2016. november 2., szerda

Kísértettörténet 2.

MENIPPOSZ: Egy éjszaka, amikor ezek a problémák nem hagytak aludni, elhatároztam, hogy Babilonba megyek, és valamelyik mágushoz, Zoroaszter egyik tanítványához és követőjéhez fordulok segítségért: azok, úgy hallottam, bizonyos ráéneklésekkel és szertartásokkal felnyitják a Hadész kapuit, és kívánságra bárkit sértetlenül levezetnek, aztán újból visszahoznak onnan. Legjobb lesz, gondoltam, valamelyiküknél elintézni a leszállást, elmenni a boiótiai Teiresziaszhoz s majd a jóstehetségű bölcs férfi útól kifirtatni, mi a legjobb élet, amit épeszű ember magának kiválaszthat… Máris talpon voltam, s amilyen gyorsan csak lehet, útnak indultam Babilon felé. Megérkezésem után találkoztam egy őszhajú, felettébb méltóságteljes szakállat eresztett káldeussal: bölcs volt és valósággal megszállottja tudományának, név szerint Mithrobarzanész. Őt kérésekkel és könyörgésekkel nagy nehezen rávettem, legyen vezetőm az úton, olyan áron, amilyet csak kíván. (7) A férfi tehát gondjába fogadott, s először is újhold kezdetétől számított huszonkilenc napon át levitt az Eufráteszhez megfürdetni, s közben valami terjengős imát mondott a kelő naphoz: vajmi keveset értettem belőle, mert hanyag verseny-heroldok módjára monoton hangon hadart, de gyaníthatóan valamilyen szellemet idézett meg. A ráéneklés után háromszor az arcomba köpött, aztán visszatérhettem, lesütött szemmel haladva el a szembejövők mellett. Ételünk gyümölcs volt, italunk tej, méhsör, és a Khoaszpész vize, fekhelyünk fű, a szabad ég alatt. Mikor már megelégelte az előkészületeket, éjféltájban levezetett a Tigris folyóhoz, ott a ráéneklés szavait mormolva fáklyával, tengeri hagymával és ezer mással megtisztított, beszentelt, köröskörül varázsolt; s miután már körüljárt és testemet-lelkemet elbűvölte, hogy a szellemek ne tehessenek kárt bennem, otthonába vezetett vissza, úgy ahogy voltam, hátrafelé lépegetve. Hátralevő időmben a hajóútra készülődtünk: (8) ő nagyjából a médekhez hasonló mágusruhába bújt, nekem pedig előhozta ezt a mostani öltözékemet, a nemezsüveget, az oroszlánbőrt, azonkívül a lírát, s lelkemre kötötte, ne Menipposzt mondjak, ha valaki a nevemet kérdezné, hanem Héraklészt, Odüszszeuszt vagy Orpheuszt. 
PHILOSZ: De miért, Menipposz? Nem értem, mire való az öltözet és mire valók a nevek?
MENIPPOSZ: Pedig napnál világosabb és nem is hétpecsétes titok! Ők előttem már lejutottak a Hádészba élve, ha tehát engem hozzájuk hasonlóra maszkíroz, úgy számított, könnyebben kijátszom Aiakosz éberségét, s mint rég megszokott jelenség, akadálytalanul túljutok rajta, felettébb színpadias külsőm jó ajánlólevél lesz… (9) Egy ideig lefelé sodródtunk a folyón, utóbb bejutottunk abba a mocsaras lápba, amelybe az Eufrátesz belevész. Áthajóztunk ezen is, s egy kietlen sötét erdőrengeteggel borított vidékre érve Mithrobarzanész vezetésével kiszálltunk. Ott gödröt ástunk és leöltük a juhokat, vérüket e gödör peremére locsoltuk. Eközben a mágus égő fáklyával a kezében immár nem halk, hanem mennydörgő hangon, torkaszakadtából kiáltva szólította a szellemeket, előbb mindet együtt, aztán külön a Bosszú istennőit és az Erinnüszöket, az „éjszínű Hekatét s Borzasztó Perszephoneiát” [Homérosz, Iliasz IX. 457], időnként tekervényes és érthetetlen barbár neveket is vegyítve a felsorolásba. Egyszerre az egész táj megremegett, a varázsigék hatására kettéhasadt a föld, a mélyből hallani lehetett Kerberosz csaholását – hajmeresztően félelmes percek voltak!

Lukianosz: Menipposz avagy leszállás az alvilágba 6–9 
(Terényi István fordítása)

 

Nincsenek megjegyzések: