2016. november 7., hétfő

Római regék és mondák: Coriolanus

Abban az időben, mikor Róma plebejus népe kivonult a Szent Hegyre, élt Rómában egy előkelő patríciusifjú, Gnaeus Marcius, akit az istenek okossággal és vitézséggel áldottak meg, de gőggel és konoksággal is sújtottak. A volscusok elleni háborúban részt vett, és különösen kitűnt Corioli ostrománál. Ez a város a volscusok egyik népes, megerősített helye volt. A római sereg megszállta környékét, és ostrom alá vette. Egyáltalán nem számított arra, hogy a város részére valahonnan segítség, felmentő sereg érkezhessék, hiszen a közelben lakó volscusokat, mielőtt ide jöttek, szétverték, és nem gondoltak arra, hogy hamarosan összeszedik magukat. De tévedtek. Míg ők csak a városbeliekre ügyeltek, Antium felől volscus légiók rohanták meg a római tábort. Corioli falain az őrség jelentette a lakosságnak, hogy megjöttek a felmentők. A hír viharos lelkesedést keltett. Fegyvert ragadtak, hogy kitörve a várból, két tűz közé szorítsák a rómaiakat. Ezek a jól megerősített táborban hősiesen ellenálltak, de az egyenlőtlen küzdelemben bizonyára alul maradtak volna, ha nincs ott Gnaeus Marcius. Ez a tábor legvitézebb ifjaiból válogatott csapatot állított össze, és szembeszállt a városból kitörő ellenséggel. Rövid tusában megállította, majd visszaszorította őket. A coriolibeliek nem számítottak arra, hogy az őrség ilyen komoly ellenállást tanúsít, és hátrálni kezdtek. Marciusnak most választania kellett, hogy a város lakóit veszi-e üldözőbe, vagy a tábor másik oldalát ostromló volscusok ellen fordul. Ő az előbbit választotta. Csapatával vakmerően benyomult a tárva maradt kapun az ostromlott városba. A most már fejüket vesztett corioliakat szétkergette, leölte, vagy foglyul ejtette. A falakon levő faházakat felgyújtatta, majd a város házaira került a sor. A csatazaj és a máglyaként lángoló házak a tábort védő rómaiakat bátorsággal, az ostromló volscusokat félelemmel töltötték el. Nem is tartottak ki sokáig. Látták, hogy a város elveszett, tehát megfutamodtak. A rómaiak késő estig üldözték őket, csak akkor tértek vissza diadalittasan és nagy zsákmánnyal megrakodva a táborba. Gnaeus Marcius a kivívott győzelemért a Coriolanus melléknevet kapta. A következő évben senkivel sem háborúzott Róma, és így - ami a legnagyobb ritkaság volt – be lehetett csukni Janus templomának kapuját. A falakon belül is elcsitultak a viszályok a patríciusok és plebejusok között. De ekkor meg új veszedelem támadt. Minthogy a nép kivonulása miatt a földek nagy része műveletlenül, parlagon maradt, ami gabona pedig mégis termett, azt az aszály pusztította el, éhínség ütötte fel a fejét. Olyan volt a város, mintha az ellenség hosszan ostromolta volna! A gazdagok még drága pénzen tudtak magukon segíteni, de a rabszolgákat teljes pusztulás fenyegette; a nép is erre a sorsra jutott volna, ha a néptribunok közbelépésére a konzulok idejében nem gondoskodnak róla. Hajókat építettek, küldötteket menesztettek minden irányba. Ostiától, Róma kikötőjétől jobbra és balra felkeresték a szomszéd népeket, az etruszkokat és volscusokat, de mivel ezek
gyűlölték a rómaiakat, nem sok reményt fűztek hozzájuk. Még délebbre hajóztak le, egészen Cumae-ig, de itt meg a Tarquiniusok bosszúálló szelleme kísértett. A küldöttek már nagy mennyiségű gabonát vásároltak össze, és készek voltak az indulásra, amikor Aristodemus, Cumae tyrannusa, akit a Tarquiniusok örökösükké tettek, visszatartotta a hajókat. - Nem adom ezeket vissza nektek, mert ti sem adtátok ki királyaitok vagyonát! Nem jártak jobban a volscusoknál sem. Nemhogy gabonát nem tudtak vásárolni, de még attól is kellett tartaniuk, hogy megrohanják és felkoncolják őket. Az etruszkok emberségesebben viselkedtek. Itt a küldöttek nagy mennyiségű gabonát vásárolhattak, ez némileg enyhítette a nép ínségét. A következő évben, mikor az éhínség még tartott, a hajók lementek egész Szicíliáig, Itália éléstáráig. Innen gazdagon megrakodva tértek vissza Rómába. A szenátus összeült, és az atyák arról tanácskoztak, a gabonából mennyit és milyen áron osszanak ki a népnek. Voltak, akik okulva a múlton, igen olcsó árat, jóformán ingyen gabonaosztást javasoltak, de voltak, akik gyűlölték a népet, és úgy vélték, most itt az ideje, hogy letörjék, és visszaszerezzék tőle azokat a jogokat, miket a Szent Hegy-i kivonulás révén sikerült kicsikarnia. Ezek között elsőnek szólalt fel Marcius Coriolanus, aki rendkívül gyűlölte a néptribunusi intézményt. Ezeket mondta:
- Ha a gabonát olyan nagyon olcsón vagy ingyen akarják, ám legyen, de akkor adják vissza az atyáknak ősi jogaikat! Miért kell nekem népből választott tisztviselőket látnom? Miért kell tűrnöm, hogy egy Sicinius legyen hatalmon, legyen szent és sérthetetlen, fölöttem pedig úgy rendelkezzék, mintha legyőzött ellenség volnék vagy pénzen vásárolt rabszolga? Én, aki Tarquiniust nem bírtam elviselni, most a zsarnokoskodó Siciniust tűrjem? Tessék, nyitva áll az út, most vonuljon ki, most csalja ki magával a népet a Szent Hegyre meg más dombokra! Rabolják el most is földjeinkről a termést, mint három évvel ezelőtt tették! De merem állítani, hogy ha most kemények leszünk, és nem adunk nekik olcsó vagy ingyengabonát, úgy megszelídülnek, hogy maguktól indulnak a földek megművelésére, és lemondanak becstelenül szerzett jogaikról.
   Az egész beszédből csak úgy áradt az ádáz gyűlölet. A nép őszerinte választhatott: vagy az ingyengabonáról mond le, és akkor éheznie kell, vagy a néptribunusi hivatalt adja fel, és akkor kiteszi magát az atyák kénye-kedvének. Ettől a szigorú, sőt kegyetlen állásfoglalástól még a szenátorok is visszariadtak, nagyon is veszélyesnek tartották. Igazuk volt. Mert mikor a kúria elé összecsődült tömeg megtudta, hogy Coriolanus mit mondott, és mit javasolt, dühös hangok hallatszottak:
- Most már éheztetni akarnak bennünket, mintha ellenségek volnánk?
- Most, mikor kenyérhez juthatnánk, Gnaeus Marcius kiveszi a szánkból?
- Szeretné, ha megkötözve átadnánk neki néptribunusainkat, és így tölthetné ki bosszúját
rajtuk a mi rovásunkra!
- Íme, az új hóhér, aki előtt vagy éhen kell halnunk, vagy szolgaként csúsznunk-másznunk!
Egyszóval a nép nagyon el volt keseredve. Amikor Coriolanus távozóban volt a kúria épületéből, meg akarták rohanni, és végezni vele, de a jelenlevő néptribunusok, akik ugyan nem vehettek részt a szenátus ülésén, de a nyitott ajtó mellett ülve minden szót hallottak, megvédték a nép dühétől. Törvényadta joguknál fogva azonban egy közeli napot jelöltek meg számára, amelyen felelnie kell a nép ellen tanúsított magatartásáért. A nép tisztelte tribunusait, egyelőre megelégedett ezzel, és Coriolanus sértetlenül távozhatott. De annál kevésbé tisztelte Coriolanus a néptribunusi hatalmat. Mit törődött ő azzal, hogy törvény elé idézték! Nem jelent meg a néptribunusok előtt. Véleménye szerint a plebejusok hivatalnokai nem ítélkezhetnek patríciusok felett. A nép haragja kemény ítéletet hozott. Gnaeus Marcius Coriolanus - hangzott az ítélet – ellenséges érzületű hazájával szemben, a törvényeket nem tiszteli, s népe romlására tör. Halált érdemelne, de Coriolinál szerzett érdemei miatt életének megkegyelmeztek, és száműzetésre ítélték.
- Menjen a volscusok közé, ott az ő méltó helye - mondták. Akkor még nem sejtették, mennyi gondot és bajt jelent számukra Coriolanus száműzetése. Coriolanus elment a volscusokhoz. Ezek szívesen fogadták a hírneves hőst, barátságosan megvendégelték, és napról napra mind több jelét adták iránta érzett nagyrabecsülésüknek. Coriolanus csakhamar összemelegedett velük, és gyakran panaszkodott, és fenyegetőzött előttük hazája ellen. Ezzel még jobban megnyerte a volscusok bizalmát, különösen a volscusok vezére, Attius Tullius kedveskedett neki. Attius Tullius régtől fogva ádáz ellensége volt a rómaiaknak, és most, hogy legnagyobb hősük közéjük jött, messzemenő terveket kovácsolt. Hosszas beszélgetéseik, tanácskozásaik során kialakult a terv, hogyan lehetne Rómát megbüntetni. Természetesen háborúra gondoltak, de ennek megindítása nem csekély nehézségbe ütközött. A volscus nép ugyanis oly sok balul sikerült fegyverfogás után bizonyára nehezen szánja rá magát újabb háborúra Róma ellen, meg aztán nemrég tizedelte meg soraikat valami súlyos járvány, mely elvitte az ifjak színe-javát. Rendkívüli eseménynek kell annak lennie, ami újból felébreszti bennük a harci kedvet és a szunnyadó gyűlöletet. Hogy ez a rendkívüli esemény bekövetkezzék, Attius cselhez folyamodott. Rómában éppen arra készültek, hogy megismételjék a Ludi Magni (Nagy Játékok) nevű fogadalmi ünnepet, amit a szenátus Jupiter tiszteletére rendelt el. Hogy meg kellett ismételni, annak az volt az oka, hogy az első alkalommal az ünnepi játékokat botrányos jelenet előzte meg. Egy római polgár a cirkusz porondján furkósbottal ütlegelve végigkergetett egy rabszolgát. Méltatlan dolog volt ez az áldozat színhelyéhez, mert bár versenyjátékok folytak ott, mégiscsak az isten tiszteletére folytak, és áldozatnak számítottak. De mintha mi sem történt volna, kora délelőtt megkezdték a játékokat, és este ünnepélyesen be is fejezték. Néhány nap múlva azonban egy bizonyos Titus Latinius nevű embernek csodálatos álomlátása volt. Álmában megjelent előtte Jupiter, és így szólt:
- Nem tetszik nekem, ami a játékok előtt történt. Ha meg nem ismétlitek kellő pompával az ünnepet, veszedelmet támasztok a városra. Add ezt tudtul a konzuloknak. De Latinius, egyrészt, mert félt, hogy kigúnyolják (mert ugyan mivel tudná bizonyítani, hogy valóban megjelent neki az isten?), másrészt, mert nem merte zavarni a konzulokat, nem adta át Jupiter üzenetét. Pár nap múltán azonban hirtelen meghalt a fia. És hogy ne legyen kétsége a gyászos eset oka felől, álmában újra megjelent az isten, és így feddte meg:
- Megsértetted isteni méltóságomat. Ezért büntettelek fiad halálával. De mondom neked, még nagyobb árat fizetsz, ha parancsomat sietve nem jelented a konzuloknak! Latinius azonban, mintha csak gonosz szellemek szállták volna meg, még mindig húzta-halasztotta a dolgot, még mindig habozott, annyira félt, főleg az emberek gúnyolódásától. Erre súlyosan megbetegedett. Olyan gyengeség fogta el, hogy nem volt jártányi ereje sem, ágynak esett. Úgy vélte: ismét Jupiter haragja sújtotta. Most már bánta habozását, és ment volna szívesen, de lábai nem bírták. Agyához hívta hát feleségét, fiait, egész családját, és elmondta nekik látomásait, Jupiter üzenetét, magyarázatát adta a csapásoknak, melyek érték. Azok szent borzongással hallgatták. Amikor befejezte elbeszélését. Így kiáltottak fel:
- Vitesd magad haladék nélkül a fórumra a konzulok elé! Így is cselekedett. A konzulok meghallgatták, majd a kúriába vitették. Itt a szenátorok előtt újra elmondta csodálatos álmait. És alig fejezte be elbeszélését. Íme, új csoda történt: akit minden ízében betegen, magatehetetlenül vittek a kúriába, most, hogy teljesítette Jupiterparancsát, saját lábán, ép-egészségesen tért vissza házába. A szenátus minden halogatás nélkül elrendelte, hogy a játékokat meg kell ismételni, és ezek a játékok a lehető legpompásabbak legyenek, hadd lássa az isten, hogy akinek a római nép gazdagságát köszönheti, annak gazdagon áldoz. Ezt az alkalmat használta fel Attius Tullius, hogy ravasz csellel háborúra ösztönözze a volscusokat. Mivel ez időben a volscus és a római nép békében élt egymással, Tullius kerülő úton elérte, hogy a volscusokat is meghívják az ünnepi játékokra. A volscusok el is jöttek szép számmal. Mielőtt azonban a játékok megkezdődtek volna, Tullius - ahogy megbeszélte Coriolanusszal - fölkereste a konzulokat.
- Van valami közölnivalóm - mondta -, ami államotok életét közelről érinti. A konzulok kíváncsian várták, mit akar mondani.
- Ne gondoljátok, hogy szívesen mondom el azt, amit most hallani fogtok tőlem, hiszen saját népem polgárairól, honfitársaimról akarok előttetek beszélni. Nem panaszképpen mondom, világért sem, csak éppen azért jöttem, hogy óvjalak benneteket, ne adjatok lehetőséget nekik, hogy meggondolatlanul valami kellemetlenséget okozzanak. Megmondom őszintén, az én népem jelleme nagyon ingatag. Könnyen fellángol, de hamar elalszik. Ezzel magyarázható az a sok vereség, amit tőletek szenvedtünk, és ha még ma is élünk, az nem a mi érdemünk, hanem a tiétek, mert irgalmasok voltatok, és megkegyelmeztetek nekünk. Miről van tehát szó? Arról, hogy a ti ünnepi játékaitokra igen sok hazámfia jött Rómába. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a játékok alatt, míg a tieitek teljesen elmerülnek azok nézésében, a mieink izgága csoportja összeakaszkodik a tieitekkel, és a játékból véres verekedés lesz. Vagyis megismétlődik, amire bizonyosan jól emlékeztek, az a súlyos kellemetlenség, amit néhányévvel ezelőtt a féktelen szabin ifjúság okozott. Persze mindez csak balsejtelem, bár ne történnék semmi! De én úgy éreztem, hogy ezt nektek előre el kell mondanom, mert ha már megtörtént, nem lehet meg nem történtté tenni. Így kívánta a magam érdeke, de a tiétek is. Még csak annyit, hogy a magam részéről annyira félek mindenféle esetleges összetűzéstől, hogy még ma haza szándékozom menni, hogy bele ne keveredjem itt valamibe. Szólt és eltávozott. A konzulok ezt a szerfölött kényes ügyet a szenátus elé terjesztették. Az atyák nem látták át Attius ravasz tervét, sőt úgy gondolták, hogy ha a veszély önmagában nem is látszik nagynak, de Attius bizonyára sejt valamit, és ha már ő figyelmeztet, nem árt, ha a szenátus megfogadja a szavát, és óvatos lesz. Így hát határozatot hoztak, hogy a volscusok azonnal, még a sötétség beállta előtt távozzanak a városból. Megindultak minden irányban a kikiáltók, hirdetők: a volscusoknak el kell hagyniuk a várost. Ezek mindenre el lehettek készülve, csak erre nem. Egyesek csodálkozva, mások megdöbbenve hallották a hirdető harsány szavát:
- A volscusok azonnal, még az éj beállta előtt hagyják el Róma területét! Ki-ki sietett haza, szállására, hogy magával hozott holmiját összekapkodja, és a legrövidebb úton távozzék. Mikor a kapukon kívül többen összeverődtek, méltatlankodni kezdtek:
- Miért csinálták ezt velünk? Hát bűnösök, gonosztevők vagyunk mi, hogy elűznek az ünnepi játékoknak még a színhelyéről is? Vagy fertőző nyavalyában szenvedünk, hogy az istenek és emberek gyülekezetében nincs számunkra hely?Így mérgelődtek, méltatlankodtak, és miközben egyre távolodtak Rómától, valóságos menetté fejlődtek. Az elöl menetelők megvárták a később jövőket, együtt vonultak hazafelé. Mit sem sejtve a történtek valódi oka felől, elérkeztek a Ferentina patak forrásához, ahol egyszerre Tullius jött velük szembe. Megállította őket, és a legnagyobb felháborodást színlelte amiatt, ami Rómában velük történt. Szitkozódott, fenyegetőzött, mintha őt sértették volna meg legjobban. Amikor azután látta, hogy szavai visszhangra találtak, az egész tömeget levezette az út mellett elterülő mezőre, és ott szónoklatot tartva felidézte előttük a rómaiak sok jogtalan erőszakosságát, és hogy hányszor kellett már vereséget szenvedniük Rómától. Majd így folytatta:
- De ha minderről meg is feledkeztek, mit szóltok mai gyalázatos eljárásukhoz? Mit szóltok ahhoz, hogy csúfot űztek belőletek? Nem veszitek észre, hogy megint diadalt arattak rajtatok? Gondoljátok csak meg, hány idegen, hány szomszédos nép fiai voltak meghíva Rómába. Szép kis látvány lehetett, amint ti asszonyostul, gyerekestül ott vonultatok kifelé szemük láttára! Mit gondolhattak rólatok, amikor meghallották a hirdetők szavát, és aztán látták, milyen szépen engedelmeskedtek? Nyilván azt, hogy valami istentelenség lakozik bennetek, és ha részt vettetek volna az ünnepen, megszentségtelenítettétek volna, és az istenek megharagudtak volna. Bizonyára ezt gondolják, és ez egészen érthető is. Az is lehetséges, hogy ezzel a gyors távozástokkal az életeteket mentettétek meg. Hát nem ellenséges város az, ahol egyetlen napi tartózkodástoknak halál lehet az ára? Vegyétek végre észre: háborút kezdtek ellenetek! De ha ti férfiak vagytok, azok keserülik meg, akiktől kiindult. Így beszélt Tullius. A maga szája íze szerint magyarázta nekik a történteket, és haragot akart ébreszteni lelkükben. Mikor ezt a célt már elérte, elbocsátotta őket.
- Menjetek haza - tette hozzá gúnyosan -, és meséljétek el, milyen kitűnő bánásmódban részesültetek Rómában! Szétszéledtek hát a haragos és méltatlankodó volscusok, és hazamentek. Otthon aztán mindegyik elmesélte családjának, rokonainak, ismerőseinek, hogyan jártak Rómában. Ha hozzátett, ha elvett belőle, mindegy az, egyre nőtt-dagadt a história, egyre nőtt-dagadt a gyűlölet. Így lett a gyűlöletből a szövetség felbontása. És lett a felbontott szövetségből háború. A nép úgy határozott, hogy Attius Tullius és Gnaeus Marcius legyen a fővezér. Mindkettőben bíztak, de Marciusban talán még nagyobb volt a bizalmuk. Tudták, hogy ő mindenkinél jobban gyűlöli Rómát, ahol számkivetésre ítélték. A volscusok jól számítottak. Csakhamar kiderült, hogy egy jó vezér felér egy fegyelmezett sereggel, míg Róma a széthúzáson kívül a gyönge hadvezért sínylette meg. Coriolanus megindult seregével Róma felé. Az útjába eső városokat sorban elfoglalta, és átadta a volscusoknak, a római telepeseket pedig elűzte. Így érkezett Róma közelébe, s a várostól mintegy ötezer lépésnyire, a Cluilius-árok közelében tábort ütött. Egyelőre nem fogott hozzá a város ostromához, ahelyett inkább a városlakók földjeit pusztította. Arra azonban vigyázott, hogy a patríciusok földjében ne essék kár. Ezt vagy azért csinálta, mert csak a plebejusokra haragudott, vagy mert Róma népe között akarta elhinteni a gyűlölség magvait. Számítása helyesnek bizonyult. Egyre többen mondogatták:
- Ki hiszi el, hogy a mi atyáink nincsenek cimboraságban Coriolanusszal? Ha nem volnának, nem kímélné az ő földjeiket sem! Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az ellenség jelenléte mégiscsak összetartotta őket, a belső rend mégsem borult fel. Bár a cél közös volt: Rómát megmenteni, ezt akarták a patríciusok és plebejusok egyaránt, de más-más úton. A szenátus és a konzulok a fegyverekben bíztak, fegyveres döntést akartak, míg a nép mindenáron békét, békés megoldást követelt. Végül is a nép győzött, mert az atyák belátták, hogy a népet akarata ellenére nem vihetik harcba. A konzulok tehát összehívták a szenátust, és ott megválasztották a követeket. Ezek el is mentek Marciushoz, hogy a békéről tárgyaljanak vele. A válasz fennhéjázó volt:
- Tárgyalhatunk a békekötésről, ha visszaadjátok a volscusoknak földjeiket, amelyeket elraboltatok tőlük. Ha azt remélitek, hogy nyugodtan fogjátok élvezni, amit háborúban szereztetek, csalódtok! Én nem feledkeztem meg azokról a sérelmekről, amelyeket tőletek szenvedtem, sem vendéglátó gazdáim jótéteményeiről, és rajta leszek, hogy ti is meglássátok: megtört-e bátorságom a száműzetésben, vagy haragomtól még nagyobbra nőtt? A követek dolgukvégezetlenül tértek vissza Rómába. A szenátus újra kiküldte őket, hogy engedékenységre bírják Coriolanust, de ekkor már be sem engedték őket a táborba. Erre a papok teljes papi díszbe öltözve elébe járultak, hogy megengeszteljék, de Coriolanust ők sem tudták eltéríteni szándékától. Teljes bosszút akart állni a római népen. Ez a nép azonban még mindig bízott abban, hogy békésen el lehet intézni az ellenségeskedést, hogy nem kell fegyvert fogni, ölni és öletni. De a remény napról napra csökkent. Coriolanus hajthatatlan maradt. Ekkor a római asszonyok, a matrónák tanácskozásra gyűltek össze, hogy mitévők legyenek. Az asszonyokat Veturia, Coriolanus anyja hívta meg házába. Vele lakott menye, Volumnia és két kis unokája, Coriolanus fiai. Hosszas tanácskozás után arra az elhatározásra jutottak, hogy az idős Veturia Volumniával és két kis unokájával együtt maga megy az ellenséges táborba, és ha már a férfiak nem tudnak békét teremteni, hát esdjék ki az asszonyok sírásukkal és könnyeikkel. Mikor ezt a férfiak meghallották, gúnyolódni kezdtek:
- Csak asszonyoknak juthat ilyesmi eszébe! Hogy gondolják ezt? Hogyan lágyíthatná meg anyai sírás és hitvesi könny annak az embernek a szívét, aki elárulta hazáját és népét? Kőből van annak a szíve! Hiábavaló próbálkozás lesz ez! De az asszonyok nem törődtek a várható kudarccal, elindultak. Nem kellett sokáig menniük, közel volt az ellenség tábora. Nem is mentek egyedül, síró asszonyok kísérték őket. Az őrök jelentették Coriolanusnak, hogy nagy tömeg asszony kér tőle meghallgatást. Kelletlenül ment eléjük, el volt szánva, hogy éppoly hajthatatlan marad, mint a korábbi követségeknél. Nevetségesnek és egyben bosszantónak találta, hogy asszonyok akarják meglágyítani kemény szívét, mikor őt sem a követek ékes szavai, sem a díszbe öltözött papok vagy a vallásos félelem nem térítették el szándékától. De hát hadd sírjanak, hadd jajgassanak, ha nekik úgy tetszik! Leült, közömbösen szemlélte az asszonyok gyászba öltözött seregét, és várta, hogy egyikük majd előlép, és mond valamit. De egy ideig nem történt semmi. Kezdett már bosszankodni, mikor szolgája, akit még Rómából vitt magával, odahajolt hozzá, s halkan figyelmeztette:
- Ha jól látom, anyád, hitvesed és gyermekeid is itt vannak.
Coriolanus erre felpattant székéről, és rohant anyjához, hogy megölelje. De Veturia tekintete, ez a könnyekkel áztatott, sápadt, szomorú arc egyszerre haragos és kemény lett.
- Állj meg! Mielőtt megengedném, hogy megölelj, tudni akarom, hogy ellenségemhez vagy fiamhoz jöttem-e! Mondd meg: itt a táborban anyád vagy foglyod vagyok-e? Hát ezt kellett hosszú öregségemre megérnem, hogy fiamat először száműzzék, azután meg mint ellenségemet lássam viszont? El tudtad pusztítani ezt a földet, mely szült és táplált téged? És ha képes voltál is arra, hogy messziről fenyegesd szülőföldedet, legalább akkor szűnt volna meg gyűlöleted, mikor erre a földre léptél, és megláttad a hazai tájat! Micsoda ember vagy te? Róma falai nem juttatták eszedbe: „Ezek a falak őrzik házamat, abban házi isteneimet, ott van anyám, hitvesem, két szép gyermekem... Ó, én szerencsétlen! Ha nem szültelek volna e világra, most Rómát nem fenyegetné ellenség! Ha nem lenne fiam, most szabad hazában szabad nőként halhatnék meg! Nincs olyan csapás, ami számomra rútabb, számomra gonoszabb lenne! De én legalább nem hordozom sokáig nyomorúságomat, öreg vagyok, hamarosan meghalok, de nézz fiaidra! Ha tovább járod ezt az utat, korai halál vagy hosszú szolgaság vár rájuk!” Mire Veturia végére ért szavainak, Volumnia és gyermekei már ott csüggtek Coriolanuson, ölelték, csókolták és sírtak, sírtak a többi asszonnyal együtt. És íme, az anyai fájdalomból, a hitvesi bánatból fakadt könnyeknek nem tudott ellenállni a makacs férfi, akit nem hatottak meg sem a követek szavai, sem a papok méltósága. De ezek a könnyek, ezek mások voltak... Ezek megtörték elszántságát, hiszen őt és hazáját siratták. Megölelte övéit, elbocsátotta őket, és még azon a napon tábort bontott. Visszavonta a volscus sereget a várostól. További sorsáról kétféle hagyomány van. Az egyik az, hogy a volscusok csalódottságukban feldühödve megölték, a másik pedig az, hogy késő öregségében, hazájától távol halt meg. Egy réges-régi följegyzés megemlíti, hogy élete vége felé sűrűn mondogatta:
„Vén embernek keserű csak igazán a száműzetés kenyere!” Az asszonyok visszatértek Rómába. A férfiak nem fukarkodtak a dicsérettel, hiszen asszonyi könnyek mentették meg a várost, nem a férfiak fegyverei. Hogy ennek a dicsőséges eseménynek látható emléke is legyen, templomot állítottak Fortuna Muliebrisnek, az Asszonyokat Védő Szerencse istennőnek. A volscusok később Attius Tullius vezérletével, az aequusok szövetségében újból megindultak Róma ellen. Nem nyughattak, Rómát mindenképpen le akarták igázni. De az aequusok nem egyeztek bele, hogy az ő seregüknek is Attius Tullius parancsoljon.
- Miénk a veszedelem, övék a dicsőség? Azt már nem! - mondogatták. Ebből vita, a vitából veszekedés, a veszekedésből fegyveres összetűzés és heves harc támadt. És melyik lett a győztes? A két veszekedő közül a harmadik: Róma. Mert a két ellenséges had gyilkos és hosszan tartó háborúskodásban teljesen felemésztette egymást, míg Róma gyarapodott.

 
Megjegyzés küldése