő mérgek esetében működik, de na, azért enni is kellett valamit, nem várhatták ki, mikor halálozik el a főkóstoló. Azt hiszem nem lehetett egy irigyelt, nyugdíjas szakma. 
   Ebben a mérgezésekkel megspékelt korszakban lépett a történelem színpadára Locusta, kora talán leghíresebb méregkeverője. A gall nő története fordulatokkal teli, és arra figyelmeztet minket, hogy még a vadászokból is egyetlen szempillantás alatt zsákmány válhat. Szóval aki a mérgekkel cimborál, maga is könnyen áldozattá válhat.
   Locusta első körben Agrippina szolgálatába szegődött, és az volt a feladata, hogy tegye el Claudiust láb alól, hogy a cukorfalat kis Nerónak szabad legyen az út a császári bíborig. Claudius megmérgezése azonban csak második nekifutásra sikerült, mert a heves hasmenés kiürítette a császár szervezetéből Locusta mérgét, így az udvari orvos egy mérgezett tollal hánytatta meg, amely azután végzett vele. Seneca – aki nagyon utálta a megboldogultat, így emlékezett meg haláláról: „Utolsó szavai, amelyek az emberek között elhangzottak – miközben harsányabb hangot hallatott testének azon a részén, amellyel folyékonyabban beszélt –, ezek voltak: Jaj nekem! Azt hiszem, összerondítottam magam. Hogy megtette-e, nem tudom; az biztos, hogy mindent összerondított.” Kr. u. 54 október 12-ről 13-ra virradóra meghalt Claudius; állítólag gombával mérgezték meg, amelyet Agrippina készített Locusta és Xenophon (orvos) segítségével. A gaztett oka az lett volna, nehogy a császár Narcissus rábeszélésére visszavegye a kegyeibe Britannicust, saját fiát, és Nero félreállításával neki adja át a hatalmat. Október 13-án a praetorianusok Nerót császárrá kiáltották ki, s a senatus ezt azonnal jóváhagyta.
    Mint tudjuk, a szerencsés fiút a hűséges anya a trónra segítette, ekkor Nero alkalmazta Locustát, hogy küldje Agrippinát az örök vadászmezőkre. Nyilván Agrippina nem merő szívjóságból segítette hatalomra csepp magzatát, így Nero ellentámadása valahol várható volt. Agrippina már a káldeus jóslatokból tudta, hogy fia meg fogja őt ölni, de az ember mindig remél, bízott benne, hogy sorsát elkerülheti. Agrippina nem elégedett meg azzal, hogy a fiából császárt csinált, ennél sokkal többre vágyott, ő maga akart világuralomra törni. Ne ez már Nerónak is sok volt. Locusta azonban nem járt sikerrel Agrippinával: a császári anya már jól ismerte a méregkeverő minden trükkjét.  Nerónak más eszközökhöz kellett folyamodnia: egy sétahajókázást brutális merényletté változtatva igyekezett az lepusztíthatatlan Agrippinát elveszejteni. A nő azonban megmenekült, és csak a parton várakozó gyilkosok tudtak végezni vele. Az utolsó mondata ez volt: "A méhembe döfd!" (Tacitus) - ez is érthető valahol.
  Sebaj, egy kis kudarc még nem tesz valakit rossz méregkeverővé: a császári család újabb megbízása Locusta számára: tegye el láb alól Britannicust, Claudius és Messalina fiát. Locusta egy ízletes levessel végezte el a nemtelen feladatot, Britannicus találkozhatott Dis Paterral.
   Locusta kitartó szolgálataiért nemcsak bőséges fizetséget kapott, hanem elismerést is: saját iskolát nyitott, ahol elvileg a gyógynövények titkait oktatta. Minden bizonnyal jó tanár is volt, mert ebből a korból közel 170 méregkeverő neve ismert. Szóval nem volt egy rossz szakma, noha a rosszul teljesítőket időnként börtönbe zárták. Mert másokat megmérgezni azért mégsem annyira szabályos dolog... Galba császár azonban – aki 68. októberétől 69. januárjáig volt császár – nem értékelte a munkásságát és kivégeztette. Locusta története így szomorú véget ért.


Megjegyzés küldése