2016. november 21., hétfő

Margarita sírfeirata


   Margarita (’Gyöngy’) az öleb, Galliában látta meg a napvilágot és valamikor a 2-3. század táján halt meg Rómában. A márvány sírfelirat tökéletes állapotban maradt ránk, jelenleg a British Múzeum lakója.


   De mi is ez a az egész? Igen, egy eb sírversével állunk szemben. Már maga a márványtábla is lélegzetelállító: olyan gondosan készült a felirat, hogy még a sorvezetők is látszanak. A betűk szabályosak és esztétikusak, a latin nyelvhasználattal még egy mai latintanár is elégedett lenne. Na jó, egy picike hiba van benne, de azért az nem is olyan nagy hiba, sőt el is tekinthetünk tőle, hogy hiba. Az utolsó szó ’tegit’ helyett ’teget’, ez az egyes szám első személyt erősíti. A szövegből kiderül, hogy egy kutyáról van szó. Annyira kiderül, hogy meg is nevezi. Tehát félreértés nem lehet. Vagy mégis? Kutatókban felmerült a gyanú, hogy talán mégsem állati sírfelirattal van dolgunk, hanem egy emberével. Ez nem is lenne példa nélkül álló eset a sírfeliratok ókori világában: már a dyrrachiumi malacka sírsztéléje kapcsán leírtam az emberekről szóló sírverseket, amelyek mégis csak állati sírfeliratnak tűnnek. És nyilván, a balesetet szenvedett malac esetében is kérdéses, hogy valóban malac-e, akit siratunk.
   Jelen esetben, Margarita sírversénél a gyanút az ébresztette, hogy annyira kifinomult, annyira választékos a vers és egy ilyen márványtáblát készíttetni nem olcsó mulatság. Ennek ugyan ellentmond az a megállapítás, hogy a császárkorban nem az elit és a tehetősek jellemzője volt a sírfeliratok készítése, hanem sokkal inkább a középosztályé. Persze az sem kizárt, hogy az ember és állat közötti kapcsolat ilyen finom és érzékeny megnyilvánulásával van dolgunk.
   Ha emberre vonatkozik a történet, akkor csakis rabszolga vagy felszabadított rabszolga lehet, hiszen a vers a „gazdáit’, az övéit dominusnak és dominának nevezi, úrnak és úrnőnek. Ez a megszólítás a szolgák, szabadosok között volt jellemző, és a kliens-patrónus viszony alá-fölé rendelt szereplői között. Tehát nem egy szabad emberről, nem egy polgárról lehet szó. Lehet egy úr emelte az emléket egy kedves és értékes szolgájának (hasonló példa erre a colognei Xanthias kézzel készített sírfelirata).
   Az egy érdekes vonás, hogy a gyászoló nem azt hangsúlyozza, hogy Margarita társaságának hiányát fájlalja, hanem azt, hogy becses személyében egy nagy érték veszett el, halálával veszteség érte a gazdáját. Bár ez ügyben mindegy, hogy Margarita ember-e vagy állat, a lényeg, hogy a halála anyagi veszteséget hordoz. Mégis, a megszemélyesítés, a baráti meleg hang nem jelenti azt, hogy Margarita egyenértékű lenne a gyászoló gazdájával, hiszen az életben maradottak a domina és a dominus. Talán ez azt jelenti, hogy az ókori Rómában egy rabszolga vagy akár egy felszabadított rabszolga, legyen bármily értékes és hasznos, a gazdája számára annyit ér, mint egy kutya. Egy kedves, hasznos játékszer. Ez lehet a legnyomósabb indok, hogy mégiscsak emberről szóló sírfelirattal van dolgunk, ahol az ember kutyaként van megszemélyesítve.
   Azért messzemenő következtetéseket ennyiből nem lehet levonni, ám ami biztos, hogy Margarita nőnemű lény, amit mi sem bizonyít jobban, hogy egy szülésbe halt bele. Ennyit azért biztosan megállapíthatunk. És hogy Galliából származik.
   Ha Margarita kutya, ahogyan a vers alapján nevezi magát, akkor lehet egy gazdag római úr egy galliai tenyészetből vásárolta a pompás ebet. Akár járhatott maga Galliában, és onnan vitte Rómába, de az is lehet, hogy a római piacon vette, egy gall kutyakereskedőtől. Bár szerintem az eb finom latin nyelvhasználata mindenképp római születést feltételez, talán már zsenge korában hallhatta a kiváló szónokokat beszélni. Margarita öleb volt, ám ezzel együtt együtt vadászott a gazdájával. Az erdőkben bátor és rettenthetetlen, igazi véreb, otthon, a párnák között pedig egy kis öleb. Bárhogyan is, nagy értéket, nagy kincset jelenthetett a gazdájának. És nyilván ezt a kincset csakis olyan ember engedhette meg magának, aki szabad idejében vadászhatott, hódolhatott a passzióinak, és ja, volt szabad ideje. Tehát Margarita – bárhogyan is – egy gazdag ember értékes játékszere, szépséges csecsebecséje volt. De lássuk, mit mond a gyászoló, szerinte hogyan búcsúzna el az élettől ez a drágaság, ha kapna egy leheletnyi időt egy utolsó mondatra (mert Margarita ’beszélni’ is jól tudott; többre vitte, mint amire pozíciójánál, születésénél fogva hivatott volt).

az a bizonyos utolsó szó, és egy pálmaág díszítésnek


Latinul:

Gallia me genuit, nomen mihi divitis undae concha dedit, formae nominis aptus honos. docta per incertas audax discurrere silvas collibus hirsutas atque agitare feras non gravibus vinc(u)lis unquam consueta teneri verbera nec niveo corpore saeva pati: molli namque sinu domini dominaeque iacebam et noram in strato lassa cubare toro. et plus quam licuit muto canis ore loquebar: nulli latratus pertimuere meos. sed iam fata subii partu iactata sinistro quam nunc sub parvo marmore terra tegit. Margarita.

Az én fordításomban:

Gallia szült engemet, a gazdag tengerek kincse, a kagyló adta a nevem, mely büszkeségem. Arra neveltek, hogy ismeretlen erdőket bátran fedezzek fel, borzas vadakat űzzek a hegyekben, nem arra, hogy súlyos köteleket viseljek el, nem arra, hogy véresre verjék hófehér testem: uram és úrnőm ölében feküdtem és kiterített kelméken pihentem. És megtanultam, hogy többet tudjak elmondani, mint amire egy kutya szája hivatott: senki sem félt az ugatásomtól. De találkoztam a végzetemmel: egy balsikerű szülés miatt fed immár föld eme kis márványtábla alatt.
Margarita.
Megjegyzés küldése